Fővárosi Lapok 1876. június (125-147. szám)
1876-06-01 / 125. szám
— Azt, még pedig a legöregebb Grebourg holttestét , a Brúnóét! Kimentek az erdőbe, hová Claude a törvény embereit vezette. Brúnó egy ösvényen volt elterülve. Meg jön állapítva, hogy az orvvadász véletlen meglepetés áldozata lett, mert mellette talált töltött fegyverét nem használta védelmére. A legmélyebb titok fátyola borította e bűntényt. Azt gyanították, hogy e kiérdemelt orvvadászt valaki mely más orvvadász lőhette agyon, akár irigységből, akár boszúból. — Az ily fajta emberekért, — mondá Claude, — nem nagy kár. Hiszen tolvajok ők!.. Ismerhetik önök is azt a példabeszédet: »Aki egy gombostűt el mer lopni, a varrótűt is ellopja az.« Nos, Eduard úr, ő ennek a nyulait lopdosta; azonban egyebet is ellopott volna ő... — Az ördögbe ! — kiáltott föl Eduard egyik barátja, — hiszen a te Essertennes falud egész banditabarlang. A napokban ez a szegény Claude került kezükbe, most meg ime ez a másik járt szerencsétlenül !.. Nem fogunk többé itt vadászni. De mindamellett csak vadászgattak tovább is. Claude biztatgatta őket. — Jöjjenek önök velem, nincs mitől tartaniok. Hallgattak rá, noha ő volt első áldozata ama gonosztevőknek, kik az essertennesi erdőséget látszottak kiválasztani garázdálkodásuk színhelyéül. És folytatták a vadászatot, lőve nyulakat, vadsertést, anélkül hogy valamely szerencsétlenség történt volna velök. November elején volt, midőn egy nagy vadászat rendezése len elhatározva. Nem csupán a sörtővadnak szentek ezúttal hadat, hanem főleg a farkasoknak, melyeket a hóesés a falukhoz közelebb űzött. Ez alkalomra a környékből is hívtak meg néhány vadászt. Reggel, jóval napkelte előtt, a kastély csengetyűje fölhangzott, fölkeltve annak lakóit. Mihelyt felöltöztek, azonnal asztalhoz ültek s várták Claude megérkezését, hogy a vadászterületre indulhassanak. Claude megérkezett. — Nos, induljunk . . . — Egy pillanatra, Eduard úr! Újra egy újságot mondok. Mi a csendőrökkel fogunk együtt kimenni . . . — Miféle csendőrökkel ? . . . — Mindjárt megmondom. Tegnap este két paraszt, Pressiatból térve haza, valamit lelt a mi erdőnkben . . . Valóban végzetes erdő az a miénk!... Eduard bámulva tekintett rá. — Képzelje csak, Eduard úr, újra egy holttestet találtak. — Mindenki meghökkenve emelkedett föl. — Ezúttal — folytatá Claude — a Grobourg Ernest hlttestét találták ott. Puskája mellette feküdt s még meg volt töltve ... épen mint a másiknál . . . hiszen emlékeznek önök? — Lehetetlenség ! — szólt Eduard álmélkodva. — És mégis megtörtént. Igazat mondtam. Ez ujabb bűntény valódi félelemmel tölte el a vidéket. De hogy is ne! ? Az emberek már nem is mertek közelíteni az erdő felé. Mindenütt zsiványokat véltek lappangani. — De — mondák Claudenak — ezek ugyanazok a gonoszok lehettek, akik önnel oly kegyetlenül bántak. — Meglehet, — válaszolt az erdész. — Azonban ők nem bántottak engem többé, —• tévé utána egy szemkunyorítással, büszkén mutatva lőfegyverére. — Nem az annak az oka, — mondák, — hanem az, hogy nem találkozott ön velük, — szerencsére! Különben szintén megölték volna. Till. A nyomozásokat megtették mindenfelé, de mitsem fedezhettek föl. Az erdő elhagyatott lett, senki sem mert többé benne barangolni. A rendőrség több napon át szállásolt a kastélyban, de minden vizsgálat sikertelen volt. — Elég volt már nekünk is a te szép essertennesi birtokodban mulatni, — mondák Eduardnak a barátai. — Azt hihetnék bizony, hogy itt, az Abruzzókban lakunk! . . . Bezzeg sajátságos helyre hívtál te minket vadászgatni, oda ahol embereket vadásznak nyulak helyett! Holnap visszautazunk Párisba. Azonban a kijelölt nap még sem utaztak el. Egy még sötétebb dráma tanúivá kellett lenniük. Midőn ugyanis a harmadik Grebourg testvér, Jacques, meglátta bátyjának hazaszállított holttestét, borzasztó dühbe jött. Az ebharapás okozta láz működött benne. Halállal fenyegette azokat, kik közelébe mernek menni. Szeme vadul forgott, ajka tajtékzott. Rettenetes volt őt látni. — Ez meg van őrülve! — mondák a lakosok s menekülni igyekeztek közeléből. A rendőrség a kastélyban maradt, mint föntebb említők. Majd orvost is hívtak s elhatározták, hogy a dühöngőt kézre kerítik. Az orvos jó adag mákonyt rendelt a beteg számára s elhatározta magában, hogy őt fölkeresi. Bátorság és türelem által sikerült az orvosnak a törekvése s néhány perccel később a szerencsétlen Jacques elaludt. Megkötözték s a szomszédok őrködésére bízták. De csakhamar fölébredt Jacques, még nagyobb mérvben dühögött s ideges erőködéssel igyekezett köteleitől megszabadulni, mi sikerülvén, leugrott az ágyról, amelyre fektették. Mindenki ijedten futott el mellőle. Az őrjöngő először is a bútoroknak esett, törve-roncsolva azokat, aztán egy baltát vevén magához, fölmászott egy létrán a padlásra. Majd kitárta a padlás ajtaját s rettenetesen fenyegetőzött a fegyveres csendőrök s vasvillákkal, baltákkal ellátott lakosok felé. E szörnyű jelenet borzadálylyal töltött el mindenkit. — Jacques! — kiáltott rá a rendőrbiztos, — adja meg önmagát, ha azt nem akarja, hogy lelőjjük. A fegyvereket tölteni kezdték. Jacques ígérte, hogy megadja magát. Midőn azonban legkevésbbé várták, a magasból leugrott az utcára. Esésének semmi egyéb hatása nem volt, mint a rázkódás szülte szédültség, melyet az emberek fölhasználva, az őrjöngőt megkötözték s ezúttal több ügyelet volt rá. De az a borzasztó betegség, mely nála fokozatosan jelenkezett s amaz ugrás, melyet véghez vitt, csak sietteték a drámának lebonyolodását. Jacques, egy utósó válságban megkísértette kötelékeit szétszakítni. Ajka tajtékot túrt, szeme vérben forgott s koronkint irtózatosan bőgött, ordított. Rettenetes volt rá nézni. Egyszerre visszahanyatlott vánkosára, nagyot ordított s kiszenvedett. IX. Másnap útra keltek Eduard párisi barátai. Néhány hóval később a következő tartalmú levelet vették Essertennesből: »Claude meghalt. . .« — Ejh, hát már ezt az embert is meggyilkolták, még ezt is ?! »Claude meghalt. Halála előtt magához hivatott engem. Uram, szólt — hozzám — én soha sem hazudtam önnek, egy esetet kivéve. Ez eset a Grebourgokra vonatkozott. Ezek voltak azok a nyomorult gazemberek, kik önnek a birtokán vadászgattak s önt rabolták. Gyakran kaptam őket tetten, többi közt amaz alkalomkor is, midőn kutyámat lelőtték s engem egy fához kötöztek, hogy a farkasoknak essem zsákmányul. Ön megmentett engem s én őket föladhattam volna ... De ez nem lett volna elég büntetés ama semmirekellőknek. De még a szegény Auguste iránti gyöngédségből sem akartam. Én azonban még is megboszultam magamat rajtok s ennek a birtokát is megtisztítottam e semmirekellőktől. Meglőttem Brúnót, meglőttem Ernestet... Ami Jacques-ot illeti, tudtam hogy Tomoly harapást ejtett rajta, melyből ki nem gyógyul soha ... A többit tudja Ön.Kit Eduard már rég eladta az Esserrennes-kastélyt s az ahhoz tartozó birtokot. Fölhagyott a vadászattal s oda hagyta a magányt. Simonne, Auguste és Claudie együtt laknak vele Páris egyik külvárosában. A Lehel kürtje. (A műtörténelmi kiállításból.) (T. B.) A nagy terem egyik üvegszekrényében, melynek bársonyán drágaköves kardok, aranyos buzogányok csillognak, szerényen félrevonulva, van egy elsárgult, csorba ódon csontkürt. Egy papírlap van rátűzve, s azon e két szó olvasható: »Lehel kürtje.« A közönség arra mentében (ha ugyan észreveszi) olvassa e föliratot, el is mondja nagy buzgón fenszóval, aztán megyen tovább: nézni a ragyogó fegyvereket, fényes ékszereket, skófiumos kelméket. Pedig megérdemelne e régi kürt egy kissé több figyelmet is. Már külseje is oly érdekes azokkal a rejtélyes, durva faragványokkal, csodás torzalakokkal, azzal a titokteljes csorbulattal. S mennyi régi, homályos mondát köt hozzá ezredév hagyománya. Igaza van Petőfinek, midőn a »Lehel vezér« első énekében ezt mondja: »úgy bizony , hires kürt az a jászberényi. Nem haszontalanság a felől beszélni . Megérdemli a szót, és jobban, mint sok más, Mikre akárhányszor volt időfogyasztás.« Szólunk tehát nehány szót a Lehel kürtjéről. Tiz százados rege szerint, e kürtöt a hős vezér magával vitte minden csatájába, s midőn megfúrta, mértföldekre hallatszott a csengő riadás, mely uj életet öntött a fáradt harcosokba. Már egy akkori író, szent Ulrik püspök jámbor biographja is tesz említést a Lehel kürtjéről, melynek hangja az egész magyar seregnél ismeretes és oly hatalmas volt, hogy annak szózatára minden magyar felhagyott Augsburg ostromával, s azonnal a közelgő I. Ottó elleni ütközetre készült.) II. Ottó, Konráddal, apjával az olasz ügyek fölötti viszályok következtében oly meghasonlásban élt, s hogy a rettegett magyarokat szövetséges társakal Németországba hízta. Mielőtt azonban ezek megjelentek, az apa és fiú kibékültek. A magyar sereg Augsburg körül telepedett le, melyben a püspök, szent Ulrik, jó tanács, bátorítás által akarta a lakosok bátorságát föntartani. Miután a városban a szükség a legmagasabb fokra hágott, megjelent Ottó császár seregével és a magyarokat a Lech-mezőn teljesen szétverte. A legnagyobb rész elesett, számosan pedig az áradó Lech hullámaiban vesztek el. Sokan kerültek fogságba is, így két vezér: Lehel és Bölcs. A győzelmes császár elé vitték őket. Konrád (e nevet említik a régi irók) különféle kérdésekkel faggatta a daliákat, mig végre Lehel kevélyen veté neki oda: »Az emberek bűneinek büntetői vagyunk, és az istenek megboszulására születtek; midőn titeket üldözni megszűnünk, maga az isten követ minket hátulról, megboszulandókat.« A császár erre halálra ítélte őket. Lehel csak egy kegyet kért, hogy hadd fúhassa meg még egyszer kürtjét, örömben, búban hű barátját. Oda adták neki. Hosszan, mélán hangzott a dallam, mint a haldokló hattyú szózata. Maguk a vérbirák is bámulva hallgatták a csodás kürt-zengést. S midőn az utósó fuvalom is elhalt, Lehel kiragadva magát a poroszlók közül, úgy sújtotta Konrádot főbe a nagy kürttel, hogy az holtan rogyott le székéről. »Menj előttem, — mondá kedvtelve a vitéz, — és szolgálj nekem a másvilágon.« Mert a régi pogány hit azt tartotta, hogy a leölt ellenségek a győzőt a másvilágon szolgálni fogják. Azután ment a halálra. Ez iszonyú ütés által csorbult ki a kürt alsó széle, melyet mindmáig mutatnak. E mondát már a régi kútfőkben is nagyobbrészt föltaláljuk. A képes krónika a tizenharmadik század hagyományai után részletesen előadja Konrád agyonüttetését, a fejezet nagy initiáléjában (R) egyszersmind rajzát is mellékelve a gyászos eseménynek. A sokszázados régiséget megillető tisztelet mellett sem nyomhatunk el egy mosolyt, e primitív képecskét szemlélve. Konrád egy kis széken ül, s olyan készséges odaadással nyújtja az ütés elé fejét, mintha borotválkozás alá tartaná a képét. Lehel vezér (egy szerfölött vékonylábú, szoknyába, sipkába öltözött alak) pedig egy szörnyű hosszú, cingár furulyával végzi a hagyományos öldöklést. Az R. széles keretéből még három alak kandikál ki, (az egyik csúcsos kirgiz turbánban) végtelen bonhomiával oda sem figyelve a kegyetlen gyilkosságra. A régi krónikások: Dithmarus és Lambertus scharnaburgiensis, ugyan nem említik körülményesen ez esetet, de elbeszélik, hogy Ottó császárnak az augsburgi ütközetben valami Konrád nevű vezérét ölték meg a magyarok. Béla király névtelenre hallgat e dolog felől, Kézai Simon mester pedig költeménynek tartja az egész kürthistóriát. Muglen és Thuróczy ellenben egészen komolyan és határozottan adják elő, mint tényt. S a köztudalom is elfogadta Konrád megöletésének mesés történetét. A korábbi századok »szép históriáiban« gyakran találhatni Lehel vezér viszontagságait s a nép ajkán is régi idők óta forog a kürt ősi mondája. Egész ezerhétszáznyolcvannyolcig azonban nem volt Lehel kürtje. Az alsó-ausztriai mölki benediktinus kolostorban ugyan századok óta őriztek egy ódon elefántcsont-kürtöt, mely a hagyományok szerint a Lehelé volt. De ezt egyedül az odavaló szer-Folytatás a mellékleten. ") De vita s. Adaliici, Augustae Vindelicorum e..iscopi. 77. Idézi a »Képes album magyar hajdan és jelenből.« (Pest, 1847. 3. lap.) 584