Fővárosi Lapok 1876. november (251-275. szám)

1876-11-01 / 251. szám

méje a legkomorabbat is megdicsőíti. Tegyük föl, — monda bájos nevetéssel, hogy ön belém talál szeretni, tárgynak venne mindig valami festményéhez. Tulajdonságaimat, hibáimat gyarlóságaimat dehogy venné fontolóra. Legyünk tehát barátok, Cinna! Most pedig dologra — Kisasszony, a művészeket ön elvből tárgyias egyéneknek mondja. Merész egy állítás, ne feledje, hogy nincs szabály kivétel nélkül. Ne számítson föltétlenül arra, hogy megértsem az ön magaviseletét. Ellenkezőleg, kevés önuralommal bírok s nem vagyok a kényelmes barát, kinek — úgy látszik — tart. — Kényelmes ? Hahaha! Pompás ! Hát a nőknek mikor kényelmesek a férfiak ? ... De hisz eltértünk a tárgytól, hadd folytassam tehát. Kereken mondva, roppant unalmasnak találtam, hogy Párisban senki sem tudta, visszatér-e vagy mikor tér vissza ön Lyonból. Mert égek ám a vágytól, hogy ön által festett arcképemet birtokomba kerítsem. Nagy nehezen kaptam szabadságot, de mégis eljöttem megtudni, eladja-e a képet. Hiszi már, hogy komolyan veszem a dolgot ? — Elfogna a szégyen, ha teljes hitelt adnék szavainak; de értem igenis, hogy kegyed próbára teszi büszkeségemet, kegyetlen. Alighanem vendégszerepelni jött Lyonba és . . . — Elég a színpadon kívül, tudja meg, nem szoktam komédiázni. Kész ember, hát lemondjak remekművéről, ismeretségéről s búcsút mondjak önnek ? Megfogta a kocsiban levő zsinórt, Lancret azonban visszatartó őt, mondván: — A világért sem hagyom a bájos tündért tovaszállani! A gyönge, sovány nő leirhatlanul tekintélyes, nemes volt mostani magatartásában s mozdulataiban. Lancret megcsókolta vékony, hideg ujjhegyeit. — Hiszek önnek, Viviane tündér ! Viviane a legokosabb tündér, mert szellemesen rászedte a szegény Merlint! Az ön eljárása annyira eredeti, hogy csupán önhöz méltónak kell mondanom! — Nos, és a kép ? .. . — Nem eladó, mert kegyednek szántam. — Kérem ! Ily ajándékot nem fogadok el, Lancret úr! Hát kéregetésnek magyarázza merészségemet ? — Megharagszom, signora ! Az ember meghajol kegyed erélye előtt, de engedje, hogy ez egyszer én is a magam ura legyek. Tekintsen ezentúl rabszolgájának. — Közmondásossá vált az ön nagylelkűsége és udvariassága, ha nem . . . — Ha ajándékba akarja valakinek adni a képet, majd lemásoltatom, — szólt közbe Lancret, s homloka elkomorult. — Szeretném, ha senkinek másnak, csak a kegyed birtokában maradna az eredeti. — Kinek ajándékozhatnám ? — mondá Camargo kisasszony közönyösen. — Kegyed tudja legjobban! — Mire való a bizalmatlankodás ? — mosolygott a táncosnő fejcsóválva és a festészre szegezte különös tekintetét. — Részemről? — viszonzó Lancret lassan. Azután egyet sóhajtott és elnémult. Egy divatkereskedés előtt állt meg a kocsi. — Utazás közben szabad az ember, — mondá tréfás hangon Camargo kisasszony. — Engedje meg, hogy pillanatra benézzek e boltba. Innen szállodámba hajtatunk, ott néhány jó barátom és egy kis vacsora vár ránk. Ön foglyom, ne akaratoskodjék. — Önmagamnak ellensége volnék, ha azt tenném. — Viszontlátásra tehát! Lancret kiugrott a kocsiból és lesegíté a signorát. Camargo kisasszony kezével könnyedén a Lancret vállára támaszkodott. — Megengedi, hogy kísérője legyek ? Bájos elfogulatlansággal intett a táncosnő és elfogadta Lancret karját. — Kissé magam is értek a csipkéhez és pántlikához, — mondá nevetve a mindinkább nekihevülő Lancret. — Tudom, hogy a kénsárga kegyed kedvenc színe. — Kénsárga? Ne gúnyolódjék! Látott már ily színű ruhában ? — Ne tagadja, biztos forrásból tudom. Egy boldog halandó, Lelio fodrász, kit most Lyonban fedeztem föl s kivel sokszor elcsevegek . . . — Lelio ? Az a szajkó ? Soha sem érinté az én fejem fürtéit. Ő a Prévost kisasszony fodrásza volt. Lancret összeharapta ajkait. — Csaló! — gondolt magában. — Oh, vaníliaszappan, oh rózsakenőcs, oh, te sok illatszer! Sokkal boldogabb volt, semhogy haragra lobbanjon. S amint félóra múlva egy kacéran bútorozott teremben ült a táncosnő oldalán, pezsgőt ivott és hallgatta fecsegését, eszébe ötlött a vén Lourdis és a veszélyes Razetta gróf. De nem törődött most velük, nem irigyelte tőlök a győzelmet. Ékesebb, jobbkedvű soha sem volt még Lancret mint e társaságban. — Igazi kincs ön, Lancret, — köszönte fel őt Camargo kisasszony, — ti többiek pedig unalmasak vagytok. Lancrez ismerte ugyan a színházi hölgyek modorát, de mégis restelte, hogy ily hamar megnyerte Camargo kisasszony kegyét. Mindamellett megnyugodott sorában s magába fojta az önkénytelenül fölmerülő gyanút, hogy ép oly könnyen elvesztheti a nyert bizalmat. Anna Mária a zongorához ült. Lancret formát szeretett volna részeltetni a három vendéggel; igazán szörnyű unalmasak voltak. Ismert mazurka hangjai üték meg fülét. Ábrándosan dőlt egy szegletben álló pamlagra . . . Camargo kisasszony ép oly tűzzel zongorázott, mint a minővel a táncot járta. — Oh, én kék dominóm! — sóhajtott a művész. Végre fölpillantott. Egyedül látta magát a teremben. A kijáratnál a törpe néger állt, gyertyával kezében. Lancret népszerűleg fölkelt és követe őt le a lépcsőn. Éjfélt ütöttek a toronyórák. Lancret az utca kellő közepén kitárta karjait és fölkiáltott: — Soha sem foglak feledni, szép, szép Lyon ! Szenvedésemnek itt ütött első órája! Másnap reggel tíz órakor Camargo kisasszony és Lancret gyorspostán Párisba utaztak. * Az öreg marquis ugyancsak nyitva felejtette száját, midőn egy ízben a táncosnőhöz jött s az első szobában a hajdan »vonakodó Narcisst« látta, ki létrán állva, képek fölakasztásával foglalkozott. Lourdis nem volt e látványra előkészülve, de mint világfi egyetlen szóval sem nyilvánitá csodálkozását , annál többet gondolhatott magában. — Hol találom tündérünket ? — kérdezé az első üdvözlet után. — Próbán van! — viszonzá Lancret ama biztos hangon, melylyel a háziasszony távollétében a házibarát fogadja a vendéget. Lourdis szippantott s kissé fontolgatólag nézett a festész kezeiben levő medaillonképre. (Folyt. köv.) 1178 Folytatás a mellékleten. A mi sírunk. (VK.) Nem sok ember sírja ez, — csak kevésé. De ez a kevés ember sok fájdalmat érez, valahányszor rá gondol. Az emlékre, mely e sír hamvait őrzi, nem a dicsőség géniusza hajol, hanem a szeretet könyve hull. Nem keresi azt fel a sokaság a kegyelet koszorúival és ünnepi beszédekkel, hogy mintegy büszkén sütkérezzék egy kihúnyt élet hátramaradt fényénél; az a néhány gyászoló, aki néha oda kijár, egyenkint, egymás tudta nélkül, némán emlékezik és némán könyer. Nem nagy ember nyugszik e hant alatt, hanem egy jó asszony. Egy jó asszony ! Mily sokra elmondják, pedig mily ritkaság! Szív, mely mindig csak másokért dobog ; kéz, mely mindig csak azért nyúl ki, hogy másokat segítsen ; elme, mely mindig csak a mások javán gondolkozik; kedély, mely mint a fáklya másoknak világít: — ez a jó asszony eszményképe. A mi sírunk alvója ilyen volt. A márvány kőre, mely fölötte áll, bátran oda vésethettük volna, a mit a nazárethi szentnek keresztjére írtak: »nem magának, hanem másoknak!«* Egyszerűen élt, de mégis folytonos verőfényben, mindazok szeretete közt, akik környezték. A férj nem képzelhetett igazabb hitvestársat, a gyermekek jobb anyát, a meghittek hűbb barátnőt, a cselédek áldottabb háziasszonyt. Egyszerű, igaz, szeretetteljes lényében volt valami varázslat; ő néhány polgári szobát át tudott varázsolni egész paradicsommá s igénytelenségei közepett a legritkább fényűzést fejté ki — a boldogság fényűzését. Aranyos bútorok és fényes csillárok nem ragyognak úgy, mint ő körülte az arcok és szívek. Az ő paradicsomából nem hiányzott más, csak a kígyó. Boldog hiány! Az emberi természet ama gyöngeségei, melyek a bőség árjában annyi életet rontanak meg, ismeretlenek voltak ottan. Az ellenkezés zsivaja, az irigység sziszegése, a káröröm nevetése s az önhaszonlesés fagyos lélekzetvétele sohasem hallatszottak az ő körében. Ellenszenv, emberszólás, rágalom azonnal hangjukat veszték, mihelyt közelébe értek. Világi ragályok nem verhettek gyökeret a szeretet, emberiesség, jóság e mindig fris levegőjében, hol mindenki csak az erénynek, a kötelességnek élt. Felhő sem volt e tiszta láthatáron egyéb, mint az együtt-búsuló részvét egy-egy felebarát szerencsétlenségén, vagy a nyugtát nem hagyó aggodalom egy-egy családtag múló baján. A sors igen sokáig gyöngéd, kíméletes volt e paradicsomhoz. Viharai zúgtak odakünn, de nem hatoltak be, hogy pusztítást tegyenek. A jó asszony és családja csak a mások baját érezték s nem a magokét, s tán mert mindig nagy részt vettek felebarátaik szenvedéseiben , a gondviselés megkímélte őket hasonlóktól. Évtizedekig a családélet örök tavasza virított e hajlékban, a jó asszony szivétől. A közöny, mely jégcsapokat ereszt a lélekbe, s a szenvedély, mely napszúrássá változtatja az érzés hatását, egyaránt ismeretlenek valának ott. Érzésben, gondolkozásban, életmódban az arany középszerűtlene volt az, szivet, lelket elfoglaló még most is, midőn már nincs többé, s csak az emlékezet távolában lebeg, mint elvesztett paradicsom. De mi vád, szemrehányás, lelki furdalás nélkül nézünk vissza ez elvesztett paradicsomra, mert nem mi játszottuk el. * »Otthon ült és font!« — ahogy a római köztársaság matrónái. Hiúság, nagyravágy, élvhajhászat sohasem férhettek tiszta lelkéhez. Elég nagy világ volt neki a ház, elég fényes oltár a varróasztal, elég gyönyörűség a gyermekszoba. Érezte, mily nagy és nemes hivatás: egészen nőnek lenni. Ez volt becsvágya, törekvése, boldogsága. De jött egy idő, midőn csodálatosan átalakult. A gyöngéd asszony, ki a lármaharang megkondulására elrémült, egy jajkiáltásra szívfájdalmat kapott: hősnővé lett, midőn a haza hű fiai »trombita-hangokon, ágyúkkal beszéltek.« A takarékos asszony egyszerre két kézzel adta oda minden aranyát, ezüstjét — a közoltárra; az érzékenyszivű házi nőből hősnő lett, kivágyva, remélve, bízva hallgatta a fegyverek zörgését; a gyermekeit minden szélfúvástól féltő anya odaadta egyetlen fiát is (a tizennégyéves fiút,) katonának. »Meglehet,—mondá, — hogy halálom lesz távozása; de azt mondta: szégyenl itthon maradni; menjen tehát, hogy ne kelljen szégyenelnie magát e gyereknek sem, mikor a férfiak harcolnak.« És aztán sírt és imádkozott hónapokig. És ahogy ő imádkozott, azt lehetetlen volt meg nem hallgatnia az égnek! Újra szívére szoríthatta fiát, boldogan, büszkén. És aztán az egyszerű, gyöngéd, nem a világ bajaival, hanem csak a házi kötelességekkel foglalkozó asszony lett megint, mindig, következetesen az, amig csak élt. Tizenegy hónapja, hogy eltemettük s azóta nem volt nap, melyre ne azzal a bús gondolattal ébredtünk volna: »nincs!« Barátaink vigasztalnak: örüljünk, hogy volt és hogy olyan volt! Igaz, sokáig bírtuk és szerethettük őt; elménket meg is nyugtatta már az idő, e néma bölcs, de szívünk nem tud hozzá szokni a gondolathoz, hogy nincs! Aki folytonos áldásunk volt, míg élt, hogyne lenne örökös gyászunk, mióta meghalt! Nem szoktuk emlegetni egymásnak, de rágondolunk mindig. Szeretjük, akit szeretett, becsben tartjuk, ami az övé volt, igyekszünk követni — ahogy tudjuk — elveit, fentartjuk házi szokásait — így ünnepeljük emlékét. De hála és emlékezés csak fájdalmainkat nevelik utána. Az asztalnál az ő üres helyét látjuk mindig; a széken, ahol ülni, olvasni, dolgozni szokott, az ő árnyképe lebeg folyvást; a beszélgetésben mindig érezzük a nagy hiányt, az ő szavainak fűszerét; semmi sem pótolja őt nekünk, s el-elborulva, mindnyájan érezzük a vigasz szükségét s olykor vidáman szólunk, midőn szemünkbe köny szökik. itt milyen nagy volt a szeretetben, gondosságban, a milyen fáradhatatlan a kötelességek teljesítésében, és oly bámulatos lelki erővel nézett szemébe a halálnak. Pedig ágya mellett ült az, három álló hónapig. El volt készülve. Amint gyöngélkedni kezdett, noha még maga végzi a ház dolgait, már halálsejtelmekről beszélt. — Hogyan gondolhat rá? — kérdeztük aggódva.