Fővárosi Lapok 1876. november (251-275. szám)
1876-11-01 / 251. szám
Melléklet a »Fővárosi Lapok« 251-dik számához. — Én már mehetek — felelte nyugodtan. — bevégeztem itt lenn a dolgomat. Tudtuk, mit ért e »dolog« alatt. Fölnevelte gondosan gyermekeit, kik már maguk is családot alapítottak, s fölnevelte egy-két unokáját is, a szép, igaz és jó szeretetében. A nő legmagasztosabb hivatását e szóba foglalta ő : »anya.« Mindent megbocsátott annak, a ki jó anya, s a legszeretreméltóbb asszonyt sem tudta szeretni, ha az anyai gondoskodás valami hiányát vette észre benne. Ablakából kinézve, ha látott nőt, ki maga után vitette gyermekét, mindig mondta: »nem törődik a kicsinyével!;« mig a ki maga előtt vitette, arra azt mondá: »Derék asszony! mindig maga előtt akarja látni gyermekét!« Szerencsére, nem ritkaság a jó anyaszíú! De a ki fiatal éveinek minden napját, életét kicsinyeinek gondviselésére fordítja s a kinek úgyszólván énje sincs, csak gyermekeiben: az a szeretet hősnője, a ki nem is veszti el gyermekeit akkor sem, midőn azok a másokéi lesznek. Lehet magadnak is már családod, melyet szeretsz, a melyért dolgozol; nőd, ki büszkeséged és gyönyöröd ; gyermekeid, kiknek fejlése a jövő legédesebb álmaival tölt el — és mégis épúgy az anyádé maradsz, mint mielőtt senki másod nem volt, s elgondolod: hiába, ez az a szív, mely téged legrégebben, születésed első perce óta önzés és szenvedély nélkül szeret, ki mindig mentette hibádat és nagyította érdemeidet, kinek szeretetét nem olthatja el csak a halál. Gyermeked több van, ned is lehet — ha ki bírsz heverni egy csapást — kettő vagy még több; de anyád nincs s nem lehet, csak egyetlenegy. Míg bírod, központosíthatod benne a szenvedély nélküli mély szeretetet, a lélek e nemes tüzét, mely nem válik soha sem tűzvészszé, mint gyakran a szerelem tüze, sem korommá, mint a legtöbb barátság parázsa. Minden veszteségért képzelhető kárpótlás, kivéve az anyáét. Mert amint életed csak egy van, egy van az is, aki azt adta. Ha ez eltűnik a föld színéről, folyvást érezned kell, hogy életed fájának legmélyebb gyökere már lenn van a sírban !* Az arab bölcs, kit a halhatatlanságról megkérdeztek, mondá: »az ember tovább él gyermekeiben, irataiban és jó cselekedeteiben.« De a jók csak akkor élhetnek tovább gyermekeikben, ha azok is jók ; irataikban csak a dicsők maradhatnak halhatatlanok, míg a jó cselekedet túlél mindenkit annak jó hatásaiban. Aki mindig csak nemes példát adott környezetének, az a jóság halhatatlanságát fonja tovább, mert amikor már ő maga ott porlik a porban, akkor is van valaki mindig, aki méltó akar lenni ő hozzá. S az a kéz, mely csak jóra intett mindig, kinyúl néha a hantok alól is, kinyúl és megtérít. Egy vádlott vallotta birái előtt: »Ezt az utósó bűnt nem követtem el, uraim ! És mikor végre akartam hajtani, véletlenül eszembe jutott szegény elhunyt anyám, ki mindig a jóra intett és aztán — szégyeltem ugyanakkor vétkezni, mikor ő rá gondoltam!«* Tudta ő jól, hogy órái már meg vannak számlálva. Ilyenkor az élet és halál nagy számadásával foglalkozik a nehéz beteg. Ő akkor is azzal foglalkozott, hogy kedveseinek örömet okozzon. — Holnap lesz, — sohajta föl, — kis unokalányom tizedik születésnapja. Szegény kislány, két év előtt egy kis madárkát kért tőlem, de édesanyja azt mondta: majd ha tízéves lesz, midőn gondját tudja már viselni, akkor lehet kis madara. Megígértem, hogy majd hát akkor én adok neki egyet. Jó, hogy el nem felejtem. Küldjétek el neki holnap ezt a kis kanári madarat. És másnap a nehéz beteg egész a kimerülésig magyarázgatta örvendező kis unokájának, hogyan tartsa madarát, hogyan viseljen rá gondot. Minden szó terhére esett már és arca mégis sugárzott az örömtől, hogy még teljesítheti azt, amit két év előtt e kis gyermeknek ígért. Eszébe jutott akkor, midőn másnak egyéb sincs már eszében, mint a halál. És a mit azóta az a kis madár dalol az unokának , az mind himnusz a nagymama jóságáról. * A sir szélén állt már a hang, a szó is kezdte elhagyni s ekkor sem magára gondolt, hanem azokra, akiket szeretett. Zord, nedves, sáros decemberi nap volt, a szél az ablak üvegéhez verte a hideg esőcsöppeket. Oda hívta legnagyobb unokáját, kinek a szeretet bámulatos erőt adott az ő ápolására, s azt mondá neki: — úgy vettem észre, hogy nagyapád még most is a nyári nyakkendőket hordja ? — Meglehet, nem értünk még rágondolni. — No hát keresd ki számára mindjárt a télieket, mert meg talál fázni; tudod, hogy mily hamar köhög! Még akkor is, midőn már csaknem útban volt az ismeretlen »örök éjszaka« felé, nem a maga szenvedéseire és halálára gondolt, hanem férjét féltette, hogy — köhögni fog.* S hányszor sóhajtá: »Csak isten elszólítana már, hogy ne legyek terhére azoknak, a kiket szeretek!« Pedig dehogy volt terhére. Lesték gondolatát s mindenkinek jól esett, hogy nehéz, súlyos napjaiban legalább valamit visszaadhat neki ama nagy szeretetből, melyet ő egész életén át árasztott kedveseire. Másokért tenni mindig s nem kívánni másoktól semmit — ez volt elve. Fenjáró beteg volt még, de a halál magvát érezve szivében, gondoskodni kezdett arról is, hogy halála után ne okozzon költséget azoknak, kiket mély bánatban fog hagyni. Midőn a legszomorúbb napon kinyitották pénzes szekrényét, (az ereklye-bútort, mely valaha édes anyjáé volt, de folyvást oly szép, oly ép, mintha csak tegnap készítették volna el,) ott találták külön csomagokba rakva egész temetési költségét. Meg volt jelölve: ez a temetési szertartásra, ez a gyászruhákra lányának, unokáinak, menyének, ez a csomag pedig a hű cselédeknek sat. Ily nyugodtan, ilyenséges lelki erővel készült el a nagy útra, rendben hagyva mindent s — a mint mondá — bevégezve dolgát. ♦ Szenvedést csupán betegsége és halála által okozott övéinek. Itt a nagyvárosban, hová már öregen jött s a hol egészen elvonultan élt, csak kevesen tudták: az ő lakásában miért oly szomorúak a szivek. De távol a Bükk tövében, a honnan jött, heteken át imádkoztak érette a templomokban a szegények, elhagyatottak, koldusok, kiken annyiszor segített. Ott ismerte és áldotta mindenki a keresztyén szeretet e jó asszonyát, ki szelíd volt az életben és elszánt a halállal szemben. A míg fogyó ereje engedte, hozzá szoktatta övéit elveszítésének gondolatához. Ha vigasztalták, azt mondta rá: »Nem hiszitek magatok sem a mit beszéltek.« Ez erős lelket, ki ép oly kevéssé ismerte a fenhéjázást az örömök idején, mint a csüggedést a sír szélén, soha, „még a tűnő élet végpartján sem, lehetett ámítani. Ő tudta, mi jön, s nem félt attól, a mi jön. Mi is tudtuk, de mi féltünk. Szivünk fázott, látva, hogy a láthatatlan, könyörtelen angyal már ráborítá sötét szárnyait. Hiába gyuladt ki szívünk fenekén a kipusztult remény egy-egy szikrája, nem bízhattunk többé. Amikor ő nem bírt többet ránk mosolyogni, akkor már tudtuk, hogy nem a miénk!* / 4 És mégis jó, hogy oly lassan halt meg. Hogy úgyszólván részenkint vesztettük el: először beszédjét, aztán gondoskodását, végre mosolyát. A halál, mely ő hozzá, a jóhoz, nem volt kiméletes, mert sokáig gyötörte s tusát vívott vele , inkább a mi sziveinkhez való gyöngéd, hozzá szoktatva mindnyájunkat a legszomorúbbhoz. Még élt s már kezdtünk úgy beszélni róla, mint a ki csak volt. És mikor eltemettük, akkor meg úgy gondoltunk rá gyakran, mint a ki csak távol van s visszatér. A szél zúgása, a köd ereszkedése, a hó esése, a jég fagya sohasem volt oly rideg nekünk, mint e télen, mert a köd, jég, hó láttára végig borzongott rajtunk a gondolat, hogy ő már odakünn van. Aki mindig annyira együtt érzett velünk, arról el sem bírtuk képzelni, hogy még most is nem ugyanazt érezi, amit mi. * Mióta nem vagy velünk, nagyon hideg lett nekünk ez a világ! Szereteted napmelegét elveszítve, már csak emléked őszi verőfényénél, e mélabús sugaraknál melegedhetünk. De most is te vagy nekünk a remény, a vigasz, a biztatás. Kis sírodnak néhány arasznyi dombja a mi képzeletünkben a titokteljes hiddá nő, melynek végtelen íve e siralom völgyéből, az élet zavaros folyása fölött, átvisz majd egykor bennünket az ismeretlen partra, ahol te vagy! Még elköltözéseddel is tudtál te jót tenni velünk : megkönnyíted a legnehezebbet — megtanítottál könynyebben halni meg. Hisz az a halál, mely miértünk jó, nem lesz már rémkép, mely elszakít tőled, hanem a jó angyal, ki te hozzád vezet! 1179 Batthyány Lajos sírján. Fény ragyog a legsötétebb síron, Virágos szemfödél a martyron, A virágnak, fénynek ragyogása Öltöztetik ma e szent sirt gyászba. Gyújtsatok egy erdőt meg felette, Annak sem lesz soha oly nagy fénye, Mint a milyen sötét az a bánat, Mely e sírnál honfiszívben támad ! Földváry István: Halottak ünnepén. Járok a temetőkertben, a sirhalmok utcáin, s úgy találom, hogy ez sem az egyenlőség földje. A kik élve nagy házakban, a piacok, főutcák nagy házaiban laktak: itt is a sírok főutcáin, díszhelyein pihennek, s nevöket, viselt címeiket márványtáblán aranyos betűk hirdetik. A kis utcák, apró viskók egykori szegény lakói, szerény fakereszteikkel itt is hátrább húzódnak ; itt is, ahol nincs többé rang, gazdagság, nincs nemi és korkülönbség, mert mindenki csak por és hamu. Mennyi ismerős, mennyi régi jó barát, mennyi kedves gyermek neve és emléke tűnik föl egymásután e köveken! Ámde még a sírkövek is hazudnak! E kövön a férj versekben kesergi felejthetlen nejét, amazon pedig a nő forrón szeretett férjét, kivel a sírban egyesülni vágy. Pedig mig éltek, folyvást civakodtak, s ma már egyik uj férj, másik uj nő oldalán éli világát s feléje se gondolnak a halálnak. A fogadott poéta tiz forintért irta és sírta nevekben ama gyászverseket. E sírban a ki nyugszik, élt 75 évet. Érett gabona volt az aratásra. E pompás családi sirkövön nevezett élt harmincöt évet s kesergik özvegye és három neveletlen gyermeke; de az emlékkő sejteti, hogy ahonnan ez telt, kitelik a gyermekek neveltetésére, való is; de hát amott a végsorban siránkozó szegény özvegynőt ki vigasztalja, ki viseli gondját neveletlen öt árvájával, mert hisz férjében kenyérkeresőjét, a magukra maradt gyermekek pedig nevelő atyjokat vesztették el ? Hány szép remény, hosszabb életre méltó, immár letűnt ifjú élet fekszik itt, kiknél mi sokkal elébb jöttünk a világra, akiknél tehát a természet rendje szerint nekünk is kell vala elköltöznünk. Hány nyavalyás, világunt ember cserélte volna fel a maga életét e fiatalokéval egykoron, s azok élni maradtak, ezek pedig nincsenek többé! Az ifjú, kinek tudományos készültségéhez annyi reményt fűztünk, csak betekinthetett az ígéret földébe, s a fényes pálya helyett, mely eléje nyílt, e szűk sötét halom alá jutott. A lányka, kit anyja először vezetett a vigalomnak házába, s ott, mint vidám lepke virágról-virágra röpködött, táncaiban nekihevült s egy meg nem vigyázott percben rögtön halált ivott; im itt sírján a hervadt virágok példázzák rövid életét. Itt meg ez a sir egy öngyilkos ifjúé, ki szerelme tárgyát valaha bírhatni, kétségbeesett; pedig e tárgy, egy ilyen ifjúra, ilyen szerelemre méltó nem vala. E két sir emitt egymás mellett egy kedves fiú és leányé, kiket játékuk közben lepett meg a roncsoló torokba. E gyermekek halálküzdelmét övéiknek nehezebb volt nézni, mint nekik azt átszenvedni. Ők az élet becsét még nem ismerték, örömeit alig ízlelték. A lyánka, imént játszi, élénk, érezve halálát, csöndes megadással búcsúzott el övéitől, a fiú végsikoja pedig az volt: »Kedves papám, mamám! csókolom kezöket!« A két sirhalom, két kis kert tele virággal, elöl gyászfűzzel, mellette kis ülő padkával, hová az anyák sirdogálni s egymás keblébe panaszaikat kiönteni el-eljárnak. Nyugodjatok áldott hamvak: mi is utánatok megyünk! Sokan azzal vádolják korunkat, hogy ebben hanyatlik a kegyelet, mivel a vallásos érzelmet, melyben minden kegyelet gyökerezik, az anyagiság dudvája nyomja el. Halottak napján a temetők megannyi cáfolatok e vádra. S még nagyobb cáfolat az egész éven át szépen gondozott temető. Vannak továbbá készülő emlékszobrok, melyekre e vád ellenében hivatkozhatunk. Emlékeket állítunk ama nagy elhúnytaknak, kiknek tevékenysége nem egyedül a családra, hanem az egész nemzetre üdválasztó volt, noha még elég dicsőnek és érdemesnek maradunk adósai. Az alkotmány visszanyerése óta, mivel előbb a kegyelet nyilvánítása tiltva volt, egyes vidékek egymásután állogatták fel honvéd-emlékeiket. Ez évben Bars állíta föl a magáét Nagysallón, most meg Arad és Buda készülnek állítani. Nincsenek elfeledve azok sem, kik dallal buzdíták s vigasztalák a nemzetet. Berzsenyi, Csokonai, Dugonics, Katona József, Kisfaludy Sándor, Kölcsey és Vörösmarty dicső költőink emlékei már az illető helyeken állanak; Széchenyié, a legnagyobb magyaré, Petőfié, e legnépszerűbb költőé, Eötvösé, a legmelegebb szivü bölcselőé, Deák Ferencé, a haza bölcséé immár készülőben vannak. Talán Toldy Ferenc, a magyar irodalom történetének, s Mikó Imre, az erdélyi múzeum megalapítói sem fognak tiszteletünk e külső emlékének híjával maradni. Gróf Batthyány Lajos mauzóleuma az emlékekkel rakott pesti fitemető egyik dísze. Bem apó emlékét is fel fogják tán valahára Marosvásárhely piacán állítani. Egyes megyék és városok monográfiák megiratásával készülnek őseik iránti tiszteletek adóját leróni, másfelől elhúnyt jeleseik emlékét kövek föliratain örökítik, mikint közelebb az erős jellemű Nyári Pálét Pest megye. Szegszárd viszont a költő Garay Jánosét fogja örökíteni. Nagyváradon most indult meg újra a mozgalom, hogy Szacsvay Imrének is, a szabadságharc egyik áldozatának, szintén legyen emlékszobra. Hontmegye nagyobb zajjal, mint eredménynyel Szondi Györgynek akart emléket állítani, de bár erre királynénk is adott száz forintot, az ügy 1860 óta pihen. Régi történeti napok évfordulóját, egyházilag tudtommal csak Mohácson ünnepült meg, augusztus 29-ikén, néhai Király János pécsi püspök 1817-diki alapítványából, és Szigetváron szeptember 8-dikát. Akadna azonban több is, ha keresnők, kiki a saját vidékén. Én 1865-ben, református létemre, az esztergomi »Magyar Sion«-ban indítványoztam, hogy Paláston