Fővárosi Lapok 1876. november (251-275. szám)
1876-11-05 / 254. szám
Nos, ebben a híres újságban gyűjtöttük össze a viccet, a luxot, amely belénk nem fért, én és munkatársaim ! Magamról nem szólok, akinek kedve van »hozzám szerencséltetni,« az könnyen juthat e szerencséhez, az keressen fel a »Stibli«-ben; nem állok ugyan jót, hogy még ott talál. Első munkatársam és rajzolómbeli szép férfiú volt, kissé szürkébe átmenő hajzattal, de életteljes vigarccal. Mindig bársony felöltőben, elegáns kimondhatatlanokban és fényes cipőkben járt, s aki erről nem ismert rá, az rá ismert arról, hogy a lerchenfeldi magyar nyelvet beszélte, s hogy örökös hű kísérője Lujzi volt. Ki volt ez a Lujzi ? — De ez egy nagyon okos kis teremtés volt; olyan borzasztó csúnya, hogy szépnek kellett találni, és milyen okos! Ha urától eltévedt, nem hagyta oda helyét mindaddig, mig ura érette nem jött. Néha szegény, órákig várt kényes szemmel az utcasarkon, olyan okos kis kutya volt! Bizonysága ennek az is, hogy agylágyulásban múlt ki, már ami pedig nem eshetett volna meg túlságos agytevékenység nélkül. Meg kellett a szegény páráról emlékeznem, mert azt hiszem , ura és ő együtt voltak —■ munkatársam! Második munkatársam az ásítozó poéta volt, rettenetes ember, ki verset ivott, prózát evett és egyre ásítozott. Bozontos hajjal tetőzte be szórakozott fejét, s ott ült szótlanul a »snitt« előtt; de azért agyában forrtak a nagy gondolatok, mit legjobban az mutat, hogy estilap nélkül nem ízlett neki a vacsora. Harmadik munkatársam falstaffi alak és jellem volt. Nagy hős — szájjal, s bőkezű — a más pénzével. Ezenkívül híres udvarló. Igaz, hogy mindig a terjedelmes menyecskék után futott, na de ehhez nekem semmi közöm. Jó fiú volt. Ő látott el naponkint fris profonttal, amin ugyan nem nagyon épült a »stikli« pocakos ura. Jó fiú volt, mondom, csak az ördög volt rész, hogy el nem vitte. A t. című publikumot pedig képviselte egy kivetkőzött kispap, kinek gyönyörű szép kis felesége volt; továbbá egy pógár bácsi, ki rendesen mezítláb ment haza a szobájába, hogy a feleség meg ne hallja, azután egy mérnyög (mérnök) és többen. Egész körünket leírni gyönge a tollam. Elég az hozzá, hogy válogatott szép társaság voltunk, melyben a hajzat különfélesége a legsűrűbbtől a legszebb kopaszságig, szőkétől és barnától a legszebb deres vagy őszig váltakozott. S mind jókedvűek voltunk, akár ifjak, akár vének ! Csak is úgy készülhetett el a mi híres élclapunk: a »Seprű.« Már csak emlékemben él e remekmű; elfeledtem hasábjait, rajzait, szavait, de azért szerfölött remek volt, mert a »stikli« mérte sörnél nem volt jobb a világon, s ahol jó sör terem, ott ész is terem, és az éle is virágzik! Emlékezem, milyen jóizűeket nevettünk, midőn megjelent, s mily mohón leste egyik a másik után, mert hát csak egy eredeti példány forgott a kézen. »Ez már beszéd!« — mondta rá az öreg fejmérnök úr (vulgo kalapos,) miközben könyeit törölte a nagy nevetéstől. Ez a »kopfschuster« — amint csúfolták, — igen jó bácsi volt, minden tréfát megértett és soha sem haragudott meg. Hibája csak az volt, hogy a szekszárdit jobban szerette a sörnél és a klabbászt jobban a bibliánál. Oh, mily felséges kép volt az, midőn homlokára tolván pápaszemét, áhítattal szürcsölgetett ! — méltó egy Hogart ecsetjére. »Olyan nincs!« — morgott a mérnök úr, e derék, becsületes, kitűnő férfiú, ki nagy mester volt. Mindent megpróbált már: lakatoskodott, asztaloskodott, esztergált, fúrt, faragott, csizmát talpalt, öltönyt szabott, fát vágott, és mindezt csupa privát paszszióból! »Cu tumm!« — dörmögött a mezítlábas házi úr. — »Ez már eredeti!« nevetett a reverendából kiugrott hivatalnok. — »Hihihi!« — kacagott az ásítozó poéta, midőn a »Seprű« élclap vezérképét, az élő »Seprű« rajzát látták. Ez az élő seprű a »Stibli« érdemes pincérnője volt, egy nagyorrú, jókedvű leányzó. Odarajzolták kiváló érdemei méltánylásául szobrának tervezetét az élclap élére címképül! Fölfordított tányéron fölfordított sörös krigli képezte az alapot, melyre a hatalmas hölgy szobra volt tervezve, egyik kezében egy pár virstlivel, másikában egy sörös pohárral. A szoborkerítés villákból volt alkotva. No hát nem szép eszme volt! és mily jól jellemezték a hősnőt a kisérő szavak! Jó idők voltak azok, — egészen elfeledtük, hogy magyarok vagyunk, a mi különben is nemzeti gyengeségünk. Elnevettünk és fogyasztottunk kriglit, snittet egymásután szám nélkül. Ment is akkor a gseft s elégülten simogatta nagy pocakát a »stikli« ura ! De jött aztán a hírhedt »krach« és beleütött e jókedvű körbe is. A »Seprű« megszűnt. Nem elkobzás vagy részvétlenség miatt szűnt meg, hanem mert a szerkesztőséget széthányta a sors. Egyedül maradtam, s magam is a főváros túlsó oldalán lézengek. A rajzoló visszatért lerchenfeldi hazájába s úgy elment, hogy el sem búcsúzhattunk tőle. Mi a budai parton vártuk, ő pedig a pesti parton szállt hajóra. Ő tudta, miért. Az ásítozó poéta nekifanyarodott és megházasodott. Talán eszére tért és elfeledte már az ásítozást? Falstaff is eltűnt tevékenysége színhelyéről. Hja! ha már senki sem akar hitelezni, mit csináljon ? És a publikumunk is szétment. A kispap, szép felesége halála után, vidékre vonult, s talán új feleséget keres. A mezítlábas házi úr otthon ül és panaszkodik, hogy az a kutya köszvény neki sem hagy békét. A mérnök úr fúr, farag tovább, de jókedve lelohadt; tudja ő, miért nyög a mérnök. »Nem telik.« — mondja, ha néha napján a »Stibli«-be néz és a krigli után következő snittet szomorúan felhajtja és fizet. A fejmérnök úr ott áll boltja ajtajában és a fejét vakarja. »Rosz időket élünk, nem megy a gseft.« Így oszlott el lassan kint az egész kör. Évek múltak azóta! Néha-néha odavetődöm még a »Stibli«-be, de búsan ülök magamban, egyedül, munkatársaim és publikumom nélkül. Ma már nem élhetne meg a »Seprű,« más időket élünk, nincs már szükség rá! Ma már a »stibli« sem »stibli,« most már »sörkancsó«-nak keresztelték. Ma már a krigli félliter, a snitt három tizedliter, s minden lépten-nyomon magyar szó hangzik! Ugyancsak kiseperték a szép budai szót, nem kell ide már »Seprű!« De jól van igy! »János! — még egy vágást abból a fris sörből!« Maurer Vilmos. Fővárosi hírek. * Színházi játékrend. A nemzeti színházban holnap, 6-kán, »Gilberte,« 7-kén »Carmen,« 8-kán »Hamlet« tragédia, 9-kén Verdi »Requiem«-e, Wilt Mária asszony közreműködésével, 10-kén Dumas »Idegen nő«-je először, 11-én »Ayda« Nagyné Benza Ida asszonynyal, 12-kén a »Csőd,« 13-án az »Idegen nő.« — A budai várszínházban, 9-én az »Idegesek,« 11-kén »Aesepus,« 12-kén, Bogyó Alajos első felléptéül »Lucia.« E hó 18-án, királynénk nevenapjának előestéjén, a nemzeti színházban »Lohengrin«-t adják elő. * Hubert napját rókavadászattal ünnepelték meg pénteken. A Paskál- malomnál találkoztak tizenegy órakor. Királynénk unokahugával, Wallersee bárónővel jelent meg. Három urhölgy volt még künn lovon: b. Edelsheim-Gyulainé, Vecsera bárónő s Blumer k. a., az orosz főkonzul kedves leánya A vadászurak közt voltak: gr. Andrássy Gyula és Aladár, b. Wenckheim Béla, b. Edelsheim, b. Simonyi Lajos, Tisza Lajos, a német, francia és olasz főkonzulok, sat. Hideg szél fújt s a kopók hiába csaholtak, a rókáknak nem volt kedvök kiiramlani a nádasból. Végre kiugrott egy, de ezt a falka nem vette elég jókor észre. Majd kiugrott egy második is, melyet a »Cinkotai nagy iice« kocsmáig kergettek, ott aztán elbújt. Visszatértek megint a nádashoz, de a rókák nem akartak több mulatságra nyújtani alkalmat. Gr. Esterházy Miklós tehát Szent Hubert (a vadászok védnöke) tiszteletére szarvaskergetésre fordította át a mulatságot. A palotai erdőnél bocsáttatott el egy szarvast, mely futott a szőllőknek, a városligeti kerteknek, majd a csömöri útnak s Kőbányának, hol egy ottani lakos fogta meg egy kertben. Öt óranegyedig nyargaltak utána, átugratva sok akadályt, miközben csak ifj. gr. Festetich László és gr. Pejacsevics maradtak le a lóról árokugratás közben. Vadászat után a királyné a magyar állami indóházhoz lovagolt, húgával együtt s a rendes személyvonattal tértek vissza Gödöllőre. * Az akadémia harmadik osztályának holnapi ülésén négy tag nem-tagok munkálatait terjeszti elő, u. m. Balogh Kálmán a dr. Mihalkovics Géza egyetemi tanárét: »az agy fejlődése magasabb gerinceken és emberi ébrényeken tett vizsgálatok nyomán;« Kondor Gusztáv a dr. Hoytsy Pálét: »Csillagészlelés a keletnyugati vonalban;« b. Eötvös Lóránd a dr. Fröhlich Izorét: »az elhajlított fény polarizációjáról.« s Thán Károly a Schwartzer Viktor debreceni tanárét: »Egy hortobágyi sós-keserűs víz vegyelemzése.« * „A harctéren.“ Ez a címe a népszínház péntek esti újdonságának, melyet nagyszámú közönség nézett. A tarka személyzetű színlap, tele szerb, muszka, cserkesz, basibozuk sereggel, oly »promesse«nek volt tekinthető, melylyel biztos nyeremény jár. Volt is egy nagyhatású mozzanat: a félholdas török zászlót hosszasan és lelkesen tapsolták. A török kapott bőven »éljen«-t, — a szerző nem sokat. A szerző: Tinódi Lajos. Ez, mint jelentve volt, olyan kollektív név most a népszínháznál, mint »Captain Blue« a sport mezején: többen rejlenek alatta, kik egy célra törekszenek; darabokat írnak a népszínház számára. Tehát írói konzorcium, melynek szerencsét kívánunk. Első terméke: »Az új peleskeiek« eleven bohózat; második: »A harctéren,« alkalmi tarkaság, melyet a szinlap elméssége »eredeti tudósítás«-nak nevez. Különben a puskaport jobban pazarolják benne, mint az ötletet. Legtöbbet ér az első felvonása, melyben van egy ügyes alak: a jól értesült Kohn, harctéri tudósitó, ki gőzhajón utazik Belgrádba s egy nőruhába bujt ifjút Merkus kisasszonynak néz, kit ennélfogva egy »interview«-ban ugyancsak kivallat s aztán meghódítani törekszik, hogy benne jó »forrás«hoz jusson. De ez a harctéri tudósító, melyet Solymosi eredetien játszott, a többi szakaszban már csak háttéri, mellékes alakká válik. Mulatságos jelenet az is, midőn a hajón levő fiatal szerb patrióták, élükön egy omladinista borbélylegénynyel, akit Bakonyi ábrázolt ügyesen,) enek szerenádot adnak a Merkus kisaszszonynak vélt magyar ifjúnak, aki pedig csupán egy szerelemféltő férj elől bujt női ruhába. A második felvonásban az ér legtöbbet, a mint »szabadsághősöket« és »önkényteseket« erővel fogdosnak s csak nagy bajjal tudnak elcsípni egyet. A darab lényege nem valami mulatságos. Egy alap és komikum nélküli féltékenységben szenvedő szerb férj gyanakodik a magyar ifjúra, ki valaha nejének udvarolt; pedig ez az ifjú nem a nő végett utazik velük egy hajón Belgrádra, hanem egy fiatal szerb lányt akar fölkeresni, kivel testi találkozásuk alkalmával megértették egymást. Ám e leányt a lelkes szerb nagynéne erővel eljegyzi egy muszka tisztnek, mígnem sok akadály, baj után, a török sereg egy győzelmének segélyével lesz egymásé a két fiatal szív, megkötve Hymen zászlója alatt egy kedves szerb-magyar frigyet. E »házasság akadályokkal« képezi azt a fonalat, melyre a tréfák, karrikatúrák, epizódok jókora tarkasága van agigatva. Akad ezek közt néhány sikerürt, de több az olyan, melyben az elmésség csak erőtetve van. Sőt néhol visszásan is hat a satyra, mert éle helytelen irányt kap, például midőn igazi hősről mondanak parodisztikus balladát, (melynek szövegét különben szerencsés kiméletlenséggel nyomták el a trombiták,) s midőn a honleányiság egy pár olyan vonása is vegyül a torzrajzba, mely mindenütt tiszteletreméltó. Az orosz tiszt (Horváth) és emberei elég ügyesen vannak bemutatva néhány jelenésben. A törökök, (cserkeszek, basibozukok), csak a végső felvonásban jönek elő, hogy énekeljenek, táncoljanak (épen nem keleti táncot) s jelmezben is teljességgel nem a cserkesz és török ruhát mutatják be. A színház balletmestere és prímaballerinája szintén cirkusi ugrándozással szolgálnak keleti kettős helyett. A darab folyamában egy szerb kisaszszony (Vidmár Erzsi) énekelt magyar dalt, Offenbach-allegrot, sat. Fordul elő helyi szövegű couplet is, melyben többi közt a városligeti artézi kút áldatlan furatása szintén meg van énekelve, lődöznek, futkosnak bőven ; szóval tarkaság, mozgalom van elég, de amely sok helyen csak a kapkodás benyomását teszi ránk. Gyakran érezzük, hogy szerzőnk mennyire törekedett elmés, leleményes lenni. Ekkor a hálás alkalmi anyag nem a legszerencsésebb formát kapott, s ha nincs félholdas török zászló, a tengereknek és torkoknak csupán a karzat magasából lesz némi obuigát nyilatkoznivalójuk. Csak a második felvonás után hallatszott a szerző neve, kinek nevében a rendező sietett megköszönni »a közönség jóindulatát.« * Fővárosunk is kapott meghívást a bécsi Schiller-szobor nov. 10-diki leleplezésére. E szoborra 1868-ban Budapest is jelentékeny összeget szavazván meg, a meghívás nemcsak előzékenység, hanem kötelesség is volt. A közgyűlés felkérte Ráth Károly főpolgármestert és Barna Zsigmond főjegyzőt, hogy ez irodalmi ünnepélyen képviseljék fővárosunkat. Meg is teszik saját költségükön. * A tisztviselő-egylet sorsjátékának húzása pénteken délután történt meg. A háromezer forintos főnyeremény a 187 sorozatú 61. számú sorsjegyre esett; az ezerforintos a 156 sorozatú 193. számra, öt-ötszáz forintot nyertek a 172 sorozatú 280. szám és 281 sorozatú 160. szám. A sorsjáték haszna a magyar tisztviselői árvák javára esik. * Az „omladina“ hajótörése hozzánk is vet szerencsétleneket. Tíz nap óta nem egy szerb ifjú és férfi szállt be itt vendéglőkbe, nem érezve kedvet a muszkák kedvéért fejekkel menni a falnak. Csütörtökeste a Mohácsról jövő hajóval egy 23 éves olasz ifjút, Butterini József tanulót szállítottak ide, ki a csatatérről oly betegen jött meg, hogy rögtön a kórházba kellett vinni. Értesítést sem tudott adni. Néhány darab szerb és orosz pénz volt nála. Temesvárra pedig egy olyan fiatal szerb férfi érkezett, ki nejét és két gyermekét már korábban oda küldte. Ez részt vett több ütközetben, de elment kedve tovább folytatni a sikeretlen harcot, s inkább haza sem tér többé, semhogy a muszka tisztek bánásmódját tűrje. Ez is azt beszéli, hogy legtöbb muszka tiszt nem török, hanem szerb golyónak esett áldozatul. * Társasélet. A tisztviselői egylet tegnap tarta a »Hungária« nagy termében első társas estélyét hangversenynyel és tánccal; a második ily estély dec. 2-án lesz; felolvasó estélyek pedig e hó 18-án és dec. 16-án.— Az egyetemi olvasó kör szerdára (mikor ép philharmoniai hangverseny is van) tűzte ki társas estélyét a »Hungáriá«-ban; Imrik Péter humorisztikus felolvasásán kívűl lesz ének, szavalat, hegedű és zongorajáték. A »budapesti dalkör« (a »budai dalárda« és a »nemzeti dalkör« egyesülve) e hó 11-én a redoute termeiben tánccal egybekötött nagy dalestélyt rendez, melyen 1194