Fővárosi Lapok 1876. november (251-275. szám)

1876-11-15 / 262. szám

Szerda, 1878. november 15. 262. szám. Tizenharmadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, zöldfa-utca 29. sz. földszint. Előfizetési díj: Félévre..............................8 frt. Negyedévre.........................4 * Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Teljes számú példányokkal még folyvást szolgálhat a kiadó­hivatal. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épitet) a kiadóhivatalba küldendők. Egy nom­ád l­é­v­ek. (Elbeszélés.) László Mihálytól. (Folytatás.) Szörényi maga sem tudta, mint jutott e határ­talan bizalomhoz, de látta, hogy virít mindenfelé a vörös toll, és messze hangzik a Szörényi-név élte­tése. A kormánypárt elvitathatja­n örökének tartotta a kerületet s most rémülve látta, hogy halaszszák el azt, hol eddig a jobboldal volt az úr, és a szélsőbal a pária! A hadi cselt oly mesteri kezek intézték, hogy még a papok is (kik pedig a kormányok »katonái«) úsztak az áradattal és elnézték a Szörényi-zászlókat a templomok tornyain. A földből nőtt minden: pénz, bor, zászló és vörös tollak! Szabad korcsmák a »senki« számlájára. Uj szűrök, pörge kalapok a lelkes honpolgárokon s bankó a bugyillárisban! Az izgalom, mint a futó tűz, gyújtott, égetett mindenfelé, még a főispán is megijedt s távirt a kor-­­­mánynak, hogy hát mit tegyen ? A kormány lakonice azt felelte, hogy a tarjáni , kerületnek nem szabad elveszni! Nem szabad ? Könnyű azt mondani, midőn valami ördög bankópréssel dolgozik az ellentá­­­­borban. Az »ördög« nevetett, tetszett neki a mulatság, s gondoskodott arról, hogy a főkolomposok, kik az ő kezével dolgoztak, sokra becsüljék azt az okos mon­dást : hallgatni arany! Sályai úr két vörös tollat viselt; az egyik a tárnai kerületben éltette Szörényi Pált, a másik a tarjániban. — Ragyog a csillag! — mondogatta hetykén s ilyen rövid monológban adott kifejezést megelége­désének : »no de most már mi lesz, dicső kormány ?« Ez a nyelve begyén volt mindig, mint a pipa s kevélyen lógázta lábait a tornácon, és Mátyás király dicsőségéről beszélt Szörényinek. A nemes ur olyan vig állapotban volt, hogy még Ellával is enyelgett. — Jere ide, galambom, hadd csókoljam meg imádságos szájacskádat. — Nem szabad! Sályai bácsi menjen imád­kozni ! — nevetett a leány s pajkosan ölelte meg atyját, kinek rég nem volt ily boldog pillanata. — Hát templomba is járok én galambom, de most nem érek rá! — beszélt Sályai úr. — Ugyan de sok dolga van! — Itt van a dolgom ii! — mondta Sályai, megbökve ujjával a vörös tollakat. — Hanem elme­gyek én akkor bizonyosan a templomba, mikor téged férjhez adnak, te kis cica! Erre már Szörényi is mosolygott s önkénytele­­nűl magához szorítá leányát, ki napok óta nem birt magával, oly vigan zakatolt keblében az a kis gép, mit a poéták az üdvösség és a pokol forrásának mon­danak. — Hallottad-e öreg, hogy Ecsedi Béla megve­rekszik Leleszi Gézával ? — szólt ismét Sályai úr. Ella e birre összerázkódott s szivéből egy ijedt sóhaj siklott ki ajkain; sápadtan és remegve szorítá meg apja kezét. Szörényi megdöbbenve nézte remegő gyerme­két, szólni akart, de ajkai bámulva némúltak el s szelíd hangon csak annyit mondott: — Hagyj magunkra, leányom. Sályai elhallgatott; Szörényi némán bámult maga elé s felsóhajtott. Aztán minden elcsöndesült. VIII. Nem volt semmi különös abban, hogy ez időben az ecsedi kastélyban is izgalmas órákat éltek. A poli­tikusok itt találkoztak, ide jártak a kortesek is nagy­hangú számadásra; egy szóval a kóbor úr dúsan lakmározhatott az örökös izgalomban, melyet annyira hajhászott. Ecsedi távol maradt, de itt volt Kazáry Leó, egy harmincas, komoly, művelt magyar, ki már az »új« kor embere volt. Sötét Benő ezzel a furcsa levélkével lepte meg Kazáry Leót. — Nézd csak ezt a levelet hagyta hátra, mi­előtt távozott. íme: »Kedves Benőm! Ha ma haza nem érkezem, akkor többé ne várjatok. A jövőre pesti ügyvédemnél találod az iratokat. Többet nem írhatok. Melegen üdvözöl Ecsedi Béla.« —• Nos, mit szólsz e levélhez ? — kérdezte Benő. — Azt, hogy Béla nagy bolond! — Én semmitől sem tartok. Béla jó lövő és kitűnően forgatja a kardot. — A párbaj egészen a véletlentől függ, úgy látszik, vesztére bonyolódott a politikába. Csak egy sorral tudósított volna a dologról! — Hidd el, csak egy kis komédia, egy kis ösz­­szezörrenés, melynek nem lesz rosz vége. Kazáry Leó nyugtalan volt, míg Benő aggoda­lom nélkül számlálta a perceket. —­ Nem tudom, mi igaz, mi nem a hírben, — szólt szünet múlva Kazáry, — de azt beszélik, hogy Ecsedi állította volna lábra a tarjáni szélsőket. — Ha beszélik, akkor már igaz lehet, mert Ecsedi szereti a bonyodalmakat s nem sokat törődik elvekkel. Egyik nap erős jobboldali, a másik nap a balközéphez szít, aztán meg a szélsőket dicsőíti és szidja a kormányt. Ha akarja arisztokrata, ha akarja demokrata, socialista, tetszettek neki a párisi kommu­nisták, és védelmezte a spanyol vöröseket a köztár­saságiak ellen. — Erős asszonyi kezekre szeretném őt bízni, hogy már egyszer igazán vállain hordja a fejét! — Ő hallgat, de tudom, hogy egy idő óta bele­­bolondult Szörényibe vagy a leányába, mert gyakran jár az öreg házába. — Ez újság előttem! most már értem a dol­got , de hát kit akar ő meghódítani: az apát vagy a leányát? Vagy csak az utat akarja egyengetni a leányhoz ? Nem értem! — Félek, hogy hálójába kerül a leány s az apa egy nap arra ébred föl, hogy nincs leánya. — Az ilyen történetek nem ritkák életében ! De csak nem merészelne ilyesmit egy Szörényi leá­nyával ? Hisz ez fellázítana minden erkölcsi érzést s elkövetőjét megvetnék, mint egy nyomorultat. — Képzelem, mint nevetne Ecsedi, ha hallaná a mi aggodalmainkat! — A beteget orvosolni kell, Ecsedi pedig nagy beteg: a könnyelműség és a szenvedélyek vezetik őt. — Mit akarsz tenni? — Ha még nem késő, meg kell akadályozni a vad sportot. Leveleket kell írni: egyet az apának, hogy nyissa ki szemét, és egyet a leánynak. — Ha még nem késő . .. Kazáry Leó hamar kész volt a levelekkel, me­lyek igy szóltak: »Kisasszony! Ön nagyon boldogtalan lesz, ha hinni talál annak a férfiúnak, ki elég kegyetlen az ön tapasztalatlan szivét megcsalni.« »Uram ! Ön mint jó gazda bizonyára tudja már, hogy egy veszedelmes farkas jár kertjében, ki az ön legdrágább jószágát akarja elrabolni. Kérem, őr­ködjék jobban kincse fölött s a farkas urnák kössön útilaput a lábaira.« A leveleket külön borítékban postára küldték s aztán tovább várták a hőst. Nem sokára egy paraszt szekér hajtatott be a kastély udvarába s Ecsedi vigan szorított kezet bará­taival. — Hát nem is ölelitek meg a bátor harcost ? — Kivel verekedtél ? — volt a kérdés. — Nem akartalak titeket ilyen csekély dolog­gal megijeszteni, azért nem irtam semmit sem a kér­désről. Leleszi megsértett s a következménye ez a kis ostobaság! — mondta Ecsedi, karján kis karcot mutatva. — De hát miért vesztetek össze ? — Képzeld, Leleszi azzal gyanúsított, hogy én titokban a trajáni szélbalokat támogatom s hogy Szörényi diadala az én művem. Láthatod, hogy mily ostobaság miatt történt a párbaj. Leleszi egy jó vá­gást kapott s ezzel vége a dolognak. — Még nincs vége! — szólt Kazáry Leó. — Van még talán folytatása is? — Én is vallom, a mit Leleszi mondott. — Ne bántson az téged, Leó! — Tehát igaz ? — Azt szokták mondani: arany hidat a futó ellenségnek! Nekem is szükségem volt az arany hidra. Kazáry Leó nem feszegette a kérdést. (Folyt, köv.) Búcsú az erdőtől. Csak bókoljatok Jó fák s csaliton, Búgj búcsudalt gerlice halkan, Oh erdei csend, Oly ünnepi, szent, Tán utolszor üdvözöl ajkam ! Hűs lombok alatt, Hova napsugarat Csak fuvalom lop be, ha lebben, Ott fenn, szabadon Szállt gondolatom, Ott vert szivem legmelegebben. De tűnik a nyár, Az ősz szele jár, Fák s bokrokon aggok a lombok, S ah ! távozni kell, Bár szorul a mell, Kincs maradás, hínak a gondok. Sok kiiteli baj, Gond s városi zaj Lesz újra a bús kebel átka , Mig fehéren áll Tél havainál Fa­s bokor itt, mint szűzi mátka. Itt újra kikér, Mit elföd a tél, Ha nyár felé kanyarul útja, Én szívlak-e még Szűz erdei jég, Azt senki, de senki se tudja ! Torkos László: Badilow szomszéd. (Elbeszélés.) ' irta Turgenjew Iván. (Vége.) Tartósan egy eszmével vagy egy szenvedélylyel küzdő embereknek közös ismertető­jelük van. Legye­nek bár tulajdonságaik, képességeik vagy állásaik egymástól egészen elütök, bizonyos külső hasonlatos­ság fogja őket jellemezni a modorukban. És mennél tüzetesebben vizsgáltam Radilowot, annyival inkább úgy tűnt föl nekem, hogy ő az emberek eme fajához tartozik egész valószínűséggel. Beszélt a gazdaság­ról, aratásról, szénáról, a háborúról, a kerületben előforduló torzsalkodásokról, a küszöbön álló válasz­tásokról, beszélt természetesen néha-néha kissé lelke­sen is, de időnként egyszerre csak felsóhajtott, vissza­esett karosszékébe és mint egy nehéz munkától sújtott ember, dörzsölgette homlokát kezével.

Next