Fővárosi Lapok 1877. szeptember (199-223. szám)
1877-09-13 / 208. szám
208. szám Csütörtök, 1877. szeptember 13 Tizennegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 37. sz. II. emelet. Előfizetési dij: Félévre................................8 frt. Negyedévre..........................4 „ Megjelenik ez ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívás a „Fővárosi Lapok“-ra. A magyar szépirodalom ez egyetlen napi közlönye az október-decemberi évnegyeddel fenállásának már tizennegyedik évfolyamát tölti be. E hosszú idő alatt mély gyökeret vert mind az írói körök, mind a folyvást növekvő előfizető közönség rokonszenvében. Szerkesztője, Vadnai Károly s tulajdonosa, Tóth Kálmán, jövőre is arra fordítják minden törekvésüket, hogy a »Főv. Lapok« a hazai művelt közönség egyik legkedveltebb közlönye maradjon. A lap kiadója az Athenaeum-társulat, mely a csinos kiállításról és pontos szétküldésről gondoskodik, s kéri az előfizetések mielőbbi megújítását. Az okt.decemberi évnegyed ára 4 frt; félévre 8, egész évre 16 frt. A felírandó cím ez: »A Fővárosi Lapok kiadó-hivatalába, Budapesten.« Elzüllött élet. (Elbeszélés.) Írta Bodon József. (Folytatás.) ■— Hiszen maga az alperes elismer mindent a hozzánk intézett leveleiben, — jegyzem meg szerényen. — Jaj! barátom, ne mondjon ilyent. Én abban a korban resteltem volna azt mondani a főnökköm előtt. Tudja, mit mondott ki ezzel? Ugye nem tudja, nem gondolkozott még erről? Azt mondta ki, barátom, hogy ügyvédekre nincs szükség. Úgy van, azt mondta ki. Mert lássa, elismerni, beismerni tud maga a peres fél is, és ha maga védelmezné magát, elismerne mindent, ennyiből állana minden tudománya. De aztán el is vernék rajta a port szépecskén. A jó ügyvéd nem ismer el, barátom, semmit, sőt tagad mindent. A tagadás, tagadás, tagadás legyen a szentháromsága, ha boldogulni akar ezen a pályán. Ha tagadni jól megtanul, akkor ne féljen. — De ha az ember a napnál fényesebben megvan győződve valaminek az igazságáról, azt csak nem tagadhatja meg. Hisz ez undok dolog volna. — Igenis megtagadja, barátom, és mégsem undok. Mert ha nem tagadja, akkor elismeri, elis-merni pedig nem szabad semmit. Nem undok dolog, mert az ügyvéd a peres fél szájával beszél,k, cselekszik. És így kijöhet a száján minden, csak olyan ne jöjjön ki, amiért megbírságolhatják, mert ez aztán az ügyvédé. És mondja meg nekem, miről lehetünk meggyőződve a napnál fényesebben, vagy csak úgy is, mint a napfény ? — Nagyon sok igazságról. — Lári-lári! Minden igazság lári-lári. Minden kézzel nem fogható dolog lári-lári. Én csak arról vagyok meggyőződve, hogy van három házam, hat paraszt telkem egymás mellett, négy darab szellőm, egy feleségem és öt gyermekem (s ez az utósó egy kicsit terhes meggyőződés). És arról vagyok meggyőződve, hogy az ügyvédkedést egy ezüst húszassal kezdtem egy nyomorult faházban, festett, fényű asztalon. A csizmadia jó reménység fejében varrta a csizmát, a szabó a ruhát egy álló esztendeig, a mosónőmtől pedig elfogadtam a tányér bablevest, ha megkínált. És a második esztendőben már én pereltem be a csizmadiát is, a szabót is. He, he, he! Igaz, hogy azóta messziről kikerül mind a kettő, ha találkozik velem , de ki az ördög adna ilyesmire valamit. Önnek még nagyon sokat kell tanulni, szerelmetes szép öcsém. — Igazán sokat, nem tudom, képes leszek-e rá? — Hogy a ménkőbe ne lenne! Tehetsége van hozzá, látom ebből a költői periratából is. Csak életismeretre van még szüksége és főképen arra, hogy minden eszményiséget lehántson magáról. Hagyja azt a költőknek, hadd ábrándozzanak és hadd koplaljanak mellette, ha nekik az jobban tetszik. A per legyen minden, a per, per, per. De ezt se azért szeresse mert per, hanem csak azért, mert olyan meggyőződéseket szerezhet mellette, mint én. Érti? He, he, he! Az ügyvéd ledobta az én »költői periratomat« az asztalra és jóízű nevetéssel libegett át saját kószobájába. Kövér ember volt, jóléttől duzzadó komor arccal ; kopasz, fénylő homlokot és csinos, gömbölyű potrohot viselt. Szerette emelgetni hajdani soványságát, mikor még a haja is dús és tömött volt. »A per legyen mindene, a per, per, per.« E szavakat oly teli szájjal, nyomatékosan ejtette ki, hogy még eltávozása után is ott kóboroltak, ott hangzottak a szobában. Mintha minden sarokból, zigzug-szögletecskéből, hasadékból, bútorok alól és mellől egyre zsongana: per, per, per. A füstös, vastag iratcsomók komor sorai a polcon végtelen nyugalommal suttogták vissza: per, per, per. A fali óra pedig mintha ezt ketyegte volna: »Érti? Érti? Érti?« A kalmáris meg mintha nevetett volna: »He, he, be !« A falusi ember szűre alól kikerült csirke, gágogó lúd, visító kéthetes malac is ezt hangoztatta: »per, per, per.« E szóval volt teli a konyha, éléskamara, pince, padlás , az ebédlő, melyben valami birkónál elárverezett, multszázadbeli bútorok pompáztak. Két régi festmény a falon, az értékes gyöngysorok a téni asszony nyakán, a csillogó karperecek a kisasszonyok csuklóján azt suttogták: per, per, per.« Ha szombaton délutánonkint a konyhából különféle baromfi-hangok csapódtak be az ívószobába, vasárnap ebédre marasztalt az ügyvéd úr. S ez valóságos »elmarasztalás« volt rám nézve, mely alól csak ritkán bújhattam ki egy-egy »semmiségi panasz«-szal, vagy »felebbezéssel.« A legérdekesebb peres esetek elbeszélése fűszerezte a rendkívül kövér ebédet; ehhez hozzá szólt a téni asszony (kit, mióta az emeletes házukba mentek lakni, a cselédek nagyságoltak), hozzá szólt a két kisasszony, hozzá szólt a három fiú is. A két kisasszony és a teni asszony olykor egyszerre kérdezték. — De megnyerted, papa? — Természetesen, hogyne. Mit gondoltok, ily pert elveszteni. Akkor csak kályhába a diplomával, be, be, be, minden irgalom nélkül. És most az egyszer valóban érdekes perről volt szó. Egy fiatal, szép asszony, félévi házasság után elvált az urától. A pert ő indította férje ellen s a férfi nem akart beleegyezni az elválásba. Mindenesetre érdekes, bár épen nem ritka eset, és szép nem szép asszonyon, és fiatal nem fiatal asszonyon elég sűrűn megesik. A fiatal szép asszonyt már ismertem. Selyem ruhája gyakran átsuhogott az előszobán, gyakran láttam a kopogatás nélkül benyitott ajtóban megállani, gyakran hallottam hideg, méltóságos hangját: »az ügyvéd itthon van ?« Ha üléssel bátorkodtam megkínálni ő nagyságát, hangtalanul biccentett a fejével, körültekintett az irószobában és soha sem ült le. E helyett le s fel lépegetett, vagy megállott az ablaknál. Legelső szavai, miket ő nagysága az ügyvéd-segédhez kegyeskedett intézni, s miket az ügyvéd-segéd felállva hallgatott meg, ezek voltak: »Tovább nem várakozom az ügyvédre. Gondolom, ön is ismeri peremet , hogy állunk benne ? Az ügyvéd-segéd illő tisztelettel meghajtotta magát ő nagysága előtt, a polcról levette az iratcsomót, mely különös véletlenségből piros szalaggal volt összekötve és az ő nagysága kérdésére sietett megfelelni. Mig beszélt, ő nagysága szives volt az ügyvédsegéd arcára nézni s mikor befejezte, egy főbiccentéssel és egy kegyes mosolylyal is megajándékozni. A főbiccentés is méltóságos, a mosoly is méltóságos volt. Míg beszélt, ő nagysága többször elbigyesztette az ajkát, mely igazán szép, piros ajkacska volt; számosan voltak abban a nézetben, hogy a piros szájacska elbigyesztgetése ő nagyságának szerfelett jól áll. Míg beszélt, ő nagysága többször rábocsátó szemeire a hoszszú pillák árnyát, mint a könyvből imádkozó gyermek ; erre is sokan mondogatták, hogy kitűnően aj nagyságának s a törvényszéki jegyző valami »gyermekies méla bájt« emlegetett, ha jól emlékezem rá. A szőke jegyző (elismert első udvarló, kifogástalan gavallér) ha neszét vehette, hogy az ő nagyságú kocsija a Vadass ügyvéd úr emeletes háza előtt áll: haza pattant, pipáját letette, narancssárga, báli kesztyűjét gyorsan felrántotta, a tükörbe néhány mohó pillantást vetett, útközben egy szalmás szivarért csapott be a zsidóhoz, aztán csinos, hegyes lépésekben sétálgatott a Vadass ügyvéd úr háza előtt. Olykor elővette zsebkeféjét, egyet-kettőt fésült szőke szakállán a fal felé fordulva, bajszát pödörgette, kivágott cipőjét nézegette, haját zilálgatta, melynek göndör voltára sokat tartott. A válópernek tehát vége volt. A Vadass ügyvéd úr meggyőződései örvendetesen szaporodtak ama kézzel fogható igazságokról, melyekre nem mondogatta : »Sári-sári.« Most már igy szólhatott: »Meg vagyok győződve, hogy hét paraszt telkem van. Meg vagyok győződve, hogy pincémben tiz akó borral több van. Érti? Hehehe!« Vadass ügyvéd ur irt a szép asszonynak. (Neki mindig sajátkezüleg irt, csak a cim felírása mar adt a bojtárnak s e levelet nem a hivatalos pecsétnyomóval, hanem saját arany gyűrűjével zárta le.) — Bakot lőttünk, szép öcsém, — szólt e foglalkozás végeztével. — Egy perben nem számította fel a költségeket, a másikban egyezséget kötött, a harmadikban ott hagyta a végrehajtást minden eredmény nélkül. Pedig lett volna mit foglalni. — Egy párnát, meg egy szalmazsákot, miben egy beteg gyermek feküdt. — Hát aztán?! Én ügyvéd-segéd koromban lefoglaltam volna a koldus sapkájában a krajcárokat, ha azzal bíz meg a főnököm. Hát mi van ebben ? Lehet ennél természetesebb valami ? A törvény jogot ad hozzá s én élek a törvényadta jogommal. Törvényeink a nélkül is elég puhák, elég ostobán szelídek, igen, igen, ostobán szelídek. Annyi mindent kivesznek a végrehajtás alól, hogy botrány, istenemre, botrány! Aztán mi tegyük még puhábbá, szelídebbé a törvényt?... Ahhoz nincs szavam, hogy ön, a végrehajtó elbeszélése szerint, egy forintot csúsztat annak a nyomorultnak a piszkos párnája alá. Csúsztassa oda minden pénzét, szép öcsém, ha tetszik, de a párnát foglalja le. .Tanaj! kedves öcsém, igy a kenyérhéjból sem eszünk eleget. (Folyt. köv.) A balvégzetes arckép. (Orosz elbeszélés.) Gogoly Miklóstól. (Folytatás.) Ez is álom volt ? Felugrott ágyáról, elvesztve eszméletét s már sehogy sem fejthette meg magának : mi történik vele; kisértet fojtogatja-e vagy a láz rohamainak álomjátéka űz-e tréfát vele, vagy csakugyan látnak szemet? Némiképen igyekezett lecsöndesíteni felháborodását s feltüzesült vérét, mely erősen vert ereiben. Az ablakhoz közeledett s kinyitá azt. A becsapó hűs levegő fölfrisíté. A hold fénye még mindig világított a háztetőkön s az épületek fehér falain, noha egyes felhőcskék kezdtek végig húzódni az ég kárpitján. Néma csend uralkodott a városon, csak ritkán volt hallható egy-egy bérkocsi zöreje. Sokáig nézett ki az éjbe. Az égen már mutatkozni kezdtek a közeledő hajnal előjelei, végül őt is meglepte az álom, bezárta tehát az ablakot, lefeküdt és egész reggelig aludt. Fölébredvén, az ajtón kopogtatást hallott. Belépett a háztulajdonos a hivatalbeli emberrel, kinek