Fővárosi Lapok 1877. november (250-274. szám)
1877-11-01 / 250. szám
A válás. (Olasz beszély.) Írta Salvatore Farina. I. Szobám valóban magasabban feküdt egy kicsit, mint kellett volna. Naponkint elmondom ezt magamban, valahányszor csak föl kellett kapaszkodnom a száztizenkét lépcsőn, mely az alant folyó világtól elválasztott , de mihelyt egyszer fenn valók s tekintetem az ablakon át elröppent a házfedelek és kémények hatalmas panorámája fölött, oly jól éreztem magamat, hogy csak ott maradtam lakni. Négy hónap alatt megismerkedtem valamennyi szomszédommal s fiatal ember szomszédai közt mindig akad egy-kettő, kiktől jó kissé távolabb maradni, így ismerkedtem meg oly csodálatos házaspárral, minőt csak képzelni lehet. Ha az ember Sulpicio urat és Concetta asszonyt, egyiket a másiknak valódi feleként kívánta megjelölni, azt képileg alig lehetett volna felfogni, mert tulajdonkép kettejükön sem volt annyi hús és izom, mint amennyi egy tűrhetőleg fejlett emberi alak képzésére szükséges. Ha pedig éveiket adtuk volna össze, úgy a szám egy kicsit fölebb ment volna a százötvenen. S ha elképzelem — ami bolondos ugyan, de nem épen ügyetlen ötlet, — hogy Concetta asszony a férje fejére állna, akkor a tiszteletreméltó hölgy körülbelül a szobám tetejét érné el, vagy talán egy kicsit túl is férne azon, volt pedig az én szobám és negyedfél méter magas. Ez arányviszonyok megállapítása után olvasómnak könnyű lesz fogalmat alkotni magának a házaspárról, hogy mint az én emlékezetemben, két szikár, véznya alak tűnjön fel, ősz fejjel, ráncos arccal, mélyen fekvő, de villogó szemmel. Ötvenöt álló esztendőn át megoszták ők egymással asztalukat, ágyukat s az élet változandóságait; úgy összenőttek, egyik úgy átélte magát a másikba s még arcuk is — az orrot kivéve — olyan hasonlóvá lett, hogy bízvást testvéreknek lehetett volna őket tartani. De az orrok! — ezek megőrizték saját, eredeti formájukat; s valóban soha életemben nem láttam két különbözőbben fejlődött orrot: a férfié sas- szerűen görbe, mintha kíváncsian akarna megfigyelni mindent, ami csak a szájba kerül, a nőé pedig tompa, visszahúzódó, mint egy mutatótábla, mely óvatosan áll félre az útból, hogy szabad utat engedjen a jó falatoknak a száj felé. Ötvenöt év és tizenegy hónap múltán történt, hogy ők ketten — dacára lények csaknem teljes egyformaságának — egy boldogtalan pillanatban kölcsönös haragra lobbantak, ép az asztalnál, valami mártás miatt, mely egy kicsit megfüstölődött. Ez volt az első felhő, mely házi boldogságuk derűstegén mutatkozott; csúnya, terhes felhő volt azonban, mely a mártásból felszállt az orrba, onnan a fejbe, onnan pedig a kedélybe. Végre úgy találták, hogy sohasem volt a földön még házaspár, mely a házasság igájának terhét oly kelletlenül vonta volna, mint épen ők. Concetta kimondta, hogy visszatér rokonai körébe, Sulpicio pedig azt kívánta, hogy rögtön menjen , de megfontolva, hogy Concetta rokonai ez első családi viszály színhelyétől kétszáz mértföldnyire laknak, a végrehajtás egyelőre el lett halasztva. De a »válás« maradt a kimondott jelszó. Másnap reggel Sulpiciónak eszébe jutott a megható beszélgetés, melyet akkor apósával folytatott, s eszébe az eskü, hogy őt »boldoggá fogja tenni.« Jó gondolatok s bölcs eltökélések egész raja merült föl lelkében, annak elismerésére bírva őt, hogy rajta a sor megkérlelni Concettát: ne hagyná el a házi tűzhelyet. Concetta is, e máskülönben értelmes asszonyszemély, visszagondolt anyjának tanácsaira, az oltárnál elmondott »igen« szóra,barátnőinek akkori irigységére, a hoppon maradt hajadonokra, övéinek fájdalmára s fiatal társnőinek majdani titkos örömére és képmutató részvétére ; na meg arra is, hogy alapjában véve Sulpicio mégsem valami gonosz ember és hogy az egész történetben voltakép az a szerencsétlen mártás a vétkes, mely egy kicsit füst-szagot kapott. Midőn tehát Sulpicio az ő legnyájabb mosolyával közelített feléje, Concetta is hasonlókép derűit arccal fogadta, megszoríták az egymás kezét, szívélyesen összecsókolództak s a béke meg volt kötve. Bensejökben azonban megmaradt annak tudata, hogy egymást kölcsönösen próbára tették. S e próbát mások is követték, nem kevésbbé viharosak, úgyhogy a mi harmadik emeletünk s az egész szomszédság gyakran hallá a hirtelen támadt pörpatvarok zaját. —• A Concetta hangja! — mondogaták az emberek. Az övé volt. Miután zsarnokoskodásának szerencsétlen áldozata az ötvenöt esztendőn át összegyűlt hízelgő szókat hiába dobálta fejéhez, anélkül hogy az asszony készletét túl tudta volna árverelni, Concetta végre rettentő kiáltásban tört ki. Az öreg Sulpicio e jelenet elől rendesen lefutott a lépcsőn, úgyhogy az asszony az utósó szitkokat rendesen egyegy lépcsőfokról dobálta utána. A jó szomszédnők ilyenkor előjöttek segíteni. Hagyták őt beszélni, mig dühe lecsilapult, akkor pedig elkezdtek sajnálkozni s panaszkodtak, hogy a jó asszony nem érdemli meg ezt a sorsot és hogy férje valóban szörnyeteg. Hirtelen nagyot enyhült Concetta s mindenkinek élénk hévvel mondott ellent s hihetetlen tűzzel védelmezte Sulpicióját, a kit ő ismer csak egyedül, a kinek szivében csupán ő tud olvasni s ki alapjában sokkal jobb ember, mint mind a többiek. Ha a roham elmúlt s a ház tája üres lett, akkor az öreg asszony csöndesen ismét bevonult szobájába, bő, fekete selyem fejkötőbe rejté reszkető fejét s leszállóit néhány lépcsővel alább s kopogtatott Nina asszony, e fiatal özvegy ajtaján, ki egy hígvelejű nagybátyjával, a Sulpicio barátjával, lakott együtt. Concetta tudta, hogy férje sokat tart e fiatal nőről, de azért oly kevéssé volt féltékeny rá, hogy csak az ő segélyét vette igénybe házi békéjök helyreállítása végett. Csaknem ugyanegy időben az elmenekült férj szintén visszatért titkon, s felkászolodva a lépcsőn, az én szobámba rontott. Tudva, hogy Concetta csaknem anyai érzületet táplál irántam s igy szavam nagyott lendíthet a dolgon, rám bízta a megtisztelő terhet, hogy családi nyugodalmát hódítanám vissza. (Folyt, köv.) Egy magyar hegedűs a forradalom után. (Emléktárca halottak napján.) A mennyi csapást, búbánatot s megpróbáltatást mért a magyar népre a sors keze, tán el sem tudta volna viselni, ha költői benyomások iránt oly fogékony szive vigasztalást nem talált volna a dalban és zenében, melyből egyszersmind lelkesedést, erőt s kitartást is tudott meríteni. E két gazdag forrás soha sem apadt ki vigasztalást szomjazó lelke előtt, ha nagy csapás vagy fájdalom érte, mindjárt szárnyra kelt a vigasztaló dal, a »bús magyar nóta,« mely megtanító őt »sírva vigadni.« A vallásküzdelmek, a szabadságháborúk nehéz napjaiban ahány dal, bús magyar nóta maradt fönn, mind arról tanúskodik, hogy a dal, a zene mindig lelki-testi szüksége, tápláléka volt a magyar embernek. S míg a legjobb dalköltő mindig maga a nép volt, a zene egy nomád néptörzs szétszórt maradékában, a velünk együtt élő idegen fajok közt hozzánk leghívebben ragaszkodó, a magyar kedélyt leginkább felfogni tudó cigányban, hivatott ápolóra talált. A kerepesi út melletti temetőben nem rég egy szerény síremléket lepleztek le a legegyszerűbb ünnepélyességgel, melyről a nagyközönség alig vett tudomást. A sírkövet néhány jó barát s pályatárs állíttatta az 1870-dik évben elhúnyt Pátikárus Ferenc sírja fölé. Az egyszerű kis pyramison egy koszorúval körített hegedű s alatta e fölirat: »Patikárus Ferenc népzenész, meghalt 1870 március havában, életének 43-dik évében. Kegyelet jeléül pályatársai.« Szegény Ferkó már jóval halála előtt elmondhatta ő is, hogy »ez a világ nem az én világom !« Míg a közelmúlt sötét, nehéz napokban fényesen ragyogott az ő csillaga, az új, a derengő látkörben, lassankint elhomályosult, beborult az. Más idők, más emberek következtek s a szegény zenész, mintha észrevette volna, hogy most már tán nincs is szükségünk rá: amint jött volt, oly csendesen, csaknem észrevétlenül távozott, szívében egy fájó tövissel itt hagyva minket örökre, a jobb dolgunkban könnyen feledőket, hálátlanokat! Hadd mondjam el pár pár szóval, ki és mi volt ez az igénytelen ember, kinek halálát is alig vettük észre.* A legszigorúbb ostromállapot keserves napjait éltük. A fővárosban a lesújtott vihar után halotti uralkodott. »Csak néha dördült, — mint Heine mondja — s a kit meglőttek, tán jó barát.« El volt tiltva minden: a gyülekezés, — három embernek együtt nem volt szabad az utcán sem megállani; a szabad szó, a hangos beszéd, — még a színházban éljenzőt is elzárták; a nemzeti viselet, — még a pörge kalapot s a kalapról lelógó szalagot is üldözték. Minden nap kaptunk egy-egy új, zsarnoki rendeletet, melynek még a legóvatosabb ember is könnyen áldozatul esett. Nyilvános helyekre jártál, vagy teljes visszavonultságban éltél, egyiránt baj volt rád nézve: mind a két esetben veszedelmes embernek tartottak, okvetlen roszban kellett törnöd fejedet s neved,legalább is a rendőrség fekete könyvébe került. És ha történetesen valamelyik »bizalmi férfiú«-nak »pikje« volt rád, minden óvakodásod s elővigyázatod dacára egy szép reggel csak arra ébredtél föl, hogy benn ülsz az »Újépület« valamely pavillonjának ez s ezúrájában. E halotti csöndben, midőn még a fájdalom is elhallgattatott, csak a zene szólt még; az igaz, hogy szintén korlátok közé szorítva vagyis akkori műnyelven : »mászrégelozva« de szólhatott mégis olykorolykor a szegény magyar emberhez, vigasztalva, bátorítva őt a levertség, a csüggedés nehéz napjaiban. Mi volt nekünk e nehéz napokban a magyar zene, arról a jelen idők gyermekének csak nagyon halvány fogalma lehet. Előbb a szabadság ragyogó álmait, véres küzdelmeit, a dicsőség verőfényes napjait, majd a veszteség iszonyú fájdalmait, a rémuralom szörnyű jeleneteit kellene átélnie, hogy szíve oly fogékonynyá tétessék a magyar zene iránt, milyen a miénk volt akkor. , Mi mindent beszélt nekünk az a négy húr! Órákig elhallgattuk e titkos értelmű, szívreható beszédet, órákig elábrándoztunk, elandalogtunk rajta! És mindannyian bús magyarok voltunk akkor, szenvedő testvérek, rokonok a nagy, a közös fájdalomban! A címeres kastély ura, a gunyhóban lakó zsellér, a gazdag »hausherr,« a szegény házaló, a tót atyafi, a német sógor s valamennyi hajunkba kapkodó »nemzetiség« — mind egy szálig bús magyar volt. A vasmarok, mely még a »Waffenbruderek«-et sem kímélte, a magyar föld fiait egy iránt szorította, s annak súlya alatt mindannyian egyaránt szenvedtünk. * Az öreg Rákóczi György írja egyik levelében, hogy Illésházy nádorra egy »furcsa mélánkólikus« nótát csináltak a kurucok, melyet a császáriak minél szigorúbban tilalmaztak, annál inkább énekeltek mindenfelé. Az ilyen fajta »mélánkólikus« nóta az ötvenes években is úgy termett, mint a gomba, s zenészeink még nyilvános helyeken is húzták azt derűre-borúra mindaddig, míg a rendőrség rájött valahogy arra a titkos értelemre, amiért ez a »bús magyar« oly veszettül szereti azt búzátok Azután persze az effélét is betiltották, mint már be voltak tiltva a »Rákóczi,« »Kossuth,« »Klapka« indulók, a »Szózat« sat. De ép e szigorú tilalmazás mellett volt még csak valódi élvezet azokat hallgatni, már t. i. ha úgy titokban hozzájuthattunk ! Soha sem feledhetem el azt a mély benyomást, melyet az ostromállapot idejében a »Klapka-induló« egy alkalommal rám tett. Szép holdvilágos este a mostani korszó aldunai részén járkálva, a mély csendben egyszerre, hegedű- s harsány trombita-szóval megrendül a »Klapka-induló« - s a vén Gellért a harsogó zenét ugyancsak hatalmasan viszhangozza. Néhány perc múlva százankint tódult a nép a hely felé, honnét e bűvös induló hangjai eredtek, a vakmerő banda egy még vakmerőbb szatócs boltja előtt húzta, aki boltja ajtajában összefont karokkal, k hivó daccal állt. E szokatlan zaj csakhamar fölverte s összecsődíté a félvárost; de fölverte a rendőrséget is, mely nemcsak a »rebellis« szatócsot, de az összecsődült tömegből is többeket befogott. Ekkor már néhányan az irodalom napszámosai közül visszaszállingóztunk volt a fővárosba s az irodalom elhagyatott kertjének miveléséhez csöndesen tapogatózva ismét hozzáláttunk. A rendőrségi cenzúra s a nemzet halotti dermedtsége mellett keserves, hálátlan munka volt biz ar; de vigasztalt s kitartásra buzdított az a tudat, hogy az elcsüggedt nemzethez legalább saját nyelvén szóltunk, s hogy a különben jelentéktelen sorok közé olykor egy-egy célzatos értelműt is becsempésztünk, mivel nem egy jó percet szereztünk az olvasó közönségnek, melyet ily módon egy új olvasási módra a »sorok közti olvasás«-ra lassan kint begyakoroltunk. Haynau, mint katona, a tollra mint fegyverre mit sem adott s az egész irkafirkászatot semmibe vette; de Prottmannak — a hatalmas rendőrfőnöknek — csakhamar szálka lettünk a szemében, s ha a levert, lenyügzött nemzet testén egy kis ideges rángás, egy kis életjel mutatkozott, nem egyszer nyilvánító illető helyen: tudná ő annak a módját, hogy muk-Folytatás a mellékleten. 1196