Fővárosi Lapok 1877. december (275-297. szám)
1877-12-01 / 275. szám
exkommunikálta, hanem az írott ige rettenetes ostorával is büntető a hitszegőt s vele együtt mindazokat, a kik hasonlókép semmit sem akartak tudni az előnyös üzletről. Megalapítá a »Fuchtel«-t. Mig vezércikkeiben porba tiporta a prókátorok és betyárok nemzetét; A. Gyuszit, D. Ferkót, E. Pepit s a többi kondásokat szégyenfára kötötte, s kimutatta, hogy a kiegyezést az ő három nyelvű koronázási költeménye hozta létre és semmi egyéb, a többi rovatban régi munkáit közölte s olaszországi hódításait beszélte el; a negyedik oldalon aztán folyt a rettenetes törvénylátás. Ott hónapokon, sőt éveken át pelengérezte ki az adótagadók névsorát, azokat, a kik eddig gyámoltták. S mikor versben, prózában összeszidta lapjában az egész világot et quaedam alia — a nemzetnek lábaihoz vissza dobta magyar voltát s beállott morvának, igy iratkozván ezentúl: Carl Hugo de Trebbs. A meghasonlás, a feloszlás mind megannyi jele. De még nagyobb szomorúságra virradtunk, s ez akkora szomorúság volt, hogy majd megfultunk tőle nevetve. Ez a kantomimika korszaka volt. A legbolondabb s így a legutósó is. Cantopantomimika. Bécsben kezdte a recitaciót chlamysban és toga virilisben, kopaszodó fején rózsakoszorúval, meztelen szőrös karjain széles arany perecekkel, kezében papiroslanttal. Nevették; azt mondta rá egy újságíró, hogy Hugo »az isteni hemedlenél.« Ment Berlinbe. Csöbörből vödörbe. A szükség s a téboly mind véresebbre korbácsolták tompuló erejét. S megütve homlokát, eszébe jutott, hogy hiszen ő neki van a világon a legszebb tenorhangja. S a vén ember, vedlett komédiásruhában, kijött a pódiumra s a ki sírni nem tudott egy hajdan fényes elme e szivszaggató megromlásán s az önmagát prostituáló aggságon, az úgy nevetett, hogy könybe lábbadt a szeme. Az eredmény egy volt. Az önfentartás döfölő sarkantyúja hajtotta Hugo Károlyt e gyászos produkciókra, az őrültek ravaszságával számítva arra, hogy többen jönnek bolondot nézni, mint bölcset. Aztán összekapargatva filléreit, melyekhez egy hervadó öreg forró verejtéke tapadt, elment Olaszországba, ahol a poéta ungheresével igazi tálján maskarát csaptak: a cár sajátkezűig írt dekrétumával lepték meg, mely 100,000 rubel fizetéssel szegődteti a szt.-pétervári dalszínházhoz, a zsebébe szerelmes duchessák illatos leveleit csempészték, melyekben a divo Carlóért majd meghalnak, s írtak róla csapongó, lelkesült dicséreket komoly lapokba, hogy az ép elme is kificamodhatott volna bele. Hisz nem rég láttuk Bécsben, hogy a hiúság lerészegítésére elég a big illatszerrel szagosított levélpapiros is, néhány roszul stylizált sor s egy hazug címer. De Hugo nem hitt az álokációkban, tébolya ép úgy kijózanodott bele, mint ahogy meghibbant egy zsaroló iparlovag nevetséges ömlengéseitől a bécsi színész józan esze. De élni kell s Hugo ráállt a csúfos komédiára. Ami őrültségét mindamellett bizonyítja, az, hogy hitte, komolyan veszik tettetését. Egyik hangversenyén magam is jelen voltam s mig idétlen hápogása harsogó kacajra fakasztá a termet, magam őszintén bámultam valami fölött; s ez: a gyámoltalan dalnok ép zenei frazírozása, helyes rythmikus érzése, az időméret, ütem s a hangnem hűséges megtartása volt, amivel »kommenciós« énekesek sem dicsekedhetnek mindig. Hol és mikor sajátította el e fáradságos, hosszas tanulást igénylő ismereteket? Hogy roppant memóriája mindvégig hű maradt hozzája, mindnyájan csodálkozva tapasztaltuk, akik sűrűbben érintkeztünk vele. Munkáit három nyelven szavalta el könyv nélkül s bizonyára Shakespeare s Calderon műveit is betéve mondja el, ha érdemesnek találja őket e kitüntetésre. Emlékező ereje tehát egyoldalú volt, csak amennyiben rávonatkoztak az emberek, a tárgyak s nyilatkozatok, tartotta meg vas emlékezetében. A számos operarészlet, a bosszú szerepek is, csak úgy és azért maradtak meg fejében, mert szüksége volt rájuk. Mint láttuk, egész diktionáriumokat tanult meg rövid időn, ha kellett. Már kis korában tűnt föl nagy tehetsége. Apját, a nyolcvanéves Sapszelt, egy barátja meg rójta, amiért nem vesz könyvet ennek a tehetséges fiúnak. — Ha az én fiam könyvet akar olvasni, — válaszolá önérzettel az öreg, — hát ír magának. Hugo Károly, hiven ösztönéhez, jó gazda volt, sőt zsugori, ami nem zárta ki, hogy valamely bő jövedelem után drága szivarral ne kedveskedjék híveinek. Takarékossága néhány év előtt nagy bajba keverte Párisban. Egy foyerban összetűzött valakivel s a rendőrséghez kisérték. A költő tüszőjében vagy száz napokon s kétezer frank volt. Az összeg — talán egyes testőreinek elkomptója — sehogy sem látszott arányban kopottas öltözetével. Másnap Szarvady Frigyes szabadította ki a »vörös lámpásból.« (így hívják népnyelven a rendőri állomást.) Rendesen vékony trabukót szítt, melynek megbecsülte kialudt maradékát is. Regáliára már csak nagy ritkán tellett. Ott szopogatta az istenadta a szivarvéget a régi s ur kioszkban, melynek egyik sarka volt az ő műhelye. Ha nagyot nem hallott volna is, fuvolában, melylyel telehányta az apró piszkos papírszeleteket apró piszkos betűkkel, nem zavarja meg sem a csattogó domino-játék, sem a sakkozók éneke, sem a kávéházi politikusok zajos vitája. Itt, itt,itt s mikor a papiros legszéléről leszaladt a tolla, fölkelt, a pápa szeme elé odabigyesztette még a binoklit is, elvilágosodott arccal olvasta el cikkét, melynek jóslata szerint Andrássy, Szigligeti s Weisz Jakab (hűtlen testőreinek egyike) végromlása be fog következni, föltartóztathatlanul mint a sors. Sajnálta őket, de mit tehetett? Ca jus hugorium dekretálta bukásukat s ez ellen nincs appelláta. A sajtó betyárjai (Pressbuben) a Lajthán innen és túl porba fognak hullani előtte; Laube, Hülsen, Véron, Hallanzier, Bastidi — mind el vannak ítélve — isten legyen nekik irgalmas! Aztán valamely tisztelőjét odaintette magához s rettenetes hangon eldörögte neki a »Fuchtel« utósó ítéletét, s ha a menydörgő szózat elől megszökött a hallgató, jó volt neki a Leopold is, a pincér, aki helybenhagyó bólintgatással kisérte a doktor úr lugubris huhogását, kárhoztatását, iszonyú átkait, vagy lendületes, egetvívó ódáját arra a »szegény emberre,« a ki a költészet fejedelme, a civilizáció pápája, fölkentje az énekművészetnek, s szépségre Apollo — ki egy fogásra nyúz meg most mindjárt vagy öt Marsyást. A mint mondtam: emlékezetét nem igen terhelte meg idegen elmék termékeivel. Hugo műveltsége csekély volt. Exact tudományokkal, doktrínákkal, rendszerekkel nem törődött sokat, sőt okom van kételkedni abban is, vájjon szabatosan tudott-e németül. Mint minden nyelv talentum, ő is gyorsan tanulta meg a vocabulariumot, de a nyelv geniusába nem hatolt bele, ennek bűvös titkai nem nyíltak meg az ő lelkének soha; pedig a nagy művész csak tiszta hangszeren mutathatja be istennel való atyafiságát, a költő csak a nyelv rejtelmeinek varázs kulcsával nyithatja meg tündérország kapuját. De költő volt — s amit megvont tőle a siker, pótoljuk azon kegyelettel, melyre a szerencsétlenségnek joga van. Egy halálítélet. A büntető törvényjavaslat tárgyalása a Sándorutcában épen most folyik, a halálítélet fenntartása és eltörlése fölötti vita még alig hangzott el, és így nem lesz talán időszerűtlen és érdek nélküli ez alkalommal Groller Balduin cikke nyomán a következő hiteles és teljes valósággal megtörtént eseményt elbeszélni. Ez egy oly rémes érvet tár föl szemünk előtt, mely nemcsak a könnyen bevehető érzelmet hódítja meg magának lázas rohammal, hanem a jól fölfegyverkezett és ellentálló, a józan és hidegen számító értelemre is a legmeggyőzőbb erővel bírhat. Alig nyerte a sokat emlegetett Francesconi a vesztőhelyen egy perccel kivégeztetése előtt az államügyésztől ezen — akaratlanul és véletlenül humorisztikus — búcsúszavakat: »Éljen boldogét!,« — midőn az akasztófának csakhamar egy második kandidátusára, Haklerra, az állatias anyagyilkosra került a sor. Természetes tehát, hogy két, egymásután ily rövid időköz alatt végrehajtott halálítélet a társadalom minden rétegében a halálítélet szükségessége és jogossága fölötti vitát nagyon is előtérbe juttatá. Szintén e nagy napi kérdés fölött vitatkozott egy, nagyobbára művészekből és írókból álló társaság, midőn ennek egyik tagja, ki eddig mindvégig hallgatott, félreismerhetetlen izgatottsággal e szavakra fakadt: »Hát nem tudtok-e már valami egyébről beszélni ? Én valóságos búskomorrá leszek, mihelyt efféle dolgokról kell hallanom.« — Csak nagynehezen és hosszas vonakodás után adta az illető e sajátságos szavainak bővebb magyarázatát a következőkben: »Képzeljetek két fiatal leányt egy menyasszonyi ruhán dolgozva. A barátnő eljött, hogy a menyaszszonynak segítsen. Mind a kettő boldog és vidám. De vidámságukat néha mintegy kölcsönös néma szemrehányással szakítják hirtelen félbe s a mély gyász és benső részvét kifejezésével tekintenek egy harmadik személyre, ki velők együtt ugyanabban a szobában van s a menyasszonyi ruhán a legbuzgóbban dolgozik. Ez egy nőszabó volt. Midőn a két leány egyizben megint félbe hagyá a vidám nevetést, a nőszabó elérzékenyülve igy szólt: »Mért szakítják meg önök jókedvöket? Én a nevetést most oly szívesen hallgatom.« A két leány mélyen felsóhajtott és szemeket könyvölte meg. »Ne gondoljanak rá, — folytatá a szabó, — hisz én is egész nyugodt vagyok és nyugodt szívvel esküszöm önöknek, hogy én nem vagyok gyilkos. El vagyok ítélve és holnap ki fognak végezni, ily közel utósó percemhez nem hazudom. Könnyen válok meg e világtól, a mindenható másképtél. Csak önöktől kérem ez egyet: ne gondolják és ne higyjék soha, hogy én csakugyan bűnös voltam.« És az, ki e szavakat mondá, nem volt valami szelíd őrjöngő. E férfi valóban halálra volt ítélve, ki holnap csakugyan kivégzendő. A menyasszony a börtönőrnek lánya volt Németország egyik középnagyságú városában. A szabó a menyasszony ruháinak varrását elvállalva, e munkájának épen közepében volt, midőn gyilkosság miatt vád alá helyezték s rövid per után halálra ítélték. Ama kérésének, hogy a félben hagyott menyasszonyi ruhán utósó napjáig tovább is dolgozhassék, nagy nehezen eleget tettek. A két leány pedig, ki a szabót régóta ismeré, azonkívül is a bűnösök közel voltát, lakásuk következtében, megszokván, csakhamar beleélte magát a szabó társaságába. A szabó bűnügye pedig nagyon egyszerű volt és így a pörnek nem is kellett hosszadalmasnak lenni. Anyjával és feleségével kis szerény házacskában lakott. Házasélete nem volt boldog; köztudomású dolog volt, hogy feleségével (vagy felesége talán ő vele) folytonos viszálykodásban élt. Egyszer csak felesége váratlan meghal. A hirtelen halál miatt elővett boncolás ama félreismerhetetlen tényt derítette fel, hogy a nő mérgezés következtében halt meg. A szomszédok azt bizonyítják, hogy a nőnek halála előtti napján férjével heves civódása volt. Bebizonyult, sőt a szabó maga sem tagadja, hogy ő ez időtájt patkánymérget vásárolt és azt a konyhában az ablakpárkányra tette. Felesége akkor reggel kissé rosszul érezvén magát, ágyban maradt. Anyja már hetek óta ágyban fekvő súlyos beteg volt; cselédet a háznál nem tartottak és így felesége számára ő volt kénytelen főzni,tojásrántottát készített. A konyhát hosszabb időre nem hagyta el és így ő maga is megerősíti, hogy idegennek a konyhába lépni úgy, hogy ő észre ne vette volna, teljes lehetetlen volt. Felesége a rántottát egészen elfogyasztó és röviddel ezután bekövetkezett halála. Kihallgatták a gyógyszerészt is, ki a mérget eladta; ez még emlékezett, hogy a szabó mily mennyiségű mérget vett és az ablakpárkányon talált maradékméregből épen annyi hiányzott, mint a mennyit a boncolás alkalmával a holttestben találtak. — A szabó semmit, de semmit nem tagadott, csupán egyet, a fődolgot, azt tudniillik, mintha ő feleségét csakugyan megmérgezte volna. Hiába mondták neki ismételve, hogy a bűnbánó vallomás enyhítő körülményül szolgál neki, minden hasztalan volt, ő szilárdan és állhatatosan megmaradt a tagadásnál. De hiába! A tényálladék nagyon is világos volt és a tények egész sorozatban megcáfolhatlanul, sőt valóságos kényszerűséggel bizonyítottak az ő tagadása ellen. Halálra ítélték. Az ítéletet nyugodtan fogadta és midőn a törvényszéki elnök azt kérdezte tőle, van-e még valami mondani- vagy kívánnivalója, tagadólag intett fejével és ájtatos bensőséggel tette hozzá: »Mindenható, bocsáss meg nekik, nem tudják, mit cselekesznek!« — Természetes, hogy mindannyian felháborodtak a makacsság és képmutatás ily nagy mértéke fölött. A vesztőhelyen, közvetlenül kivégeztetése előtt, újra ismétlő: »Egek ura! Bocsáss meg nekik, nem tudják, mit cselekesznek!« Ezek voltak utósó szavai. Egy pillanattal később életét a hóhér keze kioltotta és a földi igazságszolgáltatásnak meg volt adva az elégtétel. Még sokáig beszéltek e gonosz gyilkosról, ki ily bámulatos makacssággal ment a halálba, de lassanként az egész esemény feledékenységbe merült. Ámde mily sajátságos mód hozta ezt a város lakóinak újra emlékezetébe! A kivégezettnek anyja halálos ágyán feküdve és utósó óráját közeledni érezvén, papot kéretett magához és ennek reszkető hangon azt a rémes valló 1314