Fővárosi Lapok 1877. december (275-297. szám)

1877-12-01 / 275. szám

e­xkommunikálta, hanem az írott ige rettenetes osto­rával is büntető a hitszegőt s vele együtt mindazokat, a kik hasonlókép semmit sem akartak tudni az elő­nyös üzletről. Megalapítá a »Fuchtel«-t. Mig vezércikkeiben porba tiporta a prókátorok és betyárok nemzetét; A. Gyuszit, D. Ferkót, E. Pepit s a többi kondásokat szégyenfára kötötte, s kimutatta, hogy a kiegyezést az ő három nyelvű ko­ronázási költeménye hozta létre és semmi egyéb, a többi rovatban régi munkáit közölte s olaszországi hódításait beszélte el; a negyedik oldalon aztán folyt a rettenetes törvénylátás. Ott hónapokon, sőt éveken át pelengérezte ki az adótagadók névsorát, azokat, a kik eddig gyámoltták. S mikor versben, prózában összeszidta lapjában az egész világot et quaedam alia — a nemzetnek lábaihoz vissza dobta magyar voltát s beállott morvának, igy iratkozván ezentúl: Carl Hugo de Trebb­s. A meghasonlás, a feloszlás mind megannyi jele. De még nagyobb szomorúságra virradtunk, s ez akkora szomorúság volt, hogy majd megfultunk tőle nevetve. Ez a kantomimika korszaka volt. A legbolondabb s így a legutósó is. Cantopantomimika. Bécsben kezdte a recitaciót chlamysban és toga viri­­lisben, kopaszodó fején rózsakoszorúval, meztelen sző­rös karjain széles arany perecekkel, kezében papiros­­lanttal. Nevették; azt mondta rá egy újságíró, hogy Hugo »az isteni hemedlenél.« Ment Berlinbe. Csö­börből vödörbe. A szükség s a téboly mind véresebbre korbácsolták tompuló erejét. S megütve homlokát, eszébe jutott, hogy hiszen ő neki van a világon a leg­szebb tenorhangja. S a vén ember, vedlett komédiás­ruhában, kijött a pódiumra s a ki sírni nem tudott egy hajdan fényes elme e szivszaggató megromlásán s az önmagát prostituáló aggságon, az úgy nevetett, hogy könybe lábbadt a szeme. Az eredmény egy volt. Az önfentartás döfölő sarkantyúja hajtotta Hugo Károlyt e gyászos produkciókra, az őrültek ravaszságával számítva arra, hogy többen jönnek bolondot nézni, mint bölcset. Aztán összekapargatva filléreit, melyekhez egy hervadó öreg forró verejtéke tapadt, elment Olaszországba, a­hol a poéta unghe­­resével igazi tálján maskarát csaptak: a cár sajátke­zűig írt dekrétumával lepték meg, mely 100,000 rubel fizetéssel szegődteti a szt.-pétervári dalszínház­hoz, a zsebébe szerelmes duchessák illatos leveleit csempészték, melyekben a divo Carlóért majd meg­halnak, s írtak róla csapongó, lelkesült dicséreket komoly lapokba, hogy az ép elme is kificamodhatott volna bele. Hisz nem rég láttuk Bécsben, hogy a hiúság lerészegítésére elég a big illatszerrel szagosí­­tott levélpapiros is, néhány roszul stylizált sor s egy hazug címer. De Hugo nem hitt az ál­ok­ációkban, tébolya ép úgy kijózanodott bele, mint a­hogy meg­hibbant egy zsaroló iparlovag nevetséges ömlengései­től a bécsi színész józan esze. De élni kell s Hugo ráállt a csúfos komédiára. A­mi őrültségét mind­amellett bizonyítja, az, hogy hitte, komolyan veszik tettetését. Egyik hangversenyén magam is jelen voltam s mig idétlen hápogása harsogó kacajra fakasztá a termet, magam őszintén bámultam valami fölött; s ez: a gyámoltalan dalnok ép zenei frazírozása, helyes rythmikus érzése, az időméret, ütem s a hangnem hű­séges megtartása volt, a­mivel »kommenciós« éneke­sek sem dicsekedhetnek mindig. Hol és mikor sajá­tította el e fáradságos, hosszas tanulást igénylő isme­reteket? Hogy roppant memóriája mindvégig hű maradt hozzája, mindnyájan csodálkozva tapasztal­tuk, a­kik sűrűbben érintkeztünk vele. Munkáit három nyelven szavalta el könyv nélkül s bizonyára Shakes­peare s Calderon műveit is betéve mondja el, ha érdemesnek találja őket e kitüntetésre. Emlékező ereje tehát egyoldalú volt, csak a­mennyiben rávo­natkoztak az emberek, a tárgyak s nyilatkozatok, tartotta meg vas emlékezetében. A számos opera­részlet, a bosszú szerepek is, csak úgy és azért marad­tak meg fejében, mert szüksége volt rájuk. Mint láttuk, egész diktionáriumokat tanult meg rövid időn, ha kellett. Már kis korában tűnt föl nagy tehetsége. Ap­ját, a nyolcvanéves Sapszelt, egy barátja meg rójta, a­miért nem vesz könyvet ennek a tehetséges fiúnak. — Ha az én fiam könyvet akar olvasni, — vá­­laszolá önérzettel az öreg, — hát ír magának. Hugo Károly, hiven ösztönéhez, jó gazda volt, sőt zsugori, a­mi nem zárta ki, hogy valamely bő jövedelem után drága szivarral ne kedveskedjék hí­veinek. Takarékossága néhány év előtt nagy bajba keverte Párisban. Egy foyerban összetűzött valakivel s a rendőrséghez kisérték. A költő tüszőjében vagy száz napok­on s kétezer frank volt. Az összeg — talán egyes testőreinek elkomptója — sehogy sem látszott arányban kopottas öltözetével. Másnap Szarvady Fri­gyes szabadította ki a »vörös lámpásból.« (így hívják népnyelven a rendőri állomást.) Rendesen vékony trabukót szítt, melynek meg­becsülte kialudt maradékát is. Regáliára már csak nagy ritkán tellett. Ott szopogatta az istenadta a szivarvéget a régi s ur kioszkban, melynek egyik sarka volt az ő műhelye. Ha nagyot nem hallott volna is, fuvolában, melylyel telehányta az apró piszkos papírszeleteket apró piszkos betűkkel, nem zavarja meg sem a csattogó domino-játék, sem a sakkozók éneke, sem a kávéházi politikusok zajos vitája. Itt, itt,itt s mikor a papiros legszéléről leszaladt a tolla, fölkelt, a pápa szeme elé odabigyesztette még a binok­­lit is, elvilágosodott arccal olvasta el cikkét, melynek jóslata szerint Andrássy, Szigligeti s Weisz Jakab (hűtlen testőreinek egyike) végromlása be fog követ­kezni, föltartóztathatlanul mint a sors. Sajnálta őket, de mit tehetett? C­a jus hugorium dekretálta buká­sukat s ez ellen nincs appelláta. A sajtó betyárjai (Pressbuben) a Lajthán innen és túl porba fognak hullani előtte; Laube, Hülsen, Véron, Hallanzier, Bastidi — mind el vannak ítélve — isten legyen ne­kik irgalmas! Aztán valamely tisztelőjét odaintette magához s rettenetes hangon eldörögte neki a »Fuch­tel« utósó ítéletét, s ha a meny­dörgő szózat elől meg­szökött a hallgató, jó volt neki a Leopold is, a pincér, a­ki helybenhagyó bólintgatással kisérte a doktor úr lugubris huhogását, kárhoztatását, iszonyú átkait, vagy lendületes, egetvívó ódáját arra a »szegény emberre,« a ki a költészet fejedelme, a civilizáció pápája, fölkentje az énekművészetnek, s szépségre Apollo — ki egy fogásra nyúz meg most mindjárt vagy öt Marsyást. A mint mondtam: emlékezetét nem igen ter­helte meg idegen elmék termékeivel. Hugo műveltsége csekély volt. Exact tudományokkal, doktrínákkal, rendszerekkel nem törődött sokat, sőt okom van kétel­kedni abban is, vájjon szabatosan tudott-e németül. Mint minden nyelv­ talentum, ő is gyorsan tanulta meg a vocabulariumot, de a nyelv geniusába nem hatolt bele, ennek bűvös titkai nem nyíltak meg az ő lelkének soha; pedig a nagy művész csak tiszta hang­szeren mutathatja be istennel való atyafiságát, a költő csak a nyelv rejtelmeinek varázs kulcsával nyithatja meg tündérország kapuját. De költő volt — s a­mit megvont tőle a siker, pótoljuk azon kegyelettel, melyre a szerencsétlenség­nek joga van. Egy halálítélet. A büntető törvényjavaslat tárgyalása a Sándor­­utcában épen most folyik, a halálítélet fenntartása és eltörlése fölötti vita még alig hangzott el,­­ és így nem lesz talán időszerűtlen és érdek nélküli ez alka­lommal Groller Balduin cikke nyomán a következő hiteles és teljes valósággal megtörtént eseményt elbe­szélni. Ez egy oly rémes érvet tár föl szemünk előtt, mely nemcsak a könnyen bevehető érzelmet hódítja meg magának lázas rohammal, hanem a jól fölfegy­verkezett és ellentálló, a józan és hidegen számító értelemre is a legmeggyőzőbb erővel bírhat. Alig nyerte a sokat emlegetett Francesconi a vesztőhelyen egy perccel kivégeztetése előtt az állam­ügyésztől ezen — akaratlanul és véletlenül humorisz­­tikus — búcsúszavakat: »Éljen boldogét!,« — midőn az akasztófának csakhamar egy második kandidátu­sára, Haklerra, az állatias anyagyilkosra került a sor. Természetes tehát, hogy két, egymásután ily rövid időköz alatt végrehajtott halálítélet a társadalom minden rétegében a halálítélet szükségessége és jogossága fölötti vitát nagyon is előtérbe juttatá. Szintén e nagy napi kérdés fölött vitatkozott egy, nagyobbára művészekből és írókból álló társaság, midőn ennek egyik tagja, ki eddig mindvégig hallga­tott, félreismerhetetlen izgatottsággal e szavakra fakadt: »Hát nem tudtok-e már valami egyébről be­szélni ? Én valóságos búskomorrá leszek, mihelyt efféle dolgokról kell hallanom.« — Csak nagynehezen és hosszas vonakodás után adta az illető e sajátságos szavainak bővebb magyarázatát a következőkben: »Képzeljetek két fiatal leányt egy menyasszonyi ruhán dolgozva. A barátnő eljött, hogy a menyasz­­szonynak segítsen. Mind a kettő boldog és vidám. De vidámságukat néha mintegy kölcsönös néma szemre­hányással szakítják hirtelen félbe s a mély gyász és benső részvét kifejezésével tekintenek egy harmadik személyre, ki velők együtt ugyanabban a szobában van s a menyasszonyi ruhán a legbuzgóbban dolgozik. Ez egy nőszabó volt. Midőn a két leány egyizben megint félbe hagyá a vidám nevetést, a nőszabó elér­­zékenyülve igy szólt:­­ »Mért szakítják meg önök jókedvöket? Én a nevetést most oly szívesen hallgatom.« A két leány mélyen felsóhajtott és szemeket köny­völte meg. »Ne gondoljanak rá, — folytatá a szabó, — hisz én is egész nyugodt vagyok és nyugodt szívvel esküszöm önöknek, hogy én nem vagyok gyilkos. El vagyok ítélve és holnap ki fognak végezni, ily közel utósó percemhez nem hazudom. Könnyen válok meg e világtól, a mindenható máskép­­tél. Csak önöktől kérem ez egyet: ne gondolják és ne higyjék soha, hogy én csakugyan bűnös voltam.« És az, ki e szavakat mondá, nem volt valami szelíd őrjöngő. E férfi valóban halálra volt ítélve, ki holnap csakugyan kivégzendő. A menyasszony a börtönőrnek lánya volt Németország egyik közép­­nagyságú városában. A szabó a menyasszony ruhái­nak varrását elvállalva, e munkájának épen közepében volt, midőn gyilkosság miatt vád alá helyezték s rövid per után halálra ítélték. Ama kérésének, hogy a fél­ben hagyott menyasszonyi ruhán utósó napjáig tovább is dolgozhassék, nagy nehezen eleget tettek. A két leány pedig, ki a szabót régóta ismeré, azonkívül is a bűnösök közel voltát, lakásuk következtében, meg­szokván, csakhamar beleélte magát a szabó társasá­gába. A szabó bűnügye pedig nagyon egyszerű volt és így a pörnek nem is kellett hosszadalmasnak lenni. Anyjával és feleségével kis szerény házacskában lakott. Házasélete nem volt boldog; köztudomású dolog volt, hogy feleségével (vagy felesége talán ő vele) folytonos viszálykodásban élt. Egyszer csak felesége váratlan meghal. A hirtelen halál miatt elő­vett boncolás ama félreismerhetetlen tényt derítette fel, hogy a nő mérgezés következtében halt meg. A szomszédok azt bizonyítják, hogy a nőnek halála előtti napján férjével heves civódása volt. Bebizonyult, sőt a szabó maga sem tagadja, hogy ő ez időtájt patkány­mérget vásárolt és azt a konyhában az ablakpárkányra tette. Felesége akkor reggel kissé rosszul érezvén ma­gát, ágyban maradt. Anyja már hetek óta ágyban fekvő súlyos beteg volt; cselédet a háznál nem tartottak és így felesége számára ő volt kénytelen főzni,tojás­­rántottát készített. A konyhát hosszabb időre nem hagyta el és így ő maga is megerősíti, hogy idegennek a konyhába lépni úgy, hogy ő észre ne vette volna, teljes lehetetlen volt. Felesége a rántottát egészen elfogyasztó és röviddel ezután bekövetkezett halála. Kihallgatták a gyógyszerészt is, ki a mérget eladta; ez még emlékezett, hogy a szabó mily mennyiségű mérget vett és az ablakpárkányon talált maradék­méregből épen annyi hiányzott, mint a mennyit a boncolás alkalmával a holttestben találtak. — A szabó semmit, de semmit nem tagadott, csupán egyet, a fődolgot, azt tudniillik, mintha ő feleségét csak­ugyan meg­mérgezte volna. Hiába mondták neki is­mételve, hogy a bűnbánó vallomás enyhítő körülmé­nyül szolgál neki, minden hasztalan volt, ő szilárdan és állhatatosan megmaradt a tagadásnál. De hiába! A tényálladék nagyon is világos volt és a tények egész sorozatban megcáfolhatlanul, sőt valóságos kényszerűséggel bizonyítottak az ő tagadása ellen. Halálra ítélték. Az ítéletet nyugodtan fogadta és midőn a törvényszéki elnök azt kérdezte tőle, van-e még valami mondani- vagy kívánnivalója, tagadólag intett fejével és ájtatos bensőséggel tette hozzá: »Mindenható, bocsáss meg nekik, nem tudják, mit cselekesznek!« — Természetes, hogy mindannyian felháborodtak a makacsság és képmutatás ily nagy mértéke fölött. A vesztőhelyen, közvetlenül kivégeztetése előtt, újra ismétlő: »Egek ura! Bocsáss meg nekik, nem tudják, mit cselekesznek!« Ezek voltak utósó szavai. Egy pillanattal később életét a hóhér keze kioltotta és a földi igazságszolgáltatásnak meg volt adva az elégtétel. Még sokáig beszéltek e gonosz gyilkosról, ki ily bámulatos makacssággal ment a halálba, de lassan­ként az egész esemény feledékenységbe merült. Ámde mily sajátságos mód hozta ezt a város lakóinak újra emlékezetébe! A kivégezettnek anyja halálos ágyán feküdve és utósó óráját közeledni érezvén, papot kéretett ma­gához és ennek reszkető hangon azt a rémes valló­ 1314

Next