Fővárosi Lapok 1878. február (27-49. szám)

1878-02-01 / 27. szám

Egy égi család végsarja. E napokban­­ . a csirkefogók viselt dolgai és különféle szex­­ségek fölsorolása m­ellett, a következő sorok is voltak olvashatók: »Badenből írják, hogy Guillomet de la Chosnay, egy francia ősrégi arisztokrata család vég­­inségre jutott utósó sarja hosszú betegség után s meg­vakultan a leesdorfi menedékházban kimúlt.« Szegény de la Chesnay! midőn négy évvel elébb a badeni fürdő arszlána voltál s nábobkint pazarol­tad vagyonodat, nem gondoltad volna, s nem gondol­tuk volna mi sem, ismerőseid, mily tragikus sors várakozik rád, s hogy rövid idő múltán, leirhatlan megpróbáltatások után nyomorban, vakon fogsz meg­halni, a felebaráti könyörület egy hajlékában, a leesdorfi menedékházban! 1873-ban, nyári vándorlásaim közben, betértem a kies Bádenbe; ott ismerkedtem meg vele. »Bon garzon« volt, e Charakteristiken minden előnyével, de egyszersmind minden hátrányával is. Huszonnégy­­éves volt akkor, szép, deli férfi, valódi gentleman, modorában szeretetreméltó, másokkal való érintkezé­sében szolgálatkész, de cselekedeteiben könnyelmű, ki ezzel ugyan soha sem ártott másnak, de annál többet önmagának. S e könnyelműsége volt csirája későbbi balsorsának s tragikus végének. Engem vele kölcsönös rokonszenv mellett csa­ládi viszonyaink hasonlatossága is szorosabban kötött össze; az ő elődei is, mint az enyéim, amaz emigrán­sokból valók, kik a vallási üldözések elől menekültek külföldre, s kiktől származnak az Európának csaknem minden országában nagy számban levő francia­ nevű nemesek. (Mily sokan lettek ezek közül ismét katho­­likusok! — ha tudnák ezt a reformátori buzgóságért mártyrságot szenvedett ősök!) De la Chesnay épen megismerkedésünk napjai­ban érte el nagykorúságát s vagyonukban megrongált szülei után a részére megmentett s gyámhatóságilag kezelt negyvenezer forintot akkor kapta meg egyszerre készpénzben. Egy pazar életmódban növekedett s nábobi passziókkal biró ember kezében negyvenezer forint nem sok, de arra elég, hogy egy művelt, kép­zett férfi vele magának tisztességes jövőt biztosíthas­son. De la Chesnay e belátásra csak akkor jutott, midőn már késő volt, midőn könnyelmű hölgyek, víg cimborák társaságában elvette a negyvenezer forintját az utósó fillérig.* Három i­d­e megismerkedő­ itt.a mocsordúl­t őszi délután nyájas sugarai kicsaptak a­z, s céltalan tévelygéseim közt a Stadtparkba enem. Midőn a tó mellett megálltam s néztem, az apró gyerekek mint osztják meg uzsonnájukat a hattyúkkal, kacsákkal, virgonc halakkal, egy hordár lépett hozzám s egy darabka papirt adott át, melyre trónnal a következő sorok voltak irva: »Félóra óta követlek, szégyenérzetből nem tudva magamat elha­tározni, föltárjam-e előtted balsorsomat, kétszer vissza is tekintettél s tekinteted rám esett, de nem ismertél meg, hogyan is gondolhatnád, hogy ez az elrongyoso­­dott, nyomorú ember egykori barátod, volt. Ha res­­telnéd e helyen a velem való találkozást, tudasd, hol és mikor kereshetlek föl.« Aláírva: de la Chesnay. Elválásunk óta mit sem hallottam róla s habár láttam, mily túlságosan költ, mégsem gondoltam, hogy oda juthatott volna, mint azt imént közölt sorai velem gyaníttaták. A hordárral hozzávezettetem magamat s élénken érzem e pillanatban is azt a fájdalmat, kínos hatást, melyet e szomorú viszontlátás rám tett. A kiállott betegségek, bánat, hideg, éhség szenvedései egészen eltorzíták arcát, s visszaidézve emlékezetembe a bádeni napokat, a különbség ez emberen az akkor és most közt olyannak tetszett, mintha azt a rózsát, mely gyémánttól környezve diszíté ma egy hölgy keblét, holnap fölismerném, a­mint kora szürkületkor a szemétkaparók kiszedik félig elhervadva, piszkosan az utcára hányt házi szemétből. A részvét szavai után meghívtam lakásomra, hová szótlan haladánk; oda érve szerencsétlen bará­tom kényes szemmel közölte élményeit utósó talál­kozásunk óta. Néhány szóval elmondom. Midőn örökségét elpazarolta, ennek romjait s hitelét arra használta föl, hogy megkisérelje a sze­rencsét hazárdjátékokban; de a remélt nyereség helyett folytonos veszteségei voltak s a mennyi pénzt csak föl tudott hajszolni, azt mind elnyelte a játék. Kiaknázott minden forrást, hogy éhen ne hal­jon, keresett s talált egy alkalmazást szerény fizetés­sel. Jövedelmét s új szerény hitelét azonban a játékra fordítá megint, nem több szerencsével, mint előbb. Ekkor az a véletlen fordult elő, hogy az inté­zetnél, hol ő alkalmazásban volt, eltűnt magyarázhat­­lan módon egy jelentékeny pénzösszeg. Az ügyet színésznő aratja kasza nélkül a hódolók sűrű rendjeit, a pincében pedig bor és sör mellett irgalmatlan jó­kedv döngeti kézzel-lábbal a ház alapköveit. Már a programmos »művész-estélyek,« melyek tél folytán vagy egy tucat szombatot foglalnak el a zenekedvelők nagy termében, sokkal unalmasabbak. Oda már öl­tözködni kell és korán jönni, különben le sem lehet­­ ülni éjfélutánig. Kilenctől éjfélig tart a hangverseny.­­ Az egész nagy teremben szék szék hátán, ember em­ber lábán áll. Ki nem mozdulhat, be nem mozdulhat, de nem férkőzhetik senki. Húsz fok meleg, sűrű pára, hosszú szünetek, gyakran igen középszerű előadások,­­ és mégis roppant embertömeg. Éjfél után végre a megzsibbadt közönség vacsora után láthat. Van aztán görcsös kapkodás ehető-iható kincsek, megülhető szé­kek, olvasható étlapok és kézzelfogható pincérek után. Két-három óra felé tánccá fejlődik az »ügy,« a kö­zönség fele már kidűlt, a többinek tehát módjában van rugaszkodni. Az egész el van ismerve unalmas­nak, mégis oda tódul a főváros. Csak a jelmezes es­tély mulatságos és nagyszerű a maga nemében. Ott kitesz magáért a bécsi művészség és február 9-re az idén is nagy dátum lesz. A jelmezes pompa közép­pontját mindig Makart képezi, kinek színes képzelete száz emberből egy »Cornaro Katalint« és egy »Ka­tharina Kornberger«-ből (így hívnák tán Cornaro Katalint Bécsben) »hét halálos bűnt« (Makart első híres műve) tud csinálni. A­ki Makart csoportjába tud kerülni, az nagyúr. Ott valódi régi kelmékbe öl­tözködnek s a divatképeket Tizian és Van Dyk fes­tették. Az idén Makart nagyszerű spanyol bikaviadalt fog bemutatni. Spanyolország legszebb viseletei belé lesznek foglalva, andalúziai leányok és kasztíliai hi­­dalgók, baszk hegylakók és elegáns madrilenák kisé­rik a »toro«-t (bikát,­ melyet pompás kocsin visznek diadalmenetben, rajta a győztes matador, körülötte a banderilleros, toreadores, picadores tarka-barka cso­portjai. Lesz hozzá fandaugó, el Ole, Pepita de Oliva, olla podrida, Don Quixote, Sarasaié, Estremazurka, Trabucodonosor sat. sat. sat., természetesen minden­­­­ből csak »flór fina« és »especiales.« Egy másik festő,­t jelentettek a rend­e­­k s mivel alapos gyanúval senkit sem lehetett terhelni, a rendőrség őt fogta vizsgálat a»», ■ ■• . v’^anyai ziláltak voltak s mert ismerték játékszenv f­érj­e. Másfél évig volt fogságban; a hosszú vizsgái alatt ki tudta mutatni, mennyit vesztett, mennyit köl­tött s honnan szerezte mindezt. Fölmentették, de a hosszú fogság aláásta egésségét, szembaja támadt, melynek következtében később meg is vakult. Midőn a fogságból kikerült, helyzete nyomorul­­tabb volt a föld utósó férgénél is. Fáradozása, alkal­mazást találni, eredménytelen volt. Ki fogadna el valakit, ki a börtönből került ki ? Helyzete napról napra kétségbeejtőbb lett. A régi víg cimborák eleintén segítek valamivel, de ha másodszor ment, »maguk is épen pénzzavarban vol­tak,« miként ezt mondani szokás alkalmatlan pénz­kérőknek. Végre annyira jutott, a »szép csillagoknál­ volt megszállva, a Prater zöld pázsitja szolgált neki ágyút s legtöbbször evett a napnál, a holdnál s csak kivételképen minden másod- vagy harmadnap egy kis gulyást s néhány kenyeret is. Az ifjúkor a remény s mert ő még fiatal volt, remélt ő is a jövőben s e remény adta neki az erőt balsorsának rezignált elviselésére. * Ily körülmények közt volt, midőn a bécsi Stadt­­parkban találkoztunk. Voltak neki Párisban tehetős, előkelő rokonai s mivel én épen Párisba voltam uta­zandó, elvállaltam a közbenjárást azoknál érdekében. Igen meghatotta ezeket rokonuk halsorsa; egyikök mindjárt nálalétemkor becsomagolt egy levélbe húsz darab ötvenfrankos bankjegyet s elküldte neki. Meg­ígérték, hogy fognak gondoskodni rokonukról a jövő­ben is. Megtartották-e ígéretüket, vagy ők is azt mond­ták — mint a régi víg cimborák — a másodszori bekopogtatásnál: »magam is épen pénzzavarban vagyok,« azt nem tudom, mert azóta nem találkoztam szegény de la Chesnay-val s csupán a német lapok­nak lakonikus jelentéséből tudtam meg, hogy megva­kult, véginségre jutott s a leesdorfi menedékházban halt meg hosszú betegség után. Ez volt egy ősrégi, fényes nevű család utósó sarjának vége. A könnyelműek, kik még képesek megtérni, tanulhatnak belőle. B. A-y. Bécsi tárca. (Csöndes farsang. — Művészek mulatságai. — Az operai estélyekről. — A Rajna aranya. — Töretlen nyakakról és lábakról. — Szivárványos állapotok.) Körülbelül farsang is volna már errefelé, csak­hogy báli referens legyek­, ha eddig a polkának akár szinét is láttam s ha saját tapasztalatom szerint meg tudom mondani: a frak szárnyait elől viselik-e az idén vagy hátul? Csöndes farsang van nagyon. Az élete-bál mind februárba tolul össze, tán annak reményében, hogy e rövid hónak az idén tán mégis lesz huszonkilence­­dike is, beállván végre-valahára a rég várt szent Pe­­cunia napja, mely fájdalom a jelenleg világszerte használatos két naptárban : az oroszban és a török­ben elő nem fordul. Apró bál, igaz, tömérdek van, minden éjjel egész csomó, a legvonzóbb (vagy leg­ijesztőbb ?) nevek alatt, például: »egy éj a Schnee­bergen« (köszönjük ez élvezetet!) vagy: »a vörös ör­dögök mulatsága,« vagy: »a vad banda bálja« sat., melyek bizonyos körökben igen jó hirűek. Reziden­ciára szóló estéknek az ilyenek nem nevezhetők; a »kompánia« jellegét viselik; a vendégek úgyszólván keresztnevükön szólítják egymást s a kotillonban nagy szerepet játszik az ártatlan puszi, mert a rendező min­dig nagyon hamis. Legnagyobb vonzerőt a művészek házának »hétfői« gyakorolnak. Ilyenkor zsúfolva az egész kis palota, padlástól pincéig. De ezek nem is bálok, hanem a legfesztelenebb mulatságok, melyek minden negyedórában más-más szint öltenek. A va­csora, mely az egésznek alapja, hol bállá, hol hang­­versenynyé, hol bohóckodássá változik, minden Prog­ramm nélkül. Az egyik asztalnál két pohár pezsgő közt Ole Bull eljátszik egy darab Paganinit, míg a másiknál egy festő valami nevetséges torzképet mu­togat, a harmadiknál pedig egy világhírű bűvész csi­nál keszkenőből rostélyost és makk­disznóból tökfil­­kót. A mellékteremben azalatt egy társaság erősen járja a keringőt, egy pár igazi ballerina varázsvesz­­szeje szerint, míg a szomszédban egy csapat fiatal Stadlin, ősgermán cölöplakók menetét szervezi nagy praehistoricus készülődéssel. Bölénybőrös, csepű-sö­­rényű cölöpfalviak, minők a starnbergi tó közepén laktak, kőkorbeli fegyverekkel, kecses cölöp­hölgyek kíséretében, kik kő­orsókon fonják a történelemelőtti kendert — mindenesetre különös látvány lesz. (Lám, minálunk főtisztelendő Rómer Flóris kanonok soha­sem oktatta az ifjúságot ily mulatságos rendszer szerint.) Az idei farsang nagy újdonsága : az udvari ope­rának három estélye. Azt várták, hogy ezek által majd új nap virad föl a bécsi farsang éjjeleire, és csakugyan viradt is, még pedig kettő, mert az opera­ház homlokzatára két villanyos napot tűznek ki, vala­hányszor benn estélyes este van. Az első este csak­ugyan rendkívüli is volt. A társaság tejföle oda sűrű­södött. A terem a divatárusnők csatatere, a fodrászok akadályversenye volt. Gyémánt több volt a teremben közönséges kavicsnál. És ime, már a második este még csak viszhangja sem volt az elsőnek. A »nagy világ« elmaradt, mert nem nyújthattak neki egy má­sodik első estét. »Volt-e sok érdemrend?« kérdé va­laki másnap. Mire a kérdezett: »Érdemrend? Bizto­sítom önt, hogy sok helyt még gomblyuk is alig volt látható.« Szóval, másodrendű közönség volt s a har­madik estélyen valószínűleg harmadrendű lesz. A be­lépti jegyek nagyobb része el volt ajándékozva. A báró ur kitüntette vele szabóját, az igazgató-tanácsos ur pedig odaadta a második könyvvivőnek »remune­­ráció« fejében. Szóval: a thea második b­öntete, — de azért meg kell inni a harmadikat is. Igaz, a má­sodik operai estélynek is megvolt a maga politikai szenzációs híre. Az első estélyen azt terjesztgették a közönségben, hogy Párisban kiütött a forradalom, Mac Mahont elfogták, Gambetta elnök sat., és volt erre szörnyű izgalom. Most meg ezzel tréfálták meg egymást az estélyezők: »No, már megérkezett az an­gol trónbeszéd eleje.« — »Igazán? Halljuk!« — »Úgy kezdődik, hogy: »Mylords and gentlemen!« Az egész estély »fölült« ennek a rosz tréfának. Épen így járt az operaház Wagner »Rhein-

Next