Fővárosi Lapok 1878. február (27-49. szám)
1878-02-01 / 27. szám
Egy égi család végsarja. E napokban . a csirkefogók viselt dolgai és különféle szexségek fölsorolása mellett, a következő sorok is voltak olvashatók: »Badenből írják, hogy Guillomet de la Chosnay, egy francia ősrégi arisztokrata család véginségre jutott utósó sarja hosszú betegség után s megvakultan a leesdorfi menedékházban kimúlt.« Szegény de la Chesnay! midőn négy évvel elébb a badeni fürdő arszlána voltál s nábobkint pazaroltad vagyonodat, nem gondoltad volna, s nem gondoltuk volna mi sem, ismerőseid, mily tragikus sors várakozik rád, s hogy rövid idő múltán, leirhatlan megpróbáltatások után nyomorban, vakon fogsz meghalni, a felebaráti könyörület egy hajlékában, a leesdorfi menedékházban! 1873-ban, nyári vándorlásaim közben, betértem a kies Bádenbe; ott ismerkedtem meg vele. »Bon garzon« volt, e Charakteristiken minden előnyével, de egyszersmind minden hátrányával is. Huszonnégyéves volt akkor, szép, deli férfi, valódi gentleman, modorában szeretetreméltó, másokkal való érintkezésében szolgálatkész, de cselekedeteiben könnyelmű, ki ezzel ugyan soha sem ártott másnak, de annál többet önmagának. S e könnyelműsége volt csirája későbbi balsorsának s tragikus végének. Engem vele kölcsönös rokonszenv mellett családi viszonyaink hasonlatossága is szorosabban kötött össze; az ő elődei is, mint az enyéim, amaz emigránsokból valók, kik a vallási üldözések elől menekültek külföldre, s kiktől származnak az Európának csaknem minden országában nagy számban levő francia nevű nemesek. (Mily sokan lettek ezek közül ismét katholikusok! — ha tudnák ezt a reformátori buzgóságért mártyrságot szenvedett ősök!) De la Chesnay épen megismerkedésünk napjaiban érte el nagykorúságát s vagyonukban megrongált szülei után a részére megmentett s gyámhatóságilag kezelt negyvenezer forintot akkor kapta meg egyszerre készpénzben. Egy pazar életmódban növekedett s nábobi passziókkal biró ember kezében negyvenezer forint nem sok, de arra elég, hogy egy művelt, képzett férfi vele magának tisztességes jövőt biztosíthasson. De la Chesnay e belátásra csak akkor jutott, midőn már késő volt, midőn könnyelmű hölgyek, víg cimborák társaságában elvette a negyvenezer forintját az utósó fillérig.* Három ide megismerkedő itt.a mocsordúlt őszi délután nyájas sugarai kicsaptak az, s céltalan tévelygéseim közt a Stadtparkba enem. Midőn a tó mellett megálltam s néztem, az apró gyerekek mint osztják meg uzsonnájukat a hattyúkkal, kacsákkal, virgonc halakkal, egy hordár lépett hozzám s egy darabka papirt adott át, melyre trónnal a következő sorok voltak irva: »Félóra óta követlek, szégyenérzetből nem tudva magamat elhatározni, föltárjam-e előtted balsorsomat, kétszer vissza is tekintettél s tekinteted rám esett, de nem ismertél meg, hogyan is gondolhatnád, hogy ez az elrongyosodott, nyomorú ember egykori barátod, volt. Ha restelnéd e helyen a velem való találkozást, tudasd, hol és mikor kereshetlek föl.« Aláírva: de la Chesnay. Elválásunk óta mit sem hallottam róla s habár láttam, mily túlságosan költ, mégsem gondoltam, hogy oda juthatott volna, mint azt imént közölt sorai velem gyaníttaták. A hordárral hozzávezettetem magamat s élénken érzem e pillanatban is azt a fájdalmat, kínos hatást, melyet e szomorú viszontlátás rám tett. A kiállott betegségek, bánat, hideg, éhség szenvedései egészen eltorzíták arcát, s visszaidézve emlékezetembe a bádeni napokat, a különbség ez emberen az akkor és most közt olyannak tetszett, mintha azt a rózsát, mely gyémánttól környezve diszíté ma egy hölgy keblét, holnap fölismerném, amint kora szürkületkor a szemétkaparók kiszedik félig elhervadva, piszkosan az utcára hányt házi szemétből. A részvét szavai után meghívtam lakásomra, hová szótlan haladánk; oda érve szerencsétlen barátom kényes szemmel közölte élményeit utósó találkozásunk óta. Néhány szóval elmondom. Midőn örökségét elpazarolta, ennek romjait s hitelét arra használta föl, hogy megkisérelje a szerencsét hazárdjátékokban; de a remélt nyereség helyett folytonos veszteségei voltak s a mennyi pénzt csak föl tudott hajszolni, azt mind elnyelte a játék. Kiaknázott minden forrást, hogy éhen ne haljon, keresett s talált egy alkalmazást szerény fizetéssel. Jövedelmét s új szerény hitelét azonban a játékra fordítá megint, nem több szerencsével, mint előbb. Ekkor az a véletlen fordult elő, hogy az intézetnél, hol ő alkalmazásban volt, eltűnt magyarázhatlan módon egy jelentékeny pénzösszeg. Az ügyet színésznő aratja kasza nélkül a hódolók sűrű rendjeit, a pincében pedig bor és sör mellett irgalmatlan jókedv döngeti kézzel-lábbal a ház alapköveit. Már a programmos »művész-estélyek,« melyek tél folytán vagy egy tucat szombatot foglalnak el a zenekedvelők nagy termében, sokkal unalmasabbak. Oda már öltözködni kell és korán jönni, különben le sem lehet ülni éjfélutánig. Kilenctől éjfélig tart a hangverseny. Az egész nagy teremben szék szék hátán, ember ember lábán áll. Ki nem mozdulhat, be nem mozdulhat, de nem férkőzhetik senki. Húsz fok meleg, sűrű pára, hosszú szünetek, gyakran igen középszerű előadások, és mégis roppant embertömeg. Éjfél után végre a megzsibbadt közönség vacsora után láthat. Van aztán görcsös kapkodás ehető-iható kincsek, megülhető székek, olvasható étlapok és kézzelfogható pincérek után. Két-három óra felé tánccá fejlődik az »ügy,« a közönség fele már kidűlt, a többinek tehát módjában van rugaszkodni. Az egész el van ismerve unalmasnak, mégis oda tódul a főváros. Csak a jelmezes estély mulatságos és nagyszerű a maga nemében. Ott kitesz magáért a bécsi művészség és február 9-re az idén is nagy dátum lesz. A jelmezes pompa középpontját mindig Makart képezi, kinek színes képzelete száz emberből egy »Cornaro Katalint« és egy »Katharina Kornberger«-ből (így hívnák tán Cornaro Katalint Bécsben) »hét halálos bűnt« (Makart első híres műve) tud csinálni. Aki Makart csoportjába tud kerülni, az nagyúr. Ott valódi régi kelmékbe öltözködnek s a divatképeket Tizian és Van Dyk festették. Az idén Makart nagyszerű spanyol bikaviadalt fog bemutatni. Spanyolország legszebb viseletei belé lesznek foglalva, andalúziai leányok és kasztíliai hidalgók, baszk hegylakók és elegáns madrilenák kisérik a »toro«-t (bikát, melyet pompás kocsin visznek diadalmenetben, rajta a győztes matador, körülötte a banderilleros, toreadores, picadores tarka-barka csoportjai. Lesz hozzá fandaugó, el Ole, Pepita de Oliva, olla podrida, Don Quixote, Sarasaié, Estremazurka, Trabucodonosor sat. sat. sat., természetesen mindenből csak »flór fina« és »especiales.« Egy másik festő,t jelentettek a rendek s mivel alapos gyanúval senkit sem lehetett terhelni, a rendőrség őt fogta vizsgálat a»», ■ ■• . v’^anyai ziláltak voltak s mert ismerték játékszenv férje. Másfél évig volt fogságban; a hosszú vizsgái alatt ki tudta mutatni, mennyit vesztett, mennyit költött s honnan szerezte mindezt. Fölmentették, de a hosszú fogság aláásta egésségét, szembaja támadt, melynek következtében később meg is vakult. Midőn a fogságból kikerült, helyzete nyomorultabb volt a föld utósó férgénél is. Fáradozása, alkalmazást találni, eredménytelen volt. Ki fogadna el valakit, ki a börtönből került ki ? Helyzete napról napra kétségbeejtőbb lett. A régi víg cimborák eleintén segítek valamivel, de ha másodszor ment, »maguk is épen pénzzavarban voltak,« miként ezt mondani szokás alkalmatlan pénzkérőknek. Végre annyira jutott, a »szép csillagoknál volt megszállva, a Prater zöld pázsitja szolgált neki ágyút s legtöbbször evett a napnál, a holdnál s csak kivételképen minden másod- vagy harmadnap egy kis gulyást s néhány kenyeret is. Az ifjúkor a remény s mert ő még fiatal volt, remélt ő is a jövőben s e remény adta neki az erőt balsorsának rezignált elviselésére. * Ily körülmények közt volt, midőn a bécsi Stadtparkban találkoztunk. Voltak neki Párisban tehetős, előkelő rokonai s mivel én épen Párisba voltam utazandó, elvállaltam a közbenjárást azoknál érdekében. Igen meghatotta ezeket rokonuk halsorsa; egyikök mindjárt nálalétemkor becsomagolt egy levélbe húsz darab ötvenfrankos bankjegyet s elküldte neki. Megígérték, hogy fognak gondoskodni rokonukról a jövőben is. Megtartották-e ígéretüket, vagy ők is azt mondták — mint a régi víg cimborák — a másodszori bekopogtatásnál: »magam is épen pénzzavarban vagyok,« azt nem tudom, mert azóta nem találkoztam szegény de la Chesnay-val s csupán a német lapoknak lakonikus jelentéséből tudtam meg, hogy megvakult, véginségre jutott s a leesdorfi menedékházban halt meg hosszú betegség után. Ez volt egy ősrégi, fényes nevű család utósó sarjának vége. A könnyelműek, kik még képesek megtérni, tanulhatnak belőle. B. A-y. Bécsi tárca. (Csöndes farsang. — Művészek mulatságai. — Az operai estélyekről. — A Rajna aranya. — Töretlen nyakakról és lábakról. — Szivárványos állapotok.) Körülbelül farsang is volna már errefelé, csakhogy báli referens legyek, ha eddig a polkának akár szinét is láttam s ha saját tapasztalatom szerint meg tudom mondani: a frak szárnyait elől viselik-e az idén vagy hátul? Csöndes farsang van nagyon. Az élete-bál mind februárba tolul össze, tán annak reményében, hogy e rövid hónak az idén tán mégis lesz huszonkilencedike is, beállván végre-valahára a rég várt szent Pecunia napja, mely fájdalom a jelenleg világszerte használatos két naptárban : az oroszban és a törökben elő nem fordul. Apró bál, igaz, tömérdek van, minden éjjel egész csomó, a legvonzóbb (vagy legijesztőbb ?) nevek alatt, például: »egy éj a Schneebergen« (köszönjük ez élvezetet!) vagy: »a vörös ördögök mulatsága,« vagy: »a vad banda bálja« sat., melyek bizonyos körökben igen jó hirűek. Rezidenciára szóló estéknek az ilyenek nem nevezhetők; a »kompánia« jellegét viselik; a vendégek úgyszólván keresztnevükön szólítják egymást s a kotillonban nagy szerepet játszik az ártatlan puszi, mert a rendező mindig nagyon hamis. Legnagyobb vonzerőt a művészek házának »hétfői« gyakorolnak. Ilyenkor zsúfolva az egész kis palota, padlástól pincéig. De ezek nem is bálok, hanem a legfesztelenebb mulatságok, melyek minden negyedórában más-más szint öltenek. A vacsora, mely az egésznek alapja, hol bállá, hol hangversenynyé, hol bohóckodássá változik, minden Programm nélkül. Az egyik asztalnál két pohár pezsgő közt Ole Bull eljátszik egy darab Paganinit, míg a másiknál egy festő valami nevetséges torzképet mutogat, a harmadiknál pedig egy világhírű bűvész csinál keszkenőből rostélyost és makkdisznóból tökfilkót. A mellékteremben azalatt egy társaság erősen járja a keringőt, egy pár igazi ballerina varázsveszszeje szerint, míg a szomszédban egy csapat fiatal Stadlin, ősgermán cölöplakók menetét szervezi nagy praehistoricus készülődéssel. Bölénybőrös, csepű-sörényű cölöpfalviak, minők a starnbergi tó közepén laktak, kőkorbeli fegyverekkel, kecses cölöphölgyek kíséretében, kik kőorsókon fonják a történelemelőtti kendert — mindenesetre különös látvány lesz. (Lám, minálunk főtisztelendő Rómer Flóris kanonok sohasem oktatta az ifjúságot ily mulatságos rendszer szerint.) Az idei farsang nagy újdonsága : az udvari operának három estélye. Azt várták, hogy ezek által majd új nap virad föl a bécsi farsang éjjeleire, és csakugyan viradt is, még pedig kettő, mert az operaház homlokzatára két villanyos napot tűznek ki, valahányszor benn estélyes este van. Az első este csakugyan rendkívüli is volt. A társaság tejföle oda sűrűsödött. A terem a divatárusnők csatatere, a fodrászok akadályversenye volt. Gyémánt több volt a teremben közönséges kavicsnál. És ime, már a második este még csak viszhangja sem volt az elsőnek. A »nagy világ« elmaradt, mert nem nyújthattak neki egy második első estét. »Volt-e sok érdemrend?« kérdé valaki másnap. Mire a kérdezett: »Érdemrend? Biztosítom önt, hogy sok helyt még gomblyuk is alig volt látható.« Szóval, másodrendű közönség volt s a harmadik estélyen valószínűleg harmadrendű lesz. A belépti jegyek nagyobb része el volt ajándékozva. A báró ur kitüntette vele szabóját, az igazgató-tanácsos ur pedig odaadta a második könyvvivőnek »remuneráció« fejében. Szóval: a thea második böntete, — de azért meg kell inni a harmadikat is. Igaz, a második operai estélynek is megvolt a maga politikai szenzációs híre. Az első estélyen azt terjesztgették a közönségben, hogy Párisban kiütött a forradalom, Mac Mahont elfogták, Gambetta elnök sat., és volt erre szörnyű izgalom. Most meg ezzel tréfálták meg egymást az estélyezők: »No, már megérkezett az angol trónbeszéd eleje.« — »Igazán? Halljuk!« — »Úgy kezdődik, hogy: »Mylords and gentlemen!« Az egész estély »fölült« ennek a rosz tréfának. Épen így járt az operaház Wagner »Rhein-