Fővárosi Lapok 1878. március (50-75. szám)
1878-03-01 / 50. szám
vem, melynek jelene oly sivár volt, nem biztatott, mint azelőtt; nem mertem ama bizalmas tervezgetéseknek adni magamat, mint egykor, melyeket a reménység táplál. Az órák gyorsan múltak ; minden pillanatban véltem hallani a templom tornyán, amikor hirtelen úgy látszott, mintha egy nevet hallottam volna halkan kiejteni, megfordultam, mintha felelni akartam volna, akkor vettem észre, hogy a szó Clélia ágyából jön. Közelebb mentem hozzá. Aludt . . . ajkai mozogtak . . . talán rólam álmodott, mosoly játszott ajkai körül . . . Szép volt; az az eszményi szépség, milyet a költők, e lánglelkű álmodok képzelnek maguknak, hogy hozzá hasonlítsák a múzsát. Ajkamat közel értetem ajkához, visszatartom lélekzetemet, hogy fel ne ébreszszem. Mosolygott s egy nevet suttogott . . . egy nevet. . . Jenő nevét ... Minden vérem szivemre tolult, mely oly hevessen vert, hogy majd kifeszíté mellemet — hideg veríték gyöngyözött homlokomon, egész testem remegett, majd összerogytam. Egy álomban kimondott szó semmi, — mondám magamban; lázas állapotban a legbizarrabb nyilatkozatokat teszi az ember, a nélkül hogy az szivének nyilvánulatai lennének. S azután mi egy név? mily értelmet rejt magában? s milyen érzelmek kíséretében mondá ki ajka ? Oh, mennyire kínzott saját okoskodásom! mily elfogult voltam ama pillanatban! De elmével bírni s azt akarni, hogy tévedjen, ez a legnagyobb bolondság a világon. Okoskodni annyi, mint elfogadni a küzdelmet, — a természetes ösztön kitaláltatta velem a mérget, az okoskodás ajkaimhoz vitte a halálhozó serleget. Ha volt még ábrándkép, mely békémet éltethette, ezt nem illett veszélyeztetnem elmélkedésem által; a mint én hallottam, e névnek lehetett jelentősége, vagy nem volt; ha rágondoltam, mindinkább vészteljesebb jelentőségben tűnt fel előttem. Önkénytelen nyilatkozat, egy feldúlt kebelből kiszabadult sóhaj, eltitkolt s elárult láng volt. Szemem elhomályosodott, fülem csengett s égő lángfolyam lüktetett fejem felé. Egy elfojthatatlan kiáltás tört ki mellemből s fejemet a takaró redői közé rejtettem. Nem emlékszem, hogy mennyi idő múlhatott igy el — úgy tetszett, hogy valami különös dolog történik körülöttem; szemem nyitva volt, s mégis úgy tetszett, mintha álmodnám — számtalan veszélyes alak táncolt előttem őrületes rohamban, lángoló légkörtől körülvéve — kínoztak s elébem álltak, mint valami barlang tetejéről lefüggő szikladarabok, — s eme zűrzavar közepette tisztán kivehettem az ingaóra egyhangú járását s Clélia lélekzetét. Láttam halavány arcát, vánkosára támasztott fehér karjait, kieresztett haját, rózsás ajkait s ajkain azt a végzetes mosolyt, azt a szavat: Jenő... Izgatottan, bágyadtan emelkedtem föl, mintha nem lettem volna öntudatomnál. Néhány lépést tettem — akaratlanul is lábujjhegyen járkáltam, hogy föl ne ébreszszem, azután hozzá mentem s mosolyogva szemléltem; mindent elfelejtettem, át akartam karolni, de egy csilapító érzet visszatartott s édesen susogta : »lassan, alszik.« Csalódni akartam s csalódtam is tudtam nélkül, — de csak rövid időre. Még egyszer hozzá mentem, még egyszer láttam ajkait megnyílni, még egyszer láttam azt a mosolyt. . . Elrohantam, hogy ne halljam azt a szót. A másik szobában Charrua volt, virasztott szegény; mikor oly feldúltnak látott, hozzám jött. Feltaláltam barna arcán a rokonszenvet, melyet kerestem, karjaiba rogytam s sírtam mint a gyermek. Láttam könyeimen keresztül a reggeli szürkületet beköszöntem, mely reménynyel tölté el keblemet; állhatatosan biztatott a gondolat, hogy csalódom. Csélia szeretett, mindig szeretett — hiszen mostanáig mindig jelét adta; azután miért kell hinnem egy lázas állapotban kiejtett nyilatkozatban ? s végre nyilatkozat volt-e? Es egy szó, egy név végre is csak név, s valami szerencsétlenséget kell belőle jósolnom? Nyugodtabb lélekkel tértem vissza Cléliához. Még aludt, vártam. Nem sokára felnyitó szemét, rám nézett s mosolygott. Mily jól esett ez a mosoly! Hátha épen úgy mosolygott az elébb is !* Nem beszélem el szívem kínjait, magamba rejtettem, mint valami titkot s azzal a végzetes kíváncsisággal kisértem figyelemmel Clélia minden tettét, mely az embert saját szerencsétlenségének megismerésére ösztönzi; bizonyságot kerestem gyanúm alaposságára. Azon a napon Clélia nyugodt, kedves, majdnem pajzán volt. Nem tudom, hogy észrevette-e arcomon az aggodalom nyomait, vagy én tudtam úgy eltitkolni, hogy fürkésző szemét tévútra vezettem ? Csak annyit tudok, hogy merőn és hosszasan nézett rám, s hogy vérem gyorsabban lüktetett tekintetének behatása alatt; uj erőt éreztem nyerni s mintegy szégyellem, hogy szerelmében kételkedtem. Eljött Jenő. Dacára érveimnek, hideg volt irányában, — Jenő pedig csak olyan volt hozzám, mint mindig. Clélia mellettem állt, — nem távozott el, mint féltem. Tehát Jenő arcára nézhetett a nélkül, hogy el kellett volna pirulnia, — Jenő hasonlóképen. Jenő eltávozott, — elválásunk meglehetős hideg volt. A nap szomorúan telt el. Clélia nem kérdezte rossz kedvem okát. Vagy nem vette észre? Ezt nem gondolhattam el, tehát kellett tudnia. Oh, jaj! nem kételkedtem többé! Mikor beesteledett, kértem, hogy menjen aludni, a nyugalom jót tett volna neki. Igazán nagyon levert volt, keresztülment a szobákon, de minden lépésre le akart rogyni. Kérésemre azt felelte, hogy nem vágyik még nyugalom után, hagyjam fenn lenni még egy ideig. Nem feleltem. Leültünk. Egymástól csekély távolságra, ő a divánra, én egy karszékre, mind a ketten némák s szomorúak voltunk. Többször akarta a beszédet elkezdeni, de megbánta s mindig visszatarta magát. Valami forrongott agyában, fölemelte fejét, hogy rám nézzen s mikor pillantását észrevettem, a földre irányzás sokáig nem tekintett fel. Nemsokára beköszöntött az est, minden tárgy árnyékot kapott körülöttünk, a sötétben merészebb szemeink egymás arcát keresték. — Rajmond, — hivott Csélia édesen. — Mit kívánsz ? — kérdezem s gyöngéden közeledtem felé. — Ülj mellém. Oly édes, oly szomorú valami volt e szavakban, hogy eszembe jutott szerelmünk minden édes emléke. Szívem, mely oly sokáig maradt magára, rögtön megnyílt a gyöngédség előtt. Egyik kezemmel átfogtam nyakát, a másikkal pedig kezét kerestem. Még szeretett engem. Felvidulva e tudattól, majd minden előbbi félelemről megfeledkeztem. Éjjeli álma lázas állapot volt, de még lázasabb állapotban voltam én, mikor alaptalan gyanúval nagyobbítottam szívem kínjait. Hogy hideg magam viseletét helyrehozzam, a szokottnál gyöngédebb voltam irányában. Minden érzelemteljesebb szónál éreztem, hogy jobban megszorítja kezemet s hogy keblének emelkedése gyorsabb. Szerettem volna föltalálni lelkének kinyomatát arcán ; de jólehet oly közel voltam hozzá, hogy ajkaink érintkeztek s megerőtettem látásomat a mennyire csak tehettem, nem láthattam elég tisztán arcát a holdnélküli estén s egy világsugár sem hatott szobánkba. Charrua nem hozta be a lámpát, a Csengetyűzsinór után nyúltam; Csélia némán tartá vissza karomat. Ily módon folyt el az éj legnagyobb része; még sohasem volt szerelmes pár jobban felhevülve és megindulva. (Folyt. köv.) Kisvárosi farsang. (Ájulás, ébredés. — Batyu-bál. —■ Nevezetes fölfedezések. — Kibékülés. — Báljelentés.) (H. L.) Ranghiné, amint szobájába nyit, rémülve látja, hogy kedves leánya , Tincsi a kanapén ájultan hever, kezében görcsösen szorítva a »Tulipán« hírlapot. — Panni! hívjátok az orvost, hogy tüstént itt legyen! — Mi baj otthon ? — kérdi Eskuláp hadának markotányosa, a borbély-chirurgus úr, a falu »tilógusa.« — Nem tudom; a teés asszony azt mondta, hogy mindjárt jöjjön. A tilógus a bizonytalanságban veszi borotváját, érvágóját, köpölyét és egyéb szerszámait, ha melyikre lesz szükség. Jázmin, a fodrász, a franciák közt híres költő; tilógusunk a maga nemében szintén gyógyász és költő. Magáll az ájult lány fölött s fontoskodó képpel versifikál : A gyógyászat bizony roppant nagy tudomány, Ebből fejemben van mindenféle vívmány. Mely vívmányrendszerrel gyógyítsam betegem, Válaszszatok mindjárt s mondjátok meg nekem: Hufelanddal adjak két pint rhebarbarát, Avagy Hahnemannal egy kis pulsatillát ? Prisznitzként egy vödör vízzel hogy leöntsem, Vagy Schrott zsömléjével belsejét kitöltsem ? Megvillanyozzam vagy megbaumscheidozzam : Eret vágjak rajta, vagy fogát kihúzzam ? E sokféle kúra között válaszszatok. Csak honoráriumot jó bőven adjatok. Ákos berohan, ráborúl a holtra: »Kedves Tincsim, egyetlen angyalom!« Csókokkal borítja a tetszhalott arcát: »Tudod, hogy augazsírozva vagyok veled a jövő első, harmadik, ötödik négyesre; ébredj, angyalom ! ne hagyj kétségbe esnünk!« Tincsi holtteste megmozdul és pedig egyik lábával rugalmasan. Aztán lassan kint felül, majd hirtelen talpra áll. Tilógus: Ezt úgy, mint Ákos, én is megtehettem volna. Tincsi: De magának nem ébredtem volna fel. Anya: Kedves lányom! Mi bajod volt, mért ájultál el ? . Tincsi: Nézze, kedves anyám, nézze, kedves Ákos, nem volt-e méltó okom elájulni. Mit írt rólam ez a förtelmes »Tulipán«: »A bál királynője kétségkívül a szépséges Renghi Tili volt; az ifjúság közvéleménye neki nyújta a koronát. Egy siket hang — II. Ákosé — Ranghi Tincsi mellett szólalt föl, de e csöpp elveszett a tengerben.« A jelen voltak: (egyhangúlag) Már a szörnyűség! Égbe kiáltó botrány! Ákos: Ezt Sughi írta bizonyosan, mert mindig ott tányérnyalakodik Renghiéknél. Én nem szoktam az újságba írni, de a jövő bálra meghívom Bughit, aki szokott írni. Etetem, itatom, fizetek értte, megpezsgőztetem, s tudom, az én Tincsimet írja ki bálkirálynénak. Le Tilivel! Anya, lincsi. Helyes, mily édes lesz e boszú! Néhány nappal ez esemény után, Penginé a maga házánál batyubált akart tartani. Ranghiné protestált, hogy nem vesz benne részt, Renghiné ott lesz! Renghiné reprotestált, hogy nem megy el, ha Ranghinét is meghívják. Ez ellentétek kiegyeztetésében tűnt ki Penginé diplomatikai és politikai ügyessége: »Mutassuk meg mi mamak a növendék ifjúságnak, hogy még mi is föl bírjuk a padlón verni a port.« A kiegyezés titkos pontjai közt a felek kiköték egyik s másik részről, hogy a bálra Sughi és Bughi urak is, mint robotos táncosok, meghivassanak. Elkövetkezett a nagy nap, a bál napja, az ő sokak által remegve várt estéjével. Penginé házához gyűlt a torták, kuglófok, mákos-diós kalácsok, rétesek, süteményének s a leölt baromfiak süteményének sokasága, hogy a tölgyasztal csak úgy görnyedt a harapni- és kortyolnivalók terhe alatt. A vendégek is gyűltek, köztök Ranghiné és Renghiné, mindegyik az ő vezérkarával, illetőleg troubadourjával és harctéri tudósítójával. Pincésiné. (Sughihoz.) Ön a »Tulipán« szellemes báltudósítója; fogadja tőlem e bokrétát azzal a kérelemmel: Írja ki nevemet az újságba, hadd lássam én is egyszer magamat nyomtatásban. A ház vidámkedélyű asszonya vendégeinek egyébként is csúcsos kedvét tűre hegyezte. Kivált vacsora után az átalános kedv tetőpontján, mikint tábornok az ő vitézeihez, szól: Asszonyok ! vacsora előtt leányaink táncoltak. mutassuk meg nekik, hogy még bennünk is forr Árpád és Emős nemes ősi vére , utánam ! A cigány rárántja a sebes polkát. Ranghiné a hit elől-utót kapott, vaktába belekapaszkodik Bughiba, Renghiné Lughiba, mindegyik a másik emberébe, s mint Macbeth asszonyai a forgószélben, addig keringettek, mígnem kifáradtan, izzadtan egész megtelt termetükkel belevágták magukat a kanapéba. Nemcsak a csatatérnek, a tánctérnek is megvannak az ő hiénái. Sughi és Bughi kémszemekkel széttekintenek a terem padlózatán , gondosan összeszedik a letaposott tüllő tárlatán foszlányokat, majdan a pipaszár végére alkalmazandókat, de véletlen más hulladékra akadtak egyik-másik szögletben. Sughi odasúg Bughihoz: »Barátom ! második 214