Fővárosi Lapok 1878. augusztus (175-199. szám)

1878-08-01 / 175. szám

Itt a beszélő körülnézett, mintha a zűrzavaros elemekből kiemelkedő őrködő bizottságot keresné, mely a gonosz köré gyülekezik. — Csak fogja, — válaszolt Yuba Bill csúfolódva. — Igen, ha nem kellene visszatérnünk az állomásra, és mielőtt onnan elszabadulnánk, az új előfogattal, melyet orrunk elől elcsíp, régen Charmont felé vágtat. Ilyen gazembert elfogni! Csak tessék! Könnyen nem foghatni el a gazembert! Vissza kellett térni az állomáshoz és ott a kocsi megigazítását bevárni. Mialatt ez végbe ment, Yuba Bill újra félrevonta Thatchert. — A kancsal fickóra mindjárt gyanakodtam , de ilyesmire mégsem gondoltam. Feltettem magamban, hogy a málhára, de különösen az ön bőröndjére, jól vigyázok. És így, hogy nehézségeket elkerüljek, meg a dolgokat jó rendben tarthassam, úti táskáját szánjáról lekapcsoltam. Nem tudom, hogy jó csere vagy kárpótlás-e ez önnek, — de legalább lehetségessé teszi a fickót elcsípni, ha t. i. ő nem ugyanezt akarja önnel. Azt hiszem, ezt az óvatosság parancsolja és így rendben van — Ezt mondva a csodálkozó Thatcher elé rakta Wiles fekete kézi táskáját. — De Bill — legyen esze! Csak nem vehetem el ezt! — szakítá őt félbe Thatcher. — Esküt nem tehet arra, hogy ellopta és — és — és — vigye el az ördög az egész dolgot! — ez nem járja, öreg, érti? Jogom nincs e férfi tulajdonára, ha mindjárt — — Tartsa magának bölcsességét! — veté közbe Bill komoly, határozott hangon. — magamra vállalom, hogy bőröndjére vigyázni fogok — és nem tehettem meg; legalább e nyomorult gazembertől nem tudtam megőrizni, hogy az ördög vinné el elevenen! Itt e málhadarab , nem tudom kié. Vegye hát! és azzal vége! Tétovázva vette Thatcher kezébe az úti táskát. — Felbonthatná jelenlétemben, — ajánlá Bili komolyan. Thatcher nevetve engedett. Az úti táska tele -IIGA-iratokkal. én-hivatalos. okmányokt ?.L Az utóson Thatchernek szemébe tűnt saját neve. Kinyitotta az iratot és gyorsan átolvasta. A mosoly elhalt ajkán. — No, — kérdezte Yuba Bili, — mit gondol, jó csere ez ? Thatcher még mindig vizsga tekintettel nézte az iratokat. Ez óvatos, erélyes férfi egyszerre ránézett Yuba Bili várakozásteljes arcára, azután nyugodtan és hidegen mondá : — úgy van ! Jó ! Hogy kapott lérre. Yuba Bilinek igaza volt, midőn állította, hogy Wiles Rawlingsban nem fog időzni. Még mielőtt Bill összetört kocsijával az utasó állomásig visszavánszorgott, Wiles már régen ellovagolt, a táviratilag utána küldött elfogatási parancsot két teljes órával megelőzve. A postautat és vészhozó táviróállomásait kerülve, délre Demwer felé vágtatott az országúton, hol egy félvérű vámhivatalnok csatlakozott hozzá és átkelt a Missourin, még mielőtt Thatcher Julesburgot elérte. Midőn Thatcher Omahába érkezett, Wiles már St. Louisban volt, és mikor a Pullmannkocsi a »kék pirulá«-hoz címzett higanybánya-társaság hősével a chicagói indóházba berobogott, Wiles már a szövetség fővárosa utcáin sétált. És e mellett maradt ideje a kancsal gazembernek szitkok és boszús felkiáltások közt Thatcher kis fekete bőröndjét, mely néhány jelentéktelen levelen és kevés ruhadarabon kívül semmit sem tartalmazott, az északi Platte folyó habjaiba temetni, továbbá arról elmélkedni, miért nem viszik egyszerű emberek okmányaikat és értékpapírjaikat magukkal az útra és végül különböző okos és óvatos kutatásokat tenni saját úti táskájának és fontos tartalmának hová tűnte felől. Ez alsóbbrendi kellemetlenségek kivételével, elégedett lehetett mesterkedési előrehaladásával. — A dolog rendben van, — mondá Hopkinsonné vidáman; — mialatt ön és Gashwiler részvényeikkel fáradoztak és mindenkit megkínáltak, mintha az egész világot meg lehetne vesztegetni, én részemről Roscommonnal, azzal a komoly, költői emberrel, ki hisz ügyében és magamagát csalja, többre mentem, mint önök férfiak mind együttvéve. Én részvétgerjesztő történetét mindenütt elmeséltem és szenátorok meg államhivatalnokok szemét könybe lábbasztottam. De ez még nem minden : a tevét bevezettem a társaságba, frakkba bujtattam elképzelheti azt a látványt — és tudja barátom, hogy még a legjobb társaságban is, a túlzó és természetellenes embert, valóságos Jakabként imádják. Bizony ! Így a zöld sziget ez esetlen fiával elsőrendű sikert arattam. Tegnap este,midőn Misnancy szenátor és Fitzhandle bíró itt jelen volt, elbeszéltettem vele történetét — hisz tudja, a fickó már maga is hiszi azt a badarságot, mit fecseg — azután a zongorához, ültem és a Szegény bujdosó Erin Busan kezéig idei kezdetű dalt énekeltem; férjem aztán megvalotta, hogy e dal megért egy tucat szavazatot. — Mi van vetélytársnőjével — Garcia Viktor kishúgával ? — No, hogy lehetnek maguk férfiak olyan derék, hiszen semmit sem értenek a nőhöz. Ennek a barnának szeme sincs, járása férfias, öltözete lompos, nincs fűzője és modora meg viselete idétlen. Azután hajadon és magában áll, és ha a művésznőt segélyzi, meg művész modorokat majmol is, az csak világos, hogy kiséret nélkül nem mutathatja magát társaságban. Badarság — badarság az egész! — De — vete ellen Wiles — még is kell hatalmának lenni, így például Mason biró meg Peabody szenátor másról nem is beszélnek és Dinwidie Virginiából a napokban megmutatta neki a capitoliumot. Mistress Hopkinson nevetett. — Mason meg Peabody nagyon szeretnének elmés és műértő férfiaknak látszani; ami pedig Dinwichet illeti, csak boszantani akart engem ! — De Thatcher nem bolond — — Forgolódott Thatcher női körökben ? — kérdezte Hopkinsonné gyorsan. — Alig, — viszonza Wiles. — Úgy tetteti magát, mintha szédelgése egészen elfoglalná, mintha testestől lelkestől a higanyaknához fűződnék; alig hiszem, hogy kegyed — Ezt mondva gúnyosan mosolygott és elhallgatott. — Kedves uram! Ön megint félreért és — mi még rosszabb — teljesen félreismeri a körülményeket. Thatchernek tetszik a leány, mert alig látott mást. Csak jöjjön Washingtonba és legyen alkalma összehasonlításokat tennie. Ezt mondva a tükörbe lépett és öntetszőleg nézte magát, mely foglalka közben őt Wiles sardonikus mosolylyal ajkán, elhagyta. Gashwiler hasonló tággal remélt sikert a kongresszuson. Folyt. köv.) Lajthán túl. (Egy érzékeny utazó leveleiből.) V. Hallstatt, 1870 aug. 15. (M. I.) Asszonyom, hallja ön levelemben a fenyveseket zúgni és a patakokat csörgedezni ? Azt hiszem, »a sorok között« megtalálja nyomait ama költőileg szép útnak, mely Ischltől Laufenig visz jól ápolt gyalogösvényen, véget nem érő fenyvesek árnyában s ama kitűnő jó ebédnek, melyet tegnap délben a Gosaumühle-ben kaptam, a hallstatti tó partján. Biztosítom önt, asszonyom, hogy ennél fölségesebb diner-t monsieur Coffrefort sem evett még Rothschildnál sem s ha Dumas Sándor mellé ültették is. Levesen kivűl ürűcombot, pisztrángokat, Kaiserschmarn-t (vagy ahogy a dualizmus kedvéért itt hívják: k. k. Schmarn-t) és földiepret kaptunk. Az ízletesen készített és föltálalt, nagyobbrészt »alkalmi« és »helyi« étetek nagyon derűit hangulatba hoztak bennünket s oly vígak és kicsapongó jókedvűek lettünk mindnyájan, mint ha társaságunk valamelyik »fiatal« nőtagjának ötvenedik születésnapját ünnepeltük volna. Hölgyeink oly istenien ittasak voltak a kedélyes lakomától és oly csintalan derültségbe estek, hogy Ischl. t. i. illemőrei, láttukra bizonyára nagyon csóválták volna gondosan fodrozott fejüket. De mikor kiléptünk az első emeleti verandára, akkor, asszonyom megszűnt a kacaj, hölgyeink újra elkomolyodtak és nekem is nagyobb kedvem volt imádkozni, mint kalavereket csinálni. Oh, asszonyom, — Brillat Savarinra, Kákay Aranyos Nr. I-ra, Pázmándy Dénesre és a többi szentre mondom! — ilyen desserttel Véfour és a Provenceaux testvérek nem szolgálhatnak aranyakért sem. úgy terült el a tó előttünk, mint egy óriás, mély talány. Néma csendben legeltettük ittas szemünket a tóból kisértetiesen fölnyúló s az égbe kapaszkodó hegyóriások fenségesen vigasztalan, hatalmasan szomorú, szédítően puszta falaira. Nagyszerűségében oly borzalmas látvány volt ez, asszonyom, mint egy nagy férfiú pompás temetése: fényes, ünnepélyes, kápráztató — de mégis csak temetés. Olyannak látszott e gyászoló tó sivár partvidéke a Traun nevető virányai után, mint gyászoló özvegy a boldog menyasszony mellett. A kis comtesse is mellettem mélyen érezhette e gyönyörködtetően keserű benyomást, mert nagyon elhalaványult és a máskor mindig mosolygó őzszemeket beárnyékoló pillákon könyek rezegtek. — Ön meg van indulva, grófnő, — mondom s egy széket toltam eléje. — Jó lesz egy kicsit leülnie. — Köszönöm, — felelte ő, beledobva magát a faszék kemény ölébe, — az én idegeim oly gyöngék és nem bírják ki az ily látványokat; a múltkor is a Traunfallnál elájultam. Aztán ma délben sok pisztrángot is ettem. Elkedvetlenedtem. Tehát a halványulás a sok pisztrángevésnek, egy kis gyermekes mértékletlenségnek az eredménye! Istenem, várjon mennyi pisztrángot ehetett a Traunfallnál, ha ott el is ájult ? Szerencse, hogy én nem rontottam el a gyomromat pisztrángokon s tovább bámulhattam a hallstatti tó viszszataszító bájait vagy, ha jobban tetszik, vonzó rútságát. Ez nagyon ostoba paradoxon, de nem paradoxon-e maga ez a rejtélyes tó iszonyú mély vizével, szomorú partjaival, gyászos vidékével, ahová, mulatni, szórakozni jár évenkint ötvenezer ember ?_Aszszonyom, ez atheistáknak, istenkáromlóknak és blazirt mágnásoknak való hely. A mi hangulatunkban csak egy napig érezheti magát itt jól az ember, mert ez a sötét melankhólia homályos birodalma. Hát még maga Hallstatt ? Én a világért sem akarnék itt lakni, asszonyom, e zsúfolt épülethalmazban, hol a házak egymás fölé vannak építve s az utcák jobbára csak lépcsőkből állanak. A főtér, asszonyom, nem nagyobb, mint az ön ebédlőterme s az u. n. utcák oly keskenyek, hogy Moháczi báci nem sétálhatott volna bennük a házfalak veszélyeztetése nélkül. A közlekedés is oly szomorúan mulatságos itt, hogy kedvem volna könyeket hullatni kocigás közben. Némely házból csak úgy juthat annak tulajdonosa az »utcá«-ra, ha néhány lépcsőn fölfelé megy s van ház, mely a balszomszédjával szemben pincének, a jobbfelőli ház mellett pedig padlásnak látszik. A templom tornya, asszonyom, egy irányban van egyik-másik háznak a földszintjével. (Nem mondtam, hogy ez atheistáknak való lakhely?) Szorosabb értelemben vett utcák nem lévén, hasonlít egy tekintetben Hallstatt a budapesti korzóhoz és a lagúnák városához: nem zavarja ostorpattogás az ennyi különösség láttára meditáló hangulatban andalgó touristát s nem járnak benne kocsik és lovak. Csak itt-ott látni néhány szamarat. De ezek is csak mint vendégek járkálnak itt, rendesen Ischlből jönnek, divatosan vannak öltözve, jó családból valók, minden házba bekukucskálnak, szellemes megjegyzéseket tesznek s csak a beavatottak előtt árulják el, hogy az állatok melyik fajához tartoznak. A jó hallstatti kretinek pedig azt hiszik, hogy ilyenek mind a városi nagyurak és áhítattal bámulják meg őket, ügyetlenül dadogó nyelvvel köszönve meg nekik a grandseigneur-i megvetéssel dobott aboluszokat. Pedig, asszonyom, baráti szívességgel kellene odalépniük a hallstatti kretinek elé s igy szólani: »Kedves kolléga! Itt egy ezüstpénz, igyál értte almabort vagy fehér sört az én egésségemre. Ha nem születtem volna gazdag apám háromemeletes palotájában a Kolowrat ringen, talán én is itt ülnék veletek a templomküszöbön, alamizsnát kérve a járókelőktől. De ha bécsi háziúr és ischli fürdővendég vagyok is, azért én érzem, hogy egyformák vagyunk és szeretlek benneteket, mint édes testvéreimet.« Asszonyom, Hallstatt lakossága két részből áll: koldusokból és nemkoldusokból, és sajnos, az előbbi képezi a többséget. Szerencsére, nincs annyi eszük, hogy szociáldemokrat elveket vallanának vagy koldusrevoluciót csinálnának. Ha ön egyszer ide vetődik, asszonyom, ne ijedjen meg, ha látja ez éhenhaló arcokat, emez alig vánszorgó élő csontokat, e fognélküli szájakat s a sovány nyaknak hangulatteljes kropfjait! Mikor tavaly egyszer zöld fenyveserdőben elvesztettem az utat és élőlénynyel nem találkozva egész nap bolyongtam a szép labyrinthban s későn este fáradtan ledőlve a gyepre, már-már azt hittem, hogy stájer föld lesz a szemfedőm: ekkor, asszonyom, mentő angyalomat és biztos kalauzomat üdvözöltem benne és önkénytelenül fölkiáltottam Lenau-val: »Wie wohl bat Menschenangesicht Mit seiner stillen Wärme!« Oh, asszonyom, ha az ember egy egész nap hasztalan áhít emberi arcot s aztán végre megjelen előtte egy olyan, a melyről népmesékben olvasott gyönyörködve: egy erdei tündér, karcsú szép leány, akinek ruganyos Folytatás a mellékleten. 852