Fővárosi Lapok 1878. augusztus (175-199. szám)
1878-08-01 / 175. szám
Melléklet a „Fővárosi Lapok“ 175-dik számához, alakja mint a liliom szára kedvesen hajlik a levegőben s könnyű léptei után újra föltámadt az alig taposott fű s a kinek festőileg egyszerű ruhája a medicei Vénusz vetélytársnőjének plasztikailag tökéletes tagjait födi, akkor, asszonyom, nagyon megörül az erdőillattól kábult sétáló. De tegnap este, mikor obertrauni gyaloglásomból visszajövet több órai emberarc-nélkülözés után az első élőlény, a kivel találkoztam, egy hallstatti kretin volt, ki isteni butaságában bájosan akart rám mosolyogni s kropfját meghitten rázogatva, ördögileg csúf képet mutatott, nem éreztem hasonló gyönyört s vonásaiban nem találtam meg azt a »csendes meleg«-et, a melyről a költő dalol. Tehát ne ijedjen meg, asszonyom, ha ide jő, e nyomorult alakoktól. Ezek a szegény emberek nyolc hónapig nem látják a napot s ez nagyon alkalmas rá, hogy testileg-lelkileg tönkre menjenek. Istenem, napsugár nélkül élni az év kétharmadán keresztül! És mégis, asszonyom, élt itt valaha egy császárné, I. Albert özvegye, Erzsébet. Várjon mit csinált e jó asszony itt ama nyolc hónapban, a mikor nem látta a napot és nem mosolygott fejére soha egy parányi verőfény sem? Én azt hiszem, hogy ő itt nagyon unatkozhatott, mert akkor még isdik fürdővendégek sem voltak a világon, akik Hallstattba rándulva, mulattatták volna szegényt esplenade-pletykákkal és udvari történetekkel. És várjon megőrizte-e őt a császári méltóság az éghajlat szomorú befolyásától? Azt hiszem, hogy élete utosó éveiben ő is botratámaszkodva, görnyedt alakkal tipegett a tóparton, testileg elcsenevészedve, szellemileg tönkremenve, mindent megbámulva, együgyűen mosolyogva, nehéz nyelvével érthetlen szavakat dadogva, nagy kropffal a nyakán . . . Jelenleg is él itt egy különc a Hallstattnak vis-á-vis fekvő kis darab földön, a Saarstein talpán. Egy myzantrop angol vonta meg ott magát, lőtávolban tartva magától mindenkit, aki szomorú tuszkulumához közeledik. Nem akar tudni senkiről s még a tón úszó gőzhajóra sem lép, hanem a saját ladikját használja föl a közlekedésre. Ennek az új Robinsonnak, asszonyom, valami nagy baja lehetett az emberekkel, hogy a hallstattiak közelébe költözött. Én soha sem tudnék annyira meghasonlani a világgal, hogy ide jöjjek lakni . . . S mikor az angolnak különcségéről (amelynek valóságáért azonban semmi tekintetben sem vállalok felelősséget) hallottam, eszembe jutott az a pár német vers, amelyet valaki a Gesaumühle vendégkönyvébe írt: »Wer sich der Einsamkeit ergibt, Ach, der ist bald allein, Ein jeder lebt, ein jeder liebt Und lässt ihn seiner Pein.« E sorok, asszonyom, Goethétől valók, de ama mély igazságért, a melyet tartalmaznak, szívesen megbocsátok annak, a ki azokat eredetieknek adta ki. De különben is, mikor e sorokat irom, nagyon könnyen bocsátok meg. A Seeauer vendéglőjének terraszán ülök, aszszonyom, s a béke és a megbocsátás szelleme szállott szivembe. A kilátás innen több mint festői, a kávé igen illatos s a csinos Mirzel nagyon barátságos. Szép fehér fogai vannak, üde arcát pirosra festi a tó felől csókolódzó félig langyos, félig hideg fuvalom s termetének bájait természetes kacérsággal tünteti föl a szűk, testhez álló ruha. Megkérdeztem tőle, hogy itt lakik-e télen is ? A mire ő büszkén felelte, hogy csak nyáron pincérkedik Hallatattban, őszkor hazamegy szüleihez Alt-Russe-be, hol télen is látni a napot, és ott marad májusig. Helyesen, Mirzel! Mert ha itt töltenéd az egész évet, te is tönkre jutnál, kropfot kapnál, derült mosolyod beteges-csúf vigyorgássá változnék, fehér fogaid kihullanának, s ha évek múltával újra megfordulnék e tájon, tán én úgy jönnél elébem, mint az a vén anyóka ott lent a ház előtt, botra támaszkodva, reszkető kezedet alamizsna után nyújtva, érthetlen dialektusban félállati hangokat mormolva. És most vissza a nagyvilági kretinek közé, az ischli esplanade-ra, hol a fák alatt előkelő ostobaság sóhajtozik s a cukrászda asztalait milliomos szamarak ülik körül, szellemdúsan társalogva! Oda fogok ülni közéjük s ha kérdezik, hogy jól mulattam-e Hallstattban, igy fogok felelni: »Köszönöm, uraim, egészen jól. Csak úgy, mintha Ischlben lettem volna. Találkoztam is egy sereg emberrel, akik nagyon emlékeztettek régismerős arcokra. Csak az a különbség köztük, hogy görnyedten járnak, kropfjuk van és rongyokba vannak öltözve. Közelebbről megtekintve azonban mindjobban előtűnt a családi hasonlatosság.« És aztán udvariasan át fogom nekik adni a szívélyes köszöntéseket, a miket rokonaiktól számukra hoztam. 853 Az édesvízi gyöngyökről. — Pethő Gyula »A kagylókról s gyöngyökről« című munkájából. *) — Sokan még ma is abban a csalódásban élnek, hogy igaz gyöngyök csak a távol keleten teremnek, a forró-övi tengerek ama szigetei és félszigetei körül, hol az izzó hőségverte kietlen partoknak lankás ereszkedésű részein a tengeri gyöngy-kagylók ezrei tanyáznak. És annyi csakugyan kétségtelen tény, hogy a legszebb gyöngyöket az indiai tenger szolgáltatja, s ennélfogva a »keleti gyöngy« kifejezésnek és a hozzáfűződő közhiedelemnek megvan a maga jogos alapja is. De másrészt meg valódi jó gyöngyöket nemcsak a tengerek, hanem a kontinensek folyóvízi kagylói is teremnek. Ezek az úgynevezett folyóvízi gyöngykagylók, egészen hasonlók az országszerte ismeretes békateknőkhöz (amint népünk a partra vert kagylóhéjakat nevezi), csakhogy a héjuk nagyobb és jóval vaskosabb. Leginkább a tisztavizű patakokban és kisebb folyókban élnek, ahol a fürge pisztrángok és az elvonuló rákok társaságában egészen jól érzik magukat. A folyóvízi gyöngykagylók átalán véve nem teremnek ugyan olyan pompás gyöngyöket, mint a tengeriek, de néha ezek között is akadnak olyan szép példányok, hogy tengeri rokonaikkal még a szakértők véleménye szerint is bizvást kiállják a versenyt. És mindenek fölött az ő gyöngyeik is valódi gyöngyök , mert különbséget kell tennünk a valódi gyöngyök és az ál-gyöngyök között. Valódi gyöngyöknek azokat a gömbölyded vagy egészen gömbölyű, teljesen szabadon, az állat testében képződött szemeket nevezzük, melyek a kagyló héjával semmi kapcsolatban sincsenek , az álgyöngyök pedig nem egyebek, mint a kagylóhéjak belső részén képződött gyöngyszerű kinövések. Európa déli részeiben és az alpok között folyóvízi gyöngykagyló nem fordul elő, míg ellenben az északibb tájakon jóformán mindenütt megtalálható. A legbecsesebb gyöngyöket majdnem kizárólag az Unió margaritifei vagy legalább ennek varietásai és igen közel rokonai szolgáltatják. Bajor- Szász- és Poroszország, Felső-Ausztria és Csehország, Báden és Hessen, Hannover, Franciaország, Nagy-Británia, Svéd-, Norvég- és Dánország, Oroszország, sőt egy két adat szerint még Izland szigetének folyóvizei között is vannak olyanok, amelyekben az édesvízi gyöngykagyló megél és gyöngyöket terem. De nem csupán Európa, hanem — Afrika? Ausztrália kivételével — a többi világrész folyóvizei is teremnek gyöngyöket, így Ázsia és Amerika északi részeiben, csakhogy ott a mieinktől egy kissé elütő fajok játszszák ezt az előkelő szerepet. Hogy Európában a folyóvízi gyöngyöket már igen régóta ismerik, arról több adat beszél: Bajorországban, Németországnak e különben is leggazdagabb gyöngytermő részében már a tizenhatodik század elején (1514) emlékeznek efféle gyöngyökről s ez időtől fogva azután egyebütt is fedeztek fel gyöngytermő patakokat, a melyek csakhamar fejedelmi és hatósági oltalomban részesültek s királyi haszonvételekké nyilváníttattak. Fejedelmek és alattvalók egyaránt nagy becsben tartották a hazai kincset s szeretettel gondozták annak termő forásait; a költők dicsénekeket zengtek róluk, mint olyan tárgyakról, a melyek a haza becsületére válnak; s gond volt rá fordítva, hogy hivatatlan őrzőket ne tulajdonítsák e kincseket és ennek okáért költséget és fáradságot nem kímélve őröket állítottak mindazokon a helyeken, ahol jelentékenyebb eredményre nyílt kilátás, minden áron arra törekedve, hogy a termelés fokozódjék. Hanem utóvégre is a dolog természeténél fogva ez a fáradság sohasem fizette ki magát. De hogy is ne igyekeztek volna egy ilyen nemes kincs termőforrásaira minden telhető gondot fordítani. Hiszen a mint a skót nemes oly kiváló kegyelettel viseli az egyszerű skót topázt drágakő helyében, mert az neki nemzeti köve, a mint a magyar örömmel tűzi forgójába az opált, hazájának e becses drágakövét, melyhez fogható egész Európában nem található; mennyivel természetesebb volt a kegyeletnek még túlhajtása is, midőn a haza földén egy olyan kincsre akadtak, a melyhez hasonló addig csak a mesés keletről, s onnan is nagy árakon került. Innen a rendkívüli, úgyszólván lázas érdekeltség, mely az illető országokban e becses klenodiumok iránt az első időben keletkezett. S az érdeket sok becses lelet még fokozta, folyton új ingerrel hatott mindenfelé. Drezda egyik múzeumában máig őriznek egy gyöngysort, melyet az Elster, e nagyhírű és megénekelt gyöngytermő folyó termékeiből szedtek össze, s amelyet régebben ötödfélezer ezüstforintra becsültek; egy másik nyakravaló (alkalmasint több sor gyöngyből álló) gyöngyékszerért 60 ezer forintot ígért az ékszerkereskedő; ami pedig az egyes darabok becsét illeti, akadt nem egy szász, bajor és csehországi gyöngy, amelyért szakértői becslés után is megadták a 100 forintot. Mai napság a gyöngytermő patakok gazdagsága elapadt; a helytelen gazdálkodás és kapzsiság tömérdek kagylót hasztalanul elpusztított, s igy most sok helyen már csak híréből ismerik az egykor dicsőséges időszakot, midőn a folyóvizekből igazgyöngyöket halásztak és nagyobb biztosság okáért a gazdagabb termőhelyek partjain bitófákat állítottak fel, hogy azokra akaszszák fel az éjjel és titokban halászó gyöngytolvajokat. Franciaország édesvízi gyöngyei szintén régóta híresek, de még inkább Angolországéi, amelyek nemcsak hogy már a tizenhetedik században árucikkeknl szerepeltek Páris és Antwerpen piacán, hanem már az angolszász királyok koronáit is ékesítették, s a melyek kedvéért Julius Caesar áthajózott Britanniába, az ott szerzett zsákmányból a szó szoros értelmében gyöngyökkel borított mellvértet készíttetett és azt Venus Genitrix római templomában az istennő tiszteletére áldozá. Nem ítélnénk azonban igazságosan, ha azt hinnők, hogy a skót és átalában a nagybritanniai gyöngyök minden tekintetben versenyeznek a tengeri gyöngyökkel. Legnagyobbrészt kicsiny, selejtes szemek kerülnek elő, s a szebb példányok ott is ritkább jelenségek; habár meg kell adnunk, vannak olyan adatok is följegyezve, amelyek fölötte meglepő szépségű és nagyságú gyöngyökről szólanak; így egy 36 karátos gyöngyről, melyet 40 font sterlingen adtak el, s egy másik szép példányról, melyet 30 fontért nem akartak átengedni. Amint egyebütt, ép úgy ott is, még a legjobb időkben is, száz kagylónál többet kibontottak, míg bennük egyetlen gyöngyszem akadt, s még akkor is az volt a kérdés, hogy milyen ? Gyakranhomályos, kicsiny, ékszerbe épen nem illő, hanem »legfeljebb arra való volt, hogy olcsóbb áron eladják a patikában.«*) . Ha meggondoljuk,így Német-, illetőleg Bajorországban a gyöngytermő patakok az északi szélességnek 49-ik fokán jóval túl."közel a 48-ik fokig leérnek, továbbá, hogy Oroszországban csak az északi szélesség 47-ik foka vet határt előfordulásuknak a Don torkolatánál . —szinte meglep"bennünket, hogy Magyarországon, melynek , aki fele ebbe az évbe egészen beleesik, a gyöngytermő kagylókról és patakokról, avagy a hazában termett gyöngyökről semmit sem hallani. Természetrajzi íróink és historikusaink, tudtommal legalább, sehol sem emlékeznek róluk, még a legújabb időkben sem. De meglehet, hogy az én figyelmemet kikerülték az idevágó adatok, s mások, akiknek több alkalmuk van a régi írások rejtett kincseit kutatni, útba igazíthatnának. Egy idegen forrásból származó adatra azonban mégis hivatkozhatom ; arra, mely a jelen század elején egész határozottsággal azt állítja, hogy: »Nemcsak Csehország és Erdély folyóiban fordúl elő a folyóvízi gyöngykagyló, (Mya margaritifera, Lin.) és benne néha gyöngyök is, a melyek szépségüknél fogva megérdemlik, hogy a keletiek mellé soroztassanak, hanem Felső- és Alsó-Ausztriának kisebb folyóvizei és patakai, s valószínűleg ép igy az osztrák császárság többi provinciái is megtermik a kagylót, mely a hölgyeknek e kedvelt ékszerét rejti kebelén . . .« így szól egy bécsi közművelődési folyóirat 1812-ben**) egyik cikkének bekezdő soraiban, melyek után elmondja, hogy »Felső-Ausztriában 1796-ban Aman József »Amtsschreiber« fedezte fel a gyöngytermő kagylókat a Kesselbachban, s legott 22 darab gyöngyöt, szedett ki belőlük, melyek közül a tanácsba gyűlt szakértők tizenegyet igazinak, egyet éretlennek, tizet pedig gyöngyvíz készítésére alkalmasnak ítéltek. Ez alkalommal csakhamar még több gyöngyös patakot is találtak, s hathatós intézkedéseket tettek a kagylók megőrzésére; de minthogy a különben is apró gyöngyök kevés hasznot adtak, s átlag legalább 3000 kagylót kellett kinyitni, míg egy haszna vehető gyöngy előkerült, lassan kint az egész dolog abbamaradt. * E munka most került ki sajtó alól 42 fametszetű ábrával, a természettudományi társulat kiadásában. 392 lap, 1 fz. Ajánljuk olvasóink figyelmébe. Szerk. Fővárosi hírek. * A „kosmopolita költészet“, mely ellen Arany János lantja a »Főv. Lapok«-ban emelte ünnepi hangját, az utóbbi, időkben drámairodalmunkban is uralkodóvá lett. Évek óta egyetlenegy kiválóbb színmű akadt, mely s nemzeti történetből meríté tárgyát, a Csiky Gergely »János«-a, s ennek sem volt kellő hatása, mert mintegy kiment divatból: a szin *) Redding ezt 1693-ban írta, amidőn ( s még később is) Európában a gyöngyöket tp úgy, mint Klímában még ma is, orvosszerül használták. Egy német tudós például kísérletekkel bizonyítgatta, hogy a bajor gyöngyök gyógyító hatása bizonyos betegségekben: »In Febribus variis, in Epilepsia, in Dissenteria, in Mania et Melancholia etc.« fölér a keleti gyöngyök hatásával. Möbius, Din echten Perlen. 50. 1. **) »Vaterländische Blätter für den österreichischen Kaiserstaat.« 1812. Nr. 13. Februar 12. Pag. 78—79. E folyóirat hetenként kétszer jelent meg, s majd minden száma hozott valami közleményt Magyarországról is. *