Fővárosi Lapok 1878. október (225-251. szám)

1878-10-01 / 225. szám

Egy kis kenyér, két »Elzevir«, jegyzetekkel bo­rított négy-ötívnyi papír, pipa­, egy nagy félse­­lyem zsebkendő, az elmaradhatatlan tintatartó és toll találtak a két nagy zsebben alkalmas helyet. A tintatartó egyszer csak eltört és zsebében fekete tócsa keletkezett. Szerencsére ott volt az a kis darab kenyér s teljesítette a szivacs tisztét! A zseb­kendő meg fölitta a tintamaradékot s az elzevir-köny­­vek nem sokat szenvedtek. Jámbor ember, valódi jámbor ember volt ez a Ferenc: koránt sem ismerte ő sem »Mimi«-t, sem »Musette-et, sem »Rigoletto«-t avagy a »Rose-Epa­­nouse«-t. A tiz éven át való folytonos foglalkozás megőrizte lelkének ártatlanságát és nyugalmát. Soha sem hagyott föl a tanulással. Lett is belőle jogtudor­jelölt, tanárjelölt s több efféle. Tudor azonban nem lett. A tudori értekezések sokba kerülnek. Azt a csekély vagyont, melyet atyjától örökölt, diplomákra költötte, noha olykor némi kételye me­rült föl azoknak haszonnal való értékesíthetésére nézve. Ha esténkint az Odeon-színház bejáratainál az éttermek üvegtáblái előtt elhaladt, sajátságos búsko­molysággal sóhajtott föl: »Mindenre hívatott vagyok, csak ily ebédre nem!« Ama nagy tervekben keresett ő ilyenkor vigaszt, melyek agyában egyre kóvályogtak, a minők közé tartozott például a karthagóiak nyelvének fölfedezése. De az éttermek átkozott üvegtáblái még mindig vonzó erőt gyakoroltak rá, és a mint azokon át látta, mennyi vendég üldögél a teremben, néha-néha hinni kezdte, hogy ő kívüle az egész világ étkezik kissé. Szegény Poumier Ferencnek, ki oly jól tudott görögül s ki a karthagóiak nyelvét tanulmányozta, hogy azzal a tudományszomjas nemzedéket megismer­tesse, meg kellett ismerkednie amaz athenei bölcs történetével, ki teljes életében a gazdagok konyhájá­nak ablakánál tölté az időt, élvezve a ragout-k párá­ját, meg a pecsenye illatát! Egyszerre erős elhatározás ragadta ki hősün­ket sóvárgásából; tova sietett s mint valami forgószél toppant be egyik olvasóterembe, melyet a diákoknak már három nemzedéke ismert s mely még most is fenáll, szellemi táplálékául a jövendőbeli ifjúságnak is. A tanulók eme szentélye az Odeon-téren, a Vol­taire-utca sarkán van s rézsut irányban a második francia színházra szerencsés tekinthetni. Az egész városrész ismerte Ferencet. No mert nem mindennapi külseje volt. Nevetés szállta meg az embert, mihelyt megpillantá nagy, lompos haját, a mely ziláltan omolt alá magas kalapjának a karimája alól, mely ugyancsak megfakult, megrokkant s ütött­­kopott volt már. E rendezetlen hajerdőnek szép barna színe, természetes fénye és göndörsége volt. Ferencet csupán a sors hanyagolta el. Csak mosolyogtak megviselt állapotán, de senki sem tarto­tt csúnyának, mert jóságtól sugárzó szelíd jellegű­ kék szeme volt. Járása is nagyon különösnek tűnt föl. Úgy ti­pegett, mint valami barázdabillegtető s a­ki őt látta ily ballagása közben, azt hihette, hogy ez nála termé­szettől öröklött hiba. Pedig hát keresettség volt. A gyalogjárónak azon kell iparkodnia, hogy a kövezet hepehupáiba gyűlt vizet kerülje. Hiszen oly ócskák voltak a sarui! A diák-városrész mindkét iskolájának növendé­keit egyizben szinte görcs fogta el a nevetéstől ama jámbor kalandnál, melynek részese egy téli na­pon a kop­t-sarus Ferenc volt. Ama bizonyos reggel a legkellemetlenebb hi­deg jelentkezett, a­minő csak valaha a Ferenchez ha­sonló sorsú ifjúnak az öltözékén áthatolhatott. Ferenc a Luxembourg-kert környékén nagy, puszta után ballagott. Csizmájának a talpa keservesen tátongott s igy nem csoda, ha megfázott a lába. Egyszerre megpillantá, hogy a gyalogutat asfaltozzák. A fekete folyadékkal telt üst ugyancsak forrt, pöfögött a gyalú-­forgács tüzétől, mely alatta égett. A munkások közelben sehol sem voltak láthatók, és akkor az étkezés ideje volt. Ferencnek egy gondolat villant meg az agyában. Közeledett s egy darab lécet fölvéve a forgá­csok mellől, bemártotta azt a forró folyadékba s miután kissé hűlni hagyta a jégen, asfalt­talpat gyártott magának. Nem a legfinomabb munka volt lesz ez, de leg­alább némi meleget tartott vissza; kissé kemény is volt, hanem a nedvesség nem hathatott rajta át, így aztán Ferenc nagy büszkén tért vissza sétájából. Nem riadt többé vissza a kövezet homorulatai­ban levő víztől, nem szökdécselt immár mint a madár; egyenesen és feszesen lépdelt, akár egy tör­vényszéki biró, így jutott el az Odeon-térre, bement az olvasó­körbe s szokása szerint egyenesen a kandallóhoz sietett. Itt letelepedve, gépiesen terjeszté ki mind a két lábát a parázs felé. Csakhamar erős, fojtó szag törte be a termet, melyben mintegy ötven fiatal ember időzött. Kék láng lobbant föl egyszerre; valamennyi ifjú fölveté a fejét az olvasmányról s egyhangúlag kiáltott föl: — Szent isten! — Ég a lába Poumier Fe­rencnek ! Hirtelen le kellett rántani a saruit, nehogy je­lentékeny égést szenvedjenek a lábai. Másnap, szerencsére, meglátogatta őt egy szer­zetes, ki gyakran fordíttatott le vele idegen nyelvből egyes szövegeket s újra ellátta dologgal. E szerzetes atya felebaráti jóindulatából némi előleghez jutván, új sarukat vásárolhatott. Ép a legjobbkor érkezett a derék férfiú a csiz­mák árával, mert ugyancsak érezhető volt a februári hideg. A föld fagya még nem engedett ki, de a nap már kissé szelidebben mosolygott alá. Hiszen nem messze volt már a tavasz. Mihelyt aztán az első enyhe, verőfényes napok jelenkeztek, Ferenc gyakran hete­kig eltűnt ismerőseinek a látköréből Háti tarisznyával, bottal a kezében indult útnak, lassan mendegélve és soha sem egyenest, hanem mint a partra kikötni készülő hajó. Többnyire mohon és pázsiton hált a szép, csillagos ég alatt, így élvezte ő a szünidejét. Nem igen sokat gondolt többé sem arany­szájú szent Jánossal, sem Hannibálnak az anyanyel­vével. A szegény Ferencnek ott kattogott némi kis pénz a zsebében, megittasult a jó levegőtől, a szabad­ságtól s a táj szépségétől. (Folyt, köv.) Hulló csillagok. Őszi levélhullás, őszi csillaghullás! Mind a kettő­nek megvan a maga búskomor hatása a lélekre. A leve­let sajnáljuk, mert betegen, sárgán válik le az ágról, és a lehulló csillagot ? Mert azt hiszszük talán, hogy egy fényességgel kevesebb maradt az égen, hogy az éj lámpái közül kialudt egy, sőt itt-ott talán, mert a dajkamesék kialvó életéről beszél nekünk a reminis­­cencia. Pedig a csillagok hullanak évezredek óta, s az égbolton levők száma nem kevesbedik; szabad­szemmel nem láthatni többet tízezer csillagnál , lehullani már megfigyeltek százezreket. Azok közül a csillagok közül, melyeket az égbolton ragyogni látunk, nem hull alá egyetlenegy sem, s midőn az irók napokon sőt éveken át szemlél­tetik regényhősükkel a saját csillagát, melyet aztán egy fatális pillanatban aláhullatnak, hát akkor egy­szerűen a saját fantáziájukat és nem a természet törvényét követik. A lehulló csillagot csak akkor láthatjuk, mikor hull, az nem áll meg előttünk óra­számra, hogy tetszőlegesen megbámulhassuk. A hulló csillagok sötét, nem világló testek, melyek kívülről tolakodnak a mi légkörünkbe. A föld a maga középpontja felé vonja őket, s ezt a vonzást követik, mint a magasban eleresztett kő, s pillanatról pillanatra nagyobb sebességgel hullanak lefelé. A sebesség mind nagyobbodik, a levegő mind sűrűsödik mennél közelebb jutnak a föld színe felé, mind nagyobb lesz tehát a súrlódás köztük s a levegő között. Ezáltal mindjobban kezdenek melegedni, elébb lassan, utóbb rohamosan. Egész felületök izzásba megy át, fénylő, világló lesz, lesziporkázik az egész tömeg­ről, s mintegy lehántott köpenyeg, néhány pillanatig fénylő csík gyanánt jelöli a pályát, a­merre a test átfutott. A test néha kicsiny, s útjában egészen elég, máskor elég nagy arra, hogy az egész légkörön végig­futva még mindig maradjon belőle valami, a­mi aztán mint meteor a földre hull alá. Méltóbb hát e pálya az irigylésre, mint a szá­nalomra. A csillagok közötti tér örök­ sötétségű tájai­ról vezet felénk, az örök­ fény honába. Idegenül, senki­től nem látva közeledik rajta az égi vándor, a kis csillagocska, légkörünk felé. Messziről ragyogó alak­ban tűnik elébe a föld képe­s hatalmas vágy fogja el, felé szállani. Szabadon enged a vonzalomnak, egész valóját fogja át a fellobbanó szenvedély, s feltartóz-Minden részében elfogja a láng heve, s kicsinyke létére fényt szór vonzalma tárgya a föld felé, mintha figyelmét akarná magára fordítani, mintha semmivel sem lenne kisebb, mint a felette ragyogó örökéletű csillagok. A fény- és tűz­ár, melyben úszik, néhány pillanatig veti körötte habjait, aztán a sötétségbe, az ismeretlenbe hull alá, melyből előkerült. Drámai sors minden részletében. De mégsem! A hulló csillag élete alábuktával még véget nem ér. A természet nem ismeri a megsemmisülést, a termé­szet az örökváltozás mellett beszél. A­mi volt, az az átala­kulások ezernyi változásain mehet át, de el nem veszhet s az új csak régiből állhat elő. A lehulló csillagnak meg­marad anyagja is, csakhogy porrá omolva, az erő is, a­melylyel a föld felé sietett, csakhogy meleg alakjában, a­mennyiben a vele érintkező levegő hőmérsékét fel­jebb emelte. Az a picinyke aláhulló test, és az a rop­pant kiterjedésű levegő ! Mit melegíthetne a levegőn ez a kis kődarab ?, fogják mondani. Pedig sokat mele­gít , mert hisz hulló csillagokat nem kivételképen egyenként látunk alászállani, hanem naponta ezrével, talán milliójával szállanak. Sőt az általuk okozott hőnek nem tulajdoní­tottak kevesebbet, mint az egész földi életnek lehető­ségét, mint mindama viszonyoknak megteremtését, melyek között növényi s állati élet egyedül lehet. Tulajdonította ezt pedig neki nem kisebb férfiú, mint az erő örök fenmaradásának első apostola, a kit szülő hazája — az emberiség örök szégyenére, — ép észszel őrültek házába csukatott, mialatt érdemei prio­ritása felett két nemzet között folyt az irodalmi harc, nem kisebb férfiú mint az örökké halhatatlan Julius von Mayer. Tudvalevő, hogy a földi élet minden rész­letével együtt a nap hőséről van feltételezve. A nap adja a növény és állat előfejléséhez szükséges mele­get, a nap által felidézett szelek hozzák a felhőket, melyek szintén a nap szüleményei, szóval mindenütt és örökké a nap az élet fentartója. Hanem a nap honnan veszi maga is azt a roppant hőt, melyet erre, s egyébre elpazarol. Julius von Mayer azt állítja, hogy a beléje zuhanó hullócsillagoktól. A nap tömege jóval nagyobb mint a földé, na­gyobb erővel fogja tehát maga felé vonzani a köze­lébe jutott tárgyakat, s ezek megfelelően nagyobb hőt fognak előfejteni. Ki lehet számítani, még­pedig nem is valami komplikált számítással. Hogy egy lei­kilogramm nehézségű test a napba esvén, több mint 8 millió »hőegység«-et fejt elő, azaz akkora hőmennyi­séget, a­mely képes lenne 8 millió kilogramm fagyos vizet forrásba hozni. Alig elgondolható roppant szám, mégis ha ama hővel hasonlítjuk együvé, melyet a nap felülete kisugároz, majd hogy elenyésző csekély. Ez nem kevesebb mint 4847 X1027 azaz oly szám, hol 4847 után még 27 zéró következik. Ha ezt a rop­pant hőt a nap pusztán a beléje hulló testek által kapná, úgy a nap minden egyes négyszöglábjára leg­alább is egy-egy félkilogramm tömegnek kellene esnie minden harmadfél órában, és így minden 469 nap alatt egy akkora tömegnek, mint a mi egész földünk. Ugyanezen az okon a Mayer-féle feltevést feladta a legtöbb természettudós, s noha elismerte, hogy a napba hulló csillagok nevezetesen megmelegíthetik annak hőmérsékét, a nap összes hőjét nekik tulajdo­nítani nem lehet. Hanem a­mi a világok egymás közötti viszonyát s azok benépesedését illeti, e tekintetben az említett­nél nem kevésbbé fontos szerepet tulajdonított hulló csillagainknak a jelenkor legnagyobb physikusa, Thomson glasgowi tanár. Ő, tekintetét ama tényre fordítva, hogy az aláhulló meteorokban néha egész határozottsággal szerves maradványokat lehetett ki­mutatni, arra a gondolatra jött, hogy a földön felvi­rult élet legelső csirái ilyen aláhulló meteorok által hozattak ide más világokból. A mag hozzá volt ta­padva ez égi vándorokhoz s midőn a kifejlődéséhez szükséges viszonyokat a földön feltalálta, csírázni, hajtani kezdett. S ezt a feltevést egy más körülmény még jobban megerősíteni látszott. Újabban ki lett mutatva ugyanis, hogy a hullócsillagok nem egyes elszórt példányokban, hanem egész összefüggő rajcso­portokban keringenek a mindenségben, mintha valaha létezett, de elzüllött világoknak képeznék maradvá­nyait. Ez elmúlt világok életének romjai marad­hattak hozzájuk kötötten, s ezeket a maradványokat vihették ők egyik helyről a másik felé. Hanem megfelelő világítás mellett ez a feltevés sem tarthatja meg igazát. A hulló csillagok nem hoz­hatják hozzánk más világok életének magvait, mert ezek megfagynának és megégnének rajtuk. A hulló csillagok határtalan messzeségekből jönnek hozzánk, hová a nap melegítő ereje el nem hat, honnan a mi 1092

Next