Fővárosi Lapok 1879. április (75-99. szám)
1879-04-01 / 75. szám
Kedd, 1879. ápril. 75. szám Tizenhatodik évfolyam, Szerkesztői iroda, Budapest, Lipót utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre ...........................8 írt. Negyedévre...................• 4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívásunkat a „Fővárosi Lapok“ ápril.júniusi évnegyedére ajánljuk az olvasó közönség figyelmébe. Félévre vagy egész évre is lehet előfizetni. Előfizetési ár évnegyedre 1 frt, félévre 8 frt, egész évre 16 frt. A megrendelések a kiadóhivatalhoz címzendők. A tárgyaláson. (Elbeszélés.) Vértesi Arnoldtól. I. A törvényszék együtt ül. Bevezetik a vádlottat. Sápadt, nyúlánk, beteges képű fiatal ember. Kisbé kopottas fekete ruhába van öltözve, lassan lép be s bágyadtan ereszkedik le a székre a terem közepén. Meggörnyedten, fejét előre hajtva ül ott. Ha jól látom, egy pár könycsepp gördül alá halvány arcán. Most félénken, megzavarodva takarja el arcát s kissé oldalt fordul. E pillanatban lángoló pirosság ömlik el hirtelen arcán. Talán valami ismerőst vett észre a hallgatóság padjaiban ? Meglehet, de nem tudom elgondolni, ki lehet az? Sorra nézem, kik ülnek az első padokban. Többnyire ismerős arcok, kiket minden tárgyalásnál láthatni. Középkorú, középállású magánzók, kiknek semmi dolguk és nagyon sok az üres idejök; néhány fiatal jogász, kik igen élénken izegnek-mozognak s minden percben összedugdossák fejüket, ámbár az elnöki székről minduntalan egy-egy rendreutasító pillantás száll feléjök; aztán egy pár kissé már hervadozó bájú s nem épen nagyon választékos öltözetű hölgy. Ezek is a rendes látogatók közé tartoznak s igen otthonosaknak látszanak. Merész pillantásokkal mustrálják a vádlottat s az a kövér szőke néha-néha valami megjegyzést súg a mellette ülő hering-sovány barnának. De nem hiszem, hogy ezek közül valamelyik miatt pirult volna el a vádlott fiatalember. Ott hátrább ül ugyan még egy nő , de annak arcát nem láthatni, úgy fejére húzza a fekete horgolt kendőt. Csak termete után következtethetni, hogy fiatal személy lehet. Egy vöröses vézna kézhez, mely a horgolt fekete kendőcskét olykor olykor mélyebben húzza arcára, mutatja, hogy valami szegény leányka lehet, aki nem igen pihentetheti kacsáit. Öreges, szurtos férfi foglal helyet oldala mellett. Alkalmasint apja vagy nagybátyja. Mesterségére nézve, azt hiszem, kovács, lakatos vagy valami afféle. Mogorván könyököl izmos karjára s tüskés állát támogatja. Talán mégis ezek azok, kiknek megpillantására a vádlott elpirult. Lehet, de az egész tárgyalás alatt nem néz többé vissza s egyetlenegyszer sem tekint oda. Szemei a földön függnek, csak néha-néha fordulnak a szegény öreg asszony felé, ki ott ül oldala mellett, bárgyú, remegő tekintettel bámészkodva a bírákra savult nagykendőjének kifoszlott rojtjait morzsolgatva. A vén asszony is vádolva van mint bűntárs. Az elnök megkérdezi a vádlottak nevét, korát, polgári állásátkat. Halkan, töredezett hangon felel az ifjú, néha oly halkan, hogy csak mint susogás lebben el ajkáról a szó. Bodnár Lajosnak hívják, huszonhárom éves, kereskedősegéd volt a Baumann és társa üzletében, m ekkoráig feddhetlen. Az elnök erősebben megnyomja azt a szót, hogy feddhetlen. A bírák, kik a zöld asztalnál ülnek, némán bólintanak fejükkel. Aztán az öreg asszonyra kerül a sor. Az is csak dadog, susog, elakad; az elnöknek kell kisegíteni, máskép azt a pár szóból álló feleletet sem bírná elmondani. — Kissé hangosabban, ha szabad kérnünk, — jegyzi meg félig hallhatón az egyik fiatal jogász. A többi összedugja fejét s elneveti magát. A hervadt s kopottan piperés hölgyek közül is elmosolyodik egy pár és oda kacsint az élcelő fiatal emberre, ki szerfölött elégülten pödörgeti hegyes bajuszkáját. Az elnök a zöld asztalnál összeráncolja homlokát. Most felolvassák a vádiratot. T Úgy látszik, az egész hallgatóságot meglepi az. Talán csak azt a néhány fiatal jogászt nem, kik a pör tárgyával már ismerősek. Az ifjú lopással vádoltatik s az öreg asszony bűnrészes a lopásban. Bámulva tekintek az ifjúnak értelmes, finom, csaknem azt mondhatnám, nemes arcára. És ez az ember közöséges tolvaj, ki a boltból, hol alkalmazva volt, mindenfélét, ruhaneműeket, kendőket, egész végselymet elsikkasztott! Az ifjúnak feje mélyen, nagyon mélyen legörnyed, mintha a vádlevél minden sora lejebb-lejebb nyomná. Az öreg asszony bárgyú félelemmel, tátott szájjal hallgatja, mikor a sor reá kerül. Őt azzal vádolják, hogy a lopott tárgyakat eladni segített. Az ifjú egy percig fölemeli a földről szemeit s mintegy bocsánatkérőleg fordítja arcát a bamba öreg asszony felé. — Lajos! Lajos! — susog az. — Milyen vén és mégis mily elvetemült! —mormog az első padban egy jól meghízott magánzó. A hölgyek szemüvegeiken át fitymálva tekintgetnek oda. — Piha! — Ahová az ördög maga el nem megy, egy vén asszonyt küld, — súgja közelemben egy mérges arcú öreg úr. Elkezdődnek a tanúvallomások. Legelőször a »Baumann és társa« cég képviselőjét hallgatják ki. Hosszú lábú, hosszú kezű, hosszú orrú fiatal ember, ravaszul pislogó apró szemmel. Nagyon sok baja van a nyakkendőjével s a kabátját is minduntalan ki, majd begombolgatja. Ő a »társ.« Baumann ur már öreg ember, gyöngélkedik s különben sem tudna egyéb felvilágosítást adni, mint a mit a társ ur adhat, mert, s ezt a társ ur tetszelgő mosoly kíséretében jegyzi meg, neki volt szerencséje a tolvajt tetten kapni. Az elnök különféle kérdést intéz hozzá: mióta volt az üzletben alkalmazva Bodnár Lajos? hogyan viselte magát ? s mikor vették észre, hogy sikkaszt ? A »társ« úr mindenre a legnagyobb pontossággal felel. Említett fiatal ember már három év óta volt az üzletben, jó ajánlatokat hozott magával s úgy tudta magát színlelni mindig, hogy Baumann ur föltétlen bizalmat helyezett benne, ámbár ő — a társ ur — nem mulasztotta el Baumann urat óvni az ilyen oktalan bizalomtól. Ő megvallja, folyvást gyanakodást táplált, ami igen természetes, kérem, ha meg tetszik gondolni, hogy ennek a fiatal embernek hatvan forint volt havi dija s abból a pénzből két kis testvérét s még ezt a tehetetlen vén asszonyt is tartotta. No már kérem, ez a körülmény maga fölvilágosíthatta volna Baumann urat. — Ha reám hallgatott volna, — végzi a társ ur, — elküldte volna ezt a fiatal embert már az első hónapban. — Vették már korábban észre, hogy valami elveszett a boltból ? — kérdezi az elnök. Nem, nem vettek észre semmit. A társ úr nem akarja állítni, hogy észrevettek volna valamit. Most évi szeptemberben hiányzott ugyan egy tucat keskeny fekete nyakkendő, de Baumann úr azt vélte, hogy hibásan olvasták meg a tucatokat. Társ ur erre nézve óvakodik minden nyilatkozattól s csupán arra szorítkozik, amit pontosan és határozottan mondhat. Elnök megjegyzi, hogy e tucat nyakkendő nem foglaltatik azok közt, melyekre nézve vádlott vallomást tett. A társ ur vállat von. — Meglehet, kérem. Sajátkép csak február 18-ikán jöttek a sikkasztásnak nyomába. Ezen a napon vette észre a társ ur, hogy egy fél vég selyem elveszett. A további kutatások aztán egyebet is napfényre derítettek. Baumann úr még akkor sem akarta hinni, de a tények oly világosak voltak, hogy tagadni nem lehetett. A társ úr mindjárt reá mutatott a vétkesre. Az elsápadt reszketett mint a nyárfalevél és nem is merte tagadni a dolgot. A fiatal vádlott szomorúan bólint és lehajtja fejét. (Folyt. köv.) „Kis madárkák élj övének.“ Egyszerű kis gyermekének : »Kis madárkák eljövének.« Oh, mi’ bús e dal nekünk ! Még is ajkainkra lebben . Drága kép merül föl ebben: Kedves első gyermekünk ! Ha szerelmünk várva várta , megjelent a kis madárka, így neveztük el mi őt. Puha fészkén, bölcsőjében: Oh, mi’ boldogan, mi’ szépen Ringa ott szemünk előtt! Karja minden lebbenése Mint madárka rebbenése, S gőgicsélő hangjai Csak csicsergés még, nem ének, Még is a szülő szivének Mily öröm volt hallani ! S hogy tavasz lett és kivittük, A legelső, — szinte hittük — A mit otthona észrevett: Mintha társait keresné, Várva várná, lesve lesné, A vidám madárka lett. Megtanitók hívogatni, Buzaszemet szórogatni; Hogy’ szerette, hogy’ tudá ! Szinte látom ott a fák közt, Kis madárkák fenn az ág közt Mint tekintenek le rá. Mily örömmel várta, hítta, Kis kacsóját zárta, nyitta, »Kis madárkák, jöjjetek !« És megérték és lejöttek, »Buzaszemet szedegettek,« — Oly közel, — nem féltenek. ... Jöttek aztán őszi részek, Puszta lett az ág, a fészek. Oh szülék, ne hívjatok Kis fiút, leányt madárnak ! Kis madárkák messze szállnak, Ha az őszi szél zokog, A mienk is messze szállott! ... Ablakunk előtt fa állott, S a midőn ő haldokolt: »Kis madárkák eljövének,« Tőle búcsútott vevőnek, S hajh ! ez a végbúcsu volt. Új tavasz lett, csak — nekünk nem ! Minden él, — csak gyermekünk nem ! Fa, virág, lomb újra nyit, Kis madárkák újra jönnek, Ablakunknál megjelennek: Csak a kis társ nincsen itt! Zöldelő sir hanti zárják, Menjetek ki jó madárkák, Kis fiunkhoz, — szóljatok , Nem szűnünk meg őt szeretni, Hűn siratni, emlegetni, Mig szivünk egyet dobog ! Györy Vilmos.