Fővárosi Lapok 1879. április (75-99. szám)

1879-04-01 / 75. szám

Kedd, 1879. ápril­­. 75. szám Tizenhatodik évfolyam, Szerkesztői iroda, Budapest, Lipót­ utca 43. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre ...........................8 írt. Negyedévre...................• 4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívásunkat a „Fővárosi Lapok“ ápril.júniusi évnegyedére ajánljuk az olvasó közön­­ség figyelmébe. Félévre vagy egész évre is lehet elő­fizetni. Előfizetési ár évnegyedre 1 frt, félévre 8 frt, egész évre 16 frt. A megrendelések a kiadó­hivatal­hoz címzendők. A tárgyaláson. (Elbeszélés.) Vértesi Arnoldtól. I. A törvényszék együtt ül. Bevezetik a vádlottat. Sápadt, nyúlánk, beteges képű fiatal ember. Kisbé kopottas fekete ruhába van öltözve, lassan lép be s bágyadtan ereszkedik le a székre a terem közepén. Meggörnyedten, fejét előre hajtva ül ott. Ha jól lá­tom, egy pár könycsepp gördül alá halvány arcán. Most félénken, megzavarodva takarja el arcát s kissé oldalt fordul. E pillanatban lángoló pirosság ömlik el hirte­len arcán. Talán valami ismerőst vett észre a hall­gatóság padjaiban ? Meglehet, de nem tudom elgon­dolni, ki lehet az? Sorra nézem, kik ülnek az első padokban. Több­nyire ismerős arcok, kiket minden tárgyalásnál lát­hatni. Középkorú, középállású magánzók, kiknek semmi dolguk és nagyon sok az üres idejök; néhány fiatal jogász, kik igen élénken izegnek-mozognak s minden percben összedugdossák fejüket, ámbár az elnöki székről minduntalan egy-egy rendre­utasító pillantás száll feléjök; aztán egy pár kissé már her­vadozó bájú s nem épen nagyon választékos öltözetű hölgy. Ezek is a rendes látogatók közé tartoznak s igen otthonosaknak látszanak. Merész pillantásokkal mustrálják a vádlottat s az a kövér szőke néha-néha­­ valami megjegyzést súg a mellette ülő hering-sovány barnának. De nem hiszem, hogy ezek közül valamelyik­­ miatt pirult volna el a vádlott fiatal­ember. Ott hátrább ül ugyan még egy nő , de annak arcát nem láthatni, úgy fejére húzza a fekete horgolt­­ kendőt. Csak termete után következtethetni, hogy fiatal személy lehet. Egy vöröses vézna kézhez, mely a horgolt fekete kendőcskét olykor olykor mélyebben húzza arcára, mutatja, hogy valami szegény leányka lehet, a­ki nem igen pihentetheti kacsáit. Öreges, szurtos férfi foglal helyet oldala mel­lett. Alkalmasint apja vagy nagybátyja. Mesterségére nézve, azt hiszem, kovács, lakatos vagy valami afféle. Mogorván könyököl izmos karjára s tüskés állát tá­mogatja. Talán mégis ezek azok, kiknek megpillantására a vádlott elpirult. Lehet, de az egész tárgyalás alatt­­ nem néz többé vissza s egyetlenegyszer sem tekint­­ oda. Szemei a földön függnek, csak néha-néha for­dulnak a szegény öreg asszony felé, ki ott ül oldala mellett, bárgyú, remegő tekintettel bámészkodva a bírákra s­avult nagykendőjének kifoszlott rojtjait morzsolgatva. A vén asszony is vádolva van mint bűntárs. Az elnök megkérdezi a vádlottak nevét, korát, polgári állását­kat. Halkan, töredezett hangon felel az ifjú, néha oly halkan, hogy csak mint susogás leb­ben el ajkáról a szó. Bodnár Lajosnak hívják, huszonhárom éves, kereskedősegéd volt a Baumann és társa üzletében, m ekkoráig feddhetlen. Az elnök erősebben megnyomja­­ azt a szót, hogy feddhetlen. A bírák, kik a zöld asz­talnál ülnek, némán bólintanak fejükkel. Aztán az öreg asszonyra kerül a sor. Az is csak dadog, susog, elakad; az elnöknek kell kisegíteni, máskép azt a pár szóból álló feleletet sem bírná el­mondani. — Kissé hangosabban, ha szabad kérnünk, — jegyzi meg félig hallhatón az egyik fiatal jogász. A többi összedugja fejét s elneveti magát. A hervadt s kopottan piperés hölgyek közül is elmoso­lyodik egy pár és oda kacsint az élcelő fiatal emberre, ki szerfölött elégülten pödörgeti hegyes bajuszkáját. Az elnök a zöld asztalnál összeráncolja hom­lokát. Most felolvassák a vádiratot. T Úgy látszik, az egész hallgatóságot meglepi az. Talán csak azt a né­hány fiatal jogászt nem, kik a pör tárgyával már is­merősek. Az ifjú lopással vádoltatik s az öreg asszony bűnrészes a lopásban. Bámulva tekintek az ifjúnak értelmes, finom, csaknem azt mondhatná­m, nemes arcára. És ez az ember közöséges tolvaj, ki a boltból, hol alkalmazva volt, mindenfélét, ruhaneműeket, kendőket, egész vég­selymet elsikkasztott! Az ifjúnak feje mélyen, nagyon mélyen legör­nyed, mintha a vádlevél minden sora lejebb-lejebb nyomná. Az öreg asszony bárgyú félelemmel, tátott szájjal hallgatja, mikor a sor reá kerül. Őt azzal vádolják, hogy a lopott tárgyakat el­adni segített. Az ifjú egy percig fölemeli a földről szemeit s mintegy bocsánatkérőleg fordítja arcát a bamba öreg asszony felé. — Lajos! Lajos! — susog az. — Milyen vén és mégis mily elvetemült! —mor­mog az első padban egy jól meghízott magánzó. A hölgyek szemüvegeiken át fitymálva tekint­­getnek oda. — Piha! — A­hová az ördög maga el nem megy, egy vén asszonyt küld, — súgja közelemben egy mérges arcú öreg úr. Elkezdődnek a tanúvallomások. Legelőször a »Baumann és társa« cég képvise­lőjét hallgatják ki. Hosszú lábú, hosszú kezű, hosszú orrú fiatal ember, ravaszul pislogó apró szemmel. Nagyon sok baja van a nyakkendőjével s a kabátját is minduntalan ki, majd begombolgatja. Ő a »társ.« Baumann ur már öreg ember, gyön­gélkedik s különben sem tudna egyéb felvilágosítást adni, mint a mit a társ ur adhat, mert, s ezt a társ ur tetszelgő mosoly kíséretében­ jegyzi meg, neki volt sze­rencséje a tolvajt tetten kapni. Az elnök különféle kérdést intéz hozzá: mióta volt az üzletben alkalmazva Bodnár Lajos? hogyan viselte magát ? s mikor vették észre, hogy sikkaszt ? A »társ« úr mindenre a legnagyobb pontosság­gal felel. Említett fiatal ember már három év óta volt az üzletben, jó ajánlatokat hozott magával s úgy tudta magát színlelni mindig, hogy Baumann ur föl­­tétlen bizalmat helyezett benne, ámbár ő — a társ ur — nem mulasztotta el Baumann urat óvni az ilyen oktalan bizalomtól. Ő megvallja, folyvást gyanakodást táplált, a­mi igen természetes, kérem, ha meg tetszik gondolni, hogy ennek a fiatal embernek hatvan forint volt havi dija s abból a pénzből két kis testvérét s még ezt a tehetetlen vén asszonyt is tartotta. No már kérem, ez a körülmény maga fölvilágosíthatta volna Baumann urat. — Ha reám hallgatott volna, — végzi a társ ur, — elküldte volna ezt a fiatal embert már az első hónapban. — Vették már korábban észre, hogy valami el­veszett a boltból ? — kérdezi az elnök. Nem, nem vettek észre semmit. A társ úr nem akarja állítni, hogy észrevettek volna valamit. Most évi szeptemberben hiányzott ugyan egy tucat keskeny fekete nyakkendő, de Baumann úr azt vélte, hogy hibásan olvasták meg a tucatokat. Társ ur erre nézve óvakodik minden nyilatkozattól s csupán arra szorítkozik, a­mit pontosan és határozottan mondhat. Elnök megjegyzi, hogy e tucat nyakkendő nem foglaltatik azok közt, melyekre nézve vádlott vallo­mást tett. A társ ur vállat von. — Meglehet, kérem. Sajátkép csak február 18-ikán jöttek a sikkasztás­nak nyomába. Ezen a napon vette észre a társ ur, hogy egy fél vég selyem elveszett. A további kutatások aztán egyebet is napfényre derítettek. Baumann úr még akkor sem akarta hinni, de a tények oly világosak­­ voltak, hogy tagadni nem lehetett. A társ úr mind­járt reá mutatott a vétkesre. Az elsápadt reszketett mint a nyárfalevél és nem is merte tagadni a dolgot. A fiatal vádlott szomorúan bólint és lehajtja fejét. (Folyt. köv.) „Kis madárkák élj övének.“ Egyszerű kis gyermek­ének : »Kis madárkák eljövének.« Oh, mi’ bús e dal nekünk ! Még is ajkainkra lebben . Drága kép merül föl ebben: Kedves első gyermekünk ! Ha szerelmünk várva várta , megjelent a kis madárka, így neveztük el mi őt. Puha fészkén, bölcsőjében: Oh, mi’ boldogan, mi’ szépen Ringa ott szemünk előtt! Karja minden lebbenése Mint madárka rebbenése, S gőgicsélő hangjai Csak csicsergés még, nem ének, Még is a szülő szivének Mily öröm volt hallani ! S hogy tavasz lett és kivittük, A legelső, — szinte hittük — A mit otthona észrevett: Mintha társait keresné, Várva várná, lesve lesné, A vidám madárka lett. Megtanitók hívogatni, Buzaszemet szórogatni; Hogy’ szerette, hogy’ tudá ! Szinte látom ott a fák közt, Kis madárkák fenn az ág közt Mint tekintenek le rá. Mily örömmel várta, hítta, Kis kacsóját zárta, nyi­tta, »Kis madárkák, jöjjetek !« És megérték és lejöttek, »Buzaszemet szedegettek,« — Oly közel, — nem féltenek. ... Jöttek aztán őszi részek, Puszta lett az ág, a fészek. Oh szülék, ne hívjatok Kis fiút, leányt madárnak ! Kis madárkák messze szállnak, Ha az őszi szél zokog, A mienk is messze szállott! ... Ablakunk előtt fa állott, S a midőn ő haldokolt: »Kis madárkák eljövének,« Tőle búcsút­ott vevőnek, S hajh ! ez a végbúcsu volt. Új tavasz lett, csak — nekünk nem ! Minden él, — csak gyermekünk nem ! Fa, virág, lomb újra nyit, Kis madárkák újra jönnek, Ablakunknál megjelennek: Csak a kis társ nincsen itt! Zöldelő sir hanti zárják, Menjetek ki jó madárkák, Kis fiunkhoz, — szóljatok , Nem szűnünk meg őt szeretni, Hűn siratni, emlegetni, Mig szivünk egyet dobog ! Györy Vilmos.

Next