Fővárosi Lapok 1879. május (100-125. szám)
1879-05-14 / 111. szám
Szerda, 1879. május 14. 111. szám Tizenhatodik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 43. sz. földszint. Előfizetési díj: Félévre ...........................8 frt, negyedévre ...«•«4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Végzetes szerelem. Midőn az isten bölcsen megteremti Az embert és belé lelket lehel: Ez uj lélekbe egy parányi szikrát, A végzetes szerelmet rejti el. S hasonfélét egy más lélekbe ejtve, Mint két bolygót, úgy küldi földre le: Hogy egymást fölkeresni, megtalálni Legyen a két uj lénynek végzete! Oh boldogok, ha sorsuk összehozta E földön már, mely éten lesz nekik. De mily sötét, kietlen, mint a tél, ha Egymást itt lenn hiába keresik. Mily küzdelem! Fölkapnak egy-egy képet S csalódva ismét gyorsan ejtik el. »Hisz ez nem ö!, kit megkeresni végzet, Kit érezem hogy föltalálni kell!« És szárnya törten, lemondással, ime, Csak megpihenni vágynak, égnek már, Amíg jótétemény gyanánt váratlan Az égbe fölvivé egy fénysugár; S ott végre, végre föltalálják egymást, A szenvedésen túl, a föld felett; S ott a nagyobb üdv dúsan kárpótolja Az elveszített földi életet! Majthényi Flóra: A színfalak mögött. (Elbeszélés.) Írta F. Gyújtó Izabella. (Folytatás.) Midőn atyádat kérdőre vontam, mit sem tudott felhozni mentségére s egyéb módot nem látott a menekülésre, mint hogy a katasztrófa bekövetkezése előtt mindketten vessünk véget életünknek. — És gyermekünk! — kiáltám kétségbeesetten. — Sokkal nagyobb jót teszünk vele halálunk, mint életünk által, — felelte ő; — ha mi nem leszünk, Zalavári bátyám oltalmába veszi s gondoskodni fog neveléséről, jövőjéről; az évekkel eme szégyenteljes hírek el fognak enyészni; mig, ha életben maradnánk, csak nyomor s gyalázat várna rá. — De én ártatlan vagyok! — kiáltám. — Bizonyítsd be az emberek előtt, — viszontt gúnyosan, — s én kész vagyok egyedül halni. Mit mondjak még neked, szegény édes szeretett gyermekem ? Minek fessem le előtted az anyai szív oly iszonyú harcát ? Elég, ha isten egyedül tanúja ez irtóztató küzdelemnek. Lehetlen e szövevények közt a végzet kezére nem ismernem. Legyen hát, meghajtok akarata előtt! Meghalok! véget vetek életemnek, ugyanazzal a halállal, mely egykor kora sírjába vitte az egyetlent, a ki valaha szerelmemet bírta. Isten legyen hát veled, édes szeretett gyermekem, s oltalmazzon az életnek olykor nagyon, oh nagyon is rögös utam! Bocsáss meg szegény anyádnak, hisz lásd, ő vérét kész ontani, hogy azzal nevedet tisztára mossa. Te pedig légy jó, nemes, tiszta, Karolám, kerüld a bűnnek még árnyát is ; ne engedj soha semmi szenvedélyt úrrá lenni telkeden, ne hallgass soha az álokoskodás bölcselkedéseire, hanem csakis ártatlan lelked sugalatára. Légy hálás azok iránt, kik jók lesznek hozzád, szeresd a jó Alicet, a ki engem utolsó percemig szeretett s akkor sem hagyott el, mikor mindenki vádolt, elitélt, s bocsáss meg azoknak, akik ellened véteni fognak, hisz én is megbocsátok mindenkinek. Utolsó reggelem dereng, fáradt ujjaim nem bírják már a tollat, várnunk kell. Az ég oltalmazzon, légy oly boldog az életben, a minő boldogtalan volt mindvégig anyád. * Az utolsó tisztán hagyott lapra remegő kézzel még e sorokat jegyezte, a napló olvasása után Karola, mintegy utóiratús, anyja vallomásaihoz : »Zivataros, borús, kora tavaszi napra víradánk, (oh, úgy emlékszem mindenre, mintha csak tegnap történt volna,) a szél egész éjen át zúgott, sikoltott a kéményekben; nem tudtam aludni; valami megnevezhetlen aggodalom nem engedte behunyni szemeimet. Atyám sem aludt, ott ült folytonosan egy asztal mellett s itt, itt fáradhatatlan. Olykor felveté fejét s egyegy nyögésszerű sóhajt hallatva, a szék támlájára hajtá; ilyenkor a lámpa fénye arcára esett; oh mily iszonyúan halvány, kimerült volt ez arc! De néhány pilanat múlva ismét előre hajolt s tovább folytatta írását, így viradt meg. Végre anyám bevégzé munkáját, összecsomagolta iratait s címezte a csomagokat, s mint remegtek kezei, midőn ezt téve! Mikor ezzel is elkészült, oda lépett ágyamhoz, átölelt és zokogva szorított magához. Régóta szokva voltam már őt sírni látni s együtt sírnii vele, mégis valami oly különös, szorongató érzés vett erőt rajtam; torkom összeszorult , nem tudtam sírni, úgy éreztem, mintha minden vérem szivemre tolult volna, úgy dobogott az s feszíté kedremet. Anyám észrevette felindulásomat, erőt vett zokogásán s engem a reggeli készítésére figyelmeztetett. Engedelmeskedtem s foglalatosságom közben sikerült némileg legyőznöm különös kedélyhangulatomat, mely azonban újra erőt vett rajtam, a mint szüleimmel a reggelihez ültem. Anyám egyszerűen, de rendesen, bizonyos csínnal volt felöltözve; oly halvány volt s keze a reggeli kiosztásánál úgy reszketett, hogy alig volt képes azt végrehajtani. Ő maga nem ivott, csak néhány csepp fekete kávét. Atyám még a szokottnál is mogorvábbnak látszott; egyéb változás nem volt rajta; hideg nyugalommal költé el bheáját, sonka- és vajaszsemlye-szeleteit. — Karola, —szólt ezután hozzám, szokott száraz hangján, — öltözzél fel s kisértesd magadat Susával Várszegiékhez. Mondd meg a tantónak, én küldetek a kis Baldinához, játszani. — De én olyan rég nem voltam Baldináéknál, — rebegem félénken, mert semmi kedvet sem éreztem a kimenetelre. — Meg kell lenni, — felelt ő, — nekünk anyáddal fontos ügyeket kell ma végeznünk s te csak utunkban lennél. — Nos, szót fogadsz-e vagy nem ? — rivált reám, látva, hogy nem mozdulok, s én, bár vontatva, teljesítem parancsát. Mikor a másik szobából felkészülve visszatértem, még ott ültek az asztalnál. Mint rendesen, kezet csókoltam atyámnak. A mit soha sem tett, lehajolt hozzám, végig simította arcomat s megcsókolta homlokomat. Istenem, bocsásd meg nekem, de e csókra hideg borzadály járta át egész valómat! Anyámhoz léptem, ő rám borult, megölelt s forró csókjaival, könyeivel árasztá el arcomat. — Nem, nem lehet, — rehegé, — nem válhatok el tőle! — Ugyan Valeria, mit beszélsz! — mondá atyám; botjára támaszkodva hozzánk jött s erővel elhúzott engem anyámtól. — Menj, Karola, tedd, amit parancsoltam, — szólt hozzám s majdnem erővel tolt ki az ajtón, melyet rögtön bezárt utánam. Úgy éreztem, mintha lábaim a földbe gyökereztek volna; világért sem tudtam egy lépést tenni. Atyám visszament az asztalhoz, hallottam a padlón botjának kopogását. Hallgatóztam a folyosón. Néhány perc múlva lövés rázkódtatá meg a léget, utána egy sikoltás, még egy lövés, utána iszonyú nyögés , szívemet éles fájdalom nyilalta át, fejemet szédülni érzem. Midőn karjaid közt, jó Aliceom, életre tértem, árva valók! így végződött amaz »elhibázott élet története.« Mit tudott meg a titkos rendőrség. Mondják, a világon a legjobban szervezett titkos rendőrség az angoloké. Minden lépten, nyomon, a hol legkevésbé sejtjük, detectivjeivel ott is találkozunk s ezek előtt nincs zár, nincs titok; behatolnak házunk legfélreesőbb zugába, felkutatják legrejtettebb fiókjainkat s bepillantanak még lelkünk legtitkosabb redői közé is. De én ismerek más rendőrséget, amely olyan titokat is tud, melyeket amannak már csak azért sem lehet felszaglálni, mert hogy ezt tehesse, házunkba kellene furakodnia, holott emez ott van, ott lakik, velünk kenyerünket eszi, zsebre rakja pénzünket és zsarnokoskodik rajtunk annak büszke önérzetében, hogy nem bírjuk nélkülözni. Kell-e mondanom, hogy ez nem más, mint a majdnem minden háznál található házi rendőrség, melynek detectívjei, bár fürge, szolgálatra kész szobaleányok, semmit mondó arcú inasok, vagy bárgyú szolgálók képében jelentkeznek, egyaránt, anélkül hogy sokat fürkésznek, ismerik titkainkat, hordják azokat egyik háztól a másikhoz s mulattatják velök úrnőiket, kik, — ha a közlendők kissé pikáns tartalmúak, — néha feltűnő érdekkel hallgatják. Hogy ez a házi rendőrség minő tevékeny mozgalmat fejtett ki ott, hol annak annyi tagja volt öszszegyűlve, mint a várszögi kastélyban, hol a magában már elég számos, rendes cselédség mellett még egész sereg, a vendégek által oda vitt szolga működött, el lehet képzelni, s hogy olyan nőkben sem volt hiány, a kik az igy összegyűlt híreket érdekkel hallgatták láthattuk Malviné és Cecile grófnőknek általunk kihallgatott beszélgetéséből. De mi nem törődhetünk most e régi dolgokkal, mert vissza kell térnünk a történet újabb folyamához, s fölkeresnünk Surányi Zoltánt, midőn a bál utáni reggelen, alig néhány órai pihenés után sietve elhagyta fekhelyét, felöltözött s az Alice-szal és Karolával tervezett sétára indulandó, a kastély terroszára kilépett. Még mindenki aludt, csak néhány ásítozó szolga tisztogatta a folyosókat s a kert ösvényeit. A múlt esti zajt, vigságot, kihalt némaság s a szép, csillagos, holdfényes éjt borús, ködös regg váltotta fel s a hús, nedves lég borongást okozott. Olyan más volt minden, mint az elmúlt este. A hold akkor szelíd, költői világával vonta volt be a láthatárt s mindent széppé varázsló fátylával láthatatlanná tette az ősznek a természeten elkövetett pusztításait, mig most, a borús, szürkés világosságban, oly szomorú képet mutattak a lombjaikat vesztett fák, égfelé nyúló kopasz ágaikkal, a dértől leforrázott virágcsoportok s a lehullott, sárga levelekkel borított utak. Vájjon megtartják-e szavukat s a kellemetlen idő dacára is megteszik-e ígért sétájukat ? — kérdé önmagától Zoltán s kabátját szorosan összegombolva, elindult a kerti lak irányában. Ej! — folytatá tovább gondolatait. — Karola sokkal határozottabb jellemű leány, mint hogy egy kis ködtől visszarettenjen; tíz óra elmúlt, s eddig tán várnak is rám. De bárha már többször bejárta a kerti lak és a kastély közötti utat, minden kémlelődés és körültekintés dacára senkivel sem találkozott. Hátha elaludtak ? töprengett tovább s visszatérve a padhoz, hol a múlt este Karolával beszélgetett, leült s a várakozás idejét rövidítendő, szivarra gyújtott. (Folyt, köv.)