Fővárosi Lapok 1879. június (126-148. szám)

1879-06-01 / 126. szám

Shakspere a magyar színpadon. in. Forduljunk most a fényes korszak nőihez. Kántorné még gyermekleány korában, a század első tizede vége táján, lépett színre, ama magyar társaság tagjai közt, mely Pesten a Hacker-féle ház termében játszott; később a női hős szerepekben a főhelyet vívta ki magának. Szigligeti Budán a harmincas években látta, s dicséri magas termetét, nagyterjedelmű, érces, olvadékony hangját, kifejező arcát és szemét, teremtő erejét,méltóságos lelkületét, mind oly tulajdonok, melyek tragikai művészszé képesítenek. Shaksperer szerepét hármat tudunk, s egyik közülök épen vígjátéki, de olyan, melyet csak tragikus színésznő játszhat el sikeresen: a makrancos hölgy: akkor nem Katalin, hanem Francka, Franciska néven ismeretes. Másik két szerepe a királyné Hamletben és lady Macbeth. Kivált az utóbbit magasztalják, s »minden nagyítás nélkül remeknek« mondják azt a jelenetet, »midőn, mint álomjáró, a későn fölébredt lelki vád egész dühétől kínzatva« távozik. Bánk bánban a királyné volt egyik híres szerepe. Kántorné szerepeit Jókainé örökli, s emberül be is tölti, bár nincs meg benne az a hév, mely Kántornét kitünteti. Játéka szabatosabb, szavalása jeles, mérséklete dicséretes, de olykor egyhangúságba megy át, amit már az Athenaeum is szemére hány. Szerepei: Budán a szobalány a Makrancos hölgyben, Freance Macbethben, a nemzeti színház deszkáin a királyné Hamletben, Goneril, Franciska, mind a két Portia, t. i. a Velencei kalmárban és I. Caesarban, Volumnia, I. Macbeth, Erzsébet és Margit III. Rikhárdban, Emilia a Tévedésekben, Pázsiné a Windsori asszonyokban, Kleopatra, Hyppolita, Hermione, Katalin királyné VIII. Henrikben. Megpróbálkozott Második és harmadik színészi nemzedékünk határairól mindenek előtt ama művészünket említjük föl, kinek valamennyi között legtöbb shaksperei szerepe volt, még pedig elsőrendűek is: ez Tóth József. Először Shylockban mutatta be magát a nemzeti színház közönségének, s az mindvégig legjobb szerepei közé tartozott. Apemantust ő alkotta meg, jó cynikusnak, csakhogy — naivul — igenis elégültnek. A naivság átalában kárára volt mindama szerepeinek, melyek tudatos ámításon alapulnak, pedig voltakép az intrikus szakmát művelte. Nem oly finom mint Fáncsy, de mélyebb és kedélyesebb. Fáncsy csúszómászó ragóját megjavította, mert vidorabb, katonás gazembert alakított belőle. Azonban teljes vitézt sohasem sikerült ábrázolnia. III. Rikhárdban — Aldridge módjára — jeles képmutatót és jelest hőst iparkodott föltüntetni, de csak félig érte célját. Molnár ezért nevezi Rikhárdját erőtlen, tartalmatlan Tarturenek. Edmundjából és Macbethjéből is valami hősies hiányzott. Egyébiránt szorgalma és tehetsége bélyege megvolt minden alkotásán. Egyéb shaksperei szerepeinek sora következő: Buckingham III. Rikhárdban, az első színész, majd Claudius király Hamletben, Tubal, Manteno, Cinna, Pains, Cominius Coriolanban, Angelo a Tévedésekben, Cornwall és Oszvald Learben, Sic. Velutus, Cassius, Benvolio, Hale, IV. Henrik, Thurio a Veronai ifjakban, Enobarbus, Banquo, Vaczkor a Szentivánéji álomban, Leontes a Téli regében, Wolsey VIII. Henrikben. Shaksperet utoljára 1868-ban tolmácsolta mint Cladius király, mely egyik sikerültebb szerepe volt. Gyulai Ferenc a nemzeti színházban csak Cinna és Capulet, Rónay Gyula Timon költője, Sic. Velutus, Buckingham, Tybalt, Laertes, Cornwall és Lear szerepében lépett föl, de Kolozsvártt és másfelé a vidéken mind a kettő nagy hatással mutatta be — 5 ■ 3»t .■ ■ f ■ ! mw* • W. ¥ ' ~ 3x/f a, s. i m e. (Francia elbeszélés.) Írta Th. Bentzon. (Folytatás.) A boldogság csalfa tüneménye mosolygott az ifjú felé mindjárt eleintén, partra szálltakor, hogy aztán annál kegyetlenebbül kelljen szenvednie! — Álmodtam-e én ? — kérdé önmagától másnap, midőn álmából vagyis inkább kábultságából, melybe hajnaltájban merült, felocsúdott. Csak most vette észre, hogy vetkezetlenül feküdt ágyán s megpillantá a haragjában szétúzott tükör darabjait is. — Megtébolyodtam-e én ? — fűzte odább gondolatait. Nagy nehezen rendezni kezdte eszméit, ama nyugodtságot erőködvén mutatni, melyet néha a részegek szoktak tettetni, hogy elpalástolhassák mámorukat. Megkisérlé hangján, mozdulatain, arckifejezésén uralkodni, öltözékét gépies szabatossággal választá ki s látogatóba ment Veronné asszonysághoz, ki már nagyon türelmetlenül várta, szerfölött aggódva miatta a múlt esti esemény következtében sóhajtva tudni, mily hatást gyakorolt az rá. De mennyire meglepte őt az ifjúnak elfogulatlansága, melylyel legkülönösebb kalandjairól beszélt. A sajnálkozó részvét szavai legott elhaltak a derék aszszonyság ajkán. — Mily álnokok az e fajta emberek! — gondolá Vernonné asszony,ki mindamellett, hogy harminc év óta állt férjének idomító befolyása alatt s ő maga is iparkodott Európában szerzett bölcsészeti elveit az emberi jogokat illetőleg, a színek és fajok tekintetbe vétele nélkül, érvényre emelni, még sem habozott a néger ivadékot külön osztályba sorozni, lett légyen az bár a világ legszebb, legműveltebb fia, és ha e »gentleman« családfáján végig pillantott, legott eszébe jutott, hogy nagyapja gyapjat viselt a fején. Ekkép ő nagylelkűséget vélt gyakorolni, midőn az ifjat asztaltársul meghívta, sőt azt hitte, valóságos áldozatot vitt a szabadelvűség oltárára, midőn az opera-szinházból távozva, az ifjú karját igénybe vette. Max minden keserűség nélkül beszélt s csupán politikai szempontból ítélte veszélyesnek a kasztszellemet, mely végre is hatalmukba hajtja a déli államokat az északiaknak, mint a melyek inkább hivatják az egyenlőség eszméjét érvényre juttatni. Aztán lassan kint a legkényesebb pontra terelte a beszédet. — Jól tudom én, — mondá, — hogy önök, ültetvényesek, nem igen irtóznak szép rabnőket magukhoz fölemelni, a nélkül hogy a házasságnak legcsekélyebb köze lenne a fajnemesítési törekvéshez; de láttuk-e valaha, hogy fehér nő lealacsonyította volna magát annyira, hogy színeshez menjen nőül ? Vernonné asszony önkénytelenül s a nélkül hogy eszébe jutott volna, kivel beszél, ég felé emelte kezét. — Ugyan hogy is gondolhat ön olyant! — Szabad, gazdag és művelt embert értek, kétségkívül. — Nem, soha! . . . legalább ekkorig, — dadogá a nő hirtelen elpirulva. — Lehet talán idővel . . . Max letörölte verítéktől gyöngyöző homlokát s erőtetett mosolylyal kérdezte: — De hát valamely szegény leány? — Ezerszer inkább hajadon maradna teljes életében. Egyébiránt erkölcseinket a nemeslelküség, ildomosság nagy mérvben jellemzi. Mindenesett a személyi vonzalom a főtényező a házasságnál s igy nem egy oly hajadon, kinek hozománya nincs, kap férjet. Nos, — folytató Vernonné asszony, alkalmasint nem minden célzás nélkül, visszaemlékezvén ama jelentékeny pillantásokra, melyeket az előtt való nap a dalszínházban Max és Délié váltottak, — nos, ott van például Hamlin urnak, e tiszteletreméltó, de nem nagyon vagyonos tanácsosnak az ő öt leánya. Lássa ön, ezek mindannyian jól el vannak helyezve, és az utolsó is, az, akivel ön együtt utazott, már megérkezése előtt el lett jegyezve, csupán arcképe és nővérei szépségéről való következtetés után. Maxnak úgy tetszett egy pillanatra, mintha valamennyi bútor táncolna szeme előtt. — Előnyös házasság forog ott szóban ? — kérdezte Max erőtetett nyugalommal. — Én istenem! — Ugyan hogyne lenne előnyös, ha egyszer a Gyöngyfolyam mentén a legszebb gyapot-ültetvények egyikét mondhatja majd tulajdonának e leányka. Ami pedig a vőlegény származását illeti, de Lara úr bizony épen nem irigyelheti meg senkinek a családfáját. Az ő családja a tizenhatodik század egyik híres hajósától ered és az ön atyjához is rokonsági kapcsolat fűzte. Henrik gentleman, a szó legszorosabb értelmében, tökéletesen áthatva az őseitől öröklött elvektől. Ültetvényesnek nevelték s ezzel eleget mondunk. Új-Orleansban azt tartják ugyan felőle, hogy szenvedélyes kártyás, de hát gyakran tapasztalhatjuk, hogy az emberek, fiatalkori hibájukat a házasságban levetkőztetik. Őt is majd megjavíthatja a felesége, Hamlin kisasszony igéző teremtés. E házasságot a szülők állapították meg. — Valóban! —szólt Max, keztyűjét morzsolgatva s ama szilárd, szenvtelen pillantással nézve kínzójára, amely gyakran a tulságig való elfogadás szüleménye. Ép ekkor lépett be Vernon úr, ki noha nem mutatta, mégis ép úgy tartott tőle, mint neje, hogy Maxra rendkívüli hatást gyakorolt a múlt esti kelle-Dezdemona szerepében is, mely nem neki való. A színpadtól mint Volumnia, I. Macbeth és Margit királyné búcsúzott el 1875-ben. Idősebb Lendvayné a legbájosabb Julia, kiben magyar közönség valaha gyönyörködött. Játéka bensősége s különösen szép hangja ezerféle árnyalata Shakspere gazdag hölgy koszorújából kedves és megható alakokat varázsolt elő, melyek méltán sorakoznak Júliája mellé: Kordélia, Ophélia, Virgilia, Calpurnia, Dezdemona. Kevésbbé sikerültek a keményebbek: Margit, Erzsébet, Goneril, Julia (két leány) a Tévedésekben, Halné a Windsori asszonyokban. Bánk bán Melindája is egészen az ő szerepe volt. Finomságra, gyöngédségre, Lendvaynénak Hubenay Ferencné a párja: . . . szelíd nő, Tiszta kebelbeli hang, hajnali tiszta sugár, mint Vörösmarty, a kora elhunytát kesergő distichonokban jellemzi. Három shaksperei szerepe volt: Jessika, Anna III. Rikhárdban és Kordélia. Bartháné ama sokoldalú s egyszersmind igénytelen színészek közül való, kiket, tán épen e kettős érdemeknél fogva, nem szokás eléggé megbecsülni. Mi csak tartozásunkat teljesítjük, midőn róla, mint számos shaksperei nőalak szabatos és értelmes ábrázolójáról, megemlékezünk. Lady Macbeth komornáját még Kántorné oldalán játszotta; később Gonerilt, Jessikát, Valériát és Virgiliát Coriolánban, a két Emíliát, Othellóban és a Tévedésekben, York hercegnét III. Rikhárdban, Biankát Othellóban, Timandrát Timonban, Capuletnét Romeo és Júliában. Sokoldalúság és értelmes játék tekintetében Bartháné mellett Hubenay Jánosnét kell megneveznünk, kinek neve azonban már egy újabb ivadékba nyúl át,metlenség. És úgy csalódott e tekintetben ő is, mint neje. Ha e fiatal ember eddig maga az erény volt, most a megtestesült őszinteségnek látszott. Vernon úrnak esze ágában sem volt, hogy az ifjú egész magaviseletében tettetés, ravaszság is lehet. A megvetett faj eme tulajdonságát nem örökölte ugyan Max, de fölébredt az benne hirtelen, midőn az első méltatlansággal találkozott; fölébresztő a bizalmatlanság, a rabszolgák e másik sajátsága. Max egész hosszú látogatása alatt megőrizte színlelt közönyét s miután barátaitól búcsút vett, végig menve a széles csatorna-utcán, bekanyarodott a régi francia városnegyedbe, melynek egyik szélső házában lakott a Hamlin-család. Magával vitte a Lamartine piciny kötetét is, melyre lopva egy csókot nyomott, mielőtt attól megválna, talán örökre. E lak kert közepett emelkedett; magnóliákkal szegélyzett útja elegáns »piazzá«-ra nyúlt, hol, a jázmin és orgonafa sűrű bokrain át, fehér ruhák lebbenését vélte látni s úgy tetszett neki, mintha női csevegést is hallana, midőn egy szerecsen leány közelített felé, azt mondva neki, hogy senki sincs honn. Az ifjú átadta a könyvecskét, saját névjegyével, e leánynak, kinek vastag ajkán a nyájas mosoly oly gúnyorosnak tűnt föl most, e lehangolt kedélyállapotában. Távoztakor alig haladt néhány lépést, midőn de Lara mellette ment el, anélkül hogy őt megismerte vagy csak észrevette volna, nyugodt, diadalmas léptekkel, mi neki most oly különösnek tűnt föl. Max távolról folyvást szemmel tartotta az érkezettet, s úgy tapasztalta, hogy az az ajtó, mely ő előtte zárva maradt, föltárult a fiatal kreol előtt. Max a napnak egy nagy részét a városban való járással-keléssel töltötte, meg-megállva egy-egy szobormű vagy boltkirakat előtt, ama vérmes reménynyel kecsegtetve magát, hogy Délie-vel találkozni fog. Amaz édes, gyöngéd rokonszenv, mely mindjárt először keletkezett szívében e leányka iránt, most még inkább fokzódott az akadályok miatt, melyek eléje tornyosultak. Szenvedélyes természeteknél rendesen így szokott ez lenni. Nem tudta elképzelni, hogy élhető ezután a hosszú, unalmas napokon át a nélkül, hogy minden pillanatban ne ismételje a leánykának, mennyire szereti őt. Az önuralom, melyet magára tukmált, a jövőre nézve nevetséges balgaságnak tetszett neki. Miért nem tudta ő azt, hogy addig kell a boldogság netovábbját megalkotni, mielőtt elodázhatatlan szerencsétlenség özönli el ? De hiába,a haldokló is csak későn veszi észre, hogy mit sem ért! (Folyt. köv.) 612 .