Fővárosi Lapok 1879. június (126-148. szám)

1879-06-01 / 126. szám

Shakspere számos egyéb alakját már az ötvenes évek elejétől fogva, Gyulai nevezetesen az egyik Antipho­­lust a Tévedésekben,a királyt Hamletben, Macduffot, Antoniot, Jagot, később Shylockot és Falstaffot, Rónay kiváltkép Coriolant és III. Rikh­árdot. Mac­beth és Othello közös szerepeik voltak. Szilágyi Sándor nagyobbára Szentpéteri öregeit vette át s elődjét kevesebb kedélylyel ugyan, de tisz­tességesen pótolta, repertoirját néhány keményebb, merevebb alakkal is szaporítván. Szerepei: a fejede­lem Romeo­ és Júliában és a Tévedésekben, Braban­­tio, Jun. Brutus, később Menenius Agrippa, még később Lartius Coriolanban, Polonius, a Timonbeli Lucullus, Douglas, Guildenstern, Cornwall, Ludovico, Aegeon a Tévedésekben, Lőrinc barát, J. Caesar, Kent, Casca, Gremio, Lear Glosterje, a dogé, Ma­rokkó hercege, Egeus a Szentivánéji álomban, Bap­tista a Makrancos hölgyben, Antigonus a Téli re­gében. Ifjabb Lendvay örökké fia Ledvay maradt, csakis külsőségeket örökölt atyjától, szellemet és ta­lálékonyságot nem. Ügyes utánzásig felvitte, de nem annyira átalában a természet, mint inkább apja után­zásáig. Azonban repertoirja gazdagabb. Szerepei: Guildenstern, Cassio, Páris gróf, egyik Antipholus, Laertes, Romeo, Hamlet, Alban, Hővér, Petruccio, Tullus Aufidius, Bassanio, Othello, Richmond, Ed­mund, Lysander, Macbeth, Edgar, Antonius. Szerdahelyi Kálmán a László utódja lett s előd­jét felülmúlta, szintoly élénk és könnyű, de ügyesebb és kedélyesebb. Jó, részben kitűnő szerepei voltak: Casca, Cinna, Laertes, Páris, Nyurga a A Windsori asszonyokban, Horatio, Alban, Gremio, Paris, Rod­rigo, Ugri a Veronai ifjakban, egyik Dromio, Tranio, Gratiano, Sempronius Timonban, Puck, Autolykus a Téli regében, Zuboly és Dudás a Szentivánéji álom­ban ; kevésbbé sikerűlt Jun. Brutus Coriolanban, Mercutio, kinek mély humorát ki nem tüntette, Lear bolondja, ki nem keserű, csak tréfálkozó volt, s épen nem sikerűlt Jagója. Az átmenő korszak hölgyei, kikről még szólal­nunk kell, Kövérné s Bulyovszkyné. Az előbbi mint"­egy közép helyet foglal Jókainé meg Lendvayné között, az utóbbi a Lendvayné s Hubenayné Ferencné szerepkörében mozog, de inkább vígjátéki mintsem tragikai tehetség. Eszesen játszik, de nincs igazi pat­­hosza, s Malé híres szabályát: »garder sa tété et livrer son coeur,« csak első felében teljesíti. Kövérné őszinte és emelkedett, de néha modoros. Közös szere­peik : Kordelia, Nerissa, Anna, Jessika, Ophelia, Dez­­demona. Kövérné külön szerepei: lady Percy, Por­tia J. Caesarban, Adriána, Virgilia, Julia a Veronai ifjakban, később Erzsébet és Goneril. Bulyovszkyné külön szerepei: Calpurnia, Romeo Júliája, Luciána, Valéria, Sylvia. Utolsó művészi nemzedékünk működését, vala­mint az előbbi nemzedék ama tagjaiét, kik a művészet oltárain jelenleg, áldoznak is e munkálkodást, mint a­mely még nem lett a múlté, a második függelékben csak statisztikailag mutatjuk be, itt,kritikailag, mel­lőzzük, mindössze azt jegyezvén föl róla hogy, bár egyben-másban gyöngébbnek látszik, egészben mégis­­ biztató. A pathosz talán megcsökkent, a­mi a tragé­diára nézve szomorú jelenség, de az ál-pathosz is tünedez, a szavalásban pedig nagy a haladás. Régibb színészeink a németek iskolájából kerültek s — egyéb jó mellett — rossz szavalást és ál-pathoszt tanultak tőlök; mai színészetünk a német gyámság alól fölszabadult s önállóbban fejlődik. Azelőtt, Egressyn és Jókainén kívűl, alig volt színészünk, a­ki szavalni tudott; az új ivadék a szavalást tekinti a helyes előadás alapjának. Hogy tragikusaink nem igen vannak, baj, de napjainkban a jeles tragikus mindenütt oly ritka, mint a jeles szobor. A könnye­­debb, társalgó darabok divatját éljük. Meglehet az is, hogy régebben több volt az eredeti tehetség; a mos­tani előadások, mindent együvé foglalva, mégis töké­letesebbek, mint színészetünk legfényesebb éveiben. Gondoljuk meg, hogy művészeti tekintetben, másod­­sőr harmadrendű színészek egyöntetű előadása mindig többet ér olyannál, melyben egyesek vakítóan ragyog­nak, mások meg sötét foltokká nyomorodnak. Régeb­ben pedig, csakugyan, egyes nagy művészek mellett a segédszereplők gyöngesége megsemmisítette az ösz­­hangot; ma középszerűbb személyzettel is, egybevágó a játék. Azelőtt egy-kettő jó volt, a többi rossz; ma mindnyájan legalább is elégségesek. Tagadhatatlan, hogy ez örvendetes eredményt legfőképen a színi tanodának köszönjük, a­melytől, okszerűen, nem köve­­telhetni, hogy lángelméket teremtsen, s a­mely betölti rendeltetését, ha a hivatott, bár szerényebb erőket kifejti s helyes irányba­ tereli. A­ki csak futó pillantást vet is nemzeti szín­házunknak az első függelékben összeállított shaks­­perei játékrendjére, meggyőződhetik, hogy a­mint az idő halad, Shakspere művei mind sűrűbben és sűrűb­ben merülnek föl, a­mi azt jelenti, hogy színészetünk a közönség érdeklődését a brit költő iránt mindekko­­rig fokozta; és tény, hogy shaksperei estéken a szín­ház mai nap sokkal népesebb szokott lenni, mint haj­ — 613 — ban. Ez is örvendetes tünemény, s arról tanúskodik, hogy e téren is inkább emelkedés, mint hanyatlás van. Greguss Ágost: Kiállítási levelek. (Egy vidám nap.) Valahára szép időnk van s talán megkezdődik a gyümölcsözőbb saison, a mire szükség is volna, mert a megnyitás óta voltak ugyan nevezetes vendégeink, de nem volt elég vendégünk A kiállítók egymást, gróf Zichy Jenő a kiállí­tókat, a grófot a kiállítási látogatók, ezek meg mind­nyájunkat biztatták, hogy majd a pünkösdi ünnepekre lesz látogató elég. Magyarországnak egy ily sikerüli tárlatát azonban mindjárt kezdetben jobban kellene pártolni, különösen a Dunán inneni résznek, mely úgyszólván még meg sem jelent tömegesen, noha ne­kik e kiállítás a szomszédban van. A múlt szerdán azonban élénk nap volt oly tömeges látogatással, mely egy napra annyi életet és elevenséget öntött a kiállításba, mely bennünket, a már majdnem a nyugalomhoz szokott kiállítókat, a legkel­lemesebben lepett meg. Jókor reggel, midőn a géptárlat területére lép­tem, már messziről meglepett, hogy az én gépeim, (melyeket itt képviselni szerencsés vagyok) tele van­nak aggatva mindenféle szinti, alakú és szabású felöltőkkel, ujjasokkal, kendőkkel és kalapokkal, úgy hogy főnökeim neve (Robey and Comp.) alig látszott ki belőle. Lehet gondolni meglepetésemet. Midőn embereimet kérdeztem egy gazdasági gépkiállításnak ily minden­ tekintetben szokatlan tüneménye felől, ezek azt válaszolták, hogy itt volt »ő nagysága« és kedves húga, s ismerve a bécsi világtárlaton tapasz­talt szívességemet, egyenesen ide jöttek, hogy ezeket a tárgyakat itt hagyják. De hisz ez nem két hölgy,hanem egy egész nagy társaság ruhatára, »úgy van — folytató emberem, — voltak itt talán kétszázan is; sohasem láttam még annyi szép leányt együtt!« Rögtön gyanítom, hogy Zirzen Janka urh­ölgy volt itt összes növendékeivel. Nem csalódtam. De ennyi ruha! »Hisz ez még semmi — mondá emberem — tessék csak oda nézni.« Uram fia! mit látok! Egy expedícióra készülő ezred számára való kosár, táska, csomagok, boros és vizes üvegek, mind tele harapni­ valóval és itallal. Ez élelmezési piramis közül szerényen és árván kandikált elő egy zöldkö­tésű »Nemzeti Lant.« Na itt intézkedni kell, — gondolom — mert különben a gazdasági gépkiállításból csakhamar ru­házati és élelmi kiállítás lesz. Van itt nekem két jó szomszédom, mind a kettő csinos fiatal ember, ezek majd csak segítenek rajtam! Nem csalatkoztam. Faragó és Frey urak, mindkettő született gentleman, rögtön segédkezet nyújtottak és néhány perc alatt eltűnt a ruha-halmaz, a kosár és eleség-piramis. Az egyik gentleman-nél pláne egész kaszinót is rendeztünk be, kényelmes padokkal és más rögtönzött ülő­helyekkel. Nálam csak az ő nagy­sága szürke színűvörös szegélyes kézi podgyásza és zöldköves esernyője maradt,oly vendégszeretettel kap­kodták el mindazt, a­minek gondviselésével a fiatal leánysereg köszönetét kiérdemelni remélték. Na, vár­jatok,­­ gondolom magamban. De hát hol vannak a leányok ? Elmentek mind, a kiállítást nézni. Majd visszatérnek, hiszen élelme­zési raktárukra csak rászorulnak. Míg visszajönnek, elmondom, hogy jöttek ide. A kiállítás sikere után el volt határozva, hogy a budapesti tanító- és tanítónőképző intézetek növen­dékei kirándulást fognak rendezni Székesfehérvárra. Lejövetelük előtt néhány nappal járt itt Trefort mi­niszter, kit annyira meglepett a mi sikerült távlatunk, hogy visszatérte után valószínűleg ajánlotta annak mielőbbi megtekintését. A növendékekkel a kirándu­lás elhatározását csak egy nappal előbb tudatták, nehogy fejeket most, a vizsgálatok előtt, megzavar­ják. Lehet gondolni az örömet, midőn Gyertyánffy igazgató a tanítóképzőben, Zirzen Janka igazgató pedig a tanítónő-képezdében kijelentették: fiúk és leányok, holnap reggel hat órakor indulunk a székes­­fehérvári kiállításra! Már reggeli három órakor pa­koltak ; azt, hogy aludtak volna, alig hiszem, de dicsé­retekre ki kell jelentenem, hogy ez nem látszott meg rajtuk, oly fris és vidám volt mind a százötven fiatal leány. Minden növendék két forint tíz krajcárt fizetett, a­mibe az út, ide és vissza, került, és a belépti díj is bele volt értve. Velük jött az összes tanári kar, közte Bartalus István, Kis Áron és Aleber, a házi ipar tanára, to­vábbá Havas Sándor, Buzogányi Áron osztálytaná­csos, Ballagi Mór és még többen. Összesen valami háromszáznegyvenen jöttek, külön­vonaton este ismét haza­röppenve. Eközben mily jól mulattak, mennyit láttak és csevegtek. Dél felé eleintén egyenként, később tömegesen tértek vissza az eleségtárhoz, elfáradva, eltikkadva a nagy melegtől. Milyen jól esett nekik a berendezett kaszinó! S mily kapósak lettek az eleség­kosarak ! Némelyek a csinos kiállítási park árnyékába vonul­tak, hol a zöld gyepen terítettek maguknak, mások nálunk maradtak és megelégedtek a rögtönzött ka­szinó kényelmével. Ez lévén az első, felhőtlen szép napunk, mióta a kiállítás megnyílt, a nap erősen sütött s a mi bájos vendég­koszorúnk ugyancsak szomjazott, s volt dolgunk, míg szomjuk csilapult. Eközben folyvást beszéltek, hogy mit láttak. Oh! azok a szép bútorok! Ugy­e az a rózsaszínű szalon milyen szép! Jaj milyen kedves ember az a Rupprecht úr, ott a párisi magyar egylet szobájában! Oh! az a gyönyörű, mennyezetes, kék atlasz-ágy ! Tudod-e, hogy azt egy magyar fiú készíté, Párisban. Ugy­e, hogy ügyes ? (talán szép is.) Még a nevemet is beíratták a párisi magyar egylet vendégkönyvébe, melyben a Klotilde és herceg Koburgné neve is benne van. Ott bizony, még a kis hercegnő neve is. Milyen kedvesen irta be: »Mariska!« Istenem­­ben szép ez a kiállítás! Boldog fiatalság, mely mindennek oly igen és igazán tud örülni! Végre elfogyott a sok ennivaló s indulni kellett a gyülekezési helyre, a Zichy-pavillon elé, honnan az egész társaság a megyeházába készült, a tanügyi kiállításba, melyet Steftina kisasszony és Kolozsváry Miklós fehérmegyei tanfelügyelő oly kitűnően ren­deztek. Kissé azonban várni kellett, mert a gróf Zichy Jenő asztalánál voltak összegyűlve az expedíciót vezető kom­pheusok, köztük Zirzen Janka k. a. is, a nőneve­lés e kitűnő képviselője. De nemsokára megindult az érdekes menet, mindenfelé figyelmet keltve. Én gé­peimnél, illetőleg a ruharaktárban maradtam. Azalatt, míg távol jártak, intézkedtünk, hogy a növendékek által majdan rögtönzendő hangverseny­hez, Zichy gróf engedelmével, a Lédeczy zongoráját átszállítsuk. Mire a növendékek visszaérkeztek, min­den rendben volt a jury-pavillonban. A hangverseny megkezdődött: Bartalus István leült a zongorához, a leány növendékek egyik oldalon, a férfiak a másikon álltak s a dallamokat úgy énekel­ték, hogy egészen megnyerték a nagyszámú közön­ség tetszését, mely szorongásig megtörte a jury-pavil­­lon csinosan díszített nagy termét. Hangverseny után táncnak kellett volna kez­dődnie, de azt a fiatalság fölött intézkedő felsőbb ha­talmak betiltották. Persze e fiatal lányokat nem is­ táncolni, hanem látni, tanulni hozták ide. Nézték is ugyancsak az Árkai Sándor lakatos forgó­ pavillon­­ját, ha már őket magukat nem forgatta meg senki. Estefelé éljenezve váltunk meg a kedves ven­dégektől, kik oly vidám életet hoztak a mi szép kiál­lításunkba, habár csak egy tűnő napra is. Liptay Pál: Az Arany­szarv mellől. (Konstantinápoly, május 28.) Az itteni osztrák-magyar község a szegediek ja­vára háromszáztíz arany lírát, vagy­is há­romezerszáz forintot gyűjtött, mely összeget a minisz­ter­elnökhöz küldtek el. A »Teutonia« társulat pe­dig szép helyiségét s színpadját egy hasonló célra ren­dezett hangverseny tarthatására átengedte s a tagok, derék elnökük, Albert buzdítására, a nemes ügy előmoz­dításában jelentékenyen részt is vettek. Május 10-én este kilenckor tartották meg e hangversenyt. A si­kert leginkább dr. Sauslein úrnak, a társulat előbbi elnökének köszönhetni. A hangversenyt ő tervezte, rendezte és színészi tehetségével sikeresen közre is működött. Komendinger Antal hazánkfia, ki Pérában a legrégibb és legtekintélyesebb zongora-raktár tulaj­donosa s egyszersmind zene­műkereskedő, a zongorá­kat díj nélkül szolgáltatta s mint a bizottság pénztár­noka, nemkülönben mint gyűjtő, teljes elismerésre méltó tevékenységet fejtett ki, ép úgy, mint a bizott­ság többi tagja. Közreműködésöket szívesen felaján­lották : Benci, Dethier, Livadari, Pohnstock A. és Ch. Sauslein urhölgyek; Becker, Benci, Dethier (a hires tudós,) Johne, Lukes, (ki Liszt egyik magyar rapso­­diáját, Kletzer Feri átiratában, kitűnően játszotta gordonkán,) továbbá Safet bég, dr. Sauslein, Werner Rikhard és Rudolf urak. Erkel »Hunyadi László«-já­­nak négy kézre játszott nyitányával kezdték meg a hangversenyt, mely kitűnően sikerült s a szegediek javára százkilenc arany lírát jövedelmezett. Ezt az összeget az »Ottoman­ Bank« ezerszázhatvanhárom forint értékű chegye-kel váltotta be, melyet szintén a magyar miniszter­elnökségnek küldtek el. A Visztula partján fekvő Schweiz vízkárosultjainak húsz lira ju­tott. A konstantinápolyi » Teutoniá «-nak valóban me­leg köszönettel tartozunk. Megemlítem, hogy az osztrák-magyar nagykövet, gr. Zichy Ferenc, volt e hangverseny patrónusa, de úgy vélekedett, hogy azzal, midőn nevét a jegyekre nyomatni megengedte, minden kötelességét bőven tel­jesítő. Az illem szigora úgy kívánta ugyan,hogy nevét a társulat igénybe vegye, de ez, az ügynek — őszintén szólva —csak hátrányára vált, mert a többi követség az

Next