Fővárosi Lapok 1879. augusztus (176-200. szám)

1879-08-01 / 176. szám

Pierrille. (Francia regény.) Írta Jules Claretle. (Vége.) XL. Placide megsarkantyúzta a lovát, mely legott gyorsan kezdett ügetni. Aztán kémlelve tekintett mindenfelé, a legkisebb jelre is ügyelve, mely a lát­hatatlan ellenséget elárulhatná. De mit sem vehetett észre. A sötétség áthatolhatatlan volt s ő e pillanat­ban egy mélyuton haladt, mely fölött nagy cserfák boltozat gyanánt terjeszték ki lombos ágaikat. — De hiszen már elhaladtunk a vízmosás mel­lett, — tűnődött Placide. — Vájjon nem várt volna ő ? Oly későre járna már az idő ? Majd igy gondolkozott: — Jeantoux makacs, kitartó. Aztán nincs is még több tiz óránál... Ő bizonyosan itt van , itt le­selkedik valahol. A hely, ahol most Placide járt, zordon, kietlen volt s oly sötét, hogy lova fején túl sem igen látha­tott. Az ég egyetlenegy sugára sem hatolhatott át a fák sűrű levelein. A »Fickó« tompa dobogása zavarta csak a csöndet; patái olykor szikrát adtak,a­mint egy-egy kavics került patkói alá. Egyszerre megállott a ló. Placidé érezte, mint remeg az állat alatta. Fölemelte fejét az ifjú s figyelni kezdett. — Ez ő! — gondolá. Abban a pillanatban száraz levelek megzörre­­nését hallotta maga előtt s olyan neszt, melyet puska szokott okozni, mikor vállhoz kapják. — Üdvözöllek, Pierille! —harsant föl a Jean­toux hangja. Ugyanekkor a sötétségben tűzfény villant föl oly dördüléssel, mely a csöndes erdő közepett menny­dörgéshez hasonlított. Placidé megsérülvén, fölkiáltott s vaktában el­sütötte pisztolyát ama hely irányában, a­honnan a lövés történt. Oly gyorsan történt ez, hogy a két lövést szinte egynek lehetett volna mondani. Placidé leugrott a lováról, mely a félelemtől fölnyerítve a fák közé vágtatott. Egyszerre hörgést hallott­amaz irány felől, ahová lőtt s oda közeledett. A sötétben egy ember rángatózott a földön, haldokolva, érthetetlen szavakat tagolva; lábával a talajt rugdosta s úgy hengergőzött, mint a sebzett kígyó. — Oh, a boldogtalan! — mondá Placido. Aztán hangosan kiáltá: — Jeantoux! Jeantoux! Lehajolt a haldoklóhoz s érzé a mint egy kéz görcsösen megragadja karját. Megkisérlé kibonta­kozni. A szorító kéz egyszerre engedett, szétnyílt s minden nesz megszűnt. Placidé ekkor újra lehajlott a halotthoz, és félre simítva a vértől nedves hajat, borzadva kiáltott föl: — Oh, én megöltem őt! Megöltem őt! XLI. Nagy volt a zavar La Queyrieben e sötét éjét követő napon. Mindenkit megdöbbenés, rémület fo­gott el. A »Fickó«-t egyedül, üres nyereggel látták haza érkezni s nem tudták, mily borzasztó szerencsét­lenségnek tulajdonítsák ezt. Az öreg Pascal sápadt volt s Kata asszony reszketett. De még nagyobb volt az ijedtség, mikor Mathurin azt beszélte, hogy az éjjel az erdő felől puskalövést hallottak némelyek. — Bizonyosan az a Jeantoux okozott megint valami szerencsétlenséget, — vélte a szolga! — Ő pus­kát kért kölcsön és tartok tőle, hogy... — Micsoda! — kiáltott föl az öreg, — te tud­tad ezt, boldogtalan ember, és még­sem értesítettél minket erről! Aztán dühösen fölugrott, mintha szétzúzni akarná Mathurinnak a fejét; a cseléd azonban elfutott előle. Nyolc óra tájban egyik közeli majorságból, a Belles-Digues-ből egy kis fiú jött tudatni, hogy Pla­cidé úr az éjét náluk töltötte. Az öreg ember megölelte örömében a gyer­meket. — Éjfél tájban, — szólt a kis fiú. — Placidé úr kopogtatott nálunk. A bátyám, Joanny, nyitotta meg neki az ajtót, és mivelhogy Placidé úr meg volt sebesítve, itt, (a karjára mutatott) a mamám bekö­tözte a karját. — Micsoda ? Hát Placidé megsérült ? — kérdé Pascal. — Ej, hiszen nem olyan nagy sérülés az, — viszonzá a fiú. — Azt mondta ő, hogy semmi baja sem lesz a miatt. — Asszony, — mondá Pascal, — én rögtön átmegyek Belles-Diguesbe. — Az bizony jó lesz, — szólalt meg Millette. — De hát Pierrille, nem volt-e a Placidé társasá­gában ? — Nem ám, — válaszolt a kis­fiú, — ő a 11 lent maradt, a korcsmában, s neki semmi baja sincs! Abban a pillanatban, midőn Pascal ép indulni akart, Placide megérkezett Joannyval, a Belles-Digues majorság birtokosának a fiával. Halvány volt az arca s bal karja bekötözve. Lórin és Millette eléje siettek s megölelték. — Nos, fiam, mi történt veled? — kérdezte Pascal.­­— Nagy-e a fájdalmad? — kérdé ugyanakkor Millette, nyugtalankodva, míg Kata asszony összecsó­kolta öcscsét. — Oh, — viszonzó Placidé, — nekem semmi bajom sincs; a seb jelentéktelen.’Hiába, a golyók ismernek már engem!.. Az, a­kinek legjobban kiju­tott a bajból, nem más, mint Jeantoux... Ő meghalt — Meghalt ?! — Oh, istenem! — kiáltanak föl mindannyian. — Isten akarta igy, — szólt Placidé, — ha­ragja utolérte őt, ott a sötétségben, hová az én sze­mem nem hatolhatott. Önmaga okozta vesztét! Midőn Pierrille La Queyriebe visszaérkezett, már tudta, mi történt s egyenesen Placidéhoz sietett. — Szerencsétlen! — kiáltott föl, — te életedet kockáztattad érettem! — Csekélység! — viszonzá Placidé. — Hát a sebed ? — kérdé Pierrille aggálylyal. Placidé bekötözött karjára tekintve, ajkáról bánatos mosoly lebbent el. — Ha a szegény Jeantoux golyója nem húst, hanem csontot ér, akkor a karom össze van zúzva s neked meg kell válnod Millettetől! XLII. Pincide maga jelentkezett a csendőrségnél, hol fogoly gyanánt letartóztatták. A vizsgálat, ügyében, nem tartott soká. A vád­lott csak a jogos önvédelem pillanatában vált gyil­kossá. Ő is sebet kapott s az egész falu bizonysága szerint, Jeantoux oly eltökélt szándékkal ment ki, hogy útját állja Pierrik­enek! Jeantouxnak a nyilatkozatát ismételték a tanúk, mindnyájan őt vádolva, míg Placidé a népnél még nagyobb becsületben állt, mint addig is. Placidé csakhamar visszanyerte szabadságát. Midőn ismét megjelent a saint-alvérei nép között, mindnyájan, még Gautier Claude is, szerencsekivá­­natok közt szorítottak vele kezet, mielőtt ismét eluta­zott volna Afrikába. XLII. Már jó ideje, mióta Pierrille Millette-el, e jó gazdasszonynyal, egybekelt. Nem messze La Quey­­rietől, egy kis majorságot és földecskét vettek, s azt most szorgalmasan mivelik. Azt hiszem, Plumardie úr, Pierrik­enek egykori gazdája, szintén segítségökre volt e birtok megvásárlásában. A boldog házaspár még mindig fiatal s gyö­nyörködve szemléli szép gyermekei növekedését. Egy fiók és egy lányok van, kik már szintén kijárnak a Rioura halászni meg rákászni, ha kék az ég s verő­fény tűz alá a zöld füzesre. Lorinék még mindig élnek, s Placide — ki most már körülbelől negyvenéves ember — gazdál­kodik a majorságban. A krimi hadjárat után oda­hagyta a szolgálatot s a perigordi zöld mezőségről nem nagyon sóvárog vissza Algir síkságára és a Sze­­basztopol előtti futóárkokba. A Lorinék háza folyvást isten­ áldotta hajlék, honnan a szegény ember soha sem távozhatik a nélkül, hogy tojást és kenyeret ne kapjon, s a tikkadt ván­dornak mindig jut­ott egy pohár bor s nehány falat libapecsenye. Vajha tölthetnék még valamikor újra egy oly kellemes estét, a minőt élveztem egykor, midőn ez egyszerű történet derék hősével megismerkedtem. Ujkéri. Mehádiai napok. I. (M.E.) Lelkem mélyéből meguntam a »régi ró­mait.« A­merre járok, a­hová fordulok, mindig a régi római harcossal találkozom. Mikor azt hiszem, hogy teljesen élvezhetem a természetnek szűz magányát, és az erdők sűrűjében áhítattal hallgatom a vén fák ál­modozó suttogását, előlép a régi rómainak komor alakja, előmutatja dárdáját és pajzsát, kétségtelen bizonyítékok, hogy ez a szentelt magány régi római tábor volt. Ha hallgatom a pataknak csendes mormo­­lását, bámulom a zúgó vízesést, ismét föltűnik a régi római, árukat hord, hidat ver előttem, ahogy az ar­­chaeologusok mindenféle talált római érmekből követ­keztetik. Behatolok repedt sziklák közé, föléje hajo­lok tátongó örvényeknek, — ott a régi római, és hadászati utat vág keresztül rajtok. A hol leköt a modern életnek tarka nyilvánu­­lása, századunk ízlésének és vállalkozásának minden gazdag terméke, kiássák mindazt, mi egy római colo­­niának létezését bizonyítja, a régi templomokat, az emléktáblákat, a házi istenek képeit. Ha hazámnak annyi regényes vidékén barangolok, ha nyugtalan ösztönnel fölkeresem a külföldnek leghíresebb pont­jait, a Duna és Rajna mellett, Alpok és Apenninek között, mindenütt felbukkan a fenhéjázó orr, a ke­mény áll, egy üldöző fatális hang zúgja mindig elembe: »Cívis romanus sum!« De még Mehadian! Milyen kiállhatlanul tola­kodik lépten-nyomon utunkba a régi rómainak hó­dító joga! Magyarország földje eltűnik lábaink alól és teljesen csak Pannónia, Dacia és Moesia történelmi talaján járhatunk. Nemcsak a halhatatlan természet fölött követel itt megemlékezést, a­mi már rég ele­nyészett az idők porában. Itt az élő és mozgó emberi alakok is, fürdővendégek, kik a gyógyterem előtt ét­keznek, a colonnadok között sétálnak a hotel-pamla­­gokon szundikálnak és mindent vissszautasítanak, mi az idő és térnek ily szabályozott felhasználásán túl­­ragadná őket, ők is azt követelik, hogy bennök a régi Róma képviselőit bámulják. Igen az új bukaresti aka­démia kiállította nekik a teljes érvényű bizonyítványt, hogy ők nyelvre névre igazi ősrómaiak. Az a fiatal, pelyhes állú tisztecske, ki már­is három érdemjellel bizonyítja a Plevnán szerzett rendkívüli dicsőséget, okvetlenül a Manliusok és Regulusok egyenes iva­déka. Az a tisztes matróna, ki fesztelen pongyolában, cigarettel szájában várja a fürdőzés óráját, minden kételyen felül közvetlen rokonságban van az erényes Lucretiák fajával. És azt a cifra hölgyecskét, ki kis fián is már a harmadik toilettet mutatja be, a bébé lábait sárga cipőkbe bujtatta és nyakára aranylán­cot rakott, hogyis ne hasonlítanék őt a Gradiusok anyjához! Nem mondhatja-e ő is, ha fiára mutat: »Nézzétek az én gazdaságomat!« Ah, én megkérem a régi rómait, hagyjon már egyszer békén! Ez istenáldott helyen, a paradicsomi természet minden elve között mit bánom minden haj­dani dicsőségét! Mit érdekelhet, hogy már K­aján idejében a Herkules-források világhírrel bírtak és a nagy római urak ott áztatták meg köszvénykínzott tagjaikat! Mit törődöm azzal, hogy Julius Bassus Aureliust a fürdőhöz utaztában meg is gyilkolták, állítólag ama csodálatos alakú hegyhasadékban, mely ez esettől nyerte volna a »rablóbarlang« nevet. Mi közöm ahhoz, hogy Mercurius volt e helynek császári praefectusa és az ötödik légió ott ütötte fel állandó táborát! A százötven áldozati tábla, miket római fürdővendégek, hálájuk jeléül felállítottak, Herkules és Venusnak minden szobra, az a sok talált emlék, egy pillanatig is­mért foglalkoztatják figyelmemet ? A szűk, árnyékos völgyre nem mosolyog-e le csodás átlátszó fénynyel a kék ég, csak úgy, mint évezredek­kel ezelőtt ? A magas Domogled nem uralkodik-e most is oly büszkén a tájék fölött, az acélfényű Cser­­napatak nem folydogál-e most is oly vígan, az erdők buja növényzete nem áraszt-e most is oly üde illatot, mintha mindez csak ma kelt volna ki a földnek ősmé­­héből és mi, az emberek is, csak ma születtünk volna közöttük, nem bírnánk sem múlttal, sem jövővel, csak önfeledt élvezetes jelennel! És mit akarnak még a nagytekintélyű tudósok a bukaresti akadémiában! Mikor fényes táncteremben felgyújtott lámpák alatt lebegnek el előttem a legkecsesebb lények, minőket a föld szülhet, én közvetlenül, minden további gondolat nélkül is elhiszem, hogy az egész világnak lábaikhoz kell borulni. Elfeledtem teljesen a régi Rómát, de szentül vallom az ő hódító dicsőségüket. Nyugodni 850

Next