Fővárosi Lapok 1879. október (225-251. szám)

1879-10-02 / 226. szám

Ez a második írnok. Ő készíti a végzést, kor­társának előolvasása nyomán. Hallom a törvényke­zési phraseologia egyes töredékeit s aztán a követ­kező pont üti meg fülemet: »Passerat Estelle-Noémi Geneviéve, La Gué­­piére Lancelot Raulnak asztaltól elválasztott neje, sat.« — Csupán asztaltól? — kérdé az első Írnok, férjem felé hajolva az Íróasztalon át. — Csupán az asztaltól; úgy van, uram! — vi­­szontá férj­em oly mosolylyal, melyre bajusza fölemel­kedett s kis piros ajka és két sor hegyes foga kilátszott. Szerettem volna megfojtani! . . . Az ajtó megnyílik s egy kis, alacsony, fonyadt képű ember toppan be. Szennyes öltözékéről lerí a nyomor, az ínség. Boglyos haja, csapzott szakála de­­resedni kezd ; megnyűtt nadrága és csizmája legalább egy hét óta nem volt takarítva a sártól; kék és kávé­­szín-kockás mellénye nagyon rövid; sárgás palotát­­jának galléra és ujjai rettenetesen kifényesedtek. Ez­­ a hirdetményragasztó. Az első írnok hideg, gúnyos tekintettel méri végig. — Megint itt van! Hát nem kallódott még el valahol ? — förmedt rá; — úgy látszik, jó egésség­­nek örvend . . . Meglátszik rajta, hogy jó jöve­delme van. A két szorgalmas másoló abba hagyta pilla­natra a munkát, hogy megmosolyogják az első írnok gúnyos megjegyzését s aztán még gyorsabban perce­­gett a toll, mintha az elveszített időt akarnák kipó­tolni. Folytatták az Írást egész dühvel s orruk hegye majdnem a papirt érte. Eközben a hirdetményragasztó letette kalapját, a nélkül hogy az első írnok gúnyolódására legke­­vésbbé is hederitett volna s egy zsíros, kopott selyem házi sapkával pótolta azt. Látszott rajta, hogy töké­letesen elfásult a lelke minden sértegetés és gúnyo­lódással szemben. Egész közönynyel szedett elő zse­béből egy darab kenyeret, meg valami pecsenyefélét, mely egy már használaton kivűl helyezett periratba volt göngyölve s aztán gondosan elhelyezte e tápsze­reket a kalapjában. Majd az első írnok felé fordulva, tompa, rekedt hangon kérdezte: — Hol vannak a fölragasztandó hirdetmények ? — Ott a szekrényben ... folyvást ugyanazon a helyen. — Ugyanazon a helyen, ugyanazon a helyen, — motyog a hirdetményragasztó, — máshová is tehették volna azokat. — Tehettük volna biz azokat, de hát mégis csak oda vannak azok téve!.. Érti-e Benjamin ? — formed rá türelmetlenül az első írnok. — No, jól van, — dörmögi Benjamin, aztán elővesz egy halvány rózsaszín papircsomagot s azt kezében méregetve, fitymáló hangon kérdezi: — Hát nincs több ennél!.. No, ez ugyan nem sokat hajt a konyhára. — Soha sincs megelégedve, — riad rá az első írnok gúnyosan, — mérsékelje magát, öreg, s ne dohogjon itt. Az öreg leül az ő padjára s még folyvást mo­tyogva, a hirdetményeket kezdi számítgatni. Az ajtó újra föltárul. Egy kicsiny, bátortalan ember közeledik az első írnok ur színe elé. Egy kis jegyzéket nyújt felé, párnapi halasztásért esengve, míg tartozásának hátralékát megfizetheti. — Lehetetlenség! — viszonozza az irodatiszt nyers hangon, — a mi a pénzügyeket illeti, ezeknél én saját fejemtől nem határozhatok, mert hát én csu­pán az első írnok vagyok. — De, uram, — vete ellen a szegény ember, — nem kérek én egyebet, csak kétnapi halasztást. — Két napot!... Mily könnyen mondja ön azt ki!... Hátha két nap alatt hitelezője éhen hal meg. — Oh, uram, neki van miből élnie, mert ő gazdag. — Nincs oly gazdagság, mely örökké tart... Egyébiránt térjen vissza ön két órakor. Plumerellel majd értekezhetik ön ebéd után s ha ő enged önnek halasztást, ám ő lássa, én mosom a kezeimet. — De, uram, ma délben jőnek hozzám a végre­hajtók! — kiált föl az alperes, jobbra-balra kétség­­beesett pillantást vetve. — Én mit sem segíthetek a dolgon, — viszonozza a másik, vállat vonva: — jó napot! S a szegény ember lecsüggesztett fővel, fájda­lomtól dúlt arccal távozik. Míg e párbeszéd tartott, egy mellékszobában valamely fiatal asszonynak vagy leánynak a hangja csendült meg a fülemben, ki a »Valse des roses«-t dalolta. A kedves, bájos csengésű hang után, mely meg-megszakadt, úgy vélekedtem, hogy az éneklő hölgy bizonyosan a hivatalszolga leánya lesz, ki csinos házi öltönyében szobáját takarítja, fris vizet töltve a vi­rágtartóba s a bútorokat porolgatva. Mily ellentét mu­tatkozik e dalos, fiatal hölgy és az épen eltávozott szegény ügyes-bajos ember kedélyhangulata között! Ki hinné, hogy a törvényszolgáknak ily gyönyörű hangú s szép leányaik lehetnek ? Ez üde hang azt az időt idézte vissza emlékembe, midőn még én is ily gondtalan fiatal leány voltam s dalolva szakgattam le a rózsát chanoisi kertünkben. Újra láttam gyümölcsösünket vén almafáival, a vete­­mény­ágyakat, a piros szegfűvel szegélyzett ösvénye­ket, és zsenge ifjúságom fölmerült szemem előtt. Pe­dig nem voltam mindennap boldog s a hajlék sem tartozott a legderültebbek közé. Középszerű jólét mellett soha sem lehetünk eléggé vidámak, kivált ha többet kell feltüntetnünk, mint a mivel bírunk. Anyám, hiú és pazarló nő volt s mindig azon törte a fejét, hogy szomszédaink előtt mikép tűnhessék föl mennél gazdagabbnak; atyám nagyon szorgalmas, takarékos ember lévén, földjeivel és karmaival volt elfoglalva; azonban ha rossz aratásnak nézett eléje, egyre zsör­­tölt ránk; ha pedig számlát nyújtottak át neki, úgy kiáltozott akár a páva. A háztartás eléggé tisztességes volt nálunk, hanem én már abban a korban valók, melyben az ember a szivárvány valamennyi színét meglátja. Ám­bár nem valami jelentékeny arahozományra számít­hattam, akkoriban igen derék fiatal emberhez mehet­tem volna nőül, nagybirtokosnak a fiához, ki engem elvett volna csupán szép szemeimért, a­nélkül hogy törődött volna azzzal, várjon van-e pénzem, de anyám nagyon irtózott a gazdálkodó emberektől s azt óhajta, hogy én nagyvilági férfiúhoz menjek férjhez. Ily szem­pontból indulva ki, eljártunk a szomszédos prefectura valamennyi táncvigalmába s eközben találkoztam La Guépiére úrral. Ő párisi ember volt s valamely kül­földi érdemkeresztet viselt, mi hamisított is lehetett; mi több, látogatójegyeire ezt íratta: »Vicomte Lan­celot de La Guépiére«, s azt állítá, hogy ő ama hires­­ lovagnak az ivadéka, mely a makk-filkónak adott ne­vet; kétségkívül innen ered a »baccarat« és »bouillotte« hazárdjátékok iránt való nagy sze­­retete; vérében volt ez már! Nos, erényes leszárma­zás, meg a vicomte-cím, egészen elbódíták anyámnak a fejét, mely már különben is meg volt vesztegetve a La Guépiére úr modora és mézes-mázos beszéde ál­tal ; elhatározták, hogy nekem e Lancelot-ivadékhoz kell nőül mennem húsz évemmel és chanoisi kis bir­tokommal. A­mi a legnagyobb hiba volt részemről: minden ellenkezés nélkül engedtem magamat oly emberrel egyesíttetni, ki kétszerte idősebb volt, mint én, és a­ki ez időtájban már festette szakását, baju­szát. Meguntam volt már a házi jeleneteket s atyám örökös zsörtöléseit. Az a kilátás, hogy Párisban élhe­tek, és úgy elvakított, mint anyámat az a gondolat, hogy leánya vicomtenak a felesége lesz. Aztán azt is elgondoltam, hogy a házasságoknak legalább három­negyedét így szokták kötni... Én már hét éve, mióta férjhez mentem s keser­ves könyeket hullatok, ha visszagondolok d­anoisi szép napjaimra. Oh, mennyi boszuságért engem ehét év alatt, mennyi viszály keserített s mennyi megaláz­tatásnak voltam kitéve! (Folyt. köv.) A szerbek Magyarországon. — A szerb kongresszus alkalmából. — A szerbek 1389-ben a Rigómezőn Zsigmond magyar király és keresztes hada, 1396-ban Nikápoly­­nál a török ellen csatát vesztvén, miután a török Bulgáriát meghódítá, Szerbiát becsapásaival nyugta­lanná, sőt a Szerbiával átellenes magyar Temesközt is rettegteté. Duna-Kevéből — a mai Kubinból — és vidékéről 1412-ben néhány száz szerb család föl­kerekedett és Buda vidékein, jelesen a róluk nevezett Rác-Kevén és Szent-Endrén telepedett meg. 1426-ban az öreg Lázárevics szerb despota rokonával s kije­lölt utódával Brankovics György gyel Budára jött Zsigmond magyar királyhoz és neki a szerb végvára­kat, köztök Belgrádot, Szendrőt védelmébe fölajánlá és átengedé, mivelhogy, a fölajánlás szerint, a magyar királyok Szerbiának egyébként is régóta kegyurai .) Zsigmond király ez alkalommal — mint krónikásaink írják, — az átvett végvárakért Brankovicsnak Bö­szörmény, Debrecen, Munkács, Szolnok, Világosvár aat. uradalmait adományozta; de Pesti Frigyes ok­­mányilag kimutatta, hogy Brankovics emez uradal­makat már korábban bírta. Valószínűleg e szerzemé­nyekkel kívánt magáról eleve gondoskodni, ha a tö­rök netán Szerbiát is elfoglalná, miként Bulgáriát már egészen elfoglalta vala. Brankovics e magyar uradalmaiba hihetőleg szerbeket is nem csekély szám­mal telepített.2) Nándorfehérvárnak 1456-ban tör­tént sikertelen ostroma után pár évvel Gregorievics jeles népet hozott át a Száva jobbjáról Szerémbe. 1481-ben Kinisi Pál,3­ temesvári, szozgonyi László belgrádi bán s Brankovics Vuk ötvenezer szerbet bírt r­á­­­y a címét. Szabbás, a fivérei és Imre király közti viszály kiegyenlítésének örök emlékére alapitá Bácsban a máig álló Kovil zárdát. 2) Hajdú-Böszörményben hallottam, hogy az ottani Rác-Vid pusztára Brankovics telepítette rácok, az enyim és tied közti fogalmakat erőszakos tettekkel zavarván meg, a böszörményiek rájok törtek s minden felnőtt férfit agyon­vertek, de az asszonyokat, gyermekeket megkímélték. Ezek utódai volnának az ottani óhitű lakosok. 3) Kinisi Pált a szerbek, valamint Hunyadi Jánost az oláhok, Zrinyi Miklóst a horvátok, a magyaroktól maguk­nak követelik. Nem vitatjuk, miféle nemzetből születtek e hősök: az tagadhatlan, hogy magyarokul éltek, magyarokul haltak. Budai Ferenc »Polgári Lexikona« szerint Kinisi Pál, a biharmegyei Kinis faluban született alacsonysorsú szülőktől. Mint molnárlegény állott Magyar Balázs lovasai közé, kinek rendkívüli ereje s vitézségei által vezértársa s veje jön. Mint temesi bán Kenéz zárdavárban szokott nya­ralni. Nagyvázsonyban temették el, hol egykori márvány­­szobrának töredékei máig láthatók­ rá, hogy Temesközbe telepedjenek át, majd Somi Józsa, Kinisi utóda és ifjabb Hunyadi János horvát bán ismét tízezer szerbet hoztak át Bácsba, kiket a magyar törvény kedvezése a püspöki tized­adó alól fölmentett, a honvédelem azonban kötelezett,­­ mint­hogy az 1498-as országgyűlés hét névtelen rác despo­­tát két-két bandérium kiállításával rovott meg. Szil­­janovics István vajda néhány ezer emberével Siklós táján nyert II. Ulászló királytól 1507-ben szálló jo­got, sőt adományúl Siklós uradalmát is. Ezeknek, valamint a Zsigmond király óta koronkint egyes családokban a Duna két partján Belgrádtól Győrig letelepedett szerbeknek püspöke elébb Duna-Pönte­­lén, majd Szekcsőn székelt, mely utóbbi hely, mint görög kalmárok telepe, a XV. században Nova villa Macedoniorum nevet viselt, míg a temesköziekének előbb Temesvárt­, ennek a török által 1552-ben lett elfoglaltatása után Boros­ Jenőn — Jenopol — volt széke. A mohácsi vészt követett zavarokban egy bátor kalandor, Csarni Jovan fölvette a vajda címet s tíz­ezer emberével, kik őt mint cárt üdvözlők, garázdál­kodott Szeged vidékén, mignem egyévi hatalmasko­dása után egy szegedi hajdú lelőtte. Ezután a magyar­szerb főemberek: Bakics, Jakusics, Petrovics, Perusics sat., közös erővel harcoltak a török ellen s részt vettek a magyar dolgok intézésében, viszont Temesvárit, Szeged elestével a törökkel együtt harcolni kénysze­rültek Ausztria és az e párti magyarok ellen. A XVI. század végén, midőn Báthori Zsigmond erdélyi feje­delem a temesközi szerbeket fölhívta, vetnék le a török igát: a temesvári pasa hétezer szerb vérével fogta el a lázadást. Brankovics György, ki a régi Brankovics vaj­dák véréből született, a Temesközben 1645-ben, a Folytatás a mellékleten. x) Nemanja István, fia Tesa v. Theodor knesznek, ki magát dalmát királynak is cimzé, tizenhetedik volt a szerb knézek sorában, 644 óta, midőn t. i. a szerbek mai orszá­gukban megtelepedtek. Ő fölhasználva a görög császári csa­ládban támadt viszályokat, a bolgárokkal egy időben ki­vonta magát Konstantinápoly fönhatósága alól s Jön a Szerbián kétszáz évig uralkodott, róla u. n. Nemanics-ház törzsatyja. Három fia maradt : István, Vuk és Szabbás v. Sebő ; ez utóbbi Szerbiának a konstantinápolyi pátriárkától független első metropoütája Zics székhelylyel; egyszers­mind az ország védszentje gyanánt tisztelik. Csontjait, a magyar történetben is szerepelt Szinan pasa 1595-ben milosevoi temetőjéből kiragadván, megégetteté. Nemanics István III. Ince pápától királyi címet s koronát nyert, de öcscsétől Vüktől az atyai örökség arányos részét megta­gadván, ez Imre magyar király segélyét kérte és Imre eré­lyes közbelépésének segélyével fölvette Szerbia ki­ 1004

Next