Fővárosi Lapok 1880. november (252-275. szám)
1880-11-06 / 255. szám
Szombat, 1880. november 6. 255. szám Tizenhetedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, hatvani utca 8. sz. n. emelet. Előfizetési dij: Félévre ..............................8 firt. Negyedévre ...... 4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Modern boszorkány. (Elbeszélés.) Írta Sümegi Kálmán. (Folytatás.) XII. Olgának nem kellett igen sokat magyarázgatnia boldogtalanságát, Zoltán csakhamar megértette. Fiatal asszony vén férj mellett... ez olyan helyzet, a melynél az ilyen vallomásnak hamar hitelt adunk. Zoltán élénk részvétet érzett a grófné iránt s komolyan föltette magában, hogy amennyire tőle telik, vigasztalni fogja. A boldogtalan szív könnyebben viseli fájdalmait, ha azokat egy rokonlélek megosztja vele. Nos, tehát ő ilyen lesz a grófnéra nézve. Egy igazi barát, akinek minden törekvése oda irányul, hogy enyhítse a fiatal asszony boldogtalanságát. Helyzete olyanná vált, hogy alkalma elég nyílt rá. Mint képviselő a fővárosba költözött s a grófné is ott volt. A gróf, ki egésségi szempontokból Meranba utazott, maga kérte föl, hogy minél többször látogassa meg a grófnét s ha annak lovagi szolgálataira szüksége lenne, álljon rendelkezésére. Zoltán napos vendége lett a Csákváry-palotának. A grófné mindig szívesen látta, látszólag megajándékozta bizalmával, föltárta előtte szívét, s egyáltalában játszotta vele szemben a boldogtalant, akinek valóban igaz barátra, őszinte vigasztalóra van szüksége. Hogy hová vezetett ez a barátság, azt könnyű kitalálni. Zoltán férfi volt, Olga asszony, még pedig igen szép asszony . . . Ez is olyan régi történet, mely mindig új marad.. Delila tudta, miben rejlik Sámson ereje és levágta szép buja haját, hogy gyöngévé tegye . .. Hány aszszony követi azóta Delila példáját, csak azért, hogy az erős férfiút gyöngévé tehesse ?! . . . Delila megtette ezt a pogányok kedvéért, — a modern Delilák megteszik a maguk kedvéért... A bibliai pogányok azóta ezer és ezer alakban kisértik a Delilákat, hogy ejtsék rabul a Sámsonokat és a bibliai Sámsonnak azóta ezer és ezer utódja van a mindennapi életben, — mert a régi történet mindig ugyan: a Delilák mindig erősebbek az erős Sámsonoknál . . . Hollós Zoltán is így jutott erre a sorsra . . . Szemei elvesztették éles látásukat, férfias szilárdsága megingott, nem volt ereje széttépni a szép asszony szőtte bűvös tőrt, mint nem tudja széttépni a vergődő méhe a pók finom hálóját. Pedig a páncél, mely Zoltán keblét födte, még legerősebb volt, melyet férfi viselhet: a szerelem páncéla. De egy kacér szép asszony ellen nincs elég erős páncéla a férfinak . . . Az ilyen asszony ha nem tud győzni fegyverrel, győz mással. Ha nem törheti át a páncélt, talál módot, hogy azt szépen levonja az ellenségről és aztán úgy döfi át annak mezítelen szivét. Keres alkalmas pillanatot, álmában, vagy észbontó mámorral ejti hatalmába. Delila Sámsont álmában lepte meg s úgy vágta le haját. Judit Holofernest csókjaival részegítette meg s úgy oltotta ki életét . . . Az álom, a mámor, ez a férfiak gyöngesége. És melyik férfiú nem alszik el puha kis kacsák lágy simogatásától, gömbölyű karok tüzes ölelésétől, csókot adó ajkak forró leheletétől ?! Dajkáknak születtek az asszonyok . . . csak úgy elringatják naiv bölcsődanákkal a gőgicselő kicsinyeket, mint kacér csábjaikkal a bajuszos és szakálas gyermekeket. Azokat a rengő bölcsőkben, ezeket a rengő, habos kebleken ... Olga is az ilyen asszonyok fajához tartozott. A férfiút álomba ringatta, hogy rabjaivá tehesse. A daliás alak, kinek, mint puszta látománynak vallott szerelmet a néma éjszakában, most ott térdel lábai előtt. Izmos vállaira nyugtatja tűzben égő fejét s úgy hallgatja a széles mell alatt dobogó szív lázas lüktetését. Ajakának forró lehelete homlokát érinti s az a magas, nyilt homloka bágyadtan hanyatlik vissza az ölébe. Zoltán az övé, egészen az övé . . . De hát Lenke ?! .. A megcsalt leány hisz, remél és szeret. Nem is sejti a rablást, melyet szivén követtek el. Álmodozik az üdvösségről, melylyel a csalfa álmok hitegetik, elestervezget az öreg nagyapóval, hogy hát minő szép életet élnek majd együtt, ír hosszú, naiv szerelmes leveleket Zoltánnak s még csak nem is kívánja, hogy az szinte olyan hosszú szerelmes levelekben válaszoljon, mert hát tudja, hogy nagyobb dolgai, más kötelességei vannak annak, ott ül a képviselőházban, részt vesz országos tanácskozásokban, a politika zsarnok, egész embert kíván, aki idejét nem fecserélheti el turbékolásokkal. Néha-néha ugyan megvillan ábrándos lelkében a gondolat, hogy talán nagyon is keveset foglalkozik vele Zoltán s ilyenkor elszorul a szive s megsajog, mintha mélységes mélyén gyötrő seb égetné. De hát mindenre talál mentséget. Igaz ugyan, hogy már néhány hete elmúlt a jegyváltás határideje és Zoltán még sem jó, hanem hát azt írja, hogy az országgyűlési szünidő alatt hazajő s akkor minden dolgát rendbehozza. Bizonyosan a jegyváltás is azok közé fog tartozni! Az nem kerüli el a lányka figyelmét, hogy Zoltán leveleiben szinte kerüli az érzelmesebb hangot; de hát istenem, ő már férfiú, csak nem sóhajtozhatik, epedhet unos-untalan, — aztán az a politika rideggé is teszi ám a lelket! Csak futó felhők ezek az apró kételyek a lányka mély szerelmének verőfényes egén. Ritkán támadnak s hamar elsuhannak, még nyomot sem hagyva hátra. Aki úgy hisz, mint Lenke, az egykönnyen meg nem tántorodik. Azután ott csüng a nyakában a talizmán, vékony selyemszalagon kicsi aranymedaillonban Zoltán arcképe, csak rá kell tekintenie, az a sugárzó arc az a nyílt homlok, azok a szép szemek tova kergetik egyszerre a gyanú fellegeit szorongó szívéről.És ő sokszor, nagyon sokszor rátekint arra az arcra, néha órákig elnézi ragyogó szemekkel, mulatoz vele, beszélget hozzá s aztán önfeledten, szűzies kéjjel emeli ajkaihoz, hogy csókokkal borítsa a hideg, puszta képet. Mégis egy este könyezni látják a leányt. Az öreg nagyapó nem veszi észre, de a vén Palinak jobb szeme van, s hamar keresztül lát a szitán s a mint alkalma nyilik, meg is szólítja a busongó lánykát. — Mi történt, édes kis húgom ?! — Miért ? ! — kérdi az megrezzenve. — Olyan szomorú! — Uh, dehogy! — Ne, tagadja, hiszen még most is ott van egy könycsepp a szemében! Ugye sirt ?! — No, igen! — Hát akkor okának is kellett lenni! — Volt. De hát olyan semmi ... A »Karthausit« olvastam, az hatott meg annyira . . . Olyan szomorú dolgok vannak abban a könyvben! . . . A nyitott könyv ott nyugodott a lányka ölében A vén Pali gyöngéden vette onnan föl s fürkészve tekintett a betűs lapokba — Oh, igen ! ! . Ez az! .. Biz ez szomorú dolog ... »Egy remény, mely csalt, vagy teljesült, egy lény, mely hiú, vagy alávaló volt, egy érzemény, mely viszonoztatott, vagy nem — ez mindenünk« ... A nőkre mondja ezt az író . . . Szomorú, de úgy van . . . Néha még a férfiaknál is! No, de holt betű, semmi más ! . . . XIII. A grófné és Zoltán gyönyörteli perceit a gróf váratlanúl egy távirattal zavarta meg, melyben a grófnét sürgősen Meranba hivta. — Nagyon rosszúl van, azt táviratozza, — szólt Olga Zoltánnak, midőn a kellemetlen birt, hogy utaznia kell, tudatta vele. — Okvetlenül utaznom kell még ma! A grófné láthatta Zoltán arcán, mennyire bántotta azt most a válás. A bűnös viszony, mely köztük fűződött, még mindig oly erős és édes volt, hogy azt csak napokra is megszakítani fájt mind a kettőjüknek. A szenvedély még lobogva égett ereikben, a gyönyör poharát még mindig nem ürítették ki, a tiltott helyzet uj és uj ingert adott a mohó vágynak, mely anynyira lealacsonyította a nőt s oly hitványnyá tette a férfiút. A boszorkány csakugyan észbontó bűbájjal bírt, Zoltán egészen rabja lett. Feledte szent kötelességeit, megcsalta miatta a szegény leányt, a ki szeretett s a grófot, a kinek örök bálát fogadott. A szenvedély, melyet a szép asszony keltett benne, rommá zúzta szivében úgy a szerelmet, mint a becsületet. Vakká, részeggé tette, gyönge játékszerré alacsonyította, a kivel egy asszony tehetett azt, a mit akart. És Olga tett is. Föltétlen hatalma volt a tőrbeesett férfi fölött. A szenvedély láncokba verte azt s mint rabszolgát adta a kezébe. A szép asszonynak tetszett a játék. Mulattatta, gyönyört is adott az neki. A kötelesség falai leomlottak . . . vágya kielégítve, anélkül hogy botrány történt volna. Nagyon ügyesen rendezte a pikáns kalandot. A bölcs mama bizonyosan megelégedését fejezi ki okos leányának furfangja fölött, ha majd az eldicsekszik vele. Elveinek diadalát látja ebben is. Azt, hogy egy fiatal szép asszony vén férj mellett is boldog lehet s találhat gyönyört az életben, csak okos és ügyes legyen . . . (Folytatása köv.) A házi barát. (Hollandi beszély.) irta J. J. Cremer. (Folytatás.) A csemege után, mig Glicke papa, talán még mindig lankadtan a vadászat fáradalmaitól, mellényének gombjait szemlélgette s tokáját feszes nyakkendőjére ereszté; míg Glicke mama a tűzhely parázsára mereszté szemét, Fritz ott ült Zsuzsa kisasszony közvetlen közelében, valamit susogva neki, a mit addig, mint keblének legmélyebb titkát őrizett. Egy folyamodásról suttogott, mely Hága felé vette útját: a b... i polgármesteri állomásra vonatkozó folyamodásról. Senkinek sem volt arról eddigelé tudomása. Sok időbe kerül, mig a méltóságos urak határozatot hoznak s a fiatal férfiú hovatovább, naponkint különösebben érzi magát. Ő most bevallja titkát, de szent legyen az! Nem szabad arról Zsuzsának beszélnie, mert ő, Fritz, nem akarja. Ha jól üt ki a dolog, feltűnést fog kelteni s utolsó szavai is ezek voltak: — Zsuzsa, miként gondolkozol te ? Zsuzsa nem tudta, mit gondoljon, de azért így szólt: — Már magában az a gondolat is ! — és hangosan kacagott föl, oly hangosan, hogy Glicke papa fölveté a fejét feszes nyakkendőjéről s elkiáltá magát: »Neró! csipd meg!« — Glicke mama pedig azt állttá, úgy megijedt, hogy minden ízében remeg. Oh, a titok egész délután úgy égeté a jegyzőjelölt szivét, akár a tűz! Először azt mondá, hogy Zsuzsa bohókás leány s midőn Glicke úr tudni akarta, mi történt, azt erősíté, hogy semmi sem, s végre, hogy ő itt sokkal több barátságot élvez, semmint titkolózzék e háznál s annálfogva ő minden himezés-hámozás nélkül bevallja, miben áll a dolog. Nem lehetett tudni, mit jelentsenek eme titokzatos szavak s Glicke azt kérdezte, várjon valamely