Fővárosi Lapok 1882. szeptember (200-224. szám)

1882-09-19 / 214. szám

Melléklet a „Fővárosi Lapok“ 214. számához. telhető, hogy kritikusai iránt sem volt nagyon gyöngéd. Ez irányban csupán két példát kívánunk idézni. »Hangversenyemről eddig csak a »Figaro« és a­­ »Journal des Débats« beszélt. Castel—Blaze nem bo­­­­csátkozik részletekbe; ezek a barmok csak akkor tud­­­­nak beszélni, mikor semmi mondani valójuk sincs.« (XX. levél 1829. november 6.) »A Gondviselés egy előrelátható cselekvénye: Scudo, engesztelhetetlen ellenségem a Revue des deux mondesben, — megtébolyodott.« (CXV. levél 1864. augusztus 18.) . .. »Ön már tudni fogja, hogy a mi jó Scudenk, ki engem a Revue des deux Mondesban folyvást gyalázott, meghalt őrjöngő tébolyban. Vélemé­nyem szerint, őrültsége már tizenöt év óta nyilvánvaló volt. Ne rágalmazzuk a halált, van annak jó, nagyon sok jó oldala.« (CXVI levél, 1864. november 10.) Talán kissé hosszasabban is időztem, mint kel­lett volna, Berlioz, jellemének éppen nem rokonszenves vonásainál, de igazolni kívántam azt, a­mit cikkem elején az utóbbi időben oly divatosakká vált indiskrét leleplezésekről mondtam és a bizalmas levelek gyűjte­ményének elolvasása után valóban joggal kérdezhet­jük magunktól: vájjon kinek és mi haszna van belőle, hogy bebizonyult egyikéről a lángész dicsfényével övezett zeneköltőknek, mennyire tele volt gyarlósá­gokkal és hibákkal, mint ember ? Huszár Imre: Kossuth a magyar szépirodalomról. (d.) Mint lapunk hírei közt följegyeztük, a Pe­­tőfi-társaságnak vasárnapi ülésén olvasták fel ama nagyérdekű levelet, melyet Kossuth Lajos e társulat titkárához intézett. Megköszöni benne a társulat tag­jává történt megválasztatását, melyről nem rég Helfi Ignáctól értesült s melyre magát, mint a ki szépiroda­lommal soha sem foglalkozott, szerényen érdemetlen­­nek tartja. Terjedelmesen szól levelében a szépirodal­mi viszonyokról is és méltó, hogy irók és olvasók gon­dolkodjanak e sorai fölött, melyeknek lényegét itt közöljük. Ezer szálakkal egymásba fűződő viszony van, úgymond, a szépirodalom s a társadalmi élet folyamá­nak sodra közt. Ön panaszt emel a magyar szépiroda­lom ujabbkori iránytalansága s a­mi ezzel szükségsze­­rűleg együtt jár, hanyatlása felett. S e panasz sem nem túlzott, sem nem igazságtalan. Vannak nagyon díszes kivételek, de ezeknek fénye a szabály homályát csak szembeötlőbbé teszi. De miként ne legyen a szép­­irodalom irány­talán, mikor a társadalmi élet erkölcsei is iránytalanok! Az irodalom hanyatlása tükör, mely­ből az erkölcsök hanyatlása vigyorog felénk. Önöknek nem csak egyes írók könnyelműségével vagy silányságával, s azon kiadóknak »non élet« elvű üzérkedésével, kiknél az üzlet mérlegében az erkölcsi rugók nem számítanak, hanem egy társadalmi beteg­séggel is van dolguk, mely nélkül amazok tért nem nyerhetnének. Csak azt szokás vásárra vinni, a­mi ve­vőkre talál; a­mit nem vesznek, annak árulása hamar elmarad. Társadalmi betegségeknél pedig nagyon ne­héz a gyógykezelés, s kellemetlenséggel is jár. Darázs­fészek, melybe belenyúlni olyan vállalat, melyhez amo­lyan »robur et aes triplex circa pectus« kell, a minőt Horác az első hajósnak tulajdonít. Hanem a cél megérdemli, hogy a nemzet jövő­jét szívükön viselő jobbak között akadjanak, kik való­sításának szentelik életüket. Ha a magyar szépirodalom oly kozmopolistikus jelleget öltött, mely a nemzeti érzületre elmosólag hat, ez több, mint baj; ez valóságos veszély, melynek kö­vetkezései kiszámíthatatlanok. A magyarra nézve a magyar nemzeti érzület vesztatüzének eleven lobogása, nemzeti életkérdés. Hanem, midőn ön a kozmopolistikus jelleg­ű idegen termékek áramlata felől panaszkodik, meg vagyok győződve, hogy ezt nem úgy érti, mintha azt óhajtaná, hogy fajunk akár az európai társadalmias­­ság simító befolyásától, akár az idegen irodalom színe­­javának a hazai talajba átültetésétől, elzárkózzék. Ez annyit tenne, mint az eredetiség kedvéért a célon túl­lőni. Van egy bizonyos közösség az európai kultúra birtokában, mely nem ismer földbeirati határokat, s édes magáévá teszi a mi kiválóan jó tűnik fel az iro­dalomban, akár hol terem (példa reá Petőfi költészete s Jókai regényei). A magyarnak tisztán, fényesen, mocsoktalanul fel kell mindig és mindenben tartania nemzeti jellegének sajátos zománcát, de ezt feltartva, európai színvonalon kell állania; a magyar műveltség­nek mindennel,a­mi e rovatba tartozik, magyar zománcú európai műveltségnek kell lenni, mely saját nemzet­egyéni typussal bir, de európai; épp úgy, mint az angol, francia, olasz, német műveltségnek megvan egyenként a maga nemzeti típusa, de mindenik európai. Kétségen kívül valónak tartom, hogy a magyar tudományos irodalom helyesen cselekszik, midőn gon­dos megválasztással a tudomány nevezetes idegen ter­mékeit a magyar talajba átülteti s átültetésükkel a magyar tudományos ismereteknek európai színvonalra helyezkedését megkönnyíti. Egy nyert fok ez, mely álláspontot nyújt a saját erőnkkel magasbra emelke­désre. Ha a magyar szépirodalom óvatos elővigyázat­­tal hasonlóan cselekednék, én nem gondolom, hogy ez a nemzeti érzületnek ártalmára válhatnék, feltéve, hogy kellő gond fordittatnék a megválasztásra s csak az nyujtatnék a magyar olvasó közönségnek, a mi a jó ízlést, a jó és szép iránti fogékonyságot, a családias erényt és azon társadalmi erkölcsök nemesítését segít­heti fejleszteni, melyek az országnak talpkövei. Hanem az ön panaszát éppen az teszi nagyon is indokolttá, hogy nincs meg a kellő megválasztás, s hogy az átültetésre szánt s itt-ott még példányképnek is vett idegen termékek kiválogatásánál hiányzik az er­kölcsi rugó s a társadalmi nagy érdekekre való figye­lem , úgy hogy az érzékiesség ingerével üzérkedés tisztogatás helyet piszkot terjeszt. A piszok pedig ra­gad, ez neki természete. És ez még az iránytalanságnál is rosszabb. Ez kárhozatos irány. Különösen két áramlat van a külföldi divatos irodalom termékei közt, melytől megóva szeretném látni a magyar szépirodalmat. Az egyik amaz érzékcsiklandó, ledér áramlat, mely étvágyat ingerelve a titkos gyönyör, élv, a »go­nosz tudás fájának« gyümölcse iránt, mely a hitrege szerint, már Éva anyánkat is kisértetbe vitte, lazítólag hat a családias kötelékekre, s az erkölcsöket megmé­telyezi. A másik amaz úgy nevezett természeties irány, mely az erkölcsi szemétdombról szedegeti tárgyait, alakjait, mert tetszeleg magának a gondolatban, hogy művészet, legyen az képző, legyen l­író, csak akkor tökéletes, ha hű a természethez. Igen, de a természet­ben virág is van, profanálja a művészetet, ki az­­erköl­csi ganéjdombban turkál utánzandó alakokért. Én azt gondolom , a szépirodalom hivatása emelni, nem pe­dig leszállítani a műveltség színvonalát. Nem hiszem, hogy jó mód a tisztesség megkedveltetésére az, ha mindig csupa aljasság, durvaság piszkát dörgöljük az olvasó­közönség orrához. Nekem úgy rémlik, hogy most az olvasókedvnek nem csak fokozása, hanem tisztázása is kívánatos. Nem­csak sarkantyúra van szükség, hanem fékre is. A jó eredeti olvasmány, melyet önök nyújthatnak, nem zárja ki azt, hogy a selejtes is olvastassák, melyet ön mételyezőnek bélyegez, mert legyen eredeti, legyen for­dítás, az is táp az olvasási kedvnek. Különbség van a mostani feladat és azon koré közt, mely a magyar szépirodalom hajnala volt. Akkor csak az volt a fel­adat, hogy mit a magyar irodalom nyújt, olvastassák; most az is, hogy a­mi mételyes, ne olvastassák, még ha oly szép magyarul szól is. Annál veszedelmesebb, minél szebben szól. Nekem úgy rémlik, hogy a magyar szépiroda­lom színvonalának jó munkák általi emelése mellett, még tanácsos volna módját ejteni, hogy a magyar ol­vasó közönség folyvást tájékozva legyen: mi az, a­mi­től óvakodnia kell, s a figyelmeztetésnek nem kellene általános irányjelzésre szorítkoznia, mert e mellett az történnék, a­mi a népmonda lemocskolt cseresznyéivel történt: »ez a szem nem mocskos« s a dolog vége az lett, hogy a mocskos cseresznye utolsó szemig elfo­­gyasztatott. Ah­­ha az okadatolt megbélyegzéssel oda le­hetne jutni, hogy tisztesség­vesztéssel járjon, ha valaki olyasminek olvasásán kapatik rajta, a­mi a nemzeti érzülettel, a jó ízléssel, az erkölcsiséggel össze nem fér! Ha oda lehetne jutni, hogy a szép kezecskék ne tekintessenek többé szépeknek, ha magukat ily erköl­csi piszoklapok forgatásával megfertőztették. — Ne­héz, de olyan feladat, mely körül már a törekvés is cél. Egy-egy kárhozatos divat ellen nincs hatalmasbb fegyver, mint a nevetségessé tétel: Cervantes Saavedra jut eszembe, a­ki korának egy nyavalyás divatját, a kalandhajhászó állovagiasságot Don Quixottejával a szó szoros értelmében agyonütötte. Mert ne akadhatna egy magyar Cervantes, a most mételyezve garázdál­kodó divat ostorául? De akármint is legyenek ezek, indíttatva érzem magamat még arra figyelmeztetni, hogy azon méte­­lyező áramlatnak legtermékenyítőbb, mert legterjed­­tebb csatornája a, fájdalom! nem ritkán, nagyon is nem ritkán óvatlanul, vigyázatlanul kezelt hírlapi tárcairo­dalom. Ez oly széles körre és oly folytonosan özönlő ár, miként alig hihetem, hogy annak kigőzölgő miazmáit könyvkiadásokkal s felolvasásokkal eloszlatni lehessen. Itt más segédeszközökre is szükség van. Gondoskod­hatnának, hogy a tisztességes hírlapirodalom ne legyen szűkében jó tárca-munkáknak s ne érezze magát a verseny szorongatása által kényszerítve olyanoknak is tért nyitni (a mint bizony gyakran tért nyitnak), a mik »a nemzeti érzületet, a jó ízlést s az erkölcsöket meg­mételyezik.« Én, ki nemcsak nemzetem körén, hanem az emberi társaságon is egészen kívül tengek, tanács­adásra társadalmi bajok közül sem képes, sem illetékes nem vagyok. De a bajt látom. Szolgálj­on jó szándékom mentségemül, hogy szabadságot veszek magamnak önök kiváló figyelmét reá felhívni. 1331 ♦ Fővárosi hírek. * »A rágalom«, Seribe vígjátéka új betanulás­sal került vasárnap és tegnap színre a nemzeti szín­házban. A régi mű, minden szellemessége, leleményes­sége és az előadók buzgólkodása dacára, csak félsikert aratott; igazi érdeklődést nem tudott kelteni. Pedig politikai vonatkozásai, melyekkel Seribe a negyvenes évek francia parlamentarizmusát jellemezte, igen ta­lálok éppen most a mi viszonyainkra; a szituációkban egymást éri a komikum, a dialógok szellemesek. De az egész mese olyan aprólékos fogásokon épül, annyira »csinált«, hogy csak egyes szép részleteket élvezünk, a színpadi technika virtuozitását bámuljuk, de nem hiszszük el, ami előttünk történik, nem érdeklődünk a mese fejlődése iránt. Csillag Teréz k. a. ábrázolta a nemes, ártatlan leányt, kit egy egész város, még ro­konsága is rágalmaz, mind nagyobbra lódítva egy fia­tal embernek könnyedén elejtett szavát. Csillag k. a. nem találta el egészen az önérzetes, komoly, büszke leány hangját; szavalata néha pattogó volt; az utolsó felvonásban azonban, mikor Reymond iránt titkon ér­zett szerelme kitör, méltán aratott zajos tapsot. Ki­tűnő alakítás volt a Halmié, a miniszter bankársógo­rának szerepében, úgyszintén a Vízvárié, ki a hivatalt vadászó kisvárosi polgárt ellenállhatatlan komikum­mal ábrázolta. Náday mint Reymond miniszter, Mol­nár asszony mint húga, s a »mindig nevető« papucs­hős bankár neje, Felekiné asszony, mint a büszke Sa­­venay marquisné osztoztak a tapsokban, melyek gyak­ran hangzottak fel. A szereplőket többször ki is hívta a közönség. A jó előadás egy ideig fen­tarthatja a da­rabot. * A műcsarnok őszi tárlata igen gazdag lesz. A bejelentések határideje a múlt héten telt le s a je­lentkezett művészek névsora előre biztosítja a kiállítás sikerét. Hazai festészeink majd mindnyájan küldenek műveket s nagy számuak lesznek a második sorozat­ban a pályaművek. Képviselve lesz két festőnő is: Nemes Eliza és Vay Sándorné grófnők. Szobrászati műveket Kiss György, Zala (Mayer), Sefcsik, Strobl sat. állítanak ki. Számos külföldi művész is jelentke­zett. A párisi Salonban legutóbb kitüntetett több fest­mény be van jelentve, bizonyságául annak, hogy mű­tárlatunk iránt mind inkább nő a bizalom és érdeklő­dés. A párisi művészek közül Brillouin, Cain, Grand­jean, Poittevin, Abbema s még többen; a belgák közül Abry, Cleynhens, Antony, Onderrea, Verstraete sat. lesznek képviselve ; a németek közül Adám Emil, ki »az agárdi vadásztársaság« című nagy festményét küldi be. * A nemzeti színház operai személyzetében több változás áll küszöbön. Risley Lelia kisasszonyt, ki szombaton oly nagy sikerrel lépett fel, az igazgató­ság szerződtette, egyelőre egy évre, hat­ezer fztal­a az amerikai művésznő lesz hivatva pótolni Bartolucci kis­asszonyt, ki meg fog válni a nemzeti színháztól. Bar­tolucci k. a. évi tizenkétezer forint fizetést kívánt, mit az igazgatóság meg nem adhatott. Szigetiné-Hóman Erzsi asszony szerződtetése iránt is folynak a tárgya­lások. Visszont Beerk­é asszony és Kordin Mariska k. a. szerződések leteltével megválnak a nemzeti szín­háztól. * Uj eredeti operetten dolgozik báró Bánffy György, a budapesti népszínház számára. A három­­felvonásos szöveget Rákosi Jenő irta s a mese a gó­tok ó-korban játszik. Báró Bánffy Györgytől nem rég Kolozsvárit és Nagyváradon tudvalevőleg tetszést közt adtak elő egy »Gólyakirály« című operettet, újabb műve még a télen színre kerül. * A Petőfi-társaság vasárnapi ülésének kiváló érdeket kölcsönzött Kossuth Lajosnak levele, melyet a hazai irodalom érdekében Szana Tamás titkárhoz intézett s mely lapunk más helyén terjedelmes kivo­natban olvasható. Nagyszámú közönség hallgatta vé­gig e levelet, s midőn Komócsy József alelnök befe­jezte annak felolvasását, a tudományos akadémia terme, mely az összes hallgatóságot be sem fogadhatta, szűnni nem akaró tapsokban és éljenzésben tört ki.Utána Bod­nár Zsigmond lépett a felolvasó asztalhoz és jelentést tett a Petőfi-óda pályázatáról. A negyvenkét mű közül a bírálók egyhangúlag a 27-dik számú költeményt ta­lálták a legsikerültebbnek, mint a­mely a költőt talá­lóan jellemzi, lelkesen magasztalja s az ünnephez teljesen méltó lesz. A többi pálya versek közt is van két-három csinos, de a nyertestől távol állanak. A jeligés levélből Endrődy Sándor neve tűnt elő. Alig hangzottak el az éljenek, melyeket a nyertes szerző kapott, midőn Bodnár Zsigmond felolvasta Endrey Sándornak »A szerelem Petőfi lírájában« című érte­kezését. Szorgalommal és csínnal irt dolgozat ez, mely­ben Petőfi szerelmi dalai s tehetségének fejlődése vannak ismertetve. A közönség figyelmét lekötötte e kritikai csevegés. Majd Komócsy József egy lendüle­tes, érzésteli és hatásos költeményét mutatta be, mely a sajtó alatt levő kötetének, »A szerelem könyvé«-nek egyik legszebb darabja. Aratott is vele sok tapsot Reviczky Gyula is két verset olvasott föl. Végül Mar­­gitay Dezső bemutatta Mikszáth Kálmánnak »A ki­rály ruhái« című rajzát, mely telve van elmésséggel. Mind e felolvasások után Jókai Mór elnök jelentést

Next