Fővárosi Lapok 1883. február (27-49. szám)
1883-02-16 / 39. szám
Nyáron társulatával a különböző országos vásárokat szokta fölkeresni, ahol rövid időre színházat rögtönzött valami csűrben, vagy istállóban s egynéhány előadást tartott. Nátásának tudtul adták, hogy készüljön az elutazásra ... Ő erre nem számított. Soha sem lett volna színésznő, ha sejtette volna, hogy a sátorokban s bódékban megalázó vetélkedésre kell lépnie különféle bűvészekkel, bohócokkal és vadállatokkal. Igaz, a színpadra lépett, de első fellépése élő szemrehányás volt, s az övéi között érezte magát. Gyermek volt, kit családja elűzött, de mégis maga körül látta azt a családot, mely tegnap még hódolt neki. Most pedig előtte ismeretlen helyeken kelljen kóborolnia, oly emberekkel együtt, a kiktől irtózott kiknek beszédei és szokásai előtte ismeretlenek voltak. A női szemérem hevesen fellázadt benne és szokatlan szilárdságot kölcsönzött neki. Kinyilatkoztatta Kuzmics Iván előtt, hogy nem akar a vásárokra menni. Kuzmics Iván erre hideg vérrel azt felelte, hogy van rendőrség és kivette a zsebéből a szerződést. A szerződésben az foglaltatott, hogy látása kötelezi magát hat évig játszani, ahol csak Kuzmics Iván kívánja, ellenszegülés esetében tartozik 6000 rubelt fizetni. Kuzmics Iván követelte a pénzt, vagy az engedelmességet. Hiában való volt minden sírás és rimánkodás, látása a Kuzmics Iván hatalmában volt, Kuzmics pedig hajthatatlan maradt. Ekkor eszébe jutott Nátásának az öreg úr, a zenekedvelő, ki őt a színészi pályára buzdította, és hozzá folyamodott segítségért. Az öreg azonnal megjelent a hívásra, udvariasan kezet csókolt Nátásának és meghallgatta panaszát. Rövid gondolkozás után azt mondta, hogy ez csekélység, elhatározta, hogy eladja egyik jobbágykocsiját, a legkitűnőbb klarinétost és kertészt, ki a vadászkürtön is érzi magát, hogy kisegítse látását, és kész viselni a szerződés megszegéséből származó terheket. S mindezért a nagy áldozatért viszontszolgálat fejében csak egyet követelt, valami olyan különöst, amit látása sokáig nem volt képes megérteni, mikor pedig megértette, a méltatlankodás, a harag, a szégyen piros tűzzel futotta be halavány arcát. Kiűzte az alávaló öreget s meghagyta a szakácsnéjának, egyetlen cselédjének, hogy ne engedje többé be a házba. Az öreg gúnyos mosolylyal távozott, mormogva, hogy látott még ilyen esetet... de a vége mind egyre megy ki, az első alkalommal szükséges kissé felháborodni... azután következik a megszelidülés. . . Hanem ezeket a szavakat látása már nem hallotta.Befutott a szobába, magára zárta az ajtót, és a földre borulva a szentkép előtt, soká és vigasztalanul zokogott, megsemmisítve a borzasztó ajánlat által. Egyszerre belátta, hogy mikor színésznővé lett, nem csak lemondott régi ismeretségi köréről, de sőt elvesztette annak becsülését is, tönkre tette jóhírnevét. Most értette meg azokat a túlzó dicséreteket, a kétértelmű beszédeket, azokat a gyöngéd pillantásokat, melyeket színházi tisztelői részéről tapasztalt. Kimondhatatlan utálatot kezdett érezni sikerei s a közönség tetszése iránt. Átkozta tapasztalatlanságát, mely miatt örökre a legsértőbb hódolatok és aljas szándékok céltáblájául kell szolgálnia. Oh ha megszabadulhatna e szégyenletes élettől! Inkább menne koldulni az ajtókba, inkább beszegődnék napi munkára s gyenge kezével keresné meg mindennapi eledelét, akkor legalább nem kellene pirulnia. Észrevétlenül a gondolatai eltévedeztek. Úgy tetszett neki, hogy a grófné mellette ül és különös mosolylyal ajakán arra beszélt, hogy ne utasítsa vissza az öreg ajánlatát. .. Azután a színész társai közeedtek hozzá arccal, mind egymásután...........Kuzimics Iván is, a gimnazista is, sőt az öreg Petroff is, és mindegyik tűrhetetlen közelségből szerelmi mondásokat súgott a fülébe az ismert darabokból, és az / ujjat a szájra téve, titoktartásra intette. És neki úgy tetszett, hogy ezeket hallja és jóváhagyja, és a hideg verejték gyöngyözött egész testén .... láz égette, a feje szédült, és ő panaszosan segítségül kezdte hívni régi barátnőit és ismerőseit. Egész nap önkívületben feküdt látása, a legrettenetesebb forrólázban; nyolc napig lebegett élet és halál közt, de az ifjúság végre győzött. A felcsert, ki doktornak hivatta magát mióta iskolatanácsosi címet nyert, a megrémült szakácsnő a beteg ágyához hívta. Ez a felcser kiválólag a gazdasággal foglalkozott, könyvbe sohasem nézett és találomra gyógyított, és nem másként mint tudományos kollegái, eltüntette néha a betegséget, néha a beteget. A Nátása szervezete még olyan erős volt, hogy megbirkózott az orvosszerekkel. Egéssége felől tudakozódni senki sem jött a városiak közül. Egyedül Petroff volt folyton a szakácsné lába alatt: főzte a levest, futott a gyógyszertárba, siettette a gyógyszerészt, befűtött a kályhába, faggatta az orvost és ápolta látását, mintha tulajdon gyermeke lett volna. A gimnazista a beteg szobája előtt sétált és szomorúan nézett fel a befüggönyözött ablakokra. Előbbi kicsapongó életével felhagyott . . . Mogorva és szótalan lett. Kuzmics Iván is nagyon nyugtalankodott. Gondolatban számítgatta, hogy mennyi vesztességgel jár első színésznőjének betegsége és mennyit kell a fizetéséből lehúznia. Látása rendkívül lassan gyógyult. Az elrepült élet nem akart hozzá visszatérni, mintha tudta volna, hogy terhes ránézve. Mikor Nátása épülni kezdett, megköszönte Petroffnak a gondozását, s olyan bensőleg örült annak, hogy mégis van valaki, aki érdeklődik iránta, hogy Petroff, ezt látva, majd odalett örömében s ettől a naptól kezdve úgy szerette Nátását, mint tulajdon leányát. — Kuzmics Iván minden nap meglátogatta a beteget, s végre megismerve érzékenységét és nemes jellemét, megváltoztatta a hangját. A nagy szünetelés miatt kezdett sopánkodni, melyet nem lehet már semmiképen helyrepótolni; felhozta, hogy kénytelen lesz feloszlatni a társulatot, ő maga is koldus lesz. Egyedül Nátása menthetné meg őket mindnyájukat a végpusztulástól, ha beleegyeznek, hogy menjenek el a temenevi vásárra, ahol nem akármilyen bódéban fognának játszani, hanem szép színházban, műértő közönség előtt. Nátásának már többé nem volt ereje az ellenmondásra, azt mondta, hogy elmegy a hova akarják s a mikor akarják, neki mindegy. A Kuzmics Iván arca kiderült, és az utikészületek megtételéhez fogtak. Tíz napig egyfolytában foltozgatták a lovagi fegyverzeteket, spanyol köpenyeket és több efféle színpadi limlomot javítgatták és újra festették a díszleteket, kemény papírból különféle dolgokat vágtak ki és előkészítették a parókákat. Mikor mindez készen volt, a díszes menet megindult rendeltetési helye felé. (Folyt. köv.) Első Napóleon udvara i. A francia forradalom nem csak politikai tekintetben, teremtett új Európát, hanem a társadalom terén is, egész új viszonyokat hozott létre, melyek sehol sem érvényesültek oly mértékben, mint a forradalom hazájában, Franciaországban. Az 1789-iki év utáni Párisban már nyomát sem lehet fölfedezni ama fényes társaságoknak, melyek az előkelő körök illedelmes hangját, nemzedékről-nemzedékre szállt hagyomány gyanánt örökölték. A játszi vidámság, gondtalan szeretetreméltóság, melylyel Rambouillet marquisnő, vagy Mme de Sablet termeiben, a nap eseményei fölött mulatoztak, egészen eltűnt. Már a tizennyolcadik század szellemes szalonjai, a »bureaux d’esprits,« sokkal komolyabb képet mutatnak, s mert a közszellem ébredésének színtereiül szolgáltak, a jövendő viharok előhírnökeivé váltak. A forradalom azonban a régi erkölcsök e végső hajlékait is romba dönté. Az új eszmék felfogására még éretlen francia társadalom, az azok után való kapkodásban torzképpé válik. Csak az akkori idegen követek jelentéseibe és sürgönyeibe futó pillantást kell vetnünk, hogy a forradalmi társadalom életéről és mozgalmairól tiszta képet nyerjünk. Az erkölcsök fényét és finomságát szenvelgett köztársasági durvaság váltja föl. Minél tisztátalanabb valakinek a gondolkozásmódja és ruházata, annál nagyobb igényei vannak polgártársai tiszteletére. Hogy a társaság mennyire átalakult, ennek megragadó vázlatát találjuk Metternich nejéhez intézett egyik levelében, melyet ő, mint fiatal ember Rastattból irt. A francia köztársaság követeivel együtt érkezett Rastattba, hol atyja, a kongresszusnál, mint császári plenipotentiarius időzött. »Nagy isten« —kiált fel a város megpillantásakor — ,hogy megváltozott e nemzet. A rendkívüli tisztaságot, az utánozhatatlan eleganciát most a legnagyobb piszkosság váltotta fel; a legtökéletesebb szeretetreméltóságot boszantóan félszeg föllépés pótolja és mindent megmondani vélek, ha azt forradalminak nevezem. — E durva fickók mind, mocskos, vörös cipőkbe, kék nadrágba és ugyancsak kék, vagy más színű rövid mellénybe vannak bujtatva, nyakukon selyem vagy kötött kendőt viselnek, hosszú hajat hordanak feketén, piszkosan, s ez utálatos főt óriási, vörös tollal díszített kalap koronázza. Azt hiszem — teszi kissé gúnyosan hozzá, — hogy ijedtében szörnyet halna az ember, ha közülök a legjobban öltözöttel is találkoznék az erdőben.« Több vidorság, de annál ledérebb szellem mutatkozott a lakosság egymás rétegében. Az új állapotok bizonytalansága, a félelem, hogy az embert bármely pillanatban a vérpadra hurcolhatják, sokakat az élvvágy karjai közé, a kicsapongások örvényébe kergetett. Annyi bizonyos, hogy 1793 óta az erkölcstelenség nőttön nőtt. A görög és római szobrok jelmeze szolgált a női ruházat mintaképéül. A szabás és szövet signaturája fedetlenség és átlátszóság volt és ez áttetsző, finom szövetek többet árultak el, mint amenynyit eltakartak. Sőt a lábak is fedetlenül maradtak, a lábujjakat pedig gyűrűkkel és gyémántokkal díszíték. A hölgyvilág majd á la Romanie, vagy á la Grecque, majd ismét á la sauvage öltözve jelent meg. A »barátnők« »courtisane-ok,« »libertine-ek,« özönték el a színházakat, melyek mint különösen a palais royal, a ledérség otthonaivá váltak. Élvvágy volt most a nap jelszava, különösen Robespierre bukása után, midőn mindenki a lehető leglázasabban sietett a forradalom szörnyűségeit a legnagyobb féktelenséggel feledtetni. Mme de Tallien, Barras és mások társaságaiban e ledér szellem uralkodott, mely még Napóleonra sem tévesztette el hatását. E körülményt leginkább láthatni egy leveléből, melyet Párisból testvéréhez, Józsefhez intézet. »E helyen« — írja — »minden szórakoztatásra, az élet kellemessé tételére irányul. A nők mindenütt jelen vannak: színházakban, sétányokon, könyvtárakban. A tudós dolgozószobájában igen szépeket találhat az ember. A föld összes helyei közül csakis itt érdemlik meg ők, hogy a kormányrudat tartsák; a férfiak beléjük is vannak bolondulva, csak rájuk gondolnak, érettük és általuk élnek. A nőnek hat hónapot Párisban kell töltenie, hogy megtudhassa, mi illetti őt és hogyan uralkodhatik.« A körből, hol e nők uralkodtak, választá Napoleon is első nejét, az érdekes creolnőt, Beauharnais Josephiene-t. De eledér, egyedül az elveknek élő társaságokat, melyekben, mint például Talleyrand házában, nympháknak öltözött nők szolgáltak fel, arany kannákban, a kávét és az illatszer ezüst füstölő medencékből árasztó illatát, Napóleon csak addig tűrte, míg ezt céljai kívánták. A nagyravágyó férfiú, kinek szellemét már magasabb tervek foglalkoztatták, ki kezét már kinyújta a korona után, szilárdul el volt tökélve, hogy ez üzelmeknek véget vet. Mint minden ember, ki alacsonyabb állásból nagy hatalomra jut, hajlandó múltját elfeledni, ennek emlékezetét minél inkább eltörülni, úgy Napóleon sem akart többé ama körökről tudni, melyeket, fennebbi levele tanúsága szerint, megelőzőleg oly anynyira vonzották. Testvére Lucien azt meséli, legújabban megjelent emlékirataiban, hogy Napoleon borzadott a »galant« nőktől s e miatt bízta meg Josephine-t, az őt körülvevő társaság purifikálásával; mindazáltal e »borzalmat« sem azelőtt, sem később, valahányszor csak saját élvvágyának kielégítése forgott szóban, nem ismerte, sokkal valószínűbb is, hogy az á la Romaiie és a la Grecque-hölgyek ellen folytatott irtó háború az ő uralmi terveivel függött össze. Napóleon sokkal inkább államférfiú volt, semhogy ne érezte volna, hogy az oly állam, amilyent ő megalapítani akart, a létező társadalmi osztályokkal fenn nem állhat. Ha Siéyes a 18-ik Brunaire-t követő napon akképen nyilatkozott társaihoz: »Polgárok, van egy urunk,« úgy a következmények rohamosan igazolták, hogy az első konsul dicsvágya nem csak arra sarkalta, hogy a politika terén, mint a forradalom legyőzője lépjen fel, hanem, hogy a társadalom reformátorának szerepét is elvállalja. És ha a forradalom és direktórium alatt uralkodott állapotokat tüzetesebb vizsgálatra méltatjuk, be kell vallanunk, hogy Franciaországra, sőt az egész emberiségre nézve nagy szerencse volt, oly férfiú hatalomra jutása, kinél az erő, az ész s az eszközök nem hiányoztak, hogy e zavaros és felfordult időknek véget vessen. Az is bizonyos, hogy Napóleon Franciaország ura sohase lehetett volna, ha maga a nemzet nem vágyott volna oly uralkodó után, ki végre rendezett állapotokat teremt. Nem szenved kétséget, hogy a társadalom összes osztályai csak akkor fordultak ellene, midőn később már egyedül caesari szeszélyei által vezérelteté magát. Most midőn józan ujjáalkotó gyanánt lépett fel, mindenek előtt nem akarta tűrni, hogy első minisztere, Talleyrand törvénytelen frigyben éljen Mme Grand-dal, ki szép, de rettentő ostoba volt. Az idegen követek nejei nem akarták, hogy ő fogadja őket. Bonaparte rögtön kinyilvánítá első miniszterének, hogy vagy szakítson Grand asszonynyal, vagy vegye el. Talleyrand az utóbbira szánta el magát. Midőn egy ízben kérdezték, hogy oly szellemdús férfiú mint volt képes ily ostoba teremtést nejévé tenni, mentségül azt hozta fel: »Az ostoba nő csak önmagát kompromittálja, de az okos néha a férjét is. Míg Napoleon Talleyrand-t a házasságra kényszerinte, addig környezetében sem akart egyáltalában oly nőket tűrni, kik férjeiktől elváltak, vagy tőlük elkülönítve éltek. Midőn Josephinenek elrendelte, hogy eddigi meghittjeivel, Tallien-nel, Mme Hamelin-nel szakítson. Josephine Folytatás a mellékleten: 250