Fővárosi Lapok 1883. február (27-49. szám)

1883-02-16 / 39. szám

Nyáron társulatával a különböző országos vásá­rokat szokta fölkeresni, a­hol rövid időre színházat rögtönzött valami csűrben, vagy istállóban s egyné­hány előadást tartott. Nátásának tudtul adták, hogy készüljön az elutazásra ... Ő erre nem számított. Soha sem lett volna színésznő, ha sejtette volna, hogy a sátorokban s bódékban megalázó vetélkedésre kell lépnie különféle bűvészekkel, bohócokkal és vadálla­tokkal. Igaz, a színpadra lépett, de első fellépése élő szemrehányás volt, s az övéi között érezte magát. Gyermek volt, kit családja elűzött, de mégis maga körül látta azt a családot, mely tegnap még hódolt neki. Most pedig előtte ismeretlen helyeken kelljen kóborolnia, oly emberekkel együtt, a kiktől irtózott kiknek beszédei és szokásai előtte ismeretlenek vol­tak. A női szemérem hevesen fellázadt benne és szo­katlan szilárdságot kölcsönzött neki. Kinyilatkoztatta Kuzmics Iván előtt, hogy nem akar a vásárokra menni. Kuzmics Iván erre hideg vérrel azt felelte, hogy van rendőrség és kivette a zsebéből a szerződést. A szer­ződésben az foglaltatott, hogy látása kötelezi magát hat évig játszani, a­hol csak Kuzmics Iván kívánja, ellenszegülés esetében tartozik 6000 rubelt fizetni. Kuzmics Iván követelte a pénzt, vagy az engedelmes­séget. Hiában való volt minden sírás és rimánkodás, látása a Kuzmics Iván hatalmában volt, Kuzmics pedig hajthatatlan maradt. Ekkor eszébe jutott Nátásá­nak az öreg úr, a zenekedvelő, ki őt a színészi pályára buzdította, és hozzá folyamodott segítségért. Az öreg azonnal megjelent a hívásra, udvariasan kezet csó­kolt Nátásának­ és meghallgatta panaszát. Rövid gon­dolkozás után azt mondta, hogy ez csekélység, elha­tározta, hogy eladja egyik jobbágy­kocsiját, a legki­tűnőbb klarinétost és kertészt, ki a vadászkürtön is érzi magát, hogy kisegítse látását, és kész viselni a szerződés megszegéséből származó terheket. S mind­ezért a nagy áldozatért viszontszolgálat fejében csak egyet követelt, valami olyan különöst, a­mit látása sokáig nem volt képes megérteni, mikor pedig megér­tette, a méltatlankodás, a harag, a szégyen piros tűzzel futotta be halavány arcát. Kiűzte az alávaló öreget s meghagyta a szakácsnéjának, egyetlen cselédjének, hogy ne engedje többé be a házba. Az öreg gúnyos mo­solylyal távozott, mormogva, hogy látott még ilyen ese­tet... de a vége mind egyre megy ki, az első alkalommal szükséges kissé felháborodni... azután következik a meg­­szelidülés. . . Hanem ezeket a szavakat látása már nem hallotta.Befutott a szobába, magára zárta az ajtót, és a földre borulva a szentkép előtt, soká és vigasz­talanul zokogott, megsemmisítve a borzasztó ajánlat ál­tal. Egyszerre belátta, hogy mikor színésznővé lett, nem csak lemondott régi ismeretségi köréről, de sőt elvesztette annak becsülését is, tönkre tette jóhírne­vét. Most értette meg azokat a túlzó dicséreteket, a kétértelmű beszédeket, azokat a gyöngéd pillantáso­kat, melyeket színházi tisztelői részéről tapasztalt.­­ Kimondhatatlan utálatot kezdett érezni sikerei s a közönség tetszése iránt. Átkozta tapasztalatlanságát, mely miatt örökre a legsértőbb hódolatok és aljas szándékok céltáblájául kell szolgálnia. Oh ha meg­szabadulhatna e szégyenletes élettől! Inkább menne koldulni az ajtókba, inkább beszegődnék napi mun­kára s gyenge kezével keresné meg mindennapi elede­lét, akkor legalább nem kellene pirulnia. Észrevétlenül a gondolat­ai eltévedeztek. Úgy tetszett neki, hogy a grófné mellette ül és különös mosolylyal ajakán arra beszélt, hogy ne utasítsa vissza az öreg ajánlatát. .. Azután a színész társai köze­­­­­edtek hozzá arccal, mind egymásután...........Kuz­­i­mics Iván is, a gimnazista is, sőt az öreg Petroff is, és mindegyik tűrhetetlen közelségből­ szerelmi mondá­sokat súgott a fülébe az ismert darabokból, és az­­ / ujjat a szájra téve, titoktartásra intette. És neki úgy tetszett, hogy ezeket hallja és jóváhagyja, é­s a hideg verejték gyöngyözött egész testén .... láz égette, a feje szédült, és ő panaszosan segítségül kezdte hívni régi barátnőit és ismerőseit. Egész nap önkívületben feküdt látása, a leg­­­­rettenetesebb forrólázban; nyolc napig lebegett élet és halál közt, de az ifjúság végre győzött. A felcsert, ki doktornak hivatta magát mióta iskolatanácsosi címet nyert, a megrémült szakácsnő a beteg ágyához hívta. Ez a felcser kiválólag a gazdasággal foglalko­zott, könyvbe sohasem nézett és találomra gyógyított, és nem másként mint tudományos kollegái, eltüntette néha a betegséget, néha a beteget. A Nátása szerve­zete még olyan erős volt, hogy megbirkózott az orvos­szerekkel. Egéssége felől tudakozódni senki sem jött a városiak közül. Egyedül Petroff volt folyton a sza­kácsné lába alatt: főzte a levest, futott a gyógyszer­­tárba, siettette a gyógyszerészt, befűtött a kályhába, faggatta az orvost és ápolta látását, mintha tulaj­don gyermeke lett volna. A gimnazista a beteg szo­bája előtt sétált és szomorúan nézett fel a befüggö­­nyözött ablakokra. Előbbi kicsapongó életével felha­gyott . . . Mogorva és szótalan lett. Kuzmics Iván is nagyon nyugtalankodott. Gon­dolatban számítgatta, hogy mennyi vesztességgel jár első színésznőjének betegsége és mennyit kell a fizeté­séből lehúznia. Látása rendkívül lassan gyógyult. Az elrepült élet nem akart hozzá visszatérni, mintha tudta volna, hogy terhes ránézve. Mikor Nátása épülni kezdett, megköszönte Petroffnak a gondozását, s olyan bensőleg örült annak, hogy mégis van valaki, a­ki érdeklődik iránta, hogy Petroff, ezt látva, majd odalett örömében s ettől a naptól kezdve úgy szerette Nátását, mint tulajdon leányát. — Kuzmics Iván minden nap meglátogatta a beteget, s végre megismerve érzékenységét és nemes jellemét, megváltoztatta a hangját. A nagy szünete­lés miatt kezdett sopánkodni, melyet nem lehet már semmiképen helyrepótolni; felhozta, hogy kénytelen lesz feloszlatni a társulatot, ő maga is koldus lesz. Egyedül Nátása menthetné meg őket mindnyájukat a végpusztulástól, ha beleegyeznek, hogy menjenek el a temenevi vásárra, a­hol nem akármilyen bódéban fognának játszani, hanem szép színházban, műértő közönség előtt. Nátásának már többé nem volt ereje az ellenmondásra, azt mondta, hogy elmegy a hova akarják s a mikor akarják, neki mindegy. A Kuzmics Iván arca kiderült, és az utikészületek megtételéhez fogtak. Tíz napig egyfolytában foltozgatták a lovagi fegyverzeteket, spanyol köpenyeket és több efféle szín­padi limlomot­ javítgatták és újra festették a díszle­teket, kemény papírból különféle dolgokat vágtak ki és előkészítették a parókákat. Mikor mindez készen volt, a díszes menet megindult rendeltetési helye felé. (Folyt. köv.) Első Napóleon udvara­­ i. A francia forradalom nem csak politikai tekin­tetben, teremtett új Európát, hanem a társadalom terén is, egész új viszonyokat hozott létre, melyek se­hol sem érvényesültek oly mértékben, mint a forrada­lom hazájában, Franciaországban. Az 1789-iki év utáni Párisban már nyomát sem lehet fölfedezni ama fényes társaságoknak, melyek az előkelő körök illedel­mes hangját, nemzedékről-nemzedékre szállt hagyo­mány gyanánt örökölték. A játszi vidámság, gondta­lan szeretetreméltóság, melylyel Rambouillet marquis­­nő, vagy Mme de Sablet termeiben, a nap eseményei fölött mulatoztak, egészen eltűnt. Már a tizennyolca­dik század szellemes szalonjai, a »bureaux d’esprits,« sokkal komolyabb képet mutatnak, s mert a köz­szellem ébredésének színtereiül szolgáltak, a jövendő viharok előhírnökeivé váltak. A forradalom azonban a régi erkölcsök e végső hajlékait is romba dönté. Az új eszmék felfogására még éretlen francia társadalom, az azok után való kapkodásban torzképpé válik. Csak az akkori idegen követek jelentéseibe és sürgönyeibe futó pillantást kell vetnünk, hogy a forradalmi társa­dalom életéről és mozgalmairól tiszta képet nyerjünk. Az erkölcsök fényét és finomságát szenvelgett köztár­sasági durvaság váltja föl. Minél tisztátalanabb vala­kinek a gondolkozásmódja és ruházata, annál na­gyobb igényei vannak polgártársai tiszteletére. Hogy a társaság mennyire átalakult, ennek megragadó vázlatát találjuk Metternich nejéhez inté­zett egyik levelében, melyet ő, mint fiatal ember Ras­­tattból irt. A francia köztársaság követeivel együtt ér­kezett Rastattba, hol atyja, a kongresszusnál, mint csá­szári plenipotentiarius időzött. »Nagy isten« —kiált fel a város megpillantásakor — ,hogy megváltozott e nemzet. A rendkívüli tisztaságot, az utánozhatatlan eleganciát most a legnagyobb piszkosság váltotta fel; a legtökéletesebb szeretetreméltóságot boszantóan fél­szeg föllépés pótolja és mindent megmondani vélek, ha azt forradalminak nevezem. — E durva fickók mind, mocskos, vörös cipőkbe, kék nadrágba és ugyan­csak kék, vagy más színű rövid mellénybe vannak buj­tatva, nyakukon selyem vagy kötött kendőt viselnek, hosszú hajat hordanak feketén, piszkosan, s ez utála­tos főt óriási, vörös tollal díszített kalap koronázza. Azt hiszem — teszi kissé gúnyosan hozzá, — hogy ijedtében szörnyet halna az ember, ha közülök a leg­jobban öltözöttel is találkoznék az erdőben.« Több vidorság, de annál ledérebb szellem mu­tatkozott a lakosság egy­más rétegében. Az új álla­potok bizonytalansága, a félelem, hogy az embert bár­mely pillanatban a vérpadra hurcolhatják, sokakat az élvvágy karjai közé, a kicsapongások örvényébe ker­getett. Annyi bizonyos, hogy 1793 óta az erkölcste­lenség nőttön nőtt. A görög és római szobrok jelmeze szolgált a női ruházat mintaképéül. A szabás és szö­vet signaturája fedetlenség és átlátszóság volt és ez áttetsző, finom szövetek többet árultak el, mint a­meny­nyit eltakartak. Sőt a lábak is fedetlenül maradtak, a lábujjakat pedig gyűrűkkel és gyémántokkal díszíték. A hölgyvilág majd á la Romanie, vagy á la Grecque, majd ismét á la sauvage öltözve jelent meg. A »barát­nők« »courtisane-ok,« »libertine-ek,« özönték el a színházakat, melyek mint különösen a palais royal, a ledérség otthonaivá váltak. Élvvágy volt most a nap jelszava, különösen Robespierre bukása után, midőn mindenki a lehető leglázasabban sietett a forradalom szörnyűségeit a legnagyobb féktelenséggel feledtetni. Mme de Tallien, Barras és mások társaságaiban e le­dér szellem uralkodott, mely még Napóleonra sem té­vesztette el hatását. E körülményt leginkább láthat­ni egy leveléből, melyet Párisból testvéréhez, József­hez intézet. »E helyen« — írja — »minden szórakoz­tatásra, az élet kellemessé tételére irányul. A nők mindenütt jelen vannak: színházakban, sétányokon, könyvtárakban. A tudós dolgozó­szobájában igen szé­peket találhat az ember. A föld összes helyei közül csakis itt érdemlik meg ők, hogy a kormányrudat tartsák; a férfiak beléjük is vannak bolondulva, csak rájuk gondolnak, érettük és általuk élnek. A nőnek hat hónapot Párisban kell töltenie, hogy megtudhassa, mi illetti őt és hogyan uralkodhatik.« A körből, hol e nők uralkodtak, választá Napoleon is első nejét, az érdekes creolnőt, Beauharnais Josephiene-t. De e­le­dér, egyedül az elveknek élő társaságokat, melyekben, mint például Talleyrand házában, nympháknak öltö­zött nők szolgáltak fel, arany kannákban, a kávét és az illatszer ezüst füstölő medencékből árasztó illatát, Napóleon csak addig tűrte, míg ezt céljai kívánták. A nagyravágyó férfiú, kinek szellemét már magasabb tervek foglalkoztatták, ki kezét már kinyújta a koro­na után, szilárdul el volt tökélve, hogy ez üzelmeknek véget vet. Mint minden ember, ki alacsonyabb állás­ból nagy hatalomra jut, hajlandó múltját elfeledni, ennek emlékezetét minél inkább eltörülni, úgy Napó­leon sem akart többé ama körökről tudni, melyek­et, fennebbi levele tanúsága szerint, megelőzőleg oly any­nyira vonzották. Testvére Lucien azt meséli, legújab­ban megjelent emlékirataiban, hogy Napoleon borza­dott a »galant« nőktől s e miatt bízta meg Josephine-t, az őt körülvevő társaság purifikálásával; mind­­azáltal e »borzalmat« sem azelőtt, sem később, vala­hányszor csak saját élvvágyának kielégítése forgott szóban, nem ismerte, sokkal valószínűbb is, hogy az á la Romaiie és a la Grecque-hölgyek ellen folytatott irtó háború az ő uralmi terveivel függött össze. Na­póleon sokkal inkább államférfiú volt, semhogy ne érezte volna, hogy az oly állam, a­milyent ő megalapí­tani akart, a létező társadalmi osztályokkal fenn nem állhat. Ha Siéyes a 18-ik Brunaire-t követő napon akképen nyilatkozott társaihoz: »Polgárok, van egy urunk,« úgy a következmények rohamosan igazolták, hogy az első konsul dicsvágya nem csak arra sarkal­ta, hogy a politika terén, mint a forradalom legyőző­je lépjen fel, hanem, hogy a­ társadalom reformátorá­nak szerepét is elvállalja. És ha a forradalom és di­rektórium alatt uralkodott állapotokat tüzetesebb vizsgálatra méltatjuk, be kell vallanunk, hogy Fran­ciaországra, sőt az egész emberiségre nézve nagy sze­rencse volt, oly férfiú hatalomra jutása, kinél az erő, az ész s az eszközök nem hiányoztak, hogy e zavaros és felfordult időknek véget vessen. Az is bizonyos, hogy Napóleon Franciaország ura sohase lehetett volna, ha maga a nemzet nem vágyott volna oly ural­kodó után, ki végre rendezett állapotokat teremt. Nem szenved kétséget, hogy a társadalom összes osztályai csak akkor fordultak ellene, midőn később már egye­dül caesari szeszélyei által vezérelteté magát. Most midőn józan ujjáalkotó gyanánt lépett fel, mindenek előtt nem akarta tűrni, hogy első minisztere, Tal­leyrand törvénytelen frigyben éljen Mme Grand-dal, ki szép, de rettentő ostoba volt. Az idegen követek nejei nem akarták, hogy ő fogadja őket. Bonaparte rögtön kinyilvánítá első miniszterének, hogy vagy szakítson Grand asszonynyal, vagy vegye el. Talley­rand az utóbbira szánta el magát. Midőn egy ízben kérdezték, hogy oly szellemdús férfiú mint volt képes ily ostoba teremtést nejévé tenni, mentségül azt hoz­ta fel: »Az ostoba nő csak önmagát kompromittálja, de az okos néha a férjét is.­ Míg Napoleon Talley­­rand-t a házasságra kényszerinte, addig környezeté­ben sem akart egyáltalában oly nőket tűrni, kik fér­jeiktől elváltak, vagy tőlük elkülönítve éltek. Midőn Josephinenek elrendelte, hogy eddigi meghittjeivel, Tallien-nel, Mme Hamelin-nel szakítson. Josephine Folytatás a mellékleten: 250

Next