Fővárosi Lapok 1883. február (27-49. szám)
1883-02-16 / 39. szám
Fényszárnyu csillag..., (A. Lacaussade.) Fényszárnyu csillag, te kis éji vándor, Ki jársz titokzatos nagy utakon : Van-e helyed az ég egy rejtekében, Hol mondhatod : »Itt végre nyughatom !« Halk röptű szél, ki lankadó erővel Bolyongsz, miként busongó száműzött: Van-e valahol pihenésre fészked, Mezőn, habok fölött, falomb között ? Nagy óceán hulláma, ki zajongva Vívod a büszke bérc kemény falát : Van-e part, mondd, hol vetve csöndes ágyad, A fáradság után mi nyugtat ád ? S te szív, tévelygő, zaklatott, gyötört szív, — Sebzett a sors nehéz csapásból: — Van-e számodra hely földön vagy égben, Ahol feledni tudsz s megnyughatol ? Bogdánfy Lajos. .-----UFSoäfr» ..... Csokonai és Lillája. (Felolvasás.) Írta Endrődi Sándor. (Vége.) A tündérvilág fel volt dúlva. »Nem is bánom ! Nem is tehetek róla!« Balga gyermek, majd egykor megbánod, majd egykor fájni fog, de már akkor késő lesz ! Majd jön idő, mikor mentegeted magadat s el akarod hitetni lázadó szíveddel, hogy Csokonainak visszataszító arca volt; elosztogatod a költő szerelmes leveleit, mintha menekülni akarnál az emlékektől s késő vénségedben, mikor már nem Lilla lesz a neved, hanem Rebeka, előveszed a megmaradtakat s rideg magányodban, a mindörökre letarolt múlt zörgő avarja közt, fonnyadt kézzel forgatod e szenvedélyes vallomásokat, melyek egykor téged illettek s megsiratod őket késő könyekkel, keservesen! »Nem is bánom! Nem is tehetek róla!« A költő nem hallott egyebet, csak e nehány röpke szót. Bezárult fölötte a menny s kiterjedt előtte a sivatag. Mint mikor egész viruló tavaszt bedérporoz s fehér zúzzal belomból a visszakerülő tél, olyanná lett élete. Nem maradt más hátra, mint elbúcsúzni Lillájától. Ám az a búcsúlevél, melynek minden sorából kiragyog a költő nagy szíve, s melyet megindulás nélkül csak Lilla olvashatott: »Lilim! Én tégedet még most is halálból szeretlek, még most is, Lilim. Ah, szeretett Lilim, ez a levelem az utolsó hozzád az életben ... Oh áldott leányka, tartsd meg az én szerencsétlen nevemet magadnál , jusson eszedbe olykor-olykor, hogy egy érzékeny fiatal készebb lett volna téged leírni, hogysem a világot... De ne, ne epeszd ily kellemetlen emlékezéssel vidámságra teremtett szivecskédet. Felejtsd el az én nevemet, felejtsd minden indulataimat azon boldogságnak kebelében, melylyel sorsod most biztat. Ejts egy pár könycseppet ez utolsó levelemre: ez nekem és az én leghívebb szeretetemnek elég áldozat fog lenni te tőled. Én pedig megárasztom az én kényeimet, hadd folyjanak ki zápor módra az én indulataim mind a két szememen. Csodálkozom, hogy szíved úgy megváltozott, úgy elpártolhatott attól, akinek már ajánlva lenni látszott. Bizonyosan valami nagy vétségemnek kellett lenni ellened, amely irántam téged oly idegenné tehetett. Mi lehet az ? én még csak gyanítani sem tudom, sőt esküszöm az egekre, mindenre ami Szent, — esküszöm saját szívemre, hogy tudtomra ugyan semmivel sem tartom magamat ily elhagyásra érdemesnek ! De talán nem is bírtam én soha is a te szívedet ; talán csak magam álmodoztam magamat oly bol-i dognak, hogy te engemet szeretsz, te pedig vagy nem szerettél, vagy nem hitted, hogy én téged oly teljes szívemből szeresselek, mert különben soha sem tettél volna ily szerencsétlenné. Ha pedig te is úgy szerettél engemet, mint én téged, úgy boldogtalan vagy te is és jövendőben is a te keserűséged duplázni fogja az én magányos keserveimet. Oh Juliskám, ha ez így van, szánlak tégedet! Mért nem adtad ki magadat akkor ejzve csak egy-két szócskával is ? Még az én legszomorúbb szavaimat is ezzel fogadtad el: »Nem is bánom, nem is tehetek róla !« Én ebből mit húzzak ki egyebet a legrettenetesebb megvetésnél ? Ha ezt nem mondtad volna, vagy irántam való hív szeretetednek legkisebb jelét adtad volna, —eddig ketté volna vágva a csomó s túl volnánk, kincsem, mindenen. Még most nem lett volna késő, meg lehetett volna orvosolni mindent és József-napon a gróf hintáján láttál volna bemenni udvarotokra: két hét múlva minden könyhullatásunk örömkönyekre változtak volna! De mivel önönmagad mondtál le rólam, enge-j í met vétkesnek soha nem vádolhatsz ; engemet, a ki ' irántad még most is soha meg nem aluvó indulattal ! lángolok, nem kárhoztathatsz ! A te szíveden állott, akinek add; senkinek erőszakot tenni rajta nem lehetett volna. Az én feljövetelem s a te eltökéllett szánjdékod rábírták volna kedves szüleidet, hogy annak engedjenek által, a kit te szeretsz és a ki téged oly igen szeret. Két hét múlva egy szép városbeli professzorné lettél volna, én pedig a legboldogabb teremtés te általad. Én te benned soha egyebet nem néztem, hanem , a mit nézhet egy philosophus, a ki a virtusnak barátja és egy érzékeny poéta, a kinek gusztusa nem l éppen otromba. A mi a te lelkeden kívül van, azt én másban is föltalálhattam volna. Egy érdemes hiva-alú s elegendő fizetésű ifjú ember mindig biztathatja a magát gazdag menyasszonynyal, de az én lelkem sokkal nemesebben gondolkozó, hogysem indulatait pénzért árulja. Én tégedet csupán magadért kedveltelek. »De már ennek mind vége van s pedig én miattam van-e ? kérdezd meg magadat. Én bánom, de mit tehetek róla ? erővel senki szivével nem bánhatok. Fejet hajtok hát a kényszerítő szükségnek s minthogy te nem szeretsz , nem is törekedem szép személyed birtokára. Elmegyek Keszthelyre és csak édes emlékezeítedet viszem el magammal. Üres lesz az én szobám , teteled, de szivemben mindenkor jelen leszel! Elmegyek Keszthelyre, te pedig Almásra s két egymásért teremtett szív ily messze fog egymástól esni. . . mindörökre ! Légy boldogabb mint én s töltsd nagyobb megelégedéssel ifjúi napjaidat; légy boldogabb mint én, édes reményem! és a bánat sohse üljön a te szép arcaidra, melyek engem állandó bánatra kényszerítenek. Légy oly boldog, hogy én soha eszedbe ne jussak. Egy szerencsétlennek emlékezete ne zavarja meg a te nyugalmadat.Én holnap délután indulok, elhagyom ezt a Komáromot végképen, amelytől te is majd meg fogsz válni. És mi, mi nem együtt fogunk menni! Még holnap reggel elbúcsúzom kedves szüleidtől, akiket szívességükért mindenkor tiszteltem, a kiket ék mely forrón szerettem azért, hogy Lillát neveltek az én számomra! Akkor meglátjuk még egymást ez életben s ab Lillám, többször sohasem. Örökös határral lesz felvonva közöttem és közötted, végkép elválunk egymástól, te az örömre, én pedig a holtig tartó szomorúságra. Eddig volt, hogy szerettelek, már most csak tisztelnem szabad tégedet; a szerető név baráttá változott, de oly baráttá, a ki csak a Balaton partjairól sóhajtozhat te utánad . . . Élj vígan a legtisztább boldogságnak karjain . . . Szeressen oly forróan az ég, mint én mindenkor szerettelek. Isten hozzád. Csókol, lak, még egyszer, — a legutólszor csókollak. Ah, elvesztett, kedves Lillám, isten hozzád!« *) így végződött e kilenc hónapig tartó s Csokonainak egész életére kiható viszony, melynek örömei, fájdalmai megannyi gyöngygyé alakultak át a »Lilladalok«-ban. De e dalok Lillája egészen más, mint az élet Lillája. A költő a gyarló asszonyt ideállá teremtette, besugarazta szellemével, szívének boltig tartó imádatával. Fiatalon halt meg, Lilla késő vénséget ért. Azt szokták mondani, hogy a szerelem a nőnél az életnek nem csupán egy része, de maga az egész élet, a teljes élettörténet, férfi embernél pedig csak olyan jelenet, olyan epizód-féle. Itt megfordítva történt. Csokonai soha sem nősült meg; Lilla kétszer is férjhez ment. Úgy látszik, jobban tetszettek neki az epizódok. V' ‘7 . Péntek, 1883. február Ki. 39. szám. Huszadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: m I . t. Félévre......................... . 8 frt. Negyedévre.....................4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. 4 nevelt leány. (Orosz elbeszélés.) Írta gróf Sollogub. (Folytatás.) Nyugodt, de bánatos tekintetét körülhordozta az egész termen. A páholyokban ültek ifjúságának tegnapi barátnői. Ebben a pillanatban az egész terem csengett a kiáltásoktól és tapstól. A férfiak mind egytől egyig felugrottak helyeikről, a részvétnek valami villanyos folyója által járva át, mely néha nagy néptömegeket elragad, egyszerre akartak kifejezést adni az árva iránti rokonszenvüknek. Minden szem csillogott, a tüntetés mind zajosabb lett, úgy hogy a darabot félbe kellett szakítani. Némely asszonyságok meg voltak hatva, némely kisasszonyok szemérmesen sütötték le a szemöket. Az öreg asszonyok mormogtak valamit a foguk közt. Kuzmics Iván, behúzva a nyakát a gallérjába, dörzsölte a kezeit. A színészek kitátották a szájukat. Petroff kicsi bija, hogy nem kezdett táncolni a kulisszák mögött örömében. Nátása sírt. Soha ilyen nem történt a kormányzósági városban. Lassan lassan a lelkesülés lecsillapodott, és a közönség ismét közönség lett, azaz egy tudatlan, elkényeztetett gyermek, kinek mindennap új játékszer kell. A hatás, melyet látásának a színen való megjelenése keltett, s mely oly mély benyomást tett mindenkire, lassanként elenyészett. Az első előadás után mások következtek s a kormányzósági város teljesen elfelejtette a szegény hátása első fellépését. Kezdték birálgatni drámai tehetségét. Voltak olyan elitélőbirái, akik Pétervárott is voltak. Pártok képződtek. Ezek a pártok egészen eltértek később a vita eredeti tárgyától és személyeskedésekhez, megszólásokhoz fordultak, s végül egymás közt hasonlottak meg ez emberek. Valóban több ház összezördült e miatt, és ebben az évben annyi civakodás volt, ahány különböző nézet, úgy hogy a tél legészrevétlenebbül és a legkellemesebben tölt el. Látásával már senki sem foglalkozott. Ő öltözködött, énekelt és nevetett, mivel kellett öltözködnie, énekelnie és nevetnie. A színház megtelt mindig, őt mindannyiszor kihívták, — mi kell még ennél több ? Eljött a tavasz, vagy jobban mondva az év azon része, mely nálunk a tavasz kötelességeit végzi. A birtokosok kezdték a jóidőt várni, és hosszú, hosszú várakozás után, az első kis napsugár előtüntével elszéledtek falura. A kormányzó elindult körútjára. A színházat bezárták. Nátása remélte, hogy kipihenheti magát a ránézve elviselhetetlen élet után, de Kuzmics Iván ki tudta használni jövedelemforrásait. *) E levél, az összes adatokkal együtt Haraszti Gyula »Csokonai Vitéz Mihály« című szép monographiájából van véve.