Fővárosi Lapok 1883. november (256-280. szám)
1883-11-01 / 256. szám
lépteik elárulják, hogy valamely ügyben fáradoznak; jönnek-mennek, anélkül hogy jobbra vagy balra tekintgetnének; könyökükkel a mellettök elhaladónak arcát vagy mellét érintik, de nem kérnek bocsánatot, mert akkor meg kellene államok; a megállás időveszteséggel járna, holott az idő a pénz. Figyeljük meg Londonnak a zaját! Hangyafészek- vagy méhkas-zsibongás, ez vagy inkább hullámok moraja, nagy egyhangú és folytonos moraj, melyből egyes zaj nem válik ki. Az efféle emberek nem azért távoznak hazulról, hogy mulassanak. Ők még a mulatságot is dolognak tekintik. Nézzünk be valamelyik korcsmába! Az ott helyet foglalt ivók azért vannak ott, hogy igyanak s nem valami más teendő végett. Kétszerkettő , négy, ők isznak. Ők csak egyenesen előre néznek, mint az utcán; beszélnek ugyan balkéz felől eső szomszédjukhoz, de nem látják ezt, hogy láthassák, meg kellene kissé fordulniok. A német nép is épp oly keveset különbözik jellegében, mint az angol. Fővonásuk a munkásság, az ernyedetlenségig. A Rajnán túl azonban nincsenek örökké elfoglalva; olykor sétálgatnak is, de mily közönyös arccal! Mily vontatott lépéssel! Mindaman polgárok és polgárnők, akik a »hársak« alatt sétálgatnak, oly lassúknak látszanak. Mikor kisétálnak is, oly arcot vágnak, mintha vissza akarnának térni minden pillanatban. Franciaországban, ellenkezőleg, az emberek arca a járás-kelés iránt való előszeretetet árulja el. Mily élénkség, mily lelkesültség, hangzavar, mily változatosság az arckifejezésben! Mindenki a saját maga ura az utcán; az egyéni lelkesültség szabadsággá fejlődik. Ahány egyén, annyi jellem ! Járjanak bár lassan avagy sebesen, soha sem járnak sem egyforma lassan, sem egyforma gyorsasággal. E két ok áll örökké szemben egymással: látni, vagy láttatni. Ha valamely sétáló nem figyel másokra s azzal sem látszik törődni, vájjon nem vonta-e magára másoknak a figyelmét, kíváncsiságát, nem arra gondolnak az emberek, hogy az illető talán dolga után lát, hanem a fölött töprengenek, vájjon mily bánat lehet az, mint annyira közönyössé tette; szemmel kisérik lépteit s találgatják a baját. Az 1848 év april havának egyik napján a boulevard sétálói ilyeneknek mutatkoztak amaz írói nemzedék egyik legjelesbikével szemben, amely az 1830- dik év után következett. E férfi, ki már tiz év óta állt kétségbevonhatatlanul a jeles író hírében, megkapta a becsületrend szalagját s akadémiai tag lett, Nadal György volt. Negyven éves korában is megőrizte ő második ifjúságát, mely Párisban oly ritkaság, a melyben a szellemi tevékenység fokozódik és újabb érzelmek keletkeznek. A havi szemlék tüzetesen írtak ismertetést egy-egy kötet művéről, melyet évenkint közzétett s melynek értékét, a kiadóval szemben, ő maga állapította meg. Ama húsz író közé tartozott ő, a kiket a világ keresve keres s ama tíz közé, a kik a nőknek írnak, pedig még nőtelen volt. Vajjon mitől eredhetett komorsága? Minő bánat vonhatta őt el annyira a világtól s az élőlényektől, a kik őt ismerik és a kiket ő is ismert ? Azon kávéházban, ahol reggelizni szokott, barátainak egyike egy fiatal embert mutatott be neki, ki a vidékről érkezett s az irodalmi pályára szánta magát. György biztatta őt, tudva, hogy hasonló esetekben a jó tanács mit sem árt. Aztán, midőn egyedül maradt, eszmeláncolatnál fogva visszaemlékezett a saját irodalmi kísérleteire, első cikkére, első könyvére, nyomtatásban először látott nevére; hajdani örömeinek elpárolgott illatát újra föllelte : a szellemes csevegést, a benső barátságot, melyet eszmeközösség idéz elő; a dicsőítéseket, melyeket húszszor is át szoktunk olvasni s az ócsárlásokat, melyek a vetélkedésből erednek; az utazásokat, melyekből tapasztalást merítünk, ama tudattal, hogy papírra vetjük azokat; szalonokat, melyekben beszélünk, tudva, hogy hallgatókra találunk; ismeretlen műveket, melyeket sajátunknak tudunk; eltávozott irodalomkedvelőket, kik büszkék arra, hogy barátaink lehetnek; a pénzben való gyarapodást, mely oly kedves az ábránd embereinek, akik valamely álmukat óhajtják megvalósítani. — S mindez engem éppen nem izgat föl többé! — gondolta magában György. — S miért nem ? Vajjon a vágy kialudt volna bennem ? Oda volna immár ifjúságom ? Oh, nem. Csakhogy ezek az örömök fokozódtak a fáradság által, melybe azok húsz éves koromban kerültek s mely most nem áll arányban a gyönyörökkel. A barátaimmal való csevegés untat, mert ismerem őket tetőtől-talpig; baráti viszonyaim szokássá váltak s valamely szokás, bármily jó legyen is, elveszti varázsát. Annyira ismerek minden kritikát, hogy nem szükséges elolvasnom, hogy tartalmáról tudomást szerezzek. Ha utazást tervezek, kiszámítom, mennyi pénzbe kerül az, oda és vissza s ha arról győződöm meg, hogy sok költségbe kerül, nem utazom. Egykor útnak indultam kétszáz frankkal s váltókat kellett aláírnom, hogy visszatérhessek. Ha esett az eső, gyorskocsin utaztam egy mértföldet, vagy gyalog, ha száraz volt az út, hogy a városban ebédelhessek, vagy valamely szalonban valamelyik nővel találkozhassam. Mai napság egy-egy esti mulatság nem kárpótolja nekem azt a fáradtságot, amelyet okoz és otthon maradok. Aztán miért verjem én magamat fölösleges költekezésbe ? Oh, én nagyon jól ismerem e két szónak az értelmét: az idő pénz ! Negyven éves vagyok, de még mindig »bohémé« maradtam. Ha én ezt valakinek mondom, nem hiszi el. Pedig tökéletes igazság. Évenkint húszezer frankot keresek s nincs egy fillérnyi tőkém, bútoraimat megújítani pedig lehetetlenség volna. Az irodalmi világban, akik sokat termelnek, azok nyernek sokat. És kik azok ? Azok, akik bíznak magukban : a lángelmék és az ostobák. Szerencsétlenségemre, sem az elsők, sem az utóbbiak közé nem tartozom. Van tehetségem, azaz, arra vagyok kárhoztatva, hogy keveset termeljek, szegényesen éljek s ha meghaltam, elfeledjenek! György ledobta szivarját s eltaposta azt. — Oh! — kiáltott föl — az eszközök, azok a gyűlöletes eszközök! Ólomszárnyaknak, bágyadtságnak s a földhöz tapadtságnak tudata! . . És én soha sem szabadulhatnék e helyzetből, így kell-e tovább tengetnem az életet, mindvégig ? .. — Mi lelte önt? — szólítja meg nevetve egyik mellette elhaladó barátja. — Ejh, ön az ? — Testestől lelkestől. Ugyan mi lelheti önt ? Az, a kivel találkozott György, földije volt, ki körülbelől ő vele egy időbeli költözött Párisba mint szövetkereskedő. Meggazdagodott s tekintélyre vergődött. Kövér, csinosan öltözködő férfi volt; mosolya, arcának hústömegében sokája redői közt veszett el; kezei csillogtak az aranytól. E találkozás valóságos gúnyja volt a sorsnak. (Folyt. köv.) A nemzeti Salonban. (Párisi tárca.) Szóljanak Puvis de Chavannesról, ama művészek egyikéről, kinek műveit sokan bámulják, de vajmi kevesen szeretik. Az, amit alkot, komoly, fenséges, nagy, de nem kedves, nem behízelgő. Csodálkozásra indít, sőt meghat, de nem azt az aesthetikai gyönyört kelti, melyet reminiscenciái után gyakran és minél gyakrabban visszakívánunk. Az eszményt annyira művészi és oly kevéssé földi megvalósulásában tárja elénk e mélyen ihletett alkotó, olyan magaslatokba emelkedik, a midőn teremt s annyira megveti az anyagot, ezt az egyetlen kapcsot, mely az ő túlvilágát a mi halandó érzékeinknek közvetíti, hogy méltóságteljes röptében gyakran nyomát veszítjük, legfeljebb sejtjük s mert nem értjük egészen, nem is szeretjük igazán. Az ő koncepciója csodálatos ellentétet képez a Meissonier-ével. Ez utóbbi nagyító üvegen át látja a tárgyakat. Szeme, mely előtt nincs kifürkészhetetlen, csodálatos éleslátással veszi észre a legkisebb, legjelentéktelenebbnek látszó részletet és ezernyi ilyen a természetből ellesett és lelkiismeretes hűséggel festett részlet együtthatása által válik műve nagy, összhangzó egészszé. Puvis de Chavannes ellenben nem törődik a részletekkel, elhanyagolja, nem látja őket. Mintha megfordított távcsövön keresztül nézné az alakokat: a detailok elvesznek s az, ami előtte van, a puszta egész, legjelentékenyebb, legjellemzetesebb körvonalaival. Ezeken kívül alig is vesz valamit a természettől, melylyel sem szin, sem relief, sem életteljesség tekintetében nem kíván versenyezni. Íme például az ő »Öltözködő nő«-je, egy szürke háttér elé festett hölgy, meznélküli torzóval, kinek szőke hajzatát fésüli egy másik nő. Kezében mezei virág, előtte kosárban gyümölcs. Ez alakok úgy hatnak, mintha csak kontúrjaik volnának előttünk; inkább rajzolva mint festve vannak. »Leányok a tengerparton« című képe három fiatal nőalakot ábrázol; az egyik a végtelen tengeren nyugtatja tekintetét, háttal van felénk, amint halvány kezével végig simítja kenderszínű haját. A másik profilben van festve vörös hajzattal, a harmadik szemben, fekvő helyzetben, amint sziklára hajtja álmatag fejét. Balról vajmi kevéssé természetes szikla, a háttérben nagyon, de nagyon sajátszerű tenger. »A szegény halász« című képét e lapok közönsége előtt éppen e sorok írója ismerteire net évvel ezelőtt. Sok ember áll meg előtte s ilyenformát gondol: »Azt mondják, hogy ez szép; ebbien nem tehetek róla, de... nekem nem tetszik.« A legtöbben összezavarják a kép tárgyát magával a képpel, a mint nem egy színházlátogató a szereplő művészre hárítja azt, ami valamely szerepben ellenszenves. Ha e veszélynek már a felsorolt műveknél ki van téve a néző, mit szóljunk a » Tékozló fiú” című képről, melyen a színharmónia következetes mellőzésén kívűl a nyomorúság vonása bizonyos, hogy úgy mondjuk, naturalisztikus kedvteléssel van kiemelve, a mellett hogy a kompozíció egésze a legideálisabb alapon nyugszik. Az evangélium szolgáltatta tárgyát, egyikében amaz életből vett és költőiséggel teli, egyszerű és szívhez szóló paraboláknak. A tékozló fiú nem éri be a család békés örömeivel, kiveszi örökségét, elhagyja a nyugalmas otthont és zajos elvekben keres megelégedést, csakhamar nyomorba jut, végre disznókat őriz, s ekkor titkos sugallat szállja meg, mely mint koldust az elhagyott otthonba vezérli vissza, hova a bocsánatra kész apai szív ismét befogadja. E kép ellendarabja »A szegény halászinak. A tékozló fiú cserjés erdőszélen, fatönkön ül, körülvéve a földben turkáló sertésektől. Mezítelen lábaira rászáradt a sár, tagjairól foszlányokban sir le tépett ruhája s a mi mindennél szebben, igazabban és közvetlenebbül kifejezi mélységes nyomorát és megbánását, az a maga elé meresztett, kénytelen, de fájdalmas szemekből jövő tekintet, melyből kiolvassuk az irás szavait: »És ekkor magába térve igy szólt: — elmegyek atyámhoz és ekképen szólok hozzája: Én atyám, vétkeztem ellened és az Ég ellen.« Ez az elrongyolt alak, magában tekintve, bizony nem valami szép. De ha annak nézzük a mi és a mi lenni kíván, ha viszonyba hozzuk a kép egészével és intenciójával, ha megkeressük benne a gondolatot, mely benne van s ha megtaláljuk szivünkben az érzést, melyet e kép alkotója bennünk feltételez , akkor egyszersmind fölemelkedtünk képe előtt az eszmények ama magaslatáig, melyben ez igaz költészettel teli kompozíció keletkezett. Meg kell jegyeznünk, hogy Puvis de Chavannes, mint rendesen, e képében sem eseményt festett, hanem pusztán egy lelkiállapotot. Az, amit feltüntet, nem képez központot és átmeneti kapcsot egy megelőző és egy következő mozzanat közt. Ez egy hangulat, a lehető legegyszerűbb körvonalakkal s a teneio leginapos szmetikel feltüntetve, mely hangulatot akar kelteni és egyebet semmit. Szükséges-e ahhoz, hogy ezt elérje, e sajátszerűen lágy, erőtlen színezés és az a bizonyos ködös valami, mit szemünk és alakjai közé tesz? Alig hiszszük, de miután a művész így látja tárgyait, nekünk viszont el kell azokat fogadnunk olyanokat a milyenek. Az evangéliumbeli tékozló fiú története sokszor inspirált művészeket, legfőkép festőket, de másokat is. A Cluny-gyűjteményben éppen a minap volt alkalmam újra látni ama tizenötödik századbeli flamand tapisseriek sorozatát, melynek egyes darabjai e történet jeleneteit tüntetik fel. A Louvreben van három nagyon érdekes kép e tárgygyal: az egyik az ifjabb Francktól, ki a tékozló fiú elindulását tüntette fel, a másik Leonello Spadatól való. A harmadik Teniers műve, ki főalakját lakománál, courtisancoktól körülvéve ábrázolta. E képen a háttér, ruházat és minden egyéb tárgy flamand s furcsaságkép ide jegyzem, hogy a tékozló fiúhoz és környezetéhez maga Teniers és az ő családjának tagjai szolgáltak modell gyanánt. A bécsi Belvederében is láttam két képet ugyane tárgyról, az egyik, úgy emlékszem, Van Cleeftől való. Ezeken kívül feldolgozta Fordaens, Dürer, Murillo, Rembrandt és mások. Ily elődökkel szemben Puvis de Chavannest minden esetre megilleti az a dicséret, hogy utánzás nélkül figyelemre méltót és érdekeset festett. Ugyanezt tűzte ki célul és ugyancsak e tárgygyal egy nem érdem nélküli festő, Tissot, ki modernizálta körülbelől olyas formán, mint Voltaire, ki a tékozló fiú történetét modern vígjátékká travesztálta, tízlábú jambusokban. Tissot négy képből álló ciklusban dolgozta fel tárgyát. Az elsőn kikötőre néző, szép és barátságos ebédlő-termet mutat be s igazi életből ellesett családi jelenet van előttünk. Az ősz apa pénzes szekrénye előtt van, szemben az asztalnak támaszkodó fiával, ki indulni készül nagy útjára. Éppen átadja neki a pénzzel teli erszényt sok, bizonynyal nagyon sok jó tanácsosai, melyeket fia bölcsen követni igér. Az asztal másik végén egy csinos nőalak, az induló ifjú húga vagy távolabb rokona, kinek szelíd kifejezésébe belevegyül az elválás fájdalma, míg az ablakon kitekintő fiútestvér az otthon hagyottak durcásságával nézi a fellobogózott hajókat. Mily családias, kedves és igazabban.— Az ifjú elindult s a második képen már távol találjuk 1634