Fővárosi Lapok 1883. november (256-280. szám)

1883-11-01 / 256. szám

lépteik elárulják, hogy valamely ügyben fáradoznak; jönnek-mennek, a­nélkül hogy jobbra vagy balra tekintgetnének; könyökükkel a mellettök elhaladónak arcát vagy mellét érintik, de nem kérnek bocsánatot, mert akkor meg kellene államok; a megállás idő­­veszteséggel járna, holott az idő a pénz. Figyeljük meg Londonnak a zaját! Hangyafészek- vagy méh­­kas-zsibongás, ez vagy inkább hullámok moraja, nagy egyhangú és folytonos moraj, melyből egyes zaj nem válik ki. Az efféle emberek nem azért távoznak ha­zulról, hogy mulassanak. Ők még a mulatságot is dolognak tekintik. Nézzünk be valamelyik korcsmába! Az ott helyet foglalt ivók azért vannak ott, hogy igyanak s nem valami más teendő végett. Kétszer­kettő , négy, ők isznak. Ők csak egyenesen előre néz­nek, mint az utcán; beszélnek ugyan balkéz felől eső szomszédjukhoz, de nem látják ezt, hogy láthassák, meg kellene kissé fordulniok. A német nép is épp oly keveset különbözik jelle­gében, mint az angol. Fővonásuk a munkásság, az ernyedetlenségig. A Rajnán túl azonban nincsenek örökké elfoglalva; olykor sétálgatnak is, de mily kö­­zönyös arccal! Mily vontatott lépéssel! Mindaman pol­­gárok és polgárnők, a­kik a »hársak« alatt sétálgat­nak, oly lassúknak látszanak. Mikor kisétálnak is, oly arcot vágnak, mintha vissza akarnának térni minden pillanatban. Franciaországban, ellenkezőleg, az emberek arca a járás-kelés iránt való előszeretetet árulja el. Mily élénkség, mily lelkesültség, hangzavar, mily vál­tozatosság az arckifejezésben! Mindenki a saját maga ura az utcán; az egyéni lelkesültség szabadsággá fej­lődik. A­hány egyén, annyi jellem ! Járjanak bár las­san avagy sebesen, soha sem járnak sem egyforma lassan, sem egyforma gyorsasággal. E két ok áll örökké szemben egymással: látni, vagy láttatni. Ha valamely sétáló nem figyel másokra s azzal sem lát­szik törődni, vájjon nem vonta-e magára másoknak a figyelmét, kíváncsiságát, nem arra gondolnak az em­berek, hogy az illető talán dolga után lát, hanem a fölött töprengenek, vájjon mily bánat lehet az, mi­nt annyira közönyössé tette; szemmel kisérik lépteit s találgatják a baját. Az 1848 év april havának egyik napján a bou­levard sétálói ilyeneknek mutatkoztak amaz írói nem­zedék egyik legjelesbikével szemben, a­mely az 1830- dik év után következett. E férfi, ki már tiz év óta állt kétségbevonhatatlanul a jeles író hírében, megkapta a becsületrend szalagját s akadémiai tag lett, Nadal György volt. Negyven éves korában is megőrizte ő második ifjúságát, mely Párisban oly ritkaság, a mely­ben a szellemi tevékenység fokozódik és újabb érzel­mek keletkeznek. A havi szemlék tüzetesen írtak is­mertetést egy-egy kötet művéről, melyet évenkint közzétett s melynek értékét, a kiadóval szemben, ő maga állapította meg. Ama húsz író közé tartozott ő, a kiket a világ keresve keres s ama tíz közé, a kik a nőknek írnak,­­ pedig még nőtelen volt. Vajjon mitől eredhetett komorsága? Minő bá­nat vonhatta őt el annyira a világtól s az élő­lények­től, a kik őt ismerik és a kiket ő is ismert ? Azon kávéházban, a­hol reggelizni szokott, ba­rátainak egyike egy fiatal embert mutatott be neki, ki a vidékről érkezett s az irodalmi pályára szánta magát. György biztatta őt, tudva, hogy hasonló esetek­ben a jó tanács mit sem árt. Aztán, midőn egyedül maradt, eszmeláncolatnál fogva visszaemlékezett a sa­ját irodalmi kísérleteire, első cikkére, első könyvére, nyomtatásban először látott nevére; hajdani örömei­nek elpárolgott illatát újra föllelte : a szellemes cseve­gést, a benső barátságot, melyet eszmeközösség idéz elő; a dicsőítéseket, melyeket húszszor is át szoktunk olvasni s az ócsárlásokat, melyek a vetélkedésből erednek; az utazásokat, melyekből tapasztalást merí­tünk, ama tudattal, hogy papírra vetjük azokat; sza­lonokat, melyekben beszélünk, tudva, hogy hallgatókra találunk; ismeretlen műveket, melyeket sajátunknak tudunk; eltávozott irodalomkedvelőket, kik büszkék arra, hogy barátaink lehetnek; a pénzben való gyara­podást, mely oly kedves az ábránd embereinek, a­kik valamely álmukat óhajtják megvalósítani. — S mindez engem éppen nem izgat föl többé! — gondolta magában György. — S miért nem ? Vaj­jon a vágy kialudt volna bennem ? Oda volna immár ifjúságom ? Oh, nem. Csakhogy ezek az örömök foko­zódtak a fáradság által, melybe azok húsz éves korom­ban kerültek s mely most nem áll arányban a gyönyö­rökkel. A barátaimmal való csevegés untat, mert is­merem őket tetőtől-talpig; baráti viszonyaim szokássá váltak s valamely szokás, bármily jó legyen is, elveszti varázsát. Annyira ismerek minden kritikát, hogy nem szükséges elolvasnom, hogy tartalmáról tudomást sze­rezzek. Ha utazást tervezek, kiszámítom, mennyi pénzbe kerül az, oda és vissza s ha arról győződöm meg, hogy sok költségbe kerül, nem utazom. Egykor útnak indultam kétszáz frankkal s váltókat kellett aláírnom, hogy visszatérhessek. Ha esett az eső, gyors­kocsin utaztam egy mértföldet, vagy gyalog, ha száraz volt az út, hogy a városban ebédelhessek, vagy vala­mely szalonban valamelyik nővel találkozhassam. Mai napság egy-egy esti mulatság nem kárpótolja nekem azt a fáradtságot, a­melyet okoz é­s otthon maradok. Aztán miért verjem én magamat fölösleges költeke­zésbe ? Oh, én nagyon jól ismerem e két szónak az értelmét: az idő pénz ! Negyven éves vagyok, de még mindig »bohémé« maradtam. Ha én ezt valakinek mondom, nem hiszi el. Pedig tökéletes igazság. Éven­­kint húszezer frankot keresek s nincs egy fillérnyi tő­kém, bútoraimat megújítani pedig lehetetlenség volna. Az irodalmi világban, a­kik sokat termelnek, azok nyernek sokat. És kik azok ? Azok, a­kik bíznak ma­gukban : a lángelmék és az ostobák. Szerencsétlensé­gemre, sem az elsők, sem az utóbbiak közé nem tartozom. Van tehetségem, azaz, arra vagyok kárhoz­tatva, hogy keveset termeljek, szegényesen éljek s ha meghaltam, elfeledjenek! György ledobta szivarját s eltaposta azt. — Oh! — kiáltott föl — az eszközök, azok a gyűlöletes eszközök! Ólomszárnyaknak, bágyadtság­­nak s a földhöz tapadtságnak tudata! . . És én soha sem szabadulhatnék e helyzetből, így kell-e tovább tengetnem az életet, mindvégig ? .. — Mi lelte önt? — szólítja meg nevetve egyik mellette elhaladó barátja. — Ejh, ön az ? — Testestől lelkestől. Ugyan mi lelheti önt ? Az, a kivel találkozott György, földije volt, ki körülbelől ő vele egy időbeli költözött Párisba mint szövetkereskedő. Meggazdagodott s tekintélyre vergő­dött. Kövér, csinosan öltözködő férfi volt; mosolya, arcának hústömegében s­­okája redői közt veszett el; kezei csillogtak az aranytól. E találkozás valóságos gúnyja volt a sorsnak. (Folyt. köv.) A nemzeti Salonban. (Párisi tárca.) Szóljanak Puvis de Chavannesról, ama művé­szek egyikéről, kinek műveit sokan bámulják, de vaj­mi kevesen szeretik. Az, a­mit alkot, komoly, fensé­ges, nagy, de nem kedves, nem behízelgő. Csodálko­zásra indít, sőt meghat, de nem azt az aesthetikai gyö­nyört kelti, melyet reminiscenciái után gyakran és mi­nél gyakrabban visszakívánunk. Az eszményt annyira művészi és oly kevéssé földi megvalósulásában tárja elénk e mélyen ihletett alkotó, olyan magaslatokba emelkedik, a midőn teremt s annyira megveti az anya­got, ezt az egyetlen kapcsot, mely az ő túlvilágát a mi halandó érzékeinknek közvetíti, hogy méltóságteljes röptében gyakran nyomát veszítjük, legfeljebb sejtjük s mert nem értjük egészen, nem is­ szeretjük igazán. Az ő koncepciója csodálatos ellentétet képez a Meissonier-ével. Ez utóbbi nagyító üvegen át látja a tárgyakat. Szeme, mely előtt nincs kifürkészhetetlen, csodálatos éleslátással veszi észre a legkisebb, legje­lentéktelenebbnek látszó részletet és ezernyi ilyen a természetből ellesett és lelkiismeretes hűséggel fes­tett részlet együtthatása által válik műve nagy, összhangzó egészszé. Puvis de Chavannes ellenben nem törődik a részletekkel, elhanyagolja, nem látja őket. Mintha megfordított távcsövön keresztül nézné az alakokat: a detailok elvesznek s az, a­mi előtte van, a puszta egész, legjelentékenyebb, legjellemzete­­sebb körvonalaival. Ezeken kívül alig is vesz valamit a természettől, melylyel sem szin, sem relief, sem élet­teljesség tekintetében nem kíván versenyezni. Íme például az ő »Öltözködő nő­«-je, egy szürke háttér elé festett hölgy, meznélküli torzóval, kinek szőke hajza­tát fésüli egy másik nő. Kezében mezei virág, előtte kosárban gyümölcs. Ez alakok úgy hatnak, mintha csak kontúrjaik volnának előttünk; inkább rajzolva mint festve vannak. »Leányok a tengerparton« című képe három fiatal nőalakot ábrázol; az egyik a végte­len tengeren nyugtatja tekintetét, háttal van felénk, a­mint halvány kezével végig simítja kenderszínű haját. A másik profilben van festve vörös hajzattal, a har­madik szemben, fekvő helyzetben, a­mint sziklára hajtja álmatag fejét. Balról vajmi kevéssé természetes szikla, a háttérben nagyon, de nagyon sajátszerű ten­ger. »A szegény halász« című képét e lapok közönsége előtt éppen e sorok írója ismerteire net évvel ezelőtt. Sok ember áll meg előtte s ilyenformát gondol: »Azt mondják, hogy ez szép; eb­bien­ nem tehetek róla, de... nekem nem tetszik.« A legtöbben összezavar­ják a kép tárgyát magával a képpel, a mint nem egy színházlátogató a szereplő művészre hárítja azt, a­mi valamely szerepben ellenszenves. Ha e veszélynek már a felsorolt műveknél ki van téve a néző, mit szóljunk a » Tékozló fiú” című kép­ről, melyen a színharmónia következetes mellőzésén kívűl a nyomorúság vonása bizonyos, hogy úgy mond­juk, naturalisztikus kedvteléssel van kiemelve, a mel­lett hogy a kompozíció egésze a legideálisabb alapon nyugszik. Az evangélium szolgáltatta tárgyát, egyiké­ben amaz életből vett és költőiséggel teli, egyszerű és szívhez szóló paraboláknak. A tékozló fiú nem éri be a család békés örömeivel, kiveszi örökségét, elhagyja a nyugalmas otthont és zajos elvekben keres megelé­gedést, csakhamar nyomorba jut, végre disznókat őriz, s ekkor titkos sugallat szállj­a meg, mely mint koldust az elhagyott otthonba vezérli vissza, hova a bocsánatra kész apai szív ismét befogadja. E kép ellendarabja »A szegény halászinak. A tékozló fiú cserjés erdő­szélen, fatönkön ül, körülvéve a földben turkáló serté­sektől. Mezítelen lábaira rászáradt a sár, tagjairól foszlányokban sir le tépett ruhája s a mi mindennél szebben, igazabban és közvetlenebbül kifejezi mélysé­ges nyomorát és megbánását, az a maga elé meresztett, kénytelen, de fájdalmas szemekből jövő tekintet, mely­ből kiolvassuk az irás szavait: »És ekkor magába térve igy szólt: — elmegyek atyámhoz és ekképen szólok hozzája: Én atyám, vétkeztem ellened és az Ég ellen.« Ez az elrongyolt alak, magában te­kintve, bizony nem valami szép. De ha annak nézz­ük a mi és a mi lenni kíván, ha viszonyba hozzuk a kép egészével és intenciójával, ha megkeressük benne a gondolatot, mely benne van s ha megtaláljuk szivünk­ben az érzést, melyet e kép alkotója bennünk feltéte­lez , akkor egyszersmind fölemelkedtünk képe előtt az eszmények ama magaslatáig, melyben ez igaz költé­szettel teli kompozíció keletkezett. Meg kell jegyez­nünk, hogy Puvis de Chavannes, mint rendesen, e képében sem eseményt festett, hanem pusztán egy lelki­­állapotot. Az, a­mit feltüntet, nem képez központot és átmeneti kapcsot egy megelőző és egy következő moz­zanat közt. Ez egy hangulat, a lehető legegyszerűbb körvonalakkal s a teneio leginapos szmetikel feltün­­tetve, mely hangulatot akar kelteni és egyebet sem­mit. Szükséges-e ahhoz, hogy ezt elérje, e sajátszerűen lágy, erőtlen színezés és az a bizonyos ködös valami, mit szemünk és alakjai közé tesz? Alig hiszszük, de miután a művész így látja tárgyait, nekünk viszont el kell azokat fogadnunk olyanokat a milyenek. Az evangéliumbeli tékozló fiú története sokszor inspirált művészeket, legfőkép festőket, de másokat is. A Cluny-gyűjteményben éppen a minap volt alkal­mam újra látni ama tizenötödik századbeli flamand tapisseriek sorozatát, melynek egyes darabjai e tör­ténet jeleneteit tüntetik fel. A Louvreben van há­rom nagyon érdekes kép e tárgygyal: az egyik az ifjabb Francktól, ki a tékozló fiú elindulását tüntette fel, a másik Leonello Spadatól való. A harmadik Teniers műve, ki főalakját lakománál, courtisancoktól körülvéve ábrázolta. E képen a háttér, ruházat és minden egyéb tárgy flamand s furcsaságkép ide jegy­zem, hogy a tékozló fiúhoz és környezetéhez maga Teniers és az ő családjának tagjai szolgáltak modell gyanánt. A bécsi Belvederében is láttam két képet ugyane tárgyról, az egyik, úgy emlékszem, Van Cleef­­től való. Ezeken kívül feldolgozta Fordaens, Dürer, Murillo, Rembrandt és mások. Ily elődökkel szemben Puvis de Chavannest minden esetre megilleti az a dicséret, hogy utánzás nélkül figyelemre méltót és érdekeset festett. Ugyanezt tűzte ki célul és ugyancsak e tárgygyal egy nem érdem nélküli festő, Tissot, ki modernizálta körülbelől olyas formán, mint Voltaire, ki a tékozló fiú történetét modern vígjátékká travesz­­tálta, tíz­lábú jambusokban. Tissot négy képből álló ciklusban dolgozta fel tárgyát. Az elsőn kikötőre néző, szép és barátságos ebédlő-termet mutat be s igazi életből ellesett családi jelenet van előttünk. Az ősz apa pénzes szekrénye előtt van, szemben az asztalnak támaszkodó fiával, ki indulni készül nagy útjára. Éppen átadja neki a pénz­zel teli erszényt sok, bizonynyal nagyon sok jó tanács­osai, melyeket fia bölcsen követni igér. Az asztal má­sik végén egy csinos nőalak, az induló ifjú húga vagy távolabb rokona, kinek szelíd kifejezésébe belevegyül az elválás fájdalma, míg az ablakon kitekintő fiútest­vér az otthon hagyottak durcásságával nézi a fellobo­gózott hajókat. Mily családias, kedves és igaz­­abb­an.— Az ifjú elindult s a második képen már távol találjuk 1634

Next