Fővárosi Lapok 1884. november (257-282. szám)

1884-11-01 / 257. szám

A mesteriskola. A Bajza­ utca egyik szöglettelkén, Huszár Adolf akácfáktól árnyalt műtermének közvetlen kö­zelében, épült föl az a csinos kis fészek, a­honnan, ha számításaink nem csalnak, idővel a tehetséges fiatal művészek egész raja fog szétrepülni, hogy hirdesse a magyar szellem erejét és sokoldalúságát. Talán mondanom is fölösleges, hogy a Bencér Gyula igazgatása alatt álló mesteriskolát értem. Mintegy két éve lehet, hogy a mester­iskola fölállítása az erre illetékes helyen határozatba ment, és a tervezett elkészítésére, majd kivitelére jónevű fiatal építészünket, Benczúr Bélát felszólították. A kormány viszonyainkhoz képest eléggé bőkezű volt a nemes cél támogatásában ; jelentékeny összeget bo­csátott az építész rendelkezésére s közóhajjá vált, hogy a Münchenből hazatérő Benczúr Gyula, kinek kezében mindenki biztosítva találta az intézet sorsát már az iskola új épületében kezdte meg működését. A viszonyok azonban ellene mondtak a terve­zésnek. Az építkezés, közbe jött akadályok miatt, las­sabban haladt előre, mint gondolták, s úgy Benczúr Gyula, mint a Münchenből vele érkezett növendékek, arra voltak kényszerítve, hogy egyelőre a tud.­aka­démia, művészi célokra nem éppen alkalmas termei­ben vonuljanak meg. A mester és tanítványai közel egy évet töltöttek az ideiglenes helyiségben, küzdve a termek szűk voltával, a rossz világítással, s hozzá még a modellekkel is, kiket nem kis fáradtságba ke­rült beédesgetni a tudományok művelésére szánt ko­moly épületbe. A növendékek veszíteni kezdték türel­müket s d­órusban sóhajtoztak a müncheni szép napok után. Volt idő, midőn már attól lehetett tar­tani, hogy nyíltan kitör az elégületlenség s azok, kik erősebb tehetséget éreznek magukban, egyszerűen fölszedik a sátorfát s mennek vissza a bajor fővárosba, hol vannak jó műtermek, vannak gyakorlott engedel­mes modellek s van azon kívül — a­mi szintén nagy előny, — kifejlett műkereskedelem, mely nem csupán kész művészek, de kezdők számára is biztosítja, vagy legalább könnyebbé teszi a megélhetést. Benczúr Gyulának minden ékesszólását elő kel­lett vennie, hogy még csírájában elfojtsa a készülő­ben levő forradalmat. Az ő ígéreteinek és tegyük hozzá minden habozás nélkül: az ő művészi egyéniségének sikerült csupán arra bírni az elégedetlenkedőket, hogy türelemmel várják az építkezés lassú munkáját, és visszavonulásukkal ne­ hozzák mindjárt eleinte rossz hírbe azt az intézetet, melynek jövőjében, túlságos aggályoskodásból vagy talán megsértett hiúságból, a fővárosban élő művészek közül is sokan nem bíztak kellőképen. A növendékek maradtak, s ma már nem lehet tartani attól, hogy van mesteriskolánk, de nem lesznek fiatal tehetségek, kik folytonos izmosodással bizonyít­sák be a sok költséggel létesített s áldozatok árán fenntartott új intézet szükséges voltát. A mesteriskola termei már a jövő hó elején be­népesülnek, s meg vagyok arról győződve, hogy egyet­len zugoly sem marad üresen, a díszes, de tágasnak éppen nem mondható épületben. Mert hogy a mes­teriskolát csakis a jelen számára építették, már ma­gán az iskola külsején első pillanatra látható. Igénytelen, renaissance-stylben tervezett egy­emeletes épület ez, mely inkább valamely jómódú család nyaralójának, mint egy közintézetnek hatását gyakorolja a szemlélőre. Még a szeglettorony szél­vitorláján ékeskedő szárnyas pegazus is legfölebb csak annyit sejtett, hogy költői vagy művészi hajla­mai lehetnek a tulajdonosának. Az épület háta mögé kell kerülnünk, hogy a colosszális ablakok után, némi fogalmat szerezhessünk rendeltetése felől. Ha a Bajza­­utca még üresen álló telkei között véletlenül bukka­nunk reá, körülbelől úgy éreznénk magunkat, mintha a német föld egy kicsiny darabjára találtunk volna, de érdeklődéssel tudakozódnánk tulajdonosa után, mert tervezése művelt ízlésről tanúskodik, s olyan mesterre vall, ki hosszabb ideig és előszeretettel tar­tózkodhatott Németországban. Néhány lépcsőn jutunk be az épületet keresztül szelő folyosóra, s két ajtót látunk magunk előtt,melyek egyike a felügyelő lakosztályába, másika pedig egy tágas, szabad térre nyiló terembe vezet. E magas terem falai pompéjű­ vörös színre vannak festve, s egész berendezése azt mutatja, hogy esti órákban, lámpák fénye mellett, arcok rajzolására fogják hasz­nálni. Ezen az oldalon több iskolai célokra szánt helyisége nincsen az épületnek. A műtermek, egymás mellett, az épület hátulsó részében vannak elhelyezve. Összesen öt műtermet, két nagyobbat és három kisebbet építettek. Mind­annyi pompás éjszaki világítást kap s két növendék a kisebbekben is teljes kényelemmel dolgozhatók. Azok számára, kik nagyobb képeket festenek, a két szélső, egyaránt magas és tágas műterem kínálkozik alkal­mas helyiségül. A termek kivétel nélkül sötét olaj­­szín zöldre vannak festve, mi nagyban emeli e helyi­ségeknek nyugodt jellegét. Minden egyes növendék külön szekrényt kap, a festő­szerek, jelmezek s egyéb kellékek elhelyezésére. A földszintről tágas és kényelmes lépcső vezet föl az első emeletre, melynek csaknem egész terjedel­mét az igazgató, Benczúr Gyula műterme veszi igénybe. Az atelier mellett csakis egy kisebb szobát találunk, hol Benczúr látogatásokat fogad vagy az igaz­gatói teendőket végezi. Ez az első emeleti műterem úgy terjedelem, mint berendezés tekintetében ritkítja párját. Mint a növendékek dolgozó szobái, úgy ez is éjszakról kapja a világítást, de nagysága akkora, hogy a mester benne nagyobb szabású képeken is egész ké­nyelemmel dolgozhatik. Mostan még csak a falak fa­burkolata képezi összes ékítését, de ha Benczúr nagy­értékű ó-német bútorai, régi keleti szőnyegei, s gaz­dag fegyver- és majolika-gyűjteménye belé kerülnek, egyike lesz ama műtermeknek, melyeket a fővárost láto­gató idegeneknek is egész büszkeséggel bemutathatunk. A mesteriskolában jelenleg mintegy 12—15 művésznövendék nyerhet magasabb kiképeztetést. Sokan kárhoztatják Trefort miniszter intézke­dését, hogy a jövőre nem volt tekintettel és csak ke­vésszámú növendékre terjesztette ki az új intézmény jótéteményeit. Én alaptalannak találom ezt a vádat. A magyar festőművészet, a kormány és közönség tá­mogatása következtében, egy idő óta nagy lendüle­tet vett ugyan, de még koránt sincsen a fejlődésnek azon az útján, hogy érdekében ma már szükségessé vált volna a rohamosabb és nagyobb építkezés. Évi kiállításainkon, igaz, hogy folyvást nagyobb és na­gyobb számban jelennek meg az eredeti művek, de ezek közül vajmi kevés árul el erősebb, markánsabb te­hetséget, kétharmadrészük pedig rendesen alig egyéb a középszerűség szárnypróbálgatásánál. Amennyire érdekében, sőt kötelességében áll a kormánynak, hogy tőle telhetőleg pártolja az igazi tehetségeket, épp úgy nem veheti tőle senki rossz néven, ha nem nyúl az erőtlenek válla alá s nem segíti elő oktalan költe­kezéssel azt a művészeti proletarizmust, melynek nyo­maival a műkereskedések kirakataiban s elvétve a képzőművészeti társulat kiállításain már is találkoz­hatunk. 1658 — — Berta, ki addig hallgatott, igy szólt: — Oh, arról jót állok kegyednek, asszonyom ! Mit érthetett ezalatt a fiatal asszony ? A Pe­nardier házaspár nem tudta ezt elgondolni. Se baj! az ex-grófné nem jött ki a sodrából. — De, édesem, hogy is hihette azt, hogy férje soha sem fog mást szeretni, csupán csak önt? Berta kissé meglepetve nézett a napára. Penardier úgy vélte, hogy neje most hibás ös­vényre csapott át. Az öreg­asszony azonban folytatta : — Mennyi ideje is csak, mióta önök egybekel­tek ?.. körülbelől három éve, nemde ?.. Három év!.. Ennyi idő múltán kissé higgadtabban kell a dolgokat nézni. . . Miért e nagy szomorúság afféle bohóság miatt ?.. Én az ön helyében így szóltam volna neki: »Édes barátom, ha én önt még egyszer rajtakapom afféle léhaságon, jól értse meg, udvarlót választok ma­gamnak!« Az öreg­asszony azt hitte, ez által az otromba­ság által lekenyerezheti magának a menyét, korántsem gondolva, hogy egészen ellenkező hatást ér el, mint a­mit akart. Maga Penardier is boszankodva csóválta a fe­jét, egy »oh, oh!« fölkiáltással fejezve ki rosszulását. Penardierné férjére bámult. — Nos, mi ellenvetése van önnek? — kérdé. — Bocsásson meg ... — Ejh ! — kiálta föl az öreg asszonyság ne­vetve ; — ne rökönyödjék úgy el, édes barátom; ez különben sem tartozik önre. Nemde, Berta? Penardierné meglepetésére, Berta éppen nem látszott helyeselni az ő tanácsát. Pirult az ily nő, az ily anyós miatt! — Bocsánat, asszonyom, — mondá a fiatal asz­­szony, — de én sokkal együgyübb vagyok, semhogy az önök nagyúri modorát elsajátíthassam. Éppen ez kegyednek a legnagyobb hibája, — vi­­szonzó Penardierné, kissé sértve érezve magát. — így tegnap is megfeledkezett ama magaviseletről, mely nevelt emberekhez illik. A család á­ltalában mindnyá­junk jó hírneve, mint a saját méltósága érdekében kel­lett volna jóelőre mindezt meggondolni. Penardier úr ép azért rendez holnap estélyt, hogy elnémítsa ama pletykákat, melyek a kegyed meggondolatlan magavi­selete miatt elterjedtek. Aztán elbeszélte az öreg asszonyság, minő terv­ben állapodtak ők meg, észre sem véve Bertának nagy felháborodását. — Majd, egy alkalmas pillanatban, — folytatá — Teréz belép a kis szalonba, hol önökre bámulnak, kik ott esetleg találkoznak s akkor . . . Berta, mintha nem jól hallott volna: — Teréz ? — kérdé. — Azt hiszi ön, hogy ő el fog jönni ? — Oh ez már el van határozva! — Oh, ez mégis csak . . . — Micsoda ? — Semmi. Végezze be. — Nos, valamennyi terjengő pletyka, melyet pár nap óta a mi legjobb barátaink gyártogattak, ma­gától összeomlik, ha látják, midőn kegyed őt, szokott nyájassággal fogadja s mint rendesen, kezet nyújt neki. Ez már sok volt. Azt még csak eltűrte, hogy e nő leckéztetni merte s helytelen elveket akart rátuk­málni ; de az a kívánat hogy ő, az előzmények után Róbertnek a kedvesét nyájasan üdvözölje s kezet szo­rítson vele, föllázitotta a lelkét. Nem is képzelte, hogy ez az öreg asszony, az előkelőséget segédelő álarc alatt oly szánandó ciniz­must rejtegessen! Még mindig a fölött tűnődött Berta, hátha csu­pán izetlen tréfa volt ez Penardiernétől. — Csak nem beszél kegyed komolyan asszo­nyom ? — kérdé. — Hát enyelgő, mosolygó arcot vágok én ? — kérdezte az öreg asszony fagyosan. — Micsoda! ? — szörnyűködött Berta, még in­kább elcsodálkozva és méltatlankodva. — jó lélekkel indítványozta azt kegyed, a decorum és méltóság nevé­ben, hogy d'Estherellene azt a szemérmetlenséget kö­vesse el, mikép ama hajlékba lépjen, a melyben én lakom ? S kegyed képzelhette azt, csak egy pillanatig is, hogy engem eszközül föl lehet használni, valaki szégyenének a leplezgetésére, mikor az a saját rová­somra történnék? Ne is fárassza ön magát, asszonyom érveinek fölsorolásával, mert azoknak legcsekélyebb ha­tását nem fogom érezni. Penardier asszony ekkor férje felé fordult, ki ajkát harapdálva, hallgatott. — Nos, szóljon már ön is, ki oly hallgatag ül ott, mintha némaságra volna kárhoztatva. — Ejh! — kiáltott föl boszosan Penardier, — nagyon igaza van ennek a gyermeknek .. . — Penardierné szinte fuldoklott mérgében. — No, még ez is! . . ez a másik is! . . — »A másik ?« — dörmögött a kis ember. — Igenis, Penardierné asszony, az a másik is, a­kit ön egyre boszant átkozott »decorum«-ával s az ön ide­gen világának különös erkölcstanával. Hála istennek! bennem nem talál pártolójára; érti-e, asszonyom? — Mondani is fölösleges; úgyis meglátszik az önön, barátom! — viszonzá az asszonyság, büszkén mérve végig tekintetével. E sértésre a pénz emberének a türelme véget ért s mindent elmondott, a mi a szivén feküdt; beszélt jogairól s ama tiszteletről, melyet minden családfő megkívánhat hozzátartozóitól. Az öreg asszonyság egykedvüleg hallgatta Pe­­nardiernek a kifakadásait s csupán kifejezéseinek érdessége hatott rá kellemetlenül. — Meguntam már kegyednek a nagyképűskö­dését, asszonyom, — zsörtölt a férj. — Szerencsére, módomban van mindent a rendes kerékvágásba zök­kenteni vissza s megfeledkezik, asszonyom, magáról, kissé megmutatom, ki vagyok én. — Ugyan kicsoda ? — Azt hiszem, férje vagyok. A volt­ grófné újra végig mérte szemével Pe­­nardiert. — Udvariatlan ember! — szólt aztán s föl­kelve, távozása közben, minden látszólagos felindulás nélkül vete utána: — Manó vigye el önt, balga becsvágyával! Hal­lani sem akarok erről többet. Aztán nyugodtan távozott, mint egy királynő, midőn a miniszter­tanácsot odahagyja. Az ajtóból még visszafordult s a pénztőzsérre pillantva, háromszor ismétlé: — Fuj! fuj! fuj! (Folyt, köv.)

Next