Fővárosi Lapok 1884. november (257-282. szám)
1884-11-01 / 257. szám
A mesteriskola. A Bajza utca egyik szöglettelkén, Huszár Adolf akácfáktól árnyalt műtermének közvetlen közelében, épült föl az a csinos kis fészek, ahonnan, ha számításaink nem csalnak, idővel a tehetséges fiatal művészek egész raja fog szétrepülni, hogy hirdesse a magyar szellem erejét és sokoldalúságát. Talán mondanom is fölösleges, hogy a Bencér Gyula igazgatása alatt álló mesteriskolát értem. Mintegy két éve lehet, hogy a mesteriskola fölállítása az erre illetékes helyen határozatba ment, és a tervezett elkészítésére, majd kivitelére jónevű fiatal építészünket, Benczúr Bélát felszólították. A kormány viszonyainkhoz képest eléggé bőkezű volt a nemes cél támogatásában ; jelentékeny összeget bocsátott az építész rendelkezésére s közóhajjá vált, hogy a Münchenből hazatérő Benczúr Gyula, kinek kezében mindenki biztosítva találta az intézet sorsát már az iskola új épületében kezdte meg működését. A viszonyok azonban ellene mondtak a tervezésnek. Az építkezés, közbe jött akadályok miatt, lassabban haladt előre, mint gondolták, s úgy Benczúr Gyula, mint a Münchenből vele érkezett növendékek, arra voltak kényszerítve, hogy egyelőre a tud.akadémia, művészi célokra nem éppen alkalmas termeiben vonuljanak meg. A mester és tanítványai közel egy évet töltöttek az ideiglenes helyiségben, küzdve a termek szűk voltával, a rossz világítással, s hozzá még a modellekkel is, kiket nem kis fáradtságba került beédesgetni a tudományok művelésére szánt komoly épületbe. A növendékek veszíteni kezdték türelmüket s dórusban sóhajtoztak a müncheni szép napok után. Volt idő, midőn már attól lehetett tartani, hogy nyíltan kitör az elégületlenség s azok, kik erősebb tehetséget éreznek magukban, egyszerűen fölszedik a sátorfát s mennek vissza a bajor fővárosba, hol vannak jó műtermek, vannak gyakorlott engedelmes modellek s van azon kívül — ami szintén nagy előny, — kifejlett műkereskedelem, mely nem csupán kész művészek, de kezdők számára is biztosítja, vagy legalább könnyebbé teszi a megélhetést. Benczúr Gyulának minden ékesszólását elő kellett vennie, hogy még csírájában elfojtsa a készülőben levő forradalmat. Az ő ígéreteinek és tegyük hozzá minden habozás nélkül: az ő művészi egyéniségének sikerült csupán arra bírni az elégedetlenkedőket, hogy türelemmel várják az építkezés lassú munkáját, és visszavonulásukkal ne hozzák mindjárt eleinte rossz hírbe azt az intézetet, melynek jövőjében, túlságos aggályoskodásból vagy talán megsértett hiúságból, a fővárosban élő művészek közül is sokan nem bíztak kellőképen. A növendékek maradtak, s ma már nem lehet tartani attól, hogy van mesteriskolánk, de nem lesznek fiatal tehetségek, kik folytonos izmosodással bizonyítsák be a sok költséggel létesített s áldozatok árán fenntartott új intézet szükséges voltát. A mesteriskola termei már a jövő hó elején benépesülnek, s meg vagyok arról győződve, hogy egyetlen zugoly sem marad üresen, a díszes, de tágasnak éppen nem mondható épületben. Mert hogy a mesteriskolát csakis a jelen számára építették, már magán az iskola külsején első pillanatra látható. Igénytelen, renaissance-stylben tervezett egyemeletes épület ez, mely inkább valamely jómódú család nyaralójának, mint egy közintézetnek hatását gyakorolja a szemlélőre. Még a szeglettorony szélvitorláján ékeskedő szárnyas pegazus is legfölebb csak annyit sejtett, hogy költői vagy művészi hajlamai lehetnek a tulajdonosának. Az épület háta mögé kell kerülnünk, hogy a colosszális ablakok után, némi fogalmat szerezhessünk rendeltetése felől. Ha a Bajzautca még üresen álló telkei között véletlenül bukkanunk reá, körülbelől úgy éreznénk magunkat, mintha a német föld egy kicsiny darabjára találtunk volna, de érdeklődéssel tudakozódnánk tulajdonosa után, mert tervezése művelt ízlésről tanúskodik, s olyan mesterre vall, ki hosszabb ideig és előszeretettel tartózkodhatott Németországban. Néhány lépcsőn jutunk be az épületet keresztül szelő folyosóra, s két ajtót látunk magunk előtt,melyek egyike a felügyelő lakosztályába, másika pedig egy tágas, szabad térre nyiló terembe vezet. E magas terem falai pompéjű vörös színre vannak festve, s egész berendezése azt mutatja, hogy esti órákban, lámpák fénye mellett, arcok rajzolására fogják használni. Ezen az oldalon több iskolai célokra szánt helyisége nincsen az épületnek. A műtermek, egymás mellett, az épület hátulsó részében vannak elhelyezve. Összesen öt műtermet, két nagyobbat és három kisebbet építettek. Mindannyi pompás éjszaki világítást kap s két növendék a kisebbekben is teljes kényelemmel dolgozhatók. Azok számára, kik nagyobb képeket festenek, a két szélső, egyaránt magas és tágas műterem kínálkozik alkalmas helyiségül. A termek kivétel nélkül sötét olajszín zöldre vannak festve, mi nagyban emeli e helyiségeknek nyugodt jellegét. Minden egyes növendék külön szekrényt kap, a festőszerek, jelmezek s egyéb kellékek elhelyezésére. A földszintről tágas és kényelmes lépcső vezet föl az első emeletre, melynek csaknem egész terjedelmét az igazgató, Benczúr Gyula műterme veszi igénybe. Az atelier mellett csakis egy kisebb szobát találunk, hol Benczúr látogatásokat fogad vagy az igazgatói teendőket végezi. Ez az első emeleti műterem úgy terjedelem, mint berendezés tekintetében ritkítja párját. Mint a növendékek dolgozó szobái, úgy ez is éjszakról kapja a világítást, de nagysága akkora, hogy a mester benne nagyobb szabású képeken is egész kényelemmel dolgozhatik. Mostan még csak a falak faburkolata képezi összes ékítését, de ha Benczúr nagyértékű ó-német bútorai, régi keleti szőnyegei, s gazdag fegyver- és majolika-gyűjteménye belé kerülnek, egyike lesz ama műtermeknek, melyeket a fővárost látogató idegeneknek is egész büszkeséggel bemutathatunk. A mesteriskolában jelenleg mintegy 12—15 művésznövendék nyerhet magasabb kiképeztetést. Sokan kárhoztatják Trefort miniszter intézkedését, hogy a jövőre nem volt tekintettel és csak kevésszámú növendékre terjesztette ki az új intézmény jótéteményeit. Én alaptalannak találom ezt a vádat. A magyar festőművészet, a kormány és közönség támogatása következtében, egy idő óta nagy lendületet vett ugyan, de még koránt sincsen a fejlődésnek azon az útján, hogy érdekében ma már szükségessé vált volna a rohamosabb és nagyobb építkezés. Évi kiállításainkon, igaz, hogy folyvást nagyobb és nagyobb számban jelennek meg az eredeti művek, de ezek közül vajmi kevés árul el erősebb, markánsabb tehetséget, kétharmadrészük pedig rendesen alig egyéb a középszerűség szárnypróbálgatásánál. Amennyire érdekében, sőt kötelességében áll a kormánynak, hogy tőle telhetőleg pártolja az igazi tehetségeket, épp úgy nem veheti tőle senki rossz néven, ha nem nyúl az erőtlenek válla alá s nem segíti elő oktalan költekezéssel azt a művészeti proletarizmust, melynek nyomaival a műkereskedések kirakataiban s elvétve a képzőművészeti társulat kiállításain már is találkozhatunk. 1658 — — Berta, ki addig hallgatott, igy szólt: — Oh, arról jót állok kegyednek, asszonyom ! Mit érthetett ezalatt a fiatal asszony ? A Penardier házaspár nem tudta ezt elgondolni. Se baj! az ex-grófné nem jött ki a sodrából. — De, édesem, hogy is hihette azt, hogy férje soha sem fog mást szeretni, csupán csak önt? Berta kissé meglepetve nézett a napára. Penardier úgy vélte, hogy neje most hibás ösvényre csapott át. Az öregasszony azonban folytatta : — Mennyi ideje is csak, mióta önök egybekeltek ?.. körülbelől három éve, nemde ?.. Három év!.. Ennyi idő múltán kissé higgadtabban kell a dolgokat nézni. . . Miért e nagy szomorúság afféle bohóság miatt ?.. Én az ön helyében így szóltam volna neki: »Édes barátom, ha én önt még egyszer rajtakapom afféle léhaságon, jól értse meg, udvarlót választok magamnak!« Az öregasszony azt hitte, ez által az otrombaság által lekenyerezheti magának a menyét, korántsem gondolva, hogy egészen ellenkező hatást ér el, mint amit akart. Maga Penardier is boszankodva csóválta a fejét, egy »oh, oh!« fölkiáltással fejezve ki rosszulását. Penardierné férjére bámult. — Nos, mi ellenvetése van önnek? — kérdé. — Bocsásson meg ... — Ejh ! — kiálta föl az öreg asszonyság nevetve ; — ne rökönyödjék úgy el, édes barátom; ez különben sem tartozik önre. Nemde, Berta? Penardierné meglepetésére, Berta éppen nem látszott helyeselni az ő tanácsát. Pirult az ily nő, az ily anyós miatt! — Bocsánat, asszonyom, — mondá a fiatal aszszony, — de én sokkal együgyübb vagyok, semhogy az önök nagyúri modorát elsajátíthassam. Éppen ez kegyednek a legnagyobb hibája, — viszonzó Penardierné, kissé sértve érezve magát. — így tegnap is megfeledkezett ama magaviseletről, mely nevelt emberekhez illik. A család általában mindnyájunk jó hírneve, mint a saját méltósága érdekében kellett volna jóelőre mindezt meggondolni. Penardier úr ép azért rendez holnap estélyt, hogy elnémítsa ama pletykákat, melyek a kegyed meggondolatlan magaviselete miatt elterjedtek. Aztán elbeszélte az öreg asszonyság, minő tervben állapodtak ők meg, észre sem véve Bertának nagy felháborodását. — Majd, egy alkalmas pillanatban, — folytatá — Teréz belép a kis szalonba, hol önökre bámulnak, kik ott esetleg találkoznak s akkor . . . Berta, mintha nem jól hallott volna: — Teréz ? — kérdé. — Azt hiszi ön, hogy ő el fog jönni ? — Oh ez már el van határozva! — Oh, ez mégis csak . . . — Micsoda ? — Semmi. Végezze be. — Nos, valamennyi terjengő pletyka, melyet pár nap óta a mi legjobb barátaink gyártogattak, magától összeomlik, ha látják, midőn kegyed őt, szokott nyájassággal fogadja s mint rendesen, kezet nyújt neki. Ez már sok volt. Azt még csak eltűrte, hogy e nő leckéztetni merte s helytelen elveket akart rátukmálni ; de az a kívánat hogy ő, az előzmények után Róbertnek a kedvesét nyájasan üdvözölje s kezet szorítson vele, föllázitotta a lelkét. Nem is képzelte, hogy ez az öreg asszony, az előkelőséget segédelő álarc alatt oly szánandó cinizmust rejtegessen! Még mindig a fölött tűnődött Berta, hátha csupán izetlen tréfa volt ez Penardiernétől. — Csak nem beszél kegyed komolyan asszonyom ? — kérdé. — Hát enyelgő, mosolygó arcot vágok én ? — kérdezte az öreg asszony fagyosan. — Micsoda! ? — szörnyűködött Berta, még inkább elcsodálkozva és méltatlankodva. — jó lélekkel indítványozta azt kegyed, a decorum és méltóság nevében, hogy d'Estherellene azt a szemérmetlenséget kövesse el, mikép ama hajlékba lépjen, a melyben én lakom ? S kegyed képzelhette azt, csak egy pillanatig is, hogy engem eszközül föl lehet használni, valaki szégyenének a leplezgetésére, mikor az a saját rovásomra történnék? Ne is fárassza ön magát, asszonyom érveinek fölsorolásával, mert azoknak legcsekélyebb hatását nem fogom érezni. Penardier asszony ekkor férje felé fordult, ki ajkát harapdálva, hallgatott. — Nos, szóljon már ön is, ki oly hallgatag ül ott, mintha némaságra volna kárhoztatva. — Ejh! — kiáltott föl boszosan Penardier, — nagyon igaza van ennek a gyermeknek .. . — Penardierné szinte fuldoklott mérgében. — No, még ez is! . . ez a másik is! . . — »A másik ?« — dörmögött a kis ember. — Igenis, Penardierné asszony, az a másik is, akit ön egyre boszant átkozott »decorum«-ával s az ön idegen világának különös erkölcstanával. Hála istennek! bennem nem talál pártolójára; érti-e, asszonyom? — Mondani is fölösleges; úgyis meglátszik az önön, barátom! — viszonzá az asszonyság, büszkén mérve végig tekintetével. E sértésre a pénz emberének a türelme véget ért s mindent elmondott, a mi a szivén feküdt; beszélt jogairól s ama tiszteletről, melyet minden családfő megkívánhat hozzátartozóitól. Az öreg asszonyság egykedvüleg hallgatta Penardiernek a kifakadásait s csupán kifejezéseinek érdessége hatott rá kellemetlenül. — Meguntam már kegyednek a nagyképűsködését, asszonyom, — zsörtölt a férj. — Szerencsére, módomban van mindent a rendes kerékvágásba zökkenteni vissza s megfeledkezik, asszonyom, magáról, kissé megmutatom, ki vagyok én. — Ugyan kicsoda ? — Azt hiszem, férje vagyok. A volt grófné újra végig mérte szemével Penardiert. — Udvariatlan ember! — szólt aztán s fölkelve, távozása közben, minden látszólagos felindulás nélkül vete utána: — Manó vigye el önt, balga becsvágyával! Hallani sem akarok erről többet. Aztán nyugodtan távozott, mint egy királynő, midőn a minisztertanácsot odahagyja. Az ajtóból még visszafordult s a pénztőzsérre pillantva, háromszor ismétlé: — Fuj! fuj! fuj! (Folyt, köv.)