Fővárosi Lapok 1886. december (332-361. szám)
1886-12-24 / 355. szám
hogy ha Odette fölgyógyul, örvendetes lesz vele a jó újságot közölni s megkisérte a beszélgetést jövőbeli munkatársával. Ez, miután néhány szóval sajnálkozását fejezte ki a gyermek állapota fölött, hosszasan fejtegette ama módszert, melyet követniök kell a zene alkalmazásánál, hogy az a közönségnél kellő hatást tehessen. Mihály szórakozottan hallgatta vendégének a beszédét s csak annyira emlékezett, hogy elfogadta a szövetségre vonatkozó ajánlatot. Ő most kizárólag csak a beteg leánykára gondolt. Másnap a szegény kisedette, úgy látszott, mintha jobban érezte volna magát. Reggel, mikor fölébredt, gyönge mosolylyal nyújtotta karjait az atyja felé, föl akarva kelni. Azt mondták neki, hogy az orvos megtiltotta, mert még beteg, noha nemsokára meggyógyul, de okosan kell magát viselnie s nyugodtan feküdni az ágyban, karjait a takaró alatt tartva. A gyermek vonakodott s elkezdett sírni, midőn betakargatták. Végre is Mihály fölvette a karjai közé s föl s alá sétálgatott vele a szobában. Mikor az ablakhoz közeledett, pillanatig a fejét apja vállán pihentetve, mezőn nézte az eget. Nagyon bágyadtnak látszott. Csakhamar ismét lefektették. Néhány pillanatnyi pihenés után kissé üdülni látszott, de mikor Claudine egy kevés levest akart neki adni, az odanyújtott csészét eltaszította magától. Mikor Mihály távozni akarva, fölvette a kalapját, Odette visszahívta. — Atyuskám, ne menj el. Én félek. Mihály megüzente, hogy ne várják őt aznap hivatalában s oda ülve leánykájának az ágya mellé, megkisérlé mulattatni Odette-et, de a gyermek nem gyönyörködött most a bábjaiban s egyéb játékszereiben. Csak apjára nézett, mintha gondolatait akarta volna a szeméből kiolvasni s egyszerre ezt kérdezte tőle: — Miért sírsz ? Mihály bement a második szobába, hogy kisírhassa magát s addig Claudinenak engedte át a helyét, ki, noha szintén fájt a szive, nem csüggedt el egészen. A nap folyamában a nyugtalanító jelek újra mutatkoztak, udlette hol borzongást érzett, hol hőség lepte meg; fej fájdalmában olykor fölsikoltott, majd újra nagy bágyadtság látszott rajta s arca nagy szenvedést fejezett ki. — Hát már semmiféle gyógyszer nem használ ennek a gyermeknek ? — kérdé elkeseredve Mihály. Orvosért ment, ki azonban még nem érkezett haza betegi látogatásából. Claudine egyedül maradt s minduntalan a takaró alá nyúlt, hogy gyermekének testhőségét megvizsgálja, mely óránként mindinkább növekedett s föléje hajolva, szinte szerette volna magába szívni a betegséget, hogy azáltal gyermekének az állapotán könnyíthessen s szenvedéseit megszüntethesse. Az orvos csak a fejét csóválgatta s más orvosságot rendelt, nem titkolva el, hogy a baj nagyon is komoly. Azonban este nyolc órakor, Odette fölnyitotta a szemét s gyönge, de természetes csöngésü hangján kérdezte, soká tart-e még a betegsége s mikor mehet megint sétálni ? Felültették az ágyában. Úgy bámult szerte, mintha álmából ébredt volna föl s folyékonyan kezdett beszélni. S beszéd közben fölvidult az arca s szeméből mosoly sugárzott. Mihály és Claudine szive éledni kezdett a reménytől. De a gyermek nagyon sokat csevegett s gondolatai összezavarodtak. Megkísérelték lecsöndesíteni, hogy elaludjék, de hasztalan: még többet beszélt és tervezgetett. Átvitték a lámpát a másik szobába, mert a leányka szemére érzékenyen hatott a világosság. A sötétben kereste a Mihály kezét s homlokához nyomta azt. A láz egyszerre szűnni kezdett s a gyermek elszenderedni látszott. Erei még hevesen vertek, lélekzete is nagyon gyors volt s a veríték bőven jelentkezett egész testén. — Úgy látszik, jobban van kissé, — szólt Claudine Mihályhoz. — eredj, nyugodjál kissé ; a legkisebb baj esetében szólítani foglak. A férj bement a mellékszobába, hogy kissé kiheverje a nap szörnyű izgalmait; de alig vonult vissza, midőn éles sikoltást hallott s visszatérve Claudinét az ágy előtt térdepelve találta; a kis Odette I meghalt. Mihály soha sem mert ama szerencsétlenségre gondolni, mely már néhány nap óta fenyegette házukat s ama kimondhatatlan fájdalom lepte most egyszerre meg, melyről tudjuk, hogy örökre gyógyíthatatlan. Remegve közeledett a leányához, hogy utoljára lelkébe vésse eme kedves, szép látományt, mely csakhamar eltűnik a szeme elől. Sokáig tartotta a karjain a kis holttestet, mely kezdett kihűlni s mereskedni, de e keserű gyönyörtől is meg kellett magát fosztania, hogy Claudine-nal foglalkozzék, kit ereje egyszerre kezdte elhagyni, megtörve a kétségbeesés súlya alatt. Férj és feleség a legélénkebb fájdalmat érezte szivében e veszteség miatt. (Folyt. köv.) közöl. Az egyes hónapok cime alatt egy-egy művésznő arcképe látható, alatta pedig a művésznő nehány sajátkezüleg irt sora. Sz. Prielle Kornélia asszony ezt irta: »Annak, aki művészpályát betölteni óhajt, élete szakadatlan munkálkodás legyen, mert ez a művészet törvénye és feladata«, mi az ő vezéreszméje és törekvése volt. Blaha Lujza asszony szeretetreméltóan protestál az ellen, hogy ő valamit írjon, úgyis eleget ki van téve a kritikának, de még, mint a »Parasztkisasszony«nak, nincs is ándangja az Íráshoz. P. Márkus Emilia, Szacsvayné, Helvey Laura asszonyok a színész játékára vonatkozó érdekes megjegyzéseket tesznek. Jászay Mari asszony legelső emlékét, egy három éves korában kapott bronz homlokszorítóval való parádézását írja le. F. Hegyi Aranka asszony, kedves modorában, trémájáról ábrándozik (úgyse hisszük el neki); Nádayné asszony a feletti örömének ad kifejezést, hogy otthon még nem feledték el; Felekiné asszony pár aforizmát közöl ; G. Csillag Teréz asszony azt a pompás megjegyzést teszi: »A világ azt tartja, hogy a szeretetreméltó hibák többet érnek, mit a rideg erények. Ezzel vigasztalom magamat, ha az írásomat látom. Van legalább egy szeretetreméltó hibám.« Verssel két művésznőnk járult az autográfokhoz. Pálmay Ilka asszony »Az erdőben«, még pedig a legsötétebb helyen ifit le, (a kép egy lóversenyt ábrázol!) megeredtek könyei, mert csak egy kacagó vadgalamb volt a közelben. Fái Szeréna k. a. szintén versecskével van képviselve. A füzet többi közleményei : költemények Kiss Józseftől, Bartók Lajostól és Rudnyánszky Gyulától; elbeszélések Jókai Mórtól, Justh Zsigmondtól, Homotól és Degré Alajostól, Marczali Henrik »Ipolyi Arnold«-ról ir. Szana Tamás ez idei irodalmi és művészeti mozgalmakat, id. Ábrányi Kornél az 1886-diki zenei életet, dr. Gopcsa László a magyar gyorsírás-irodalom negyedszázadát, egy névtelen Hubay-Popper quartettjét ismertetik. Egyveleg és a szokásos kisebb rovatok zárják be a bőven illusztrált füzet tartalmát. * Garay János összes munkái füzetes kiadásából, melyet dr. Ferenczy József szerkesztésében szintén Méhner Vilmos bocsát közre, négy újabb (7—-10) füzet jelent meg. Az első kötethez tartozó életrajz, jegyzetek és arckép van bennük s a második kötetből a lírai és vegyes, meg az elbeszélő költemények csoportja. Egy-egy füzet ára 35 kr. * Győrött szintén fog rendezni hangversenyt gr. Zichy Géza, kit az ottani kaszinó hivott meg. Az érdekes estély iránt élénk érdeklődés nyilvánul. Úgyszintén Pulszky Ferenc felolvasása iránt, ki jan. 12-én lesz a Lloyd-társulat vendége. Mind a két neves férfi fogadására nagyban készülődnek. A Somogyi-féle sopron-győri színtársulat jan. 1-én vonul be a színházba »Budavár megvételé «-vel. A színészet iránti érdeklődés felkeltésére szolgálhatott dr. Koltai Virgil bencés tanár közelebbi felolvasása a »kereskedő ifjak egyleté«-ben, ki érdekesen vázolta a Kelemen László vezetése alatt állt első magyar színtársulat hányódását és az akkori társadalmi állapotokat. * Sonnenthal Adolf, a burgszínház kitűnő művésze, tegnap és tegnapelőtt fellépett a gyapjúutcai színházban. Az érdeklődés oly nagy mértékben sem képes volt. — A kormányelnök arcképében viszont korlátlan magasztalásra késztet az a mély és türelmes nyomozás, a megfigyelésnek az a rendkívüli élessége, melylyel a lélektani élő problémát oly fényesen megoldania sikerült. És ez a fényes siker abban áll, hogy az arckép, amint mondani szokás, eredetijének egész lénye lényegét tárja föl a szemlélő előtt. Elrendezését illetőleg, kényelmesen várakozó helyzetben, fesztelen méltósággal ülve ábrázolja a kormányelnököt. Prémgalléros sötét bársonymente fedi alakját, melyen a fej, a széles homlok, a lenge ősz haj és szakál által lágyan bekeretezett arc erősen világló fényhatással domborodik ki a háttér határozatlan sötétjéből. A szemüvegek mögül mély és fürkésző, mégis jóindulatú tekintet sugárzik felénk, intenzív életet lehelve a finom vonásokra, melyekből nyugodt önbizalom és benső megnyugvás tükröződik. Ki mondhatná meg, mennyi része van e találó arcmásban mégis a szerencsés véletlennek is ? Én hajlandó vagyok, tisztán a művészet varázserejének tulajdonítani azt, hogy ez az arckép úgyszólván mindent reflektál, ami e kimagasló államférfin, mint jelenkori történelmünk oly kiváló tényezője szellemének s jellemének alkatrésze gyanánt, ránk és utódainkra nézve is érdekkel bírhat. Ha nézzük: határozottan szelíd kifejezésű arc, melyből a gondok és gondolatok barázdái mellől könnyen kiolvashatni a szeretnivaló emberi tulajdonokat is; de a mellett mégis szól valami belőle, ami — hamarjában — a »noli me tangere«-féle intésben lelhetne megközelítő értelmezést. És ezt az önkéntelen benyomásunkat csodálatosan szekundálja pompásan rajzolt jobb keze, fejének alig észrevehetőleg nervosus mozdulata, melylyel a karszék támlájába kapaszkodik.Balkeze hanyagul fogja a diszkard markolatját. — A bőredezetü diszmagyar öltözet mély színű diskrét pompája kedvező esélyt nyújtott művének arra is, hogy koloriszti 2605 Hazai irodalom, művészet. * A »Magyar Salon«, Fekete József és Hevesi József nagy gonddal szerkesztett, változatos tartalmú I folyóirata már Vihocnékta januári füzetét. Ez újévi szá- I mában érdekesen és ügyesen összeállított naptárt f szetnek, mint önálló műágunk fejlődését, vagy csak fejlődhetését elszigetelőleg hangsúlyozni.— A jó arcképfestőben megkívántató ész- és jellembeli, valamint szakmiveltségi előnyök ugyanazok, amelyek a történelmi- vagy genrefestészet terén kiváló művész kellékeit, érdemének föltételeit képezik. Szükséges-e ennek igazolására Titian és Rembrandt, Van Dyck és Velasquez példáira hivatkoznunk ? A modern tapasztalatok ugyan a mellett bizonyítanak. Sokat beszéltek annak idejében Makartnak, Munkácsynak egyegy újabb arcképéről. Lenbach, mielőtt e szakmában tekintélyre emelkedett, éveken át példás erélylyel és átható értelemmel másolgatta, tanulmányozta a régi mesterek műveit. Székely Bertalan régebben kitűnő arcképeket festett. Madarász Viktor, párisi tanulmányainak befejeztével,egy francia tudós, Thierry Amadé jeles arcképével foglalta el rangját a magyar festészek sorában. Jó arcképet is tehát csak kiváló művész tud festeni. A legimpozánsabb egyéniség hijában ül mintául a kontárnak, aki élő mintájának jellemző és érdekes vonásait helyesen fölismerni s vásznán megkötni nem képes. Viszont igaza van Pascalnak, midőn mondja : minél több szellemmel rendelkezünk magunk, hovatovább annál több eredeti alakot fogunk fölfedezni embertársaink között. S így a festész is, akinek genie-je van, többek arcán ismeri föl az érdekesség nyomait, mert az élet minden egyéni nyilvánulása iránt érdeklődik és külön hangsúlyon fölhevül a lelkülete. Csak ahol a festész és mintája egyformán középszerű és jelentéktelen, — ami gyakori eset — ott az arcképfestés közönséges üzletté válik, melyhez a kritikának semmi hozzászólása nincs. De annál nagyobb szerencse, ha lelkére gazdag és kezére biztos művész, kiváló egyéniséget nyerhet mintául. Ezek aztán az irigyelni való kölcsönös esélyek ! Ilyenkor a művészet valóságos ünnepet ül: egyegy remekműnek születése napját. Ily ünnepi élvekben gyönyörködni ezúttal ritka szép alkalmunk volt az orszmakiállítás csarnokában,melynek arcképfestészeti osztálya a legfényesebbek közé tartozott. Ezt a váratlan szerencsét itthon élő jeleseink közreműködésén kívül, elsősorban három kiváló hazai művész e téren való összetalálkozásának köszönhetjük, kik közül az egyiket csak rövid idő óta nevezhetjük ismét a mienknek, a másikat még idáig nem lehetett, a harmadikat nem mertük többé a magunkénak tekinteni. Oly sokáig tartott, különösen kettejöknél, míg idegen földön szerzett hírnevek magaslatáról — az orsz. kiállítás alkalmából — szülőföldjükre visszaemlékeztek s mivelődési versenyünnepén részt venni magukat elhatározták. E talányos trifolium névsora Benczúr, Angeli és Horovitz. S mily változatossága az érdekes physiognomiáknak, mily bősége a mintául szerepeltkitűnőségeknek. Ha most a kiállítás bezárta után emlékezetünkben szemlét tartunk az ily irányú festmények elég hosszú sora fölött, úgy találjuk, hogy valamennyi közül mégis a legmélyebben vésődik szemeinkbe, elménkbe a Tisza Kálmán miniszterelnök arcképének felejthetetlen víziója. Tisztelettel álltunk meg s hányszor! Benczúr Gyulának e remekműve előtt, mely a hazai művészet egyik büszkeségét képezi és fogja képezni — adja isten ! — még századok múltán is! Az első m. biztosító társulat jubiláris ünnepi képén ámulatba ejtette mindnyájunkat az a divinatorius erő, melylyel a mester rendelkezésére bocsáthatott, hogy ne mondjam holt anyagot: az élő mintákat helyettesíteni hivatott régi arcképek és elhalaványodott fényképekből álló matériáiét megeleveni *