Fővárosi Lapok, 1887. április (24. évfolyam, 90-118. szám)
1887-04-08 / 97. szám
Péntek, 1887. ápril 8. 97. szám. Huszonnegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: _0l—m m ma*, Előfizetések ktKK mk szintúgy mint i. emelet. I| ■ If | If It I J § MVJ I | It IJf 1 1/ Hirdetések Előfizetési dij: p II ti JA § f 1 lg 1 * I |f%, a kiadóhivatalba ......................mm V ttdldlWV BM’ dk JmJA|I||I*I WAftl (Budapest, ferenciek tere, Negyedévre...................4 írt. 1 ---- r , . .... Athenaeum-épület) Megjelenik mindennap. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. küldendők. A „Fővárosi Lapok“ előfizetési fölhívását ajánljuk a művelt magyar olvasó közönség figyelmébe. A lap naponkint teljes nagy ivén, válogatott szép- irodalmi művekkel, változatos tartalmú tárcákkal, bő és fris hírrovatokkal jelenik meg s hétfőn is rendesen ad számot. Az ízlés, vitíveltség és hazafiasság közlönye, különös tekintettel a női olvasókra. Dolgozótársainak széles köre jeles régi és újabb írók nagy számából áll. Kiadója: az Athenaeum-társulat. Előfizetési ár: évnegyedre 4 forint, fél évre 8, egész évre 16 írt. Postautalványok vagy pénzes levelek e címre küldendők: »A Fővárosi Lapok kiadó hivatalának Budapest.« Megnyugvás. Csak úgy megcsap olykor egy hideg fuvarom . Mi voltam, mi leszek, keresem, kutatom. A nagy rejtély gyötör , titok előtt állok . Mivé lesznek majd a látható világok? Elégnek? Megfagynak? Vagy élnek örökké? Mi lesz az emberből, ha célját betölti ? És mi hát a nagy cél ? Születni, meghalni ? Oh, ha mindezekre felelne valaki! Bölcsős koporsó közt, az ember küzd, fárad . Ez bíborban, amaz tövis közt vet ágyat; Egyik megváltó lesz, másik haramia, S mégis, amannak kell kereszten halnia. Ki a sárban hever s ki száll szünetlenül, Egyformán porrá lesz, hogy ha elszenderül ? Mi lesz az ítélet fölöttük, felettem, A ki örök lángban örökké szerettem ? Életünk öröme, gyásza, szenvedélye, Könnye és mosolya nem csak tüneménye ? Nem vagyunk-e harmat, köd, illanó pára, S ráírták a véget sirhalmunk ormára ? — S mig az igazságot gyötrődve keresem: Csak reám borulnak gyermekim, hitvesem, Mint a magas égre mutató angyalok. . . Onnan azt olvasom : halhatatlan vagyok ! Szász Gera. -----•~»,'©**---- A sí ü n s 11 e r h a u s b ó 1. (Tizenhetedik évi tárlat.) Midőn tavaly a »Künstlerhaus« tizenhatodik évi kiállítása zártával köztudomásúvá lett a tárlat nevetségesen csekély anyagi eredménye (a látogatók száma fölötte csekély volt, vevőt pedig egészben három, mondd három kép talált) mindenfelől hallani lehetett a panaszt, hogy Bécs közönségéből kihalt minden érdeklődés a művészet és annak termékei iránt, hogy a város megszűnt műértő város, meg műpiac lenni stb. Azok, kik hírlapi cikkekben, tanulmányokban és felolvasásokban a szomorú jelenség okaival foglalkoztak, beszéltek mostoha viszonyokról, értelmetlen közönségről, mindinkább növekedő közönyről, szóval a szembetűnően fellépő érdekhiány miatt okoltak mindent és mindenkit, anélkül, hogy a baj igaz forrására ráakadtak volna. Mint nálunk otthon a könyvvásárlás dolgában, úgy itt is a műpártolás ügyében gyűléseket tartottak, melyeken az képezte a megvitatás tárgyát, miként lehetne a közönségbe beledisputálni, hogy köteles lelkesedni a művészetért és melyeken a legkülönbözőbb külső szereket ajánlják a belső baj ellen. Tout comme chez nous. A betegek tartottak konzíliumot az egésségesek fölött, midőn a művészek tanácskoztak arról, miként tereljék a közönséget a műpártolás útjára. Mert hogy a közönség a tavalyi műtárlaton semmit sem vett, annak egyedüli oka az volt, hogy a művészek nem nyújtottak megvételre érdemes műveket. A rendes körülmények között kihalt Gizellautca most pár nap óta a legélénkebb forgalom képét mutatja; reggeli kilenc órától délutáni ötig gyalog és fogatokon egész népvándorlás hullámzik az utcán, a jelenlegi műtárlat látogatóinak tömege ez. Ha pedig végig megyünk a tárlat termein, látjuk, hogy a közönség nemcsak nézni jön, hanem vásárol is, mert dacára annak, hogy a tárlat csak pár nappal ezelőtt nyílt meg, már több műtárgyon látjuk a fehér táblát, melyen a művészek kedvenc szava áll: »Angekauft.« Hanem a Künstlerhaus ez évi tárlata nyújt is vásárlásra méltót oly minőségben és tömegben, mint azt még e termekben sohasem láttuk együtt. A tíz földszinti terem falait 536 műtárgy — festmény és szobormű — foglalja el, melyek közt nem hogy sok a jó, hanem egyik jobb a másiknál. Valóságos élete-kiállítás, melyben művészi becsű a legkisebb vázlat is, és mely nem csak ritka morális, hanem szép anyagi sikerrel is fog zárulni. Azzal a szándékkal mentem a tárlatba, hogy kimerítő tudósítást írjak róla olvasóinknak. Szándékom azonban kivihetetlen, mert ha teljesíteni akarom, nemcsak a beszélyíróktól kellene elvennem a tért, hanem még az újdonságok rovatát is okkupálnom és esetleg még azoktól is megvonnám a lelki üdülést, kik beküldött költeményeikre a szerkesztőség »kegyes« válaszát várják. Csak általánosságban foglalkozhatom a tárlattal és részletesebben csak ama műtárgyakat ismertethetem, melyek még a sok jó közül is kimagaslanak, vagy pedig kitűnő voltuk mellett nagy hibákat is tüntetnek fel. Mert enélkül nem megy: ahol sok a tény, sok az árny is és minél kiválóbb erőről tanúskodik valamely alkotás, annál szigorúbbban kell ítélni annak gyöngéi fölött. A jelenlegi tárlaton számra nézve a genre kép az uralkodó. Az élet száz meg száz apró, többnyire humoros jelenetei nevetnek felénk a kiállított festményekről s e jelenetek vagy naivságukkal vagy üdeségekkel és a beléjük fektetett különböző érzelmekkel szólnak kedélyünkhöz. Itt egy-két üde gyermek alak csal mosolyt ajkainkra ártatlan játékuk örömeivel, amott meg öreg anyák és apák mosolyogtatnak meg idilli elégedettségekkel vagy komikus gyöngéikkel. Egy pár festményről a szerelmi élet nagy örömei és kis bajai nevetnek felénk (mert a szerelemnek még bajai is mosolygók), másokról pedig a katona- vagy a vadászélet komikuma. A társadalomnak nincs rétege, a világnak nincs zuga, a mindennapi életnek nincs jelenete, melyben az igazi művész szeme ne találna egyes vonásokat, melyek egyik vagy másik irányban megnyugtatólag hatnak kedélyünkre és ép az a genrefestők hivatása, hogy a laikusok szeme elé tárják azt, ami oktatót vagy mulattatót a különböző élethelyzetekben találtak. A tárlaton szereplő genrefestők mind megfeleltek e hivatásuknak, eddig nem sejtett örömöket tárnak elénk eleven színekkel, oly jelenetekkel oktatnak, minőkből eddig tanulságot vonni eszünkbe sem jutott. A nevek, melyekkel e téren találkozunk, nagyrészt ismerősök: Blaus Gyula, Kaufmann Hugo és Izidor, Friedländer Frigyes, Skuteczky Döme, Hamburger (a »Fliegende Blätter« legjobb rajzolóinak egyike) és Herode Károly stb. munkáin már gyakran legeltettük élvezettel szemeinket. Tudtunkkal először, de teljes sikerrel jelennek meg a bécsi műtárlaton Chierici Kajetán (Reggio Emilia) kissé túlterhelt, de kiváló humorú genreképeivel a gyermekéletből, Zeny Károly (Bécs) a női életből merített irányfestményeivel, melyek a bűnös könnyelműség és a tisztességes élet közötti különbséget tüntetik fel különböző jelenetekben, Novák Ernő (Bécs), Gisela József (Bécs) és mások kiváló műgonddal kivitt kisebb munkákkal. Tájkép kevés van, de a kevés festő között, kik műveikben képviselve vannak, nehéz kiválasztani azt, aki a legjobbat szolgáltatta. Régi tekintélyekkel e téren, minek Achenbach András (Düsseldorf), Minnigerode L. (Bécs), Lichtenfels E. (Bécs) és Kuss Róbert (Bécs), fiatalabb tehetségek is sikerrel küzdenek az elsőségért és előnyösen mutatják be tehetségöket honfitársaink: Telepy Károly és Spányi Béla is a bécsi közönségnek. Az arcképek két részre oszlanak: olajfestményekre és pastellekre. Mig amott L’Allemand, Gaul, Gelli és Mária. (Elbeszélés.) Irta Abonyi Árpád. — Te jó vagy hozzám, Mária. Fogod kezeimet és vezetsz. Ha nem lennél mellettem, ha nem érezném leheletedet, és nem hallanám szavadat, Mária, megőrülnék ebben az irtózatos sötétségben. Te nem tudod, milyen nagy sötétség van mindenütt nekem. Mintha minden elveszett volna ebben az én végtelen éjszakámban, csak te nem. Csak téged látlak, téged, örökké téged. A többi minden sötét. — Majd máskép lesz ! — Máskép, Mária. Az orvos is azt mondja, bátyám is, te is. Máskép ? De én nem akarok remélni többé. Hiszen, ha remélnék, s aztán csalódnom kellene Nem, nem! Ne mondjatok nekem ilyeneket. Belenyugodtam már a nyomorúságomba, s viselem békével, ha te mellettem vagy. Te vagy az életem és te vagy a látásom. Ha elhagynál engem, nem kívánnám többé egyiket sem. De te, ugye nem, mondd, ugye nem hagysz el engem, Mária ? — Oh, uram! — Tudom, tudom, bocsáss meg, nem, kételkedem többé. De néha, mikor magamra hagytok itt a kerti padon, s én hallgatom a madarat és érzem arcomon a napot, kétszeresen kínoz a vakság, Mária, mert ilyenkor mindig megkérdezem magamtól: minő jogon kérem én te tőled, ki fiatal és szép vagy, hogy mellettem maradj. Fiatal vagyok én is, de nyomorék vagyok. Mit ér fiatalságom, mit karjaimban az erő, szivemben a melegség. Oh Mária, borzasztó a vakság ! Mit ér akaratom, ha nincs vezérvilága, ha gyámoltalan vagyok, mint a milyen gyámoltalan a magára hagyott gyermek... — Beszéljünk másról, uram, — felelte gyöngéden a leány, — nem jó, ha ilyenekre gondolsz.— Jól van, Mária. Mindent akarok, amit te akarsz. Mondd csak, visszajött bátyám? — Még nem, uram. — Olyan sokáig késik. — Mindjárt itt lesz. — Ellátsz a faluba, Mária ? Hol vagyunk most ? — A hársak alatt, uram, a fehér padon. — Emlékszem, emlékszem. Innen le lehet látni a ti házatokra is, az útra is. Nem jön ott a bátyám ? — Nem, uram! S a leány egyébre vitte a beszédet, a falura, a mezőkre, melyeken most folyik javában a szántás. Túlnan a falu felső felén három eke jár, az erdő alatt valami hét. A Bártfai-uradalom messze földein négyes ekék. A mi balra esik az uradalomtól, az mind az uradalomhoz tartozik. Az mind a Bártfai Lászlóé, ki lemn jár most a faluban, és a Bártfai Györgyé, ki deli, szép szál ifjú, de vak. Néhány hónapja már, hogy a déli erdőkben tartott vadászaton a megrepedt puskacső megfosztotta szeme világától. A Balázs Imre lánya, Mária, úgy ápolja azóta, mintha tulajdon édes testvére volna. Az úgy volt, hogy mikor a vadászok hazavitték György urat a szerencsétlenség után, s eszméletlenül feküdt a kastély legcsöndesebb szobájában, megjelent a kastélyban Mária, s addig könyörgött az orvosoknak, míg a beteghez eresztették. Oh! ki feledné el azt a percet, mikor Mária megpillantotta a szerencsétlen ifjat, ki halvány arccal, bekötött szemmel feküdt az elsötétített szobában, hová a napfényből csak egy gyönge sugárka tudott behatolni a selyem függöny egy kicsiny nyílásán. Hogy állt sápadtan az a szép, nyúlánk leány. Aztán odament lassan az ágyhoz, letérdelt, kezeibe fogta az ifjú kezét és sírt, mint egy gyermek. És Bártfai László, a büszke nemes úr, félrefordította fejét, s kibámult némán az ablakon a kertbe, melynek hervadozó fáiról a szél akkor tarolta le az utolsó sárga leveleket. Aztán úgy volt, hogy Mária nem ment haza a kastélyból. Ott maradt az ifjú mellett, s Bártfai László nem bánta, hogy ott, a testvére mellett van. Jó, mint az angyal ez a leány ; oldala mellett belenyugszik sorsába a szegény vak és nem káromolja az eget, nem őrjöng fájdalmában, hogy összefacsarodik a szíve, aki nézi. És aztán úgy volt, hogy a faluban mindenféle !