Fővárosi Lapok, 1887. április (24. évfolyam, 90-118. szám)

1887-04-08 / 97. szám

Péntek, 1887. ápril 8. 97. szám. Huszonnegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: _0­l—m m ma*, Előfizetések ktKK mk szintúgy mint i. emelet. I| ■ If | If It I J § MVJ I | It IJf 1 1/ Hirdetések Előfizetési dij: p II ti JA § f 1 lg 1 * I |f%, a kiadóhivatalba ......................mm V ttdldlWV BM’ dk JmJA|I||I*I WAftl (Budapest, ferenciek­ tere, Negyedévre...................4 írt. 1 ---- r , . .... Athen­aeum-épület) Megjelenik mindennap. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. küldendők. A „Fővárosi Lapok“ előfizetési fölhívását ajánl­­j­­uk a művelt magyar olvasó közönség figyelmébe.­­ A lap naponkint teljes nagy ivén, válogatott szép-­­ irodalmi művekkel, változatos tartalmú tárcákkal, bő és fris hírrovatokkal jelenik meg s hétfőn is­ ren­desen ad számot. Az ízlés, vitíveltség és hazafiasság közlönye, különös tekintettel a női olvasókra. Dolgozó­társainak széles köre jeles régi és újabb írók nagy számából áll. Kiadója: az Athenaeum-társulat. Elő­fizetési ár: évnegyedre 4 forint, fél évre 8, egész évre 16 írt. Postautalványok vagy pénzes levelek e címre küldendők: »A Fővárosi­ Lapok kiadó hivatalának Budapest.« Megnyugvás. Csak úgy megcsap olykor egy hideg fuvarom . Mi voltam, mi leszek, keresem, kutatom. A nagy rejtély gyötör , titok előtt állok . Mivé lesznek majd a látható világok? Elégnek? Megfagynak? Vagy élnek örökké? Mi lesz az emberből, ha célját betölti ? És mi hát a nagy cél ? Születni, meghalni ? Oh, ha mindezekre felelne valaki! Bölcső­s koporsó közt, az ember küzd, fárad . Ez bíborban, amaz tövis közt vet ágyat; Egyik megváltó lesz, másik haramia, S mégis, amannak kell kereszten halnia. Ki a sárban hever s ki száll szünetlenül, Egyformán porrá lesz, hogy ha elszenderül ? Mi lesz az ítélet fölöttük, felettem, A ki örök­ lángban örökké szerettem ? Életünk öröme, gyásza, szenvedélye, Könnye és mosolya nem csak tünemény­e ? Nem vagyunk-e harmat, köd, illanó pára, S ráírták a véget sirhalmunk ormára ? — S mig az igazságot gyötrődve keresem: Csak reám­ borulnak gyermekim, hitvesem, Mint a magas égre mutató angyalok. . . Onnan azt olvasom : halhatatlan vagyok ! Szász Gera. -----•~»,'©**----­ A sí ü n s 11 e r h a u s b ó 1. (Tizenhetedik évi tárlat.) Midőn tavaly a »Künstlerhaus« tizenhatodik évi kiállítása zártával köztudomásúvá lett a tárlat nevet­ségesen csekély anyagi eredménye (a látogatók száma fölötte csekély volt, vevőt pedig egészben három, mondd három kép talált) mindenfelől hallani lehetett a panaszt, hogy Bécs közönségéből kihalt minden érdeklődés a művészet és annak termékei iránt, hogy a város megszűnt műértő város, meg műpiac lenni stb. Azok, kik hírlapi cikkekben, tanulmányokban és felolvasásokban a szomorú jelenség okaival foglalkoz­tak, beszéltek mostoha viszonyokról, értelmetlen kö­zönségről, mindinkább növekedő közönyről, szóval a szembetűnően fellépő érdekhiány miatt okoltak min­dent és mindenkit, a­nélkül, hogy a baj igaz forrására ráakadtak volna. Mint nálunk otthon a könyvvásárlás dolgában, úgy itt is a műpártolás ügyében gyűléseket tartottak, melyeken az képezte a megvitatás tárgyát, miként lehetne a közönségbe beledisputálni, hogy köteles lel­kesedni a művészetért és melyeken a legkülönbözőbb külső szereket ajánlják a belső baj ellen. Tout comme chez nous. A betegek tartottak konzíliumot az egésségesek fölött, midőn a művészek tanácskoztak arról, miként tereljék a közönséget a műpártolás útjára. Mert hogy a közönség a tavalyi műtárlaton semmit sem vett, annak egyedüli oka az volt, hogy a művészek nem nyújtottak megvételre érdemes műveket. A rendes körülmények között kihalt Gizella­­utca most pár nap óta a legélénkebb forgalom képét mutatja; reggeli kilenc órától délutáni ötig gyalog és fogatokon egész népvándorlás hullámzik az utcán, a jelenlegi műtárlat látogatóinak tömege ez. Ha pedig végig megyünk a tárlat termein, látjuk, hogy a kö­zönség nemcsak nézni jön, hanem vásárol is, mert dacára annak, hogy a tárlat csak pár nappal ezelőtt nyílt meg, már több műtárgyon látjuk a fehér táblát, melyen a művészek kedvenc szava áll: »Angekauft.« Hanem a Künstlerhaus ez évi tárlata nyújt is vásárlásra méltót oly minőségben és tömegben, mint azt még e termekben sohasem láttuk együtt. A tíz földszinti terem falait 536 műtárgy — festmény és szobormű — foglalja el, melyek közt nem hogy sok a jó, hanem egyik jobb a másiknál. Valóságos élete-kiállí­­tás, melyben művészi becsű a legkisebb vázlat is, és mely nem csak ritka morális­, hanem szép anyagi sikerrel is fog zárulni. Azzal a szándékkal mentem a tárlatba, hogy kimerítő tudósítást írjak róla olvasóinknak. Szándékom azonban kivihetetlen, mert ha teljesíteni akarom, nemcsak a beszélyíróktól kellene elvennem a tért, ha­nem még az újdonságok rovatát is okkupálnom és eset­leg még azoktól is megvonnám a lelki üdülést, kik be­küldött költeményeikre a szerkesztőség »kegyes« válaszát várják. Csak általánosságban foglalkozhatom a tárlattal és részletesebben csak ama műtárgyakat ismertethetem, melyek még a sok jó közül is kimagas­­lanak, vagy pedig kitűnő voltuk mellett nagy hibákat is tüntetnek fel. Mert enélkül nem megy: ahol sok a tény, sok az árny is és minél kiválóbb erőről tanúsko­dik valamely alkotás, annál szigorúbbban kell ítélni annak gyöngéi fölött. A jelenlegi tárlaton számra nézve a genre kép az uralkodó. Az élet száz meg száz apró, többnyire humoros jelenetei nevetnek felénk a kiállított festmé­nyekről s e jelenetek vagy naivságukkal vagy üdesé­­gekkel és a beléjük fektetett különböző érzelmekkel szólnak kedélyünkhöz. Itt egy-két üde gyermek­ alak csal mosolyt ajkainkra ártatlan játékuk örömeivel, amott meg öreg anyák és apák mosolyogtatnak meg idilli elégedettségekkel vagy komikus gyöngéikkel. Egy pár festményről a szerelmi élet nagy örömei és kis bajai nevetnek felénk (mert a szerelemnek még bajai is mosolygók), másokról pedig a katona- vagy a vadász­élet komikuma. A társadalomnak nincs rétege, a világnak nincs zuga, a mindennapi életnek nincs jelenete, melyben az igazi művész szeme ne találna egyes vonásokat, melyek egyik vagy másik irányban megnyugtatólag hatnak kedélyünkre és ép az a genre­­festők hivatása, hogy a laikusok szeme elé tárják azt, ami oktatót vagy mulattatót a különböző élet­helyzetekben találtak. A tárlaton szereplő genrefestők mind megfeleltek e hivatásuknak, eddig nem sejtett örömöket tárnak elénk eleven színekkel, oly jelene­tekkel oktatnak, minőkből eddig tanulságot vonni eszünkbe sem jutott. A nevek, melyekkel e téren talál­kozunk, nagyrészt ismerősök: Blaus Gyula, Kaufmann Hugo és Izidor, Friedländer Frigyes, Skuteczky Döme, Hamburger (a »Fliegende Blätter« legjobb rajzolói­nak egyike) és Herode Károly stb. munkáin már gyakran legeltettük élvezettel szemeinket. Tudtunk­­kal először, de teljes sikerrel jelennek meg a bécsi műtárlaton Chierici Kajetán (Reggio Emilia) kissé túlterhelt, de kiváló humorú genreképeivel a gyer­­mekéletből, Zeny Károly (Bécs) a női életből merített irányfestményeivel, melyek a bűnös könnyelműség és a tisztességes élet közötti különbséget tüntetik fel kü­lönböző jelenetekben, Novák Ernő (Bécs), Gisela Jó­zsef (Bécs) és mások kiváló műgonddal kivitt kisebb­­ munkákkal. Tájkép kevés van, de a kevés festő között, kik műveikben képviselve vannak, nehéz kiválasztani azt, a­ki a legjobbat szolgáltatta. Régi tekintélyekkel e téren, minek Achenbach András (Düsseldorf), Minni­­gerode L. (Bécs), Lichtenfels E. (Bécs) és Kuss Róbert (Bécs), fiatalabb tehetségek is sikerrel küzdenek az elsőségért és előnyösen mutatják be tehetségöket honfi­társaink: Telepy Károly és Spányi Béla is a bécsi közönségnek. Az arcképek két részre oszlanak: olajfestményekre és pastellekre. Mig amott L’Allemand, Gaul, Gelli és Mária. (Elbeszélés.) Irta Abonyi Árpád. — Te jó vagy hozzám, Mária. Fogod kezeimet és vezetsz. Ha nem lennél mellettem, ha nem érezném leheletedet, és nem hallanám szavadat, Mária, meg­őrülnék ebben az irtózatos sötétségben. Te nem tu­dod, milyen nagy sötétség van mindenütt nekem. Mintha minden elveszett volna ebben az én végtelen éjszakámban, csak te nem. Csak téged látlak, téged, örökké téged. A többi minden sötét. — Majd máskép lesz ! — Máskép, Mária. Az orvos is azt mondja, bá­tyám is, te is. Máskép ? De én nem akarok remélni többé. Hiszen, ha remélnék, s aztán csalódnom kellene Nem, nem! Ne mondjatok nekem ilyeneket. Belenyu­godtam már a nyomorúságomba, s viselem békével, ha te mellettem vagy. Te vagy az életem és te vagy a lá­tásom. Ha elhagynál engem, nem kívánnám többé egyiket sem. De te, ugy­e nem, mondd, ugy­e nem hagysz el engem, Mária ? — Oh, uram! — Tudom, tudom, bocsáss meg, nem, kételke­dem többé. De néha, mikor magamra hagytok itt a kerti padon, s én hallgatom a madarat és érzem arco­mon a napot, kétszeresen kínoz a vakság, Mária, mert ilyenkor mindig megkérdezem magamtól: minő jogon kérem én te tőled, ki fiatal és szép vagy, hogy mel­lettem maradj. Fiatal vagyok én is, de nyomorék va­gyok. Mit ér fiatalságom, mit karjaimban az erő, szi­vemben a melegség. Oh Mária, borzasztó a vakság ! Mit ér akaratom, ha nincs vezérvilága, ha gyámolta­lan vagyok, mint a milyen gyámoltalan a magára ha­gyott gyermek...­­ — Beszéljünk másról, uram, — felelte gyöngé­den a leány, — nem jó, ha ilyenekre gondolsz.­­— Jól van, Mária. Mindent akarok, a­mit te­­ akarsz. Mondd csak, visszajött bátyám? — Még nem, uram. — Olyan sokáig késik. — Mindjárt itt lesz. — Ellátsz a faluba, Mária ? Hol vagyunk most ? — A hársak alatt, uram, a fehér padon. — Emlékszem, emlékszem. Innen le lehet látni a ti házatokra is, az útra is. Nem jön ott a bátyám ? — Nem, uram! S a leány egyébre vitte a beszédet, a falura, a mezőkre, melyeken most folyik javában a szántás. Túlnan a falu felső felén három eke jár, az erdő alatt valami hét. A Bártfai-uradalom messze földein négyes ekék. A mi balra esik az uradalomtól, az mind az uradalomhoz tartozik. Az mind a Bártfai Lászlóé, ki lemn jár most a faluban, és a Bártfai Györgyé, ki deli, szép szál ifjú, de vak. Néhány hónapja már, hogy a déli erdőkben tar­tott vadászaton a megrepedt puskacső megfosztotta szeme világától. A Balázs Imre lánya, Mária, úgy ápolja azóta, mintha tulajdon édes testvére volna. Az úgy volt, hogy mikor a vadászok hazavitték György urat a szerencsétlenség után, s eszméletlenül feküdt a kastély legcsöndesebb szobájában, megjelent a kastélyban Mária, s addig könyörgött az orvosoknak, míg a beteghez eresztették. Oh! ki feledné el azt a percet, mikor Mária megpillantotta a szerencsétlen if­­jat, ki halvány arccal, bekötött szemmel feküdt az el­sötétített szobában, hová a napfényből csak egy gyön­ge sugárka tudott behatolni a selyem függöny egy ki­csiny nyílásán. Hogy állt sápadtan az a szép, nyúlánk leány. Aztán odament lassan az ágyhoz, letérdelt, ke­zeibe fogta az ifjú kezét és sírt, mint egy gyermek. És Bártfai László, a büszke nemes úr, félre­­fordította fejét, s kibámult némán az ablakon a kert­be, melynek hervadozó fáiról a szél akkor tarolta le az utolsó sárga leveleket. Aztán úgy volt, hogy Mária nem ment haza a kastélyból. Ott maradt az ifjú mellett, s Bártfai László nem bánta, hogy ott, a testvére mellett van. Jó, mint az angyal ez a leány ; oldala mellett belenyugszik sor­sába a szegény vak és nem káromolja az eget, nem őr­jöng fájdalmában, hogy összefacsarodik a szíve, a­ki nézi. És aztán úgy volt, hogy a faluban mindenféle !

Next