Fővárosi Lapok, 1887. május (24. évfolyam, 119-148. szám)
1887-05-01 / 119. szám
Tavaszi vásár. (F. V.) Vidám élet pezsg ismét a városligeti fővárosi pavillonban, hol két évvel ezelőtt komoly munkáját, haladását és fejlődését mutatta be fővárosunk. Tegnap délutántól fogva három napig zajos, vásári látványosság fog itt lefolyni. A vásár zajosságát azonban kellemessé teszi a bájos elárusítók szívélyessége és szeretetreméltósága, melylyel áruikat a jótékony cél javára kinálgatják. A vásárt tudvalevőleg az orsz. ngképző egylet rendezi saját intézete javára s a választmány özv. Veres Pálné úrnő egyleti elnökkel és legbuzgóbb fősegédjével, Rudnay Józsefné úrnővel az élén mindent elkövetett, hogy a vásár minden tekintetben sikerüljön s a kitűzött célra szép jövedelmet hajtson. A pavilion kivül-belől ma zászlókkal van díszítve, a bejárásnál pedig egy diadalkapu »Isten hozott« felirattal fogad. Lépjünk be a pavillonba s tekintsük meg ezt a f hirtelenében idevarázsolt vásárcsarnokot. A bejárat mellett a pénztárnál Darázsi Albertné és Gönczy Béláné úrnők fogadják a belépő vendéget. A bejárattal szemközt lévő teremben van elhelyezve a katonai zenekar, mely naponkint délután fogja szórakkoztatni a vásárló közönséget. Innen a jobboldali terembe lépve, ennek jobb sarkán találjuk a »Női kézi- munkák« sátrát, hol Bulyovszky Lilla, Jerneyné és Karlovszkyné úrnők az elárusítónők. Itt különböző szövött holmik, párnák, katrincák, horgok és hímzett apróságok, gombostű-párnák, törülközők satá kaphatók mérsékelt árakon. A mellette levő sátorban Fehér Miklósné és Sréter Lászlóné úrnők szőnyegeket és porcellán tárgyakat árulnak. Szomszédságukban van a virágbokréták elárusító aszj fala, melynél Kovács Ilona, Czernovics Laura és Roxaner kisasszonyok a kedves elárusítók. Tovább menve a »különféle tárgyak« sátrába jutunk. Ez a leglátogatottabb sátrak egyike. Itt árulják a gróf Szapáry István által az egylet javára ajándékozott íróasztali készletet, továbbá Haynald bibornok ajánjdékát, állványon lévő levélpapír tartót, melynek elő- 1ő része aranynyal van kihimezve. Van itt azonkívül tea- és kávéservice s egyéb sokféle apróság, melyek kínálásában Bittó Auguszta és Szenesi Emma kisaszszonyok ügyeskednek szeretetreméltóan. A mellette lévő sátorban Jekelfalussy Zoltánné úrhölgy és Rudnay Ilonaka árulják a pezsgőt s egyéb italokat. A pezsgő-sátorral szemben van a »Mustafasátor«, mely tegnap még üresen állott. Itt nyilvános árverést fognak ma tartani Csiky Kálmánná, Schnierer Aladárné és Véges Gyuláné úrnők vezetése mellett. Egyebek közt elárverezik Izsó Miklósnak »Busuló juhász«-át, mely a két sátor közt van elhelyezve. Az árverési sátor mellett találjuk a »Tőzsdét«, melynek csalogató trafikánsnői Emich Márta és Ilona kisaszszonyok, Emich Gusztáv országos képviselő leányai. Mellettök ügyeskednek a szerencsekosárnál Németh Giza, Schnierer Valéria és Kreiner Margit kisasszonyok. Tovább menve, egyik sátorban ott találjuk Wodianer Irén és Antónia kisasszonyokat, kik pipere tárgyakat és galanterie cikkeket árulnak. Ugyanitt van még egy sátor, melyben Gränzenstein-Szende Gabriella úrnő és Kvassay Vilma k. a. irodalmi műveket kínálgatnak. Reméljük, jobb vásárt csapnak, mint a rendes könyvárusok. Itt kapható az alkalmi tréfás lapocska is, a »Fővárosi Lapocskák«, melyet Ágai Adolf és Berczik Árpád szerkesztettek, a »Fővárosi Lapok«-at tisztelve meg azzal, hogy kedélyes kis lapjukhoz a formát és beosztást kölcsönözze, persze mindent humoros alakban. A pezsgő-sátortól jobbra nyíló terem »Wurstelpratert« ábrázol miniature alakban. Itt van a »jósló nő sátora«, aki tíz krajcárért kedvére jósol a belépőnek. Ugyanitt találjuk a kis törpét, az állatseregletet, azonkívül a gyors fényképészeti műtermet, hol öt krajcárért lefotografálják az embert. A titkot nem áruljuk el. Mindenki, aki megpróbálja, nagyot mulat rajta. E teremben pénztárnoknői tisztet Bálint Juliska és Margit és Baranyi Aranka kisasszonyok viselnek. A Mustafa-sátortól balra nyíló teremben van a »csemege-csarnok«, mely folyvást tele közönséggel, ami nem is csoda, mikor oly kedves fiatal hölgyek, mint Piukovics Irma és Rudnay Lenke kisasszonyok árulják a finom csemegét. A Stefánia-útra nyíló nyílt terasse előtt két üstben főzik a halászlét Herczeg Mihályné és Tölgyesy Ferencné úrnők felügyelete alatt a »halász-csárda« részére, hol aztán Rock Erzsi, Blans Emma és a Baranyi kisasszonyok fogják a vendégeket kiszolgálni. A terrasseon végig haladva, a buffetbe érünk és megpihenünk. A vásárt már tegnap is nagy közönség látogatta, különösen sok hölgy. Hétfőn délután hat órakor rövid hangverseny is lesz, melyen Vizváry Gyula humorisztikus felolvasással, Serédy Gizella k. a. pedig, a kolozsvári színház tagja, énekkel fog közreműködni. Az esti órákban a termek villámfénynyel vannak kivilágítva. Vidám szórakozás komoly jótékonysággal jár itt karöltve. A főváros közönsége bizonynyal tömegesen fogja fölkeresni s a vásár érdemelt jó sikerrel fog lefolyni. 871 — — zongoramesternél, minő benyomást okoztál lelkének s mikép nyilatkozott ő felőled. Midőn másnap reggel fölébredve, az ablakhoz mentünk, azt tapasztaltuk, hogy beköszöntött az esős idő, mely több napon át visszatartott minket a kisétálástól. Ott ültünk Titinával a konyhaablaknál, dolgozgatva. Nem beszéltünk egyébről, mint ama fiatal emberről, ennek szerelméről és közeli házasságáról. Még nem egyeztünk meg abban, vájjon én az ő szüleinek a házába költözzem-e, avagy egy szép kis lakást külön rendezzünk-e be magunknak ? Én inkább az utóbbit óhajtottam, mint a szülőkkel való együtt lakást. Azonban örökké üldözött az a gondolat, hogy az a fiatal ember irántam nagyon csekély figyelmet mutatott s alig nézett rám. Még fülemben csengtek ama szavak, melyeket Marie a »Faust« előadásának estéjén mondott nekem. Én azt képzeltem, hogy imádóm nem kevésbbé szerelmes, mint ama dalműnek a hőse. Minthogy pedig gondolataim folyvást vele foglalkoztak, önkéntelen arra a meggyőződésre jutottam, hogy szíve, lelke az én képemmel van eltelve. Azt képzeltem, emészti a vágy, engem viszont láthatni, épúgy, mint ahogy én óhajtottam őt megpillantani. Azt hittem, mihelyt engem meglát, arcvonásait a lelkesültség öröme deríti föl, az az öröm és elégültség, melyet mindenki érezni szokott akkor, mikor rég táplált hő vágya teljesül. Az én imádóm, ellenben, nyugodt és hideg maradt. Semmiféle izgatottságtól nem remegett az ajka s szeme sem villant meg. E tekintetben unokatestvérem szavai nem tarthattak engem csalódásban. Meglehet, hogy imádóm óvatos akart lenni s őrizkedett attól, hogy engem az emberek pletykáinak a tárgyává tegyen ; de legalább oly jelek által fejezhette volna ki érzelmeit, melyek avatatlanok előtt érthetetlenek maradnak. Igaz, hogy másodszor hosszasabban s kissé melegebb kifejezéssel nyugodott rajtam a szeme, de mégis egész erővel kellett küzdenem ama gondolat ellen, hogy szerelmi ábrándom a valóságban nem talál viszhangra. Ez a gondolat annyira fájt nekem, annyira tűrhetetlenné vált, hogy az imádottamnak kövérsége miatt keletkezett kellemetlen benyomást is elfeledtem. Mennél tovább foglalkoztak vele gondolataim, s mennél kevesebb szórakozásom nyilt magános életünk-ben, a komor esős idő miatt a házból sem léphetve ki, annál inkább növekedett e fiatal ember iránt való vonzalmam. Egy izben az ablaknál ülve, térdemen hintáztam a síró gyermeket. Egészen el voltam merülve gondolataimban. Lelkem előtt lebegett a fiatal ember képe. Mint boldog feleség láttam magamat a karján. Úgy tetszett, mintha egyedül lettem volna vele s gyöngéden mondtam: — Édesem, mily kövér vagy te! Mostohaanyám, aki épen az ebéd készítésével volt elfoglalva, meghallotta szavaimat. — Oh, ő már nem kövér többé! — szólt, felém fordulva. — Mióta a foga jó, nagyon megfogyott s viruló színét is egészen elvesztette. A szegény asszony azt hitte, hogy megjegyzésem az ő gyermekére vonatkozott. Aztán tovább folytattam az ábrándozást. Szinte jól esett szánakozni a fiatal ember elhizottsága fölött, melyet hajlandó voltam neki szívesen megbocsátani s ezáltal is bizonyítékot adni iránta való szeretetemnek. Hangos, forró csókkal illettem a gyermek arcát. Ez még hevesebben kezdett sírni, de nekem ugy tetszett, mintha a fiatal embert tartottam volna a karjaim közt. Keblemre öleltem a gyermeket, nyájaskodtam vele s oly szenvedélyesen szorítottam magamhoz, mint azelőtt még soha. (Folyt. köv.) Hazai irodalom, művészet. * A »Budapesti Szemle« májusi füzete oly pontosan beköszöntött a hó elejére, mint maga a szép május elseje. Közleményeiben sok az érdekes és tanulságos. Első közleménye Tisza István terjedelmes dolgozata »Az agrárius kérdésről«. Pólya Jakabnak akadémiai segélylyel kiadott könyvét (»Agrárpolitikai tanulmányok«) véve alapul, részben méltányolja, részben (mint az élettől eltérőt) bírálja azt, elmondva a saját nézeteit e kérdés körébe vágó dolgokról, köztük a hitbizonyítványokról, sok készültséggel, önálló fejtegetéssel s oly eszesen, hogy nem egy olvasó azt a rövid, de sokat mondó véleményt fogja mondani a szerzőről: »apja fia!« Simonyi Jenő a Lóczy Lajos munkáját »A khinai birodalomról« méltányolja tüzetesen; szerinte: e munka bármely nemzet irodalmában megállná helyét. Hunfalvy Pál folytatja a »Kirándulás Erdélybe« című leíró művét, Szász-Sebesen, Fejérvártt, Zalatnán, Abrudbányán, Vöröspatakon és Torockón nyert élményeit beszélve el tanulságosan. Szabó József Észak-Amerika páratlan nemzeti parkját a »Jellowstone«-t (Sárgakő) írja le, a közvetlen szemlélet élénkségével. Következik »Az óra« cimü szép olasz beszély, Martini műve, jó fordításban; Gyulai Pálnak »Az ősz« cimü költeménye, mely a Kisfaludy - Társaság egyik ülésén már nagy tetszésben részesült, s Szász Béla műgonddal készült fordításában a Longfellow híres »Excelsior«-ja. Majd T r e f o r t miniszter »Nyilt levele a szerkesztőhöz« mond pár lapon sokat, röpke modorban, a rossz tankönyv veszedelméről, melyet orvosolni kell; az okokról, hogy mért nem kel a magyar könyv; nem kel, mert íróink a franciáktól nem tanulják el a könyvcsinálás mesterségét, s csak a nyersanyagot tárják az olvasó elé, főleg történetíróink; mert a magyar könyveket nem hirdetik, bírálják, ismertetik eléggé; mert a romlott fantáziának a magyar készítmény nem tetszik, sem a kalap, sem a könyv, s végül mert nem szeretünk olvasni, jobban szeretünk kártyázni, javítsuk meg szokásainkat s lesz vagyon s a magyar könyvnek is lesz vevője. Ezeket mondja el a miniszter. Levele után ő hozzája is van intézve egy nyilt levél: báró Eötvös Lóránttól »Néhány szó az egyetemi tanítás kérdéséhez.« Főleg azt a kérdést veti föl, hogy nem kivánatos-e egyetemeinken a tanítási szabadságnak az eddiginél nagyobb korlátozása és a tudományos tanítás és tanulás érdekében ? Az »Értesítő«ben bírálja Váradi Antal »Faust« fordítását, sok hibát mutatva ki belőle; s Stauffer Albert német monográfiáját, mely gr. Ruswormnak, II. Rudolf hírhedt tábornagyának tisztázása törekszik lenni, de Szilágyi Sándor kimutatja, hogy szerecsent mos; végül olvassuk Misteli bázeli tanár elismerő bírálatának kivonatát Simonyi Zsigmondnak »A magyar kötőszók«-ról írt könyvéről. * „Káprázatok“ címmel most jelent meg Justh Zsigmond első könyve, melyet a »Pallas« nyomdája egész francia ízlésben állított ki, finom tömör papíron, szép nyomással. A 261 lapra terjedő kötetben, mely Gyulai Pálnak, »a magyar széppróza mesterének« van ajánlva, négy elbeszélés olvasható: »Taedium Vitae,« »Fehérlap,« »Az utolsó hangulat« és »Keresztutak.« Ez utóbbi a »Fővárosi Lapok«-ban nem rég jelent meg, s akik olvasták, meggyőződtek róla, hogy e fiatal író igazi szép tehetség, kibir érzéssel, ízléssel, finom műveltséggel, látott már is sokat, tud rajzolni embert, helyzetet, hangulatát s tehetségét jó példányokon képezi. Mind a négy elbeszélés örvendetes tanúbizonyságot tesz erről. Elbeszélő irodalmunk mindenesetretre sok szépre számíthat tollából. Első kötetének is bizonyára számos olvasója lesz. * „Magyar Salon.Fekete József és Hevesi József jól szerkesztett havi folyóiratából megjelent a májusi füzet. Hét színes képmelléklet Böhm Pál, Pataky László, Koner Miksa, Manheimer Ágost és olasz festők műveit mutatja be. Költeményeket írtak a füzetbe: Vitkovits Mihály (egy ismeretlen verse), Torkos László, Szabó Endre, Karlovszky Endre egy monológot közöl. Elbeszélések, rajzok vannak benne: Cactustól (»A dandy«), Jókai Mórtól (»Lenci fráter«), Tábori Róberttől, Endrődi Sándor »Petőfiről« , idősb Az operaház rendezőjéről. (K. L.) Egyik lapban azt olvastam, hogy Odry Lehel vidéki lapokban egy vidéki vándorló operatársaság szervezésének eszméjét pendítette meg s ajánl hozzá mindjárt vezetőt is Káldy Gyula személyében és pedig azzal az indokolással, hogy: »ha őt a fővárosi opera, mint rendezőt, elvesztené, nem hagyna itt maga után olyan űrt, mint vidékről való távozása után hagyott mint karnagy.« Káldy Gyulának nem vagyok sem barátja, sem ellensége, hanem a mi rendezői tevékenységét és képességét illeti, kénytelen vagyok kijelenteni, hogy Odry Lehel nagy tévedésben van, mert Káldy Gyula távozása operánkra nézve nagy veszteség lenne, s olyan űrt hagyna maga után, melyet magyar emberrel hamarjában nem is lehetne betölteni. A rendezői állás sok műveltséget, többoldalú képzettséget, kiváló zenei ismeretet, éles rithmikai érzéket igényel, melyre szüksége van az előadás létesítéséhez járuló összes szellemi és dologi eszközök megítélésénél és harmonikus, szabatos felhasználásánál. A mellet jó emlékezőtehetséggel, szellemi fugékonysággal.