Fővárosi Lapok, 1887. május (24. évfolyam, 119-148. szám)

1887-05-01 / 119. szám

Tavaszi vásár. (F. V.) Vidám élet pezsg ismét a városligeti fő­városi pavillonban, hol két évvel ezelőtt komoly mun­káját, haladását és fejlődését mutatta be fővárosunk. Tegnap délutántól fogva három napig zajos, vásári látványosság fog itt lefolyni. A vásár zajosságát azon­ban kellemessé teszi a bájos elárusítók szívélyessége és szeretetreméltósága, melylyel áruikat a jótékony cél javára kinálgatják. A vásárt tudvalevőleg az orsz. ngképző egylet rendezi saját intézete javára s a vá­lasztmány özv. Veres Pálné úrnő egyleti elnökkel és legbuzgóbb fősegédjével, Rudnay Józsefné úrnővel az élén mindent elkövetett, hogy a vásár minden te­kintetben sikerüljön s a kitűzött célra szép jövedelmet hajtson. A pavilion kivül-belől ma zászlókkal van dí­szítve, a bejárásnál pedig egy diadalkapu »Isten ho­zott« felirattal fogad. Lépjünk be a pavillonba s tekintsük meg ezt a f hirtelenében idevarázsolt vásárcsarnokot. A bejárat mellett a pénztárnál Darázsi Albertné­­ és Gönczy Béláné úrnők fogadják a belépő vendéget.­­ A bejárattal szemközt lévő teremben van elhelyezve a katonai zenekar, mely naponkint délután fogja szórak­­­koztatni a vásárló közönséget. Innen a jobboldali te­­­­rembe lépve, ennek jobb sarkán találjuk a »Női kézi-­­ munkák« sátrát, hol Bulyovszky Lilla, Jerneyné és­­ Karlovszkyné úrnők az elárusítónők. Itt különböző szövött holmik, párnák, katrincák, horgok­ és­­ hímzett apróságok, gombostű-párnák, törülközők satá­­ kaphatók mérsékelt árakon. A mellette levő sá­­­­torban Fehér Miklósné és Sréter Lászlóné úrnők szőnyegeket és porcellán tárgyakat árulnak. Szom­szédságukban van a virágbokréták elárusító asz­­j fala, melynél Kovács Ilona, Czernovics Laura és Roxaner kisasszonyok a kedves elárusítók. Tovább menve a »különféle tárgyak« sátrába jutunk. Ez a leglátogatottabb sátrak egyike. Itt árulják a gróf Szapáry István által az egylet javára ajándékozott íróasztali készletet, továbbá Haynald bibornok aján­­j­dékát, állványon lévő levélpapír tartót, melynek elő- 1­ő része aranynyal van kihimezve. Van itt azonkívül t­ea- és kávéservice s egyéb sokféle apróság, melyek kínálásában Bittó Auguszta és Szenesi Emma kisasz­­szonyok ügyeskednek szeretetreméltóan. A mellette lévő sátorban Jekelfalussy Zoltánné úrhölgy és Rudnay Ilona­k­­a árulják a pezsgőt s egyéb italokat. A pezsgő-sátorral szemben van a »Mustafasátor«, mely tegnap még üresen állott. Itt nyilvános árverést fog­nak ma tartani Csiky Kálmánná, Schnierer Aladárné és Véges Gyuláné úrnők vezetése mellett. Egyebek közt elárverezik Izsó Miklósnak »Busuló juhász«-át, mely a két sátor közt van elhelyezve. Az árverési sátor mellett találjuk a »Tőzsdét«, melynek csalo­gató trafikánsnői Emich Márta és Ilona kisasz­­szonyok, Emich Gusztáv országos képviselő leányai. Mellettök ügyeskednek a szerencsekosárnál Németh Giza, Schnierer Valéria és Kreiner Margit kisasszo­nyok. Tovább menve, egyik sátorban ott találjuk Wo­­dianer Irén és Antónia kisasszonyokat, kik pipere tár­gyakat és galanterie cikkeket árulnak. Ugyanitt van még egy sátor, melyben Gränzenstein-Szende Gabriella úrnő és Kvassay Vilma k. a. irodalmi műveket kínál­­gatnak. Reméljük, jobb vásárt csapnak, mint a ren­des könyvárusok. Itt kapható az alkalmi tréfás la­pocska is, a »Fővárosi Lapocskák«, melyet Ágai Adolf és Berczik Árpád szerkesztettek, a »Fővárosi Lapok«-at tisztelve meg azzal, hogy kedélyes kis lap­jukhoz a formát és beosztást kölcsönözze, persze min­dent humoros alakban. A pezsgő-sátortól jobbra nyíló terem »Wurstel­­pratert« ábrázol miniature alakban. Itt van a »jósló nő sátora«, a­ki tíz krajcárért kedvére jósol a belépő­nek. Ugyanitt találjuk a kis törpét, az állatseregletet, azonkívül a gyors fényképészeti műtermet, hol öt krajcárért lefotografálják az embert. A titkot nem áruljuk el. Mindenki, a­ki megpróbálja, nagyot mulat rajta. E teremben pénztárnoknői tisztet Bálint Juliska és Margit és Baranyi Aranka kisasszonyok viselnek. A Mustafa-sátortól balra nyíló teremben van a »csemege-csarnok«, mely folyvást tele közönséggel, a­mi nem is csoda, mikor oly kedves fiatal hölgyek, mint Piukovics Irma és Rudnay Lenke kisasszonyok­­ árulják a finom csemegét. A Stefánia-útra nyíló nyílt­­ terasse előtt két üstben főzik a halászlét Herczeg Mihályné és Tölgyesy Ferencné úrnők felügyelete alatt a »halász-csárda« részére, hol aztán Rock Erzsi, Blans Emma és a Baranyi kisasszonyok fogják a ven­dégeket kiszolgálni. A terrasseon végig haladva, a buffetbe érünk és megpihenünk. A vásárt már tegnap is nagy közönség láto­gatta, különösen sok hölgy. Hétfőn délután hat órakor rövid hangverseny is lesz, melyen Vizváry Gyula humorisztikus felolva­sással, Serédy Gizella k. a. pedig, a kolozsvári színház tagja, énekkel fog közreműködni. Az esti órákban a termek villámfénynyel vannak kivilágítva. Vidám szórakozás komoly jótékonysággal jár itt karöltve. A főváros közönsége bizonynyal tömege­sen fogja fölkeresni s a vásár érdemelt jó sikerrel fog lefolyni. 871 — — zongoramesternél, minő benyomást okoztál lelkének s mikép nyilatkozott ő felőled. Midőn másnap reggel fölébredve, az ablakhoz mentünk, azt tapasztaltuk, hogy beköszöntött az esős idő, mely több napon át visszatartott minket a kisé­­tálástól. Ott ültünk Titinával a konyhaablaknál, dol­gozgatva. Nem beszéltünk egyébről, mint ama fiatal emberről, ennek szerelméről és közeli házasságáról. Még nem egyeztünk meg abban, vájjon én az ő szü­leinek a házába költözzem-e, avagy egy szép kis la­kást külön rendezzünk-e be magunknak ? Én inkább az utóbbit óhajtottam, mint a szülőkkel való együtt lakást. Azonban örökké üldözött az a gondolat, hogy az a fiatal ember irántam nagyon csekély figyelmet mutatott s alig nézett rám. Még fülemben csengtek ama szavak, melyeket Marie a »Faust« előadásának estéjén mondott nekem. Én azt képzeltem, hogy imádóm nem kevésbbé sze­relmes, mint ama dalműnek a hőse. Minthogy pedig gondolataim folyvást vele fog­lalkoztak, önkéntelen arra a meggyőződésre jutottam, hogy szíve, lelke az én képemmel van eltelve. Azt képzeltem, emészti a vágy, engem viszont láthatni, épúgy, mint ahogy én óhajtottam őt megpillantani. Azt hittem, mihelyt engem meglát, arcvonásait a lelkesültség öröme deríti föl, az az öröm és elégültség, melyet mindenki érezni szokott akkor, mikor rég táp­lált hő vágya teljesül. Az én imádóm, ellenben, nyugodt és hideg ma­radt. Semmiféle izgatottságtól nem remegett az ajka s szeme sem villant meg. E tekintetben unokatestvé­rem szavai nem tarthattak engem csalódásban. Meg­lehet, hogy imádóm óvatos akart lenni s őrizkedett attól, hogy engem az emberek pletykáinak a tárgyává tegyen ; de legalább oly jelek által fejezhette volna ki érzelmeit, melyek avatatlanok előtt érthetetlenek ma­radnak. Igaz, hogy másodszor hosszasabban s kissé me­legebb kifejezéssel nyugodott rajtam a szeme, de mégis egész erővel kellett küzdenem ama gondolat ellen, hogy szerelmi ábrándom a valóságban nem talál viszhangra. Ez a gondolat annyira fájt nekem, annyira tűr­hetetlenné vált, hogy az imádottamnak kövérsége miatt keletkezett kellemetlen benyomást is elfeledtem. Mennél tovább foglalkoztak vele gondolataim, s mennél kevesebb szórakozásom nyilt magános életünk-­­­ben, a komor esős idő miatt a házból sem léphetve ki, annál inkább növekedett e fiatal ember iránt való vonzalmam. Egy izben az ablaknál ülve, térdemen hintáztam a síró gyermeket. Egészen el voltam merülve gondo­lataimban. Lelkem előtt lebegett a fiatal ember képe. Mint boldog feleség láttam magamat a karján. Úgy tetszett, mintha egyedül lettem volna vele s gyöngéden mondtam: — Édesem, mily kövér vagy te! Mostohaanyám, a­ki épen az ebéd készítésével volt elfoglalva, meghallotta szavaimat. — Oh, ő már nem kövér többé! — szólt, felém fordulva. — Mióta a foga jó, nagyon megfogyott s viruló színét is egészen elvesztette. A szegény asszony azt hitte, hogy megjegyzé­sem az ő gyermekére vonatkozott. Aztán tovább foly­tattam az ábrándozást. Szinte jól esett szánakozni a fiatal ember elhizottsága fölött, melyet hajlandó vol­tam neki szívesen megbocsátani s ezáltal is bizonyíté­kot adni iránta való szeretetemnek. Hangos, forró csókkal illettem a gyermek arcát. Ez még hevesebben kezdett sírni, de nekem ugy tet­szett, mintha a fiatal embert tartottam volna a kar­jaim közt. Keblemre öleltem a gyermeket, nyájas­­kodtam vele s oly szenvedélyesen szorítottam magam­hoz, mint azelőtt még soha. (Folyt. köv.) Hazai irodalom, művészet. * A »Budapesti Szemle« májusi füzete oly pontosan beköszöntött a hó elejére, mint maga a szép május elseje. Közleményeiben sok az érdekes és ta­nulságos. Első közleménye Tisza István terjedel­mes dolgozata »Az agrárius kérdésről«. Pólya Jakabnak akadémiai segélylyel kiadott könyvét (»Ag­rár­politikai tanulmányok«) véve alapul, részben mél­tányolja, részben (mint az élettől eltérőt) bírálja azt, elmondva a saját nézeteit e kérdés körébe vágó dolgok­ról, köztük a hitbizonyítványokról, sok készültséggel, önálló fejtegetéssel s oly eszesen, hogy nem egy ol­vasó azt a rövid, de sokat mondó véleményt fogja mondani a szerzőről: »apja fia!« Simonyi Jenő a Lóczy Lajos munkáját »A khinai birodalo­m­­r­ó­l« méltányolja tüzetesen; szerinte: e munka bár­mely nemzet irodalmában megállná helyét. H­u­n­­falvy Pál folytatja a »Kirándulás Erdély­be« című leíró művét, Szász-Sebesen, Fejérvártt, Za­­latnán, Abrudbányán, Vöröspatakon és Torockón nyert élményeit beszélve el tanulságosan. Szabó József Észak-Amerika páratlan nemzeti parkját a »Jellow­­stone«-t (Sárgakő) írja le, a közvetlen szemlélet élénkségével. Következik »A­z ó­r­a« cimü szép olasz beszély, Martini műve, jó fordításban; Gyulai Pál­nak »Az ősz« cimü költeménye, mely a Kisfaludy - Társaság egyik ülésén már nagy tetszésben részesült, s Szász Béla műgonddal készült fordításában a Longfellow híres »Excelsior«-ja. Majd T r e f o r t miniszter »Nyilt levele a szerkesztőhöz« mond pár lapon sokat, röpke modorban, a rossz tankönyv veszedelméről, melyet orvosolni kell; az okokról, hogy mért nem kel a magyar könyv; nem kel, mert íróink a franciáktól nem tanulják el a könyvcsinálás mesterségét, s csak a nyers­anyagot tárják az olvasó elé, főleg történetíróink; mert a magyar könyveket nem hirdetik, bírálják, ismertetik eléggé; mert a romlott fantáziának a magyar készítmény nem tet­szik, sem a kalap, sem a könyv, s végül mert nem sze­retünk olvasni, jobban szeretünk kártyázni, javítsuk meg szokásainkat s lesz vagyon s a magyar könyvnek is lesz vevője. Ezeket mondja el a miniszter. Levele után ő hozzája is van intézve egy nyilt levél: báró Eötvös Lóránttól »Néhány szó az egyetemi ta­nítás kérdéséhez.« Főleg azt a kérdést veti föl, hogy nem kivánatos-e egyetemeinken a tanítási szabadság­nak az eddiginél nagyobb korlátozása és a tudomá­nyos tanítás és tanulás érdekében ? Az »Értesítő«­­ben bírálja Váradi Antal »Faust« fordítását, sok hibát mutatva ki belőle; s Stauffer Albert német mo­nográfiáját, mely gr. Ruswormnak, II. Rudolf hírhedt tábornagyának tisztázása törekszik lenni, de Szilágyi Sándor kimutatja, hogy szerecsent mos; végül olvas­suk Misteli bázeli tanár elismerő bírálatának kivona­tát Simonyi Zsigmondnak »A magyar kötőszók«-ról írt könyvéről. * „Káprázatok“ címmel most jelent meg Justh Zsigmond első könyve, melyet a »Pallas« nyomdája egész francia ízlésben állított ki, finom tö­mör papíron, szép nyomással. A 261 lapra terjedő kö­tetben, mely Gyulai Pálnak, »a magyar széppróza mesterének« van ajánlva, négy elbeszélés olvasható: »Taedium Vitae,« »Fehérlap,« »Az utolsó hangulat« és »Keresztutak.« Ez utóbbi a »Fővárosi Lapok«-ban nem rég jelent meg, s a­kik olvasták, meggyőződtek róla, hogy e fiatal író igazi szép tehetség, ki­bir ér­zéssel, ízléssel, finom műveltséggel, látott már is so­kat, tud rajzolni embert, helyzetet, hangulatát s tehet­ségét jó példányokon képezi. Mind a négy elbeszélés örvendetes tanúbizonyságot tesz erről. Elbeszélő iro­dalmunk mindenesetretre sok szépre számíthat tol­lából. Első kötetének is bizonyára számos olvasója lesz. * „Magyar Salon.Fekete József és Hevesi József jól szerkesztett havi folyóiratából megjelent a májusi füzet. Hét színes képmelléklet Böhm Pál, Pa­­taky László, Koner Miksa, Manheimer Ágost és olasz festők műveit mutatja be. Költeményeket írtak a füzetbe: Vitkovits Mihály (egy ismeretlen verse), Tor­kos László, Szabó Endre, Karlovszky Endre egy mo­nológot közöl. Elbeszélések, rajzok vannak benne: Cactustól (»A dandy«), Jókai Mórtól­ (»Lenci fráter«), Tábori Róberttől, Endrődi Sándor »Petőfiről« , idősb Az operaház rendezőjéről. (K. L.) Egyik lapban azt olvastam, hogy Odry Lehel vidéki lapokban egy vidéki vándorló operatársa­ság szervezésének eszméjét pendítette meg s ajánl hozzá mindjárt vezetőt is Káldy Gyula személyében és pedig azzal az indokolással, hogy: »ha őt a fővá­rosi opera, mint rendezőt, elvesztené, nem hagyna itt maga után olyan űrt, mint vidékről való távozása után hagyott mint karnagy.« Káldy Gyulának nem vagyok sem barátja, sem ellensége, hanem a mi rendezői tevékenységét és képességét illeti, kénytelen vagyok kijelenteni, hogy Odry Lehel nagy tévedésben van, mert Káldy Gyula távozása operánkra nézve nagy veszteség lenne, s olyan űrt hagyna maga után, melyet magyar emberrel ha­marjában nem is lehetne betölteni. A rendezői állás sok műveltséget, többoldalú kép­zettséget, kiváló zenei ismeretet, éles rithmikai érzéket igényel, melyre szüksége van az előadás létesítéséhez járuló összes szellemi és dologi eszközök megítélésé­nél és harmonikus, szabatos felhasználásánál. A mel­let jó emlékezőtehetséggel, szellemi fugékonysággal.

Next