Fővárosi Lapok 1889. április (89-117. szám)

1889-04-08 / 96. szám

Hétfő, 1889. ápril 8. 96. szám. Huszonhatodik évfolyam. Előfizetési dij:S­élerre..................................8 frt Egyedévre............................4 frt Egyes szám 6 kr.FŐVÁROSI LAPOS. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek-tere 3. sz. I. emelet. Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek-tere Athenaeum-épület) küldendők. A „Fővárosi Lapok“ előfizetését, a 26-dik évfolyam második negyedére, ajánljuk a művelt olvasó közönség figyelmébe. A lap naponként teljes ivén, hétfőn féliven, jelenik meg, válogatott szépirodalmi művekkel, változatos tartalmú tárcákkal, bő és fris hírrovatokkal. A nemzeti műveltség, társadalmi haladás és ízlésfejlesztés komoly érdekeit szolgálja buzgón és élénken. Dolgozó­társai régi jeles írók és fiatal szép tehetségek. Kiadója az Ath­enaeum-társu­­lat. Előfizetési ára: évnegyedre négy, félévre nyolc, egész évre tizenhat forint. A postautalványok és pén­zes levelek e címen küldendők. A »Fővárosi Lapok« kiadóhivatalának Budapest. Mindenki kenyere. (Elbeszélés.) Írta Kazár Emil. (Vége.) Öt napig vizsgálati fogságban tartottak. Ez alatt pedig a zsandárok elkobozták a pirulákat, kiöntötték a kenderáztatóba. Mikor haza­tértem, rám támadt a munkás nép, hogy meg van károsítva, nincs élelme, pedig mindenét arra költötte. Hát ad­jak nekik, csináljak újra. Az a gazember, Mihály, megszökött. Házát ekkor is zsandárok őrizték, nehogy felgyújtsák. Azt mondtam a rajongóknak, hogy nem segít­hetek többé rajtuk. A csodás mamnát mind ellopta Mihály. Én készíteni nem tudom. Hazudtam nekik s a szerencsétlen emberek átkozódtak. Ha nincs köztök egy pár józanabb, vagy ravaszabb, a­kik még remél­ték, hogy megalkudhatnak velem, nem tudom hogyan menekülök meg. Be kellett látnom, hogy itt nem maradhatok.­ Éjjel ott hagytam csendes magányomat, hol az embe­rek boldogságáról annyit álmodtam, s hol azok elől kellett szöknöm, a kikért fáradtam egész életemben és a kikért feláldoztam egész vagyonomat. A felséges titok rossz kezekbe került, nyomorult rossz kezekbe! Ha én hozom azt a világ elé, bizonyo­san másképen lesz minden. De az első tapasztalat megrendítő volt. Hanem a titkot tudom. Tárok vele. Ön még hallani fog róla. Addig csak adják meg a szegény embereknek a kenyeret az urak és a gyárosok. * Reggelre egészen kiderült. Az ablakon a nyári nap sütött be a szobába. A drótok még zizegtek. Az én fejem pedig zú­gott. Kábultan emelkedtem ki az ágyból és körül­néztem. A falon ott a doktor arcképe, rendületlen és ünnepies nyugalmában. Ott szorítja most is a tekercset és a halálfőt. Bizony rendkívül esetlen festmény — most már jól láthattam. De hol van maga a doktor, a­ki oly bizalmas hozzám, és bele­avatott élete történetébe ? Remény­em, hogy most már napfénynél is meg­tartja számomra ezt a bizalmat, hisz elég drágán vá­sároltam meg. Az asztalon még a vacsora maradványai, elté­pett papírszeletek. Lent a földön azok a kékes papírdarabkák az utalvány rongyai. Egy pár szeletkét fölemeltem, megnéztem. Valóban azok. Hirtelen benyitottam a másik szobába. A sánta Boldizsár rendezgetett és tisztogatott. — Hol van a doktor úr ? — Oh a doktor úr reggel 6 órakor már talpon van, viziteket fogad, aztán megy csak sietős dol­gaira. Megnéztem órámat. Már elmúlt kilenc óra. — Nem hagyott számomra semmi üzenetet a doktor úr ? Avagy nem irt egy cédulát ? — kér­deztem. — A doktor úr azt mondta, hogy a tekintetes urat ne háborgassam, hadd aludjék, és ha reggelizni méltóztatik... — Nem kell reggeli, köszönöm! — feleltem csalódottan, s gyorsan hozzá kezdtem az öltözködés­hez, mert a gyárban már vártak rám. Öltözködés közben megtaláltam mellényem zse­bében a többi utalványt. Hogyan, tehát nem adtam át ? Csupán csak egy hiányzott, az ötszáz forintos. Azt az egyet adom át. Újra megvizsgáltam, hogy csakugyan össze­­tépte-e azt a doktor. Semmi kétség,egybe illeszthettem a darabjait. Oh igen, már emlékszem, hogy a doktor mily tekintettel mért végig. A többivel nem tartottam ta­nácsosnak előállni. Dühös pillantást vetettem az arcképre. — Ki hinné önről, hogy még valamire képes! De remény­em, hogy soha sem lesz többé alkalma nekem felolvasásokat tartani. Izgatottan — megvallom — egy kis szégyen­kezéssel távoztam, és jól esett, mikor a doktor laká­sából kijutottam az utcára, a mélységes sárba. A gyár igazgatója azt mondta, hogy sokkal jobban is végezhettem volna feladatomat. Rossz katona, a­ki kapitulál, mikor még elég puskapora van. A morva gyártulajdonosok közül is megérke­zett e napon az egyik, és kiegyezett a sztrájko­­lókkal. Epikai nőalakok Vörösmartynál. (Egy nagyobb tanulmányból.) A legszorosabb és legtöbbször felismerhető kapocs, mely Vörösmarty élettörténete és elbeszélő költészete között létezik, kétségkívül a szerelem. Saját magának és alakjainak ez érzelme elválasztha­tatlanok egymástól. Az előbbinek nagyságát csak akkor méltányolhatjuk eléggé, ha műveit olvassuk, s viszont szereplőinek szerelmét csak akkor érthetjük meg igazán, ha a költő szerelmének történetére gon­dolunk. A kettő egymással teljes összhangba van hozva. Mind koszorúsunknak, mind a munkáiban megteremtett személyeknek szerelme nem villám, mely dörögve, pusztítva hat át a mindenségen ; nem ár, mely vagy magát semmisíti meg, vagy az összes előtte álló gátakat széttöri; napfény, mely azonban nem éget, hanem jótékony meleget árasztva omlik szét környezetén, ha közbe-közbe könyeket kell is felszántania; patak, mely a virágok közül a legüdébb tisztaságban csörgedez elő, menten minden földi salaktól. A modern költészet egyik föladata a lélektani boncolás. Valamennyi gondolatot, valamennyi érzel­met elemeire kell fejteni s minden egyes szálat a kiinduló pontig híven visszavezetni. Szóval nemcsak a szereplőknek, hanem a szenvedélyeknek egyénitése is megkivántatik. Vörösmarty e tekintetben még a régibb kor szülötte. Nála az érzelmek még nincsenek elemeikre bontva, hanem csak általánosságban jelen­nek meg. Nőszemélyei is nélkülözik az individualiz­mus kellékeit: egyformák, szinte azonosak a szó leg­szorosabb értelmében. Mindig közös szépségük, ár­tatlanságuk, szenvedésük vagy boldogságuk, angyali jóságuk önkénytelenül is azt a gondolatot kelti föl bennünk, hogy a költő, midőn ez alakokat teremtő, bizonyára mindenkor egy modellre, saját lelkének eszményképére emlékezett vissza. Ilyen általános az ő női jellemeinek érzelem­világa is: a gyöngéd szere­t­tet, a vallásosság, a szelídség, a részvét, a hazafias-­ ság, a hitvesi hűség és kiváltképpen a szerelem: az ábrándos, a hit, a néma, a boldog, a csalódott, a vak­merő, az ébredő, a kialvó szerelem; de sohasem a féltékeny, a bűnös, a csalárd szenvedély. A szere­lemnek ideálja áll előttünk, a maga isteni tisztasá­gában, a szív legnemesebb érzelmeként. Szeretnek és szenvednek oly eszményi tökéletességgel, mint maga a költő szeretett és szenvedett. Ezek a mindig egyforma nők az ő azonos mo­tívumaikkal tán unalmasakká, egyhangúakká is vál­hatnának, ha a költő ragyogó fantáziája meg nem menti őket ettől. Az a bűvös-bájos, mindent átölelő képzelet, mely az égiek és földiek világára egyformán hinti vakító fényét, annyira elárasztotta a nőalakokat is, hogy bár tudjuk, hogy mind egy forrásból fakad­nak, még­sem fáradunk bele olvasásukba, sőt vala­mennyinél átélvezzük a többiek szépségét is; újra megragad, fölemel vagy meghat az a panaszt nem is­merő jóság, az a néma, szenvedő lemondás, a mindig tiszta szerelem, a hiány nélküli testi és lelki báj, s végül csodálatot érzünk a költő iránt, ki a nőről al­kotott eszményi nemességű fogalmának ily sok, ily találó s ily igaz kifejezést tudott adni. S minő gyöngéd szeretettel, nem egyszer lelke­sedéssel viseltetik koszorúsunk ez alakjaival szem­ben! Óvja őket minden veszélytől s azok a legelső durvább érintésre elhalnak, mint a dérlepett virág. A földi gyarlóságok világából egy magasabb, eszményi légkörbe emelte őket, a nélkül, hogy szét­folynának, ködbe foszlanának érzékeink előtt. A kö­zöttünk élő nőknek minden erényeit fellelhetjük ná­luk,de nem egyszersmind hibáikat és gyöngeségeiket is, — a nélkül azonban, hogy ez által emberi voltukból kivetkőznének. Az érzésnek és cselekvésnek, a bol­dogságnak és szenvedésnek csak nemesebb részét lát­juk, de a mely minden izében az életből vétetett. Fé­lig angyalok és félig halandó lények. íme igy olvad össze bennük az idealizmus a realizmussal s igy jut­Egy ízben a könyörület, a jótékonyság gyakor­lása közben találkoztak egymással. A szánalom érzete vezette őket Noisy-le-Roy faluba, hol az eladósodott vendéglősnek minden bú­torát elárverelték. Mikor ők egy órával azelőtt ott átvonultak kocsin, látták a vendéglős nejét és leányát az ajtó előtt sírni. A nélkül hogy közölték volna egy­mással szándékukat, Nives kisasszony két-három ava­tatja érvényre epikusnnk az eszthetikának amaz alap­elvét, mely szerint csak e két elemnek kibékülése, összhangba hozása, egymásra hatása alkalmával lé­tesülhet igazi szép. Általában az ő nőinek passzív szerepük van. Cselekvésük jóformán semmi s ha olykor a küzdelem terére sodortatnak is, ez sem saját jellemüknek, elha­tározásuknak, hanem a végzet szeszélyének következ­ménye. Erdélyi János rosszalólag említi ezt, mert így egyhangúakká lesznek. Azt már láttuk, hogy ezt meg­akadályozza, már maga a rendkívüli képzelőtehetség, mely Vörösmartynak egyik kitűnő oldalát képezi. De ezt nem tekintve is, épen ama vonások teszik őket kedvesekké, melyek mindannyiójukban feltalálhatók. Sorsuk sodorta őket egynemű helyzetekbe, a nőiesség csak egy utat nyitott szabadulásukra s legfőbb kö­zös érzelmük a tiszta, nemes szerelem, és Vörös­marty sorsukat költői hatásúvá, nőiességüket ma­gasztossá, a testi és érzelmi közös szépséget pedig bájos voltuknak alapjává tudta tenni. Koszorúsunk szellemét teljesen elfoglalta imá­­dottjának, Perczel Etelkának képe. Lelkének, agyá­­nak minden legrejtettebb zuga a bájoslánykának felejt­hetetlen alakja körül rajzó, majd örvendetes, majd bús gondolatokkal telt meg. Rá nézve a nő csak imádott­­jában létezett. Ebből érthetjük meg azt a sajátságos körülményt, hogy nála kizárólag ifjú hölgyek szere­pelnek s nem hogy öreg, de még éltesebb asszony sem fordul elő elbeszélő munkáiban egyetlenegy sem. Nő jellemképei, ha még leányok, agg apjuk oldala mellett állanak, mint vén tölgyeknek fiatal hajtásai, így Hajna, Etelke, Jeve, Ida, Leila, Enikő, Szép Ilonka valamennyien női környezet s anyai kéz ve­zetése nélkül járják az élet utait. Részben tán azért is alkotta műveit koszorúsunk ily módon, hogy nő­alakjainak szépségét a környezet ellentétes volta által még szembetűnőbbé tegye. Egy kopár vidék egyetlen bájos virágának fénye, illata, üdesége sok­kal jobban hat ránk, mintha azt egy nagy kertben, A menyasszony. (Francia elbeszélés.) Írta Henry Rabusson. (Folytatás.)

Next