Fővárosi Lapok, 1890. január (27. évfolyam, 1-30. szám)

1890-01-24 / 23. szám

A jogásznál laboratóriuma. (Bálrendezői emlékeimből.) »Lezajlott a jogászhál a redoute összes termei­ben.« »A rendezőség meg lehet elégedve sikerével.« »Tűzzel, kitartással folyt a tánc.« Sok esztendő far­sangján mindig ilyen és ehhez hasonló örvendetes hí­reket olvasott a közönség a farsangok báli tudósítá­saiban. S mennyire jól esett ezt olvashatni a rende­zőnek, kinek e sikerben része volt! De jól esett az emeritált jogásznak is tapasztalhatni, hogy »hiába, jogászbál mégis csak jogászbál marad!« Azok a rózsás arcú leánykák, azok a megvál­tozhatatlan fátumban belenyugodott mamák, azok a híres jó jogászapák, mind, de mind örült a sikernek, azaz a sikerült bálnak. Tavaly azonban nem olvashattak ilyen hírt, mert nem volt jogászbál, az idén pedig csak azt ol­vashatták, hogy lezajlott a jogászbál, tűzzel, kitartás­folyt a tánc, de az már — fájdalom — hiányzott a tudósításokból, hogy a rendezőség meg lehetett elé­gedve sikerével, mert szép társaság vett ugyan részt benne, de nem elégséges számma is a sok fáradság eredménye — deficit. Pedig a jó fiúk egyebet érdemeltek volna, mert egy ilyen bál rendezése sok bajjal jár. Nem indiskréció talán, ha bevezetem az olva­sókat a jogászbál laboratóriumába, s ha képet festek a szegény, boldog rendezőkről, azok izgalmas tevé­kenységéről, lázas munkájukról , melyet kitűzött báljuk sikerének érdekében fejtenek ki. Sőt talán még emelem is ezzel érdemüket s terjeszthetem a nézetet, hogy ők mindig fényes sikert érdemelnének. A segélyegyletben, a komoly egyetem tudo­mánytengerének eme­dig kis szigetében, együtt ül az egész rendezőség. A tantermekben folynak a szebb­nél szebb előadások és osztogatják a rútabbnál rútabb »absentiákat.« A rendezők nem érnek rá most arra gondolni! Várják a bálnak már megválasztott elnökét, ki most a legfontosabb személy és a bál utolsó vonahúzásáig kis fejedelemnek mondható, bár nagyon korlátozó alkotmánynyal. Végre megjelen. — ! Éljenezéssel fogadják, a kézszoritásoknak vége hossza nincs. Kiki elfoglalja helyét, az elnök az egylet egyetlenegy karosszékébe ül, és — kezdetét veszi az első »bálgyűlés.« — Uraim! A m. k. tudományegyetem jogi szaka egy fontos momentumának állunk küszö­bén. Az önök megtisztelő bizalma stb. stb. A megnyitó beszéd többi része a felzuduló él­jenek orkánjában elvesz bár, de a kellő hangulat elő van idézve. Csakhogy a kellő hangulat némileg megnehezíti az eszmecserét. Az elnök kissé zavarba látszik jönni s végre oda fordul egy kis első éveshez: — Kedves X. ur, lenne oly szives és menne le Majzán bácsihoz és hozna egy csöngetyűt, mert úgy látom, hogy esetleg szükség lesz rá. Majzán bácsi a legöregebb egyetemi szolga. Minden baj elhárítására az első instancia. A jegyzőket megválasztják, a kis X. hozza a csöngetyűt, az elnök kezébe veszi, hogy többé le ne tegye. Meghatározzák a bál idejét, helyét és kiküldik a szűkebb bizottságokat. Az elnök roppant meg van elégedve. A csengetyűt alig használja. De ekkor felszóllal egy »szűkebb« jegyző. — Nekem, (kezdetnek nem rossz) és elvtársaim­nak tudomására jutott, hogy az elnök úr ama — megvallom, megfoghatatlan eszmét hangoztatta, hogy a redoute kis termét nem akarja kinyittatni, és mon­dom— megfoghatatlan okokból a jogászbálok ősi gé­niuszát egyedül csak a redoute nagy termébe akarja »szorítani!« Zaj jobbról, balról, középről és mindenünnen! Egy hang: »Nyomorít!« Szegény elnök! Elhangzott az »ellenzék« első szózata. Bezzeg járja most már a csengetyű. De az elnök nem veszti el higgadtságát. — Appellálok a rosszul informált szűkebb bi­zottsági jegyző úrtól a jobban informálandó jegyző úrhoz, és ezt az állítást mint valótlant kénytelen va­gyok visszautasítani. Élénk helyeslés jobbról, balról és minden­­nünnen. Következik a redoute bérlőjével kötött előzetes szerződés, első és utolsó olvasásban. Az elnök persze sokalja a bérösszeget és hajlandónak nyilatkozik al­kudozások folytatása céljából egy legszűkebb bizott­ságot kiküldeni. Egy hang: »Nyomorrt!« Noblesse oblige! Az elnök szerencsésen túl esik első leszavaztatásán. Ez keserves dolog és némi elégtételt kíván. Az elnök tehát felszólal: — Nagyon kérem B. urat, hogy a tárgyalás menetét ne méltóztassék közbekiáltásával zavarni. Különben is kénytelen vagyok kijelenteni, hogy ez a szó: »nyomor«, sem a tervezett bálra, sem annak sem­miféle előzményére nem illik. Az első rendreutasítás. A zenekarok megválasztása tárgyában — foly­tatná az elnök, ha valaki hallaná a hangját. — Berkes! — Rácz Pali! — Balogh! — Radich! — Éljen! — Abcug!, és igy tovább. Rettenetesen működik a Majzán bácsi csen­­getyűje. — A régi szokáshoz híven, — folytatja nagy­­nehezen az elnök, — élek elnöki jogommal és a zene­karválasztó bizottság tagjait ezennel kinevezem. — Nyom... — az elnök egy feddő pillantá­sára az elégedetlennek torkán akad a szó. Az egyik jegyző oda súg az elnöknek: — Táncrend. Segíts Terpsyc­ore! Az elnök komoly ráncokba szedi homlokát és a leginponálóbb hangon mondja:­­— Bátorkodom a tisztelt bizottsági tag urakat fölkérni, hogy lehető leghiggadtabban és szigorú sor­rendben méltóztassanak a választandó táncrend tár­gyában véleményüket nyilvánítani. Van indítvány elég. Kódex, vesszőnyaláb bárd­­dal, mérleg, bekötött szemű istennő, — egy szép ki- 162 — — — Ugyan ne kacagtasd magad, hisz az nem függ az akarattól. — No, hát, ha szerelmes lennék, akkor sem aláznám le magamat. — Mondhatom, oly naiv vagy, mintha az iskola porát még le sem verted volna magadról. Hát mi köze van az embernek a világ gúnyjával?! — Fő dolog az, hogy szemesé a vásár, de te nem tartozol a szemesek közé. Ám maradj meg jámbor elveid mellett; ámbár, megvallva az igazat, nagyon szeret­telek volna megházasítani. Róbert elnevette magát. — Vénasszonyok kedvtelése, — mondá, — ezúttal hagyj fel e nemes törekvéseddel s elégedj meg velem, mint agglegény-jelölttel, ki mindig jó barátod marad. Aladár nagy füstfelhőbe burkolta magát, mintha attól tartott volna, hogy gondolatai különben nincsenek elég jól elrejtve barátja elől. Néhány per­cig hallgattak s végre megszólalt: — De remélem, hogy a társaságtól nem fogsz egészen visszavonulni ? A vendég mosolygó arccal állott meg barátja előtt. — Elfelejtetted már, hogy én ide pihenés vé­gett jöttem ? Úgy emlékezem, hogy ezt legutolsó leve­lemben különösen hangsúlyoztam. — Nos mi következik ebből ? — Az idegenek társasága nem kedves előttem, aztán kifáraszt. Most már Aladár ugrott föl helyéről. — Eredj! Hiszen te embergyűlölő vagy! — A világért sem! nagyon szeretem az em­bereket. •— Talán nőgyűlölő... ?! — Az sem. Rajongásig szeretem a nőket, de a lehetőleg kerülöm is. — Oktalanság! — Nem. Az én helyzetem és ebből képződött elveim nem engedik, hogy másként tegyek. Ne gon­dold, hogy a magam módja szerint és körülményeim­hez alkalmazkodva, nekem is ne volnának ábránd­jaim. Szeretnék valami egyszerű, földhözragadt sze­gény, alantas sorsú leányt ismerni, talán megkedvelni, magamhoz mívelni és azután nőül venni. Tudom, hogy igényei olyan korlátok közé lennének szorítva, melyeket magam szabnék meg... Hanem ez már csakugyan ostoba ábránd. — Elég regényes hajlamokat árulsz el s én nem tartom ostoba ábrándnak, de visszavonulásodat nem fedezi. — Kénytelen vagyok visszavonulni, saját nyu­galmam érdekében. Nem áldozhatom magamat oda egy őrült szenvedély veszedelmének, mely tönkre tenné nyugalmamat, a remény egyetlen sugara nélkül. Visszavonulok, eddig is így éltem. Nőket még látni sem akarok. Ha pedig ilyen minőségemben terhedre és alkalmatlanságodra lennék, nem fogok neheztelni, ha őszintén megmondod, hogy ebben vagy abban a részben gátollak, megzavarom életmódodat; — azon­nal veszem a batyumat és teljesen nyugodt kedélylyel odább állok. — Nem, nem, kedves barátom, semmiben sem gátolsz, — felelt Aladár szomorú mosolylyal. (Folyt, köv.) A mostoha anya. (Francia elbeszélés.) Irta Dubut de Laforest. XIII. — Nos, — szólt Germaine, — miután e törté­netet csak René ur ismeri, nem árt, ha azt szellőzte­tem. Különben sincs köztünk idegen ember. — Halljuk! — szólt a tábornok. — Különben is, — folytatta Germaine — egy főtisztnek a felesége, a nélkül, hogy kékharisnyás, nem... tricolor-harisnyás volna, bátran érdeklődhetik a visszatorlás iránt. Ugy­e, eme szép szavakat is fran­cia nő irta: »Meghódított ország hölgyei szeretik a háborút!« — Jól van, nagyon jól van, édes Germaine. Claudelne fölkelt s elővette a kéziratot. —­íme a Lescure által leirt rejtély: »Ma reggel, Barthal tábornok, kabinetjében dolgozva, két vértes tisztet rendelt maga elé. A tisz­tek, kik a Darnet-utcában levő körben időztek, sietve kötötték föl kardjukat s rögtön mentek a parancsnoki palotába, útközben a fölött töprengtek, vájjon mi lehet az oka eme váratlan parancsnak ? — Talán kiküldetés Oroszországba ? — tűnő­dött a fiatalabb. — Ki tudná azt ? — szólt az öregebb. Mikor Barthal tábornokhoz beléptek, egy ve­zérkari tereprajz volt előtte kiterítve. A parancsnok a következő kérdést intézte hozzájuk: — A csata úgy fejlődik ki, mint Freschwiller­nél; a tüzérség Elsashausen magaslatain foglal ál­lást; a sorezredek feltűzött szuronynyal szállj­ák meg a szántóföldeket. A megharsanó trombiták a támadást jelzik. A tisztek vezénylik: »előre!« A nehéz lovas­ság keresztülvágtat Morsbronn síkjain, midőn a német hadsereg tartalékai a Sauer jobb partján előre nyo­mulnak. A vérteseknek, az Elsashausen magaslatain működő tüzérség által támogatva, rögtön el kell fog­­lalniok Goersdorf helység környékét, hogy elvágják az ellenség visszavonulási útját s kivont karddal ké­szen állni a rohamra. Ez mind nem igy történt 1870- ben. Azt kérdezem önöktől, uraim, melyik utat kell követniök s mennyi idő kell egy vértes ezrednek arra, hogy lehető leggyorsabban elérhessék Morsbronn síkjait, Goersdorf helység mellett ? — Pompás kérdés, de nehéz! — sóhajtott Claudel tábornok. — Ön sem találja el; a vértes századosokat is épúgy meglepte az, mint önt. Lehajoltak a vezérkari tereprajzra. A számok táncoltak a szemek előtt... Nagy zavarban voltak s hallgattak. — S mit mondott Barthal tábornok ? Claudelné folytatta az olvasást: »A parancsnok fölemelkedett s szörnyű harag­jában úgy elvörösödött, akár a főtt rák. — Uraim, — kiáltott dörgő hangján—én önöket századparancs­nokokul szemeltem ki... Önök mitsem tudnak. Önök nem méltók arra, hogy tisztek legyenek.. Pusztulja­nak a szemem elől! — Mily nyerseség! — susogta Leonie. — Szörnyű szigorúság! — Úgy látszik, nem, — végezte be szavait Germaine. — A százados urak azóta szorgalmasan tanultak s most mind a ketten századparancsnokok. Barthal tábornok gentleman di primo cartello... — Franciaország legelső lovasa, ■—jegyzé meg Montigny. — S pompásan táncol, — mondta a fiatal grófné. — Az az ember ő, ki a visszatorlás napján leginkább lesz hivatva a hadsereg főv­ezényletének átvételére! — szólt Claudel tábornok, élénken ra­gyogó szemmel. —­ Oh, Germaine, ön nekem nagy gyönyört szerzett... Köszönöm. A szalonban azonban kissé komolyabb tárgy­ról folyt a beszéd. Claudelne minden áron el akarta oszlatni szeretteinek a homlokáról a szomorúságot, de hasztalan igyekezett mosolyt csalni az ajkakra.

Next