Fővárosi Lapok, 1890. január (27. évfolyam, 1-30. szám)
1890-01-24 / 23. szám
A jogásznál laboratóriuma. (Bálrendezői emlékeimből.) »Lezajlott a jogászhál a redoute összes termeiben.« »A rendezőség meg lehet elégedve sikerével.« »Tűzzel, kitartással folyt a tánc.« Sok esztendő farsangján mindig ilyen és ehhez hasonló örvendetes híreket olvasott a közönség a farsangok báli tudósításaiban. S mennyire jól esett ezt olvashatni a rendezőnek, kinek e sikerben része volt! De jól esett az emeritált jogásznak is tapasztalhatni, hogy »hiába, jogászbál mégis csak jogászbál marad!« Azok a rózsás arcú leánykák, azok a megváltozhatatlan fátumban belenyugodott mamák, azok a híres jó jogászapák, mind, de mind örült a sikernek, azaz a sikerült bálnak. Tavaly azonban nem olvashattak ilyen hírt, mert nem volt jogászbál, az idén pedig csak azt olvashatták, hogy lezajlott a jogászbál, tűzzel, kitartásfolyt a tánc, de az már — fájdalom — hiányzott a tudósításokból, hogy a rendezőség meg lehetett elégedve sikerével, mert szép társaság vett ugyan részt benne, de nem elégséges számma is a sok fáradság eredménye — deficit. Pedig a jó fiúk egyebet érdemeltek volna, mert egy ilyen bál rendezése sok bajjal jár. Nem indiskréció talán, ha bevezetem az olvasókat a jogászbál laboratóriumába, s ha képet festek a szegény, boldog rendezőkről, azok izgalmas tevékenységéről, lázas munkájukról , melyet kitűzött báljuk sikerének érdekében fejtenek ki. Sőt talán még emelem is ezzel érdemüket s terjeszthetem a nézetet, hogy ők mindig fényes sikert érdemelnének. A segélyegyletben, a komoly egyetem tudománytengerének emedig kis szigetében, együtt ül az egész rendezőség. A tantermekben folynak a szebbnél szebb előadások és osztogatják a rútabbnál rútabb »absentiákat.« A rendezők nem érnek rá most arra gondolni! Várják a bálnak már megválasztott elnökét, ki most a legfontosabb személy és a bál utolsó vonahúzásáig kis fejedelemnek mondható, bár nagyon korlátozó alkotmánynyal. Végre megjelen. — ! Éljenezéssel fogadják, a kézszoritásoknak vége hossza nincs. Kiki elfoglalja helyét, az elnök az egylet egyetlenegy karosszékébe ül, és — kezdetét veszi az első »bálgyűlés.« — Uraim! A m. k. tudományegyetem jogi szaka egy fontos momentumának állunk küszöbén. Az önök megtisztelő bizalma stb. stb. A megnyitó beszéd többi része a felzuduló éljenek orkánjában elvesz bár, de a kellő hangulat elő van idézve. Csakhogy a kellő hangulat némileg megnehezíti az eszmecserét. Az elnök kissé zavarba látszik jönni s végre oda fordul egy kis első éveshez: — Kedves X. ur, lenne oly szives és menne le Majzán bácsihoz és hozna egy csöngetyűt, mert úgy látom, hogy esetleg szükség lesz rá. Majzán bácsi a legöregebb egyetemi szolga. Minden baj elhárítására az első instancia. A jegyzőket megválasztják, a kis X. hozza a csöngetyűt, az elnök kezébe veszi, hogy többé le ne tegye. Meghatározzák a bál idejét, helyét és kiküldik a szűkebb bizottságokat. Az elnök roppant meg van elégedve. A csengetyűt alig használja. De ekkor felszóllal egy »szűkebb« jegyző. — Nekem, (kezdetnek nem rossz) és elvtársaimnak tudomására jutott, hogy az elnök úr ama — megvallom, megfoghatatlan eszmét hangoztatta, hogy a redoute kis termét nem akarja kinyittatni, és mondom— megfoghatatlan okokból a jogászbálok ősi géniuszát egyedül csak a redoute nagy termébe akarja »szorítani!« Zaj jobbról, balról, középről és mindenünnen! Egy hang: »Nyomorít!« Szegény elnök! Elhangzott az »ellenzék« első szózata. Bezzeg járja most már a csengetyű. De az elnök nem veszti el higgadtságát. — Appellálok a rosszul informált szűkebb bizottsági jegyző úrtól a jobban informálandó jegyző úrhoz, és ezt az állítást mint valótlant kénytelen vagyok visszautasítani. Élénk helyeslés jobbról, balról és mindennünnen. Következik a redoute bérlőjével kötött előzetes szerződés, első és utolsó olvasásban. Az elnök persze sokalja a bérösszeget és hajlandónak nyilatkozik alkudozások folytatása céljából egy legszűkebb bizottságot kiküldeni. Egy hang: »Nyomorrt!« Noblesse oblige! Az elnök szerencsésen túl esik első leszavaztatásán. Ez keserves dolog és némi elégtételt kíván. Az elnök tehát felszólal: — Nagyon kérem B. urat, hogy a tárgyalás menetét ne méltóztassék közbekiáltásával zavarni. Különben is kénytelen vagyok kijelenteni, hogy ez a szó: »nyomor«, sem a tervezett bálra, sem annak semmiféle előzményére nem illik. Az első rendreutasítás. A zenekarok megválasztása tárgyában — folytatná az elnök, ha valaki hallaná a hangját. — Berkes! — Rácz Pali! — Balogh! — Radich! — Éljen! — Abcug!, és igy tovább. Rettenetesen működik a Majzán bácsi csengetyűje. — A régi szokáshoz híven, — folytatja nagynehezen az elnök, — élek elnöki jogommal és a zenekarválasztó bizottság tagjait ezennel kinevezem. — Nyom... — az elnök egy feddő pillantására az elégedetlennek torkán akad a szó. Az egyik jegyző oda súg az elnöknek: — Táncrend. Segíts Terpsycore! Az elnök komoly ráncokba szedi homlokát és a leginponálóbb hangon mondja:— Bátorkodom a tisztelt bizottsági tag urakat fölkérni, hogy lehető leghiggadtabban és szigorú sorrendben méltóztassanak a választandó táncrend tárgyában véleményüket nyilvánítani. Van indítvány elég. Kódex, vesszőnyaláb bárddal, mérleg, bekötött szemű istennő, — egy szép ki- 162 — — — Ugyan ne kacagtasd magad, hisz az nem függ az akarattól. — No, hát, ha szerelmes lennék, akkor sem aláznám le magamat. — Mondhatom, oly naiv vagy, mintha az iskola porát még le sem verted volna magadról. Hát mi köze van az embernek a világ gúnyjával?! — Fő dolog az, hogy szemesé a vásár, de te nem tartozol a szemesek közé. Ám maradj meg jámbor elveid mellett; ámbár, megvallva az igazat, nagyon szerettelek volna megházasítani. Róbert elnevette magát. — Vénasszonyok kedvtelése, — mondá, — ezúttal hagyj fel e nemes törekvéseddel s elégedj meg velem, mint agglegény-jelölttel, ki mindig jó barátod marad. Aladár nagy füstfelhőbe burkolta magát, mintha attól tartott volna, hogy gondolatai különben nincsenek elég jól elrejtve barátja elől. Néhány percig hallgattak s végre megszólalt: — De remélem, hogy a társaságtól nem fogsz egészen visszavonulni ? A vendég mosolygó arccal állott meg barátja előtt. — Elfelejtetted már, hogy én ide pihenés végett jöttem ? Úgy emlékezem, hogy ezt legutolsó levelemben különösen hangsúlyoztam. — Nos mi következik ebből ? — Az idegenek társasága nem kedves előttem, aztán kifáraszt. Most már Aladár ugrott föl helyéről. — Eredj! Hiszen te embergyűlölő vagy! — A világért sem! nagyon szeretem az embereket. •— Talán nőgyűlölő... ?! — Az sem. Rajongásig szeretem a nőket, de a lehetőleg kerülöm is. — Oktalanság! — Nem. Az én helyzetem és ebből képződött elveim nem engedik, hogy másként tegyek. Ne gondold, hogy a magam módja szerint és körülményeimhez alkalmazkodva, nekem is ne volnának ábrándjaim. Szeretnék valami egyszerű, földhözragadt szegény, alantas sorsú leányt ismerni, talán megkedvelni, magamhoz mívelni és azután nőül venni. Tudom, hogy igényei olyan korlátok közé lennének szorítva, melyeket magam szabnék meg... Hanem ez már csakugyan ostoba ábránd. — Elég regényes hajlamokat árulsz el s én nem tartom ostoba ábrándnak, de visszavonulásodat nem fedezi. — Kénytelen vagyok visszavonulni, saját nyugalmam érdekében. Nem áldozhatom magamat oda egy őrült szenvedély veszedelmének, mely tönkre tenné nyugalmamat, a remény egyetlen sugara nélkül. Visszavonulok, eddig is így éltem. Nőket még látni sem akarok. Ha pedig ilyen minőségemben terhedre és alkalmatlanságodra lennék, nem fogok neheztelni, ha őszintén megmondod, hogy ebben vagy abban a részben gátollak, megzavarom életmódodat; — azonnal veszem a batyumat és teljesen nyugodt kedélylyel odább állok. — Nem, nem, kedves barátom, semmiben sem gátolsz, — felelt Aladár szomorú mosolylyal. (Folyt, köv.) A mostoha anya. (Francia elbeszélés.) Irta Dubut de Laforest. XIII. — Nos, — szólt Germaine, — miután e történetet csak René ur ismeri, nem árt, ha azt szellőztetem. Különben sincs köztünk idegen ember. — Halljuk! — szólt a tábornok. — Különben is, — folytatta Germaine — egy főtisztnek a felesége, a nélkül, hogy kékharisnyás, nem... tricolor-harisnyás volna, bátran érdeklődhetik a visszatorlás iránt. Ugye, eme szép szavakat is francia nő irta: »Meghódított ország hölgyei szeretik a háborút!« — Jól van, nagyon jól van, édes Germaine. Claudelne fölkelt s elővette a kéziratot. —íme a Lescure által leirt rejtély: »Ma reggel, Barthal tábornok, kabinetjében dolgozva, két vértes tisztet rendelt maga elé. A tisztek, kik a Darnet-utcában levő körben időztek, sietve kötötték föl kardjukat s rögtön mentek a parancsnoki palotába, útközben a fölött töprengtek, vájjon mi lehet az oka eme váratlan parancsnak ? — Talán kiküldetés Oroszországba ? — tűnődött a fiatalabb. — Ki tudná azt ? — szólt az öregebb. Mikor Barthal tábornokhoz beléptek, egy vezérkari tereprajz volt előtte kiterítve. A parancsnok a következő kérdést intézte hozzájuk: — A csata úgy fejlődik ki, mint Freschwillernél; a tüzérség Elsashausen magaslatain foglal állást; a sorezredek feltűzött szuronynyal szállják meg a szántóföldeket. A megharsanó trombiták a támadást jelzik. A tisztek vezénylik: »előre!« A nehéz lovasság keresztülvágtat Morsbronn síkjain, midőn a német hadsereg tartalékai a Sauer jobb partján előre nyomulnak. A vérteseknek, az Elsashausen magaslatain működő tüzérség által támogatva, rögtön el kell foglalniok Goersdorf helység környékét, hogy elvágják az ellenség visszavonulási útját s kivont karddal készen állni a rohamra. Ez mind nem igy történt 1870- ben. Azt kérdezem önöktől, uraim, melyik utat kell követniök s mennyi idő kell egy vértes ezrednek arra, hogy lehető leggyorsabban elérhessék Morsbronn síkjait, Goersdorf helység mellett ? — Pompás kérdés, de nehéz! — sóhajtott Claudel tábornok. — Ön sem találja el; a vértes századosokat is épúgy meglepte az, mint önt. Lehajoltak a vezérkari tereprajzra. A számok táncoltak a szemek előtt... Nagy zavarban voltak s hallgattak. — S mit mondott Barthal tábornok ? Claudelné folytatta az olvasást: »A parancsnok fölemelkedett s szörnyű haragjában úgy elvörösödött, akár a főtt rák. — Uraim, — kiáltott dörgő hangján—én önöket századparancsnokokul szemeltem ki... Önök mitsem tudnak. Önök nem méltók arra, hogy tisztek legyenek.. Pusztuljanak a szemem elől! — Mily nyerseség! — susogta Leonie. — Szörnyű szigorúság! — Úgy látszik, nem, — végezte be szavait Germaine. — A százados urak azóta szorgalmasan tanultak s most mind a ketten századparancsnokok. Barthal tábornok gentleman di primo cartello... — Franciaország legelső lovasa, ■—jegyzé meg Montigny. — S pompásan táncol, — mondta a fiatal grófné. — Az az ember ő, ki a visszatorlás napján leginkább lesz hivatva a hadsereg fővezényletének átvételére! — szólt Claudel tábornok, élénken ragyogó szemmel. — Oh, Germaine, ön nekem nagy gyönyört szerzett... Köszönöm. A szalonban azonban kissé komolyabb tárgyról folyt a beszéd. Claudelne minden áron el akarta oszlatni szeretteinek a homlokáról a szomorúságot, de hasztalan igyekezett mosolyt csalni az ajkakra.