Fővárosi Lapok, 1890. február (27. évfolyam, 31-58. szám)

1890-02-01 / 31. szám

— Természetes, mert kényszerülve vagyok rá. — Kényszerülve, h­ogy engem válaszsz ?! — Úgy van, nem tehetek róla, de ezt kell ten-­niem; téged föláldozlak önző­ célomnak. — És mivel kényszerítesz ? — Várj csak. Kövérem már 14 éves korában — mi ezelőtt 4 évvel volt, — elhatározta, hogy soha sem megy férjhez. Szüleink már akkor nem éltek, s hogy mi indítá­l fiatal gyermeket ily balga elhatáro­zásra, még sejtelmem sem volt róla. — Valószínűleg még máig sem változtatott el­határozásán. — Nenn vagyok bizonyos benne. Az utóbbi időben akadt ugyan egy pár komoly udvarlója, de ezek csakhamar visszavonultak. — Talán nem volt kilátásuk a szerencsére. — Természetesen. — No, és mit akarsz még tovább ? — Te vagy a választott! Aladár megtöltötte és kiürítette poharát, az­után barátjára pillantott. — El — mondá — mennyire elhalványultál! Ne rémülj el, nem olyan nagy baj ez. Csaknem bizo­nyos vagyok benne, hogy te vagy az egyetlen, kihez nőül menne. Róbert arca valóban el volt sápadva, mintha valamely borzasztó csapás hírét vette volna , de nem kapott szívéhez, sem hajához, hanem mint a ki kül­detését elvégezte, kinek életében egy nagyfontossá­­gu befejező esemény ment végbe: helyéről fölkelt, lassú léptekkel megindult egy irányban s gondolatai­nak zavarában, saját tudatának alig derengő világá­nál odább-odább lépdelt a reá mosolygó gyönyörű völgy lejtőjén alább-alább. (Folyt. köv.) Proletárok. (Horvát elbeszélés a szlavóniai életből.) Irta Kozarac József. (Folytatás.) III. maszobának nagyon is mélyen bevette magát a fa­lakba. E falak köröskörül repkénynyel és a legkü­lönfélébb képekkel voltak díszítve, melyeket a falu­ban e célra összekéregettek. Az egyik szögletből egy zöld, homorú cserepekből épült kályha kiállhatatlan meleget terjesztett, míg a másik szöglet egy hang­szernek adott helyet. Mind sorban forogtak. De mivel a taktushoz senki sem értett, nem is lehetett meg­különböztetni, hogy keringő, négyes, vagy más tánc­darabot játszanak és táncolnak-e ? Csak olykor-oly­kor hangzott egy elbusitó gyászinduló közbe. Megérkezésemkor a táncterem már túltömött volt. Némileg meg is lepett e világtól elzárt erdei faluban ennyi fényt és gazdagságot találni. Minden­felé ékszerek csillogtak, ragyogtak. Laczkovics bará­tom is itt volt már. Büszkén és fesztelenül lépdelt egyik csoporttól a másik felé, azzal az eleganciával, melylyel a szalonhősök bírnak. Kifogástalanul öl­tözve, könnyedén, hanyag tartásával, elegáns alakjá­val, az ifjúságnak messziről való látszatával, még min­dig megvesztegette a szemet. Minden oldalról a leg­nagyobb előzékenység és figyelem tárgya volt, any­­nyira, hogy első tekintetre is látnom kellett benne a főszerep vivőjét; őt követte minden szem. Mielőtt hozzá csatlakoztam volna, a társaságot vettem kö­zelebbről szemügyre. Egyes elkülönzött csoportok­ból állott, melyek keveset törődtek egymással. Min­den zajos mozgás dacára is hideg tartózkodás ural­kodott ; egymást félvállról verése, s a saját személyi­ségének előtérbe helyezése volt általános. Közel a zenegéphez két ifjú tanító állott hosszú, kissé visel­tes fekete szalonruhákban; az egyik folytonosan a nyakát forgatta jobbra balra, szűk lévén a nyakra­­valója, a másik szétterjesztett ujjakkal folyton sűrű tüskés, keményen felálló haját borzalta. Mellettük néhány alkalmazott az erdészeti osztályból, tarka kockás öltözékben, arany gyűrűkkel durva, kirepede­zett kezek ujjain és a fehérségről a gallér fölött és fülek körül meglehetett tudni, hogy fél óra előtt sza­badult ki fejek a borbély kezei közül. Leghátul egy szögletben ült nyugodtan, csak egy-egy szót váltva, három vagy négy intelligens külsejű úr, a sunyi te­kintetekről ítélve, melyeket a kockás ruhák tulajdo­nosai időnként arra felé vetettek, a nagy fakereskedő cégek főnökei, legnagyobb részt bécsiek és franciák. A terem közepén két férfi lépdelt fel s alá, fon­tos arccal és élénk taglejtéssel,beszélgetésbe mélyed­­ten. Az egyik angol bársony öltözékben, arany óra­lánccal, kis, csontos növésű alak, mélyen fekvő, nyug­talan szemekkel, melyek a világosságnál vöröses fény­ben villogtak, alsó állkapcsa erősen előre álló és rö­g Atyád vénül s belefáradt az országlásba. Hadd pihenjen ezentúl s adja át az uralkodó pálcát ifjabb férfiúnak, ki életerejében életet adhat. Félre minden­nel a mi korhadt és elavult. Hadd keljen föl uj élet napja, valamint a tél jegéből életadó uj tavasz kelet­kezik.« Nicephor beszéde gyilkos tőr az Anna szivé­nek, ki mindenre kéri, a mi szent előtte, hogy mond­jon le ez őrületről. Nicephor hallgatagon visszavonul s Alexius, a császár és Irén, a császárné, megjelennek. A császár mosolyogva üdvözli lányát s fölszó­lítja, hogy a múzsáknak e szent hajlékában vará­zsolja vissza a múlt események elbeszélése által a hajdani dicsőség fényét. A császárné félbeszakítja őt azzal a megjegy­zéssel, hogy a keresztes hadak fenyegetik a birodal­mát. A császár eloszlatja aggodalmait s lányához fordul, hogy olvasson föl valamit történeti munká­jából. Ebben a pillanatban lép be a császár kamarása s jelenti, hogy Tankréd személyesen kivánja átadni Bohemund levelét. A bebocsátott Tankréd átnyújtván a levelet, emlékezteti a császárt adott szavára, hogy a keresz­tes hadakat Palaestináig élelemmel látja el s hogy segédcsapatokat is ad melléjök. »Ellenkező esetben, — mondja, — Bo­hemund azt is el fogja’venni, a mire szerződésileg nincs följogosítva.« A császár válasza után, hogy ő a Bohemunddal kötött szerződést teljesítni fogja, Tankréd meghajtja magát és távozik. Irén figyelmezteti a császárt Tankréd fenyege­tésére, mely közelgő szerencsétlenséget jelent, s inti őt, hogy távolítson el olyan szomszédokat és baráto­kat, kiktől sokkal inkább kell félnie, mint a legko­nokabb ellenségektől. A császár látszólag igazat ad neki s panaszko­dik uralkodási gondjairól. m­iid körszakállal benőve, mely sovány, sötét-sárgás arcát elfödte. Az elegáns öltöny és az arany lánc sehogy sem illett ez ember szögletes mozdulataihoz. A másik sokkal nagyobb és vállasabb volt, hatal­mas koponyával és erősen napsütötte nyakkal, mely igen kellemetlenül ütött el a fehér gallértól; rövid felálló haja nem engedelmeskedett a ma esti frizura kényszerének. A széles orr és nagy száj, a fekete elő­­fogakkal, már előre is látható ellenfelei voltak az értelmiségnek és a jellemnek. Ez volt Bozsics Márton és a másik Lipovac Josko. . . Majd bemás­tom én ezt a községbírót, hogy megemlegeti, ki az a Bozsics Márton! Mi köze neki ahhoz, hogy én miből élek és mit teszek? Még ő a járási hivatalnál mer följelenteni engemet, hogy én a népet izgatom, hogy folyamodványokat írok, hogy kicsalom a pénzt a nép zsebéből és effélét. Mit törő­dik ő azzal. Csak teheti tán mindenki, a­mit neki tet­szik. Holnap felolvasom neked a közleményt, mit az újságba írtam. Rendre befeketítettem én őket, a köz­ségi elöljárót, a jegyzőt, a kerületi főnököt. Vakar­hatják a fülek tövét, a­míg olvassák. — A járásbirót is bele kellene keverned. — Ne aggódjál, oda sózok én mindnek. Azt is bele akartam keverni, ott ni, de még nem, ni, egész este a Zsófi mellett ül. Ez a meg nem nevezett minden kétségen kívül az én Pál barátom volt, mert a­mint később meg­tudtam, a nők, kiket mulattatott, Bozsics neje és leánya voltak. Az utóbbiban az ablakból látott szép­ségre ismertem. Közelükben volt a Lipovac házveze­tőnője is, kit családiasan Éva néninek neveztek. Az egész társaság pillantásai főleg e csoport felé irá­nyultak, noha csak azért, mivel Laczkovics ült Zsófi mellett, kivel élénken társalgott és sem az anyával, sem a nénivel nem törődött semmit, kik látszólag a társaságot szemlélgették s egymás fülébe sugdostak. Bozsicsné asszony, vagy is Nancsika, a mint a falu­ban nevezték, már elvirult volt és csak a finom profil árulta el, hogy valaha szépség lehetett. A korai ken­dőzéstől bőre ráncossá vált. Szemét lesütve tartó, mintha zavarba lett volna, miáltal kétségkívül sze­rénynek és jóságosnak kívánt látszani. Öltözéke di­vatból kiment színű, de korához illő volt. Ellenben nővére, Éva nagyon is fiatalos, világos-sárga ruhát viselt, melyet gömbölyű telt alakja a szétpattanással fenyegetett. Lehetett talán harminc éves, de oly elhí­zott, hogy arcának finom vonásai elvesztek a duzza­dásban. Folytonosan nevetett nővére megjegyzései fölött és szemeit összehúzva, nyitott szájában két sor fehér fogát mutató... Látszólag hideg nyugalommal A harmadik fel­vonásban látjuk Konstantiná­poly egyik terét, melyre több szűk utca nyílik. A tér egyik oldalán látszik a Bosporos ázsiai partja. Össze­gyűlt polgárok beszélgetnek egymással. Közöttük for­golódik a császári testőrség egy kapitánya. A háttér­ben lassú léptekkel átvonul egy őrjárat, mely öt bár­dosból áll. Egy polgár kijelenti a kapitánynak, hogy ő boszankodik a keresztes vitézekre, kiket a császár mint zsoldosokat hozott ide, s kik most a hódítók szerepét játszák. A kapitány úgy véli, hogy ezek a zsoldosok nehézkes lépteikkel inkább medvékhez, mint embe­rekhez hasonlítanak. »Ők hó és jégboritott országuk­ból jöttek ide, hogy életadó tiszta verőfényünkön süt­kérezzenek. De lopnak, fosztogatnak, rabolnak. Ezeket nevezik a császár szövetségeseinek.« Másik polgár azt mondja, hogy a kereskedők, mészárosok, sütők már nagyon bizalmatlankodnak és semmit sem adnak többé kölcsön a polgároknak, mióta ezek a vallásos lovagok semmit sem fizet­nek meg. Erre egy Dömötör nevű hajótulajdonos elbe­széli nekik, hogy a keresztesek Skutari összes hajóit erőhatalommal elfoglalták s egy fillért sem adtak érték. Innen azt következtetik mindannyian, hogy nem­csak összes ingó és ingatlan vagyonuk, hanem még életök is veszélyben forog. Aggodalmukban megerősíti őket Katanantis, az udvari csillagjós, a ki igy szól: »A csillagok rendkivülileg ragyognak. A föl­kelő holdat halvány fátyol takarja. Tüzes vonalak húzódnak át az égen s titokszerű betűket képeznek. A minket környező lég nehéz, nyomasztó. Ezek csal­­hatlan jelei közeledő baleseteknek. Múlt éjjel, midőn a csillagok könyvében olvasók, fagyos érzet szállt meg s hajam minden szála fölállt. Láttam egy le­roskadó trónt, az utcákon vérontást és a tengerből kiemelkedő vad kisér­tetet.« A következő este nyolc órakor a már említett mulatságra mentem, melyet a legelőkelőbb vendéglő­ben tartottak. Kivilágított ablakok, különös illat, zúgó moraj és hívó kiáltások voltak előre látható és hallható jelei annak, hogy itt valami különös készül. Magától érthető, hogy P... ben sem múlik el mulat­ság tánc nélkül s e célra a nagy vendégtermet ren­dezték be. De minden takarítás és szellőzés dacára is, pálinka és fris mész szaga volt érezhető; ama bi­zonyos meghatározhatlan gőze egy közönséges korcs-S mindnyájan, Bohemund kivételével, fölkiálta­nak: »El Jeruzsálembe! Isten úgy akarja!« A második fölvonás helye a császári palota Konstantinápolyban. A színpadon látható Annának, a császár leányának, pompás dolgozószobája. Omaga gazdagon földiszitett asztal előtt ül, fejét balkezére támasztva s jobbjában k­ótollat tartva. Előtte egy fé­lig beirt lap fekszik. Saját szavait olvassa rajta, melyekben férjét, Bryennius Nicephort, mint a leg­szebb, legnemesebb férfiút, mint második Akhillest, magasztalja. Ezalatt észrevétlenül lép be Nicephor, megáll neje mögött s olvassa a írást. Anna megijed s gyön­géden dorgálja, hogy titkos munkájába pillantott, melyet csak a következő nemzedékek számára ir. De végre megbocsát neki, mert még mindig úgy szereti, mint évekkel ezelőtt, midőn a patriarcha megáldotta s összeadta őket. Férje előtt nincs titka s átadja neki a munkát, melyben atyjának történetét megírta. (E munka címe »Alexius« s még most is meg­van a byzanti történetírók gyűjteményében.) Nicephor szépeknek nevezi a múltnak napjait. Boldogan s gondtalanul élt a nejével. Iránta való szerelme volt egyedüli öröme, gyönyöre, tápláléka. De az élet­e nyugalmára következett egy más időnek hullámvetése, mely emésztőleg marcangolja. Szivében elcsüggesztő érzelem dúl. Ő, a császár veje, jelenték­telen hiábavaló szolgának tartja magát, ki sem önma­gának, sem hazájának nincs hasznára. Oly közel áll a trónhoz, hogy kezével érintheti s mégis oly távol van tőle, mintha ösvénytelen hegyek s mély tengerek választanák el attól. Anna elborzad a lázas nagyravágyásra, mely fér­jének vérét oly annyira megzavarja, hogy atyjának koronája után eped, ki őt kitüntetésekkel hal­mozta el. Nicephor mentegeti magát egy felsőbb hata­lommal, mely őt a trón fénye után zaklatja. — 222 —

Next