Fővárosi Lapok, 1890. március (27. évfolyam, 59-89. szám)
1890-03-01 / 59. szám
magam még nem beszéltem eleget vele arra nézve, hogy ítéletet mondjak; de ismered Matildomat, s tudod, hogy ő higgadt, komoly leány, ki a magafélével sem gyorsan barátkozik s egészen el van ragadtatva tőle, valóságos csodának mondja, hogy egy szegény leány, ki az elemi oktatásnál másban alig részesült az iskolában, azután pedig egész nap a varróasztal mellett görnyedt, az álomtól lopott szabad óráiban, önképzés útján, ily műveltségre tudott szert tenni. — Valósággal kiváncsivá teszel rá. El ne feledd kérlek még holnap megküldeni a címét. — Meg leszel elégedve vele minden tekintetben , csak azután ne igen sok helyre ajánld tovább, mert majd utoljára oly kapós lesz, hogy magunk sem jutunk hozzá, ha kelleni fog. II. A Teréz-külváros egy félreeső utcájában egyszerű, de csinos szobába vezetem az olvasót. Az első tekintetre nem látunk más felötlőt, szembeszökőt, mint azt a végtelen tisztaságot, melytől minden fénylik, fehérült, ragyog. Az idő barnította bútorok mind régen divatjukat múltak, egyszerűek, szilárdak, minőket ma már csak mondva készítenek; de azért még mind jó karban vannak, sehol egy leszabadult darab lemez, lecsonkult sarok, levált léc, törött láb vagy hasadás, a kis tükör, a szoba falán csüngő egyszerű kőnyomatú képek kerete, üvegei tiszták, az egyszerű olcsó szövetből készült ablakfüggönyök vakító fehérek, a frisen súrolt padló aranysárga. A modern bútorzatot az egyedüli varrógép képviseli, melynek könnyed mivű aranyozott vas állványa kiríni látszik a sötét, szolid környezetből. A szoba közepét nagy nehéz tölgyfa asztal foglalja el, melyre jól világító petroleum lámpa veti fényét. Körötte három alak ül. Az első egy hófehér fürtü aggastyán, magas, szikár termettel, halvány, beesett arccal, de szája körül a megelégedés játszi mosolyával. Alig látszanék többnek ötven évesnél, ha tekintete nem volna homályos, téveteg, mit különben eléggé okadatol az orrán ülő, csontba foglalt erős szemüveg s a homlokára húzott zöld ernyő, mely elfedi arca felső részét. Fején szépen hímzett házisapka, míg termetét gyapottal bélelt vastag hálókabátba burkolja, melynek egész formája, különösen az ujjak furcsa alakja, rögtön rá vall arra, hogy nő szabta. Az öreg úr valami madárkalitfélét farigcsás télikéssel s szörnyen látszik ügyelni, nehogy a forgácsok az eléje terített ujságlapról lehulljanak. Szemben vele jóságos arcú idős nő ül, barázdás, gondszántotta vonásokkal, melyekről ha le is mult a régi szépség, megmaradt rajtok a régi kellem; a redők még elsimulnak a mosolyban, a szem még fényes, eleven. A fejét fedő egyszerű vászon fejkötő szalagja csinos csokorra van kötve. Kezében örök mozdonyként járnak a kötőtűk s csak szájának mozgása árulja el, hogy halkan magában számítja a szemeket. Csak néha tekint föl munkájáról s vet örömtől s megelégedéstől sugárzó tekintetet a szobában levő harmadik alakra, a ki az asztal mellé húzott varrógép mellett ül s szorgalmasan fércel egy egyszerű, de csinos mintájú posztóderakat. (Folyt, köv.) nem jegyzett fel róla a krónika. Francia röpiratok s azt állítják róla, hogy ismét visszatért Párisba, s ott élte világát, s nem érzett többé magyar fájdalmakat Az újabb adatok, melyek szerint Györgynek siciliai birtokait III. Károly később Rákóczy idősebb fiának, Józsefnek adományozta, még homályosabbá teszik a két testvér történetét. Talán Józsefnek is volt már valami nagy vétke, a miért őt »ilyen nagyon« meg kellet jutalmazni? De ő nem sokáig maradt ott. 1737-ben már Rodostóba került, apja helyét elfoglalni a számkivetettek között. De azt a helyet sem töltötte be. Mikes Kelemen azt írja róla: »az apa felől elmondhatom, hogy, ha született, bár soha meg ne halt volna; — a fia felől pedig, hogy ha e nyomorult világra nem jött volna, semmit sem vesztett volna rajta. Sok dolgokra esze szép volt szegénynek, de neveltetése igen rossz. És nem szeretett semmit is tanulni. Minden magaviselete, szokása ellenkezett az itt való nemzettel. Ha pedig nemzetét nem szerette, azt nem kell csodálni, mert olyan helyet neveltetett, ahol gyűlölik a mi nemzetünket«. Magyarország történelmére bizonyára nem tanították a két fejedelemfit, legkevésbbé a szabadságharc történetére: apjuk felől azt tudhatták, amit az akkori diplomatiai levelezések híresztelnek, hogy az öreg úr csak azért kívánkozik a száműzetése helyét Lengyelországgal felcserélni, mert házasodni készül: el akar venni egy szép lengyel hercegasszonyt. Pedig már akkor hetven év felé járt s a halál csiráját hordta magában. Rákóczy Ferencet Savoyai Jenő csak egy évvel élte túl. A mit ez a nagy hős kivívott, azt az utódai mind elvesztették. A nagy római birodalom egymás után hullatta el tartományait: Siciliát, Nápolyt, az olasz birtokokat, seregeit tönkre verték a Rajnánál is, a Dunánál is: az orosz szövetségnek drágán fizette meg az árát. A török mindent visszafoglalt. Ekkor a törökök előhozták Rodostóból az utolsó Rákóczy sarját, ígértek neki hadsereget, Erdély fejedelmi süvegét, előtte volt a fényes jövendő; kezében volt apjának sok diadalt látott kardja. De az a kard nem volt az ő kezébe való. Felhívásaira, miket a két magyar hazában szétszóratott, a bécsi kormány azzal válaszolt, hogy felségárulónak nyilvánító s tízezer forintot tűzött ki a fejére, ha élve, hat ezeret, ha halva adják kézre. Még rosszabb volt a magyar nemzet válasza, mert az meg sem mozdult a hívására. Alig százötvenen jelentek meg a zászlója alá, azok is szemenszedett martalócz-had. Nem lehet csodálni, ha a fejedelemfi a saját hada ellen is gyanakvó lett. Méltán hihette, hogy azokat csak a fejére kitűzött díj csalogatta ide. De még jobban gyanakodott apjának hű barátaira, a száműzött főurakra, mert hiszen a tízezer forinton felül még teljes bűnbocsánat és a birtokok visszaadása is volt ígérve annak, aki őt elárulja. Ahelyett, hogy élére állt volna a bujdosók csapatjának, eltávozott közülök s hajón menekült egy dunaparti török várba. Isten kegyelmes volt hozzá: mielőtt szégyent hozott volna apja fényes nevére, magához vette őt 1739-ben. A töröknek nem volt szüksége a magyar felkelőkre többé. Meg tudta ő verni a tehetetlen császári hadvezéreket a maga emberségéből is; dacára annak, hogy félkézzel harcolt csak Ausztria ellen, a másik félkarjával meg az oroszokat verte. Lett volna ugyan III. Károlynak még egy hadvezére, akinek nevéhez dicsőség fűződött: Savoyai Jenő diadalainak sokszoros részese: Pálffy János. Ő lett volna hivatva a fővezéri botot kezébe venni Savoyai Jenő után. De ennek az volt a hibája, hogy magyar volt. Azt mondták, hogy nem lehet rábízni az új nagy hadjáratot, mert öreg ember már. Az osztrák hadvezérek aztán egymásután, mint árulók, várfogságon végzék kudarcaik sorát. Akkor aztán kínálva kínálták Pálffy Jánosnak a fővezérséget. De az ősz dalia, igazi magyar nemesi büszkeséggel válaszoló: »Ha tavaly öreg voltam nektek, az idén még öregebb vagyok«. Az orosz szövetségnek az ostrom nélkül feladott Nándorfehérvár és Moldva-Oláhország elvesztével kötöttük be a koszorúját. A harcban mind a kettőnket megverték, a békekötésnél pedig az orosz nyert, s minket vertek meg kettő helyett. Nem maradt a hadjáratból más hazánknak és Ausztriának mint a szégyen, a kor és a keleti pestis. A Rákóczyakkal, Savoyai Jenővel egy nagy korszak lett befejezve, s hogy az utolsó nagy alakja se maradjon fel az elhantolt korszaknak, egy év múlva utánuk dúlt maga III. Károly római császár is; egykor négy ország királya, a Habsburg uralkodó családnak utolsó férfi-ivadéka. Jókai Mór: 430 Chicagói Jones. (Francia novela.) Írta Henri Gaullieur. (Folytatás.) Tél volt az átkelés, mint csaknem minden átkelés az atlanti tengeren ebben az évszakban, kínos, kellemetlen, viharos volt. Pick Jones, kit szerfölött emésztett a gondolat, hogy üzleti érdekei Chicagóban szenvednek távolléte alatt; kit bántott felesége őszinteségének a hiánya, aki eltitkolta előtte a Párisban történteket; kit gyötrött az a tudat, hogy a leánya oly hozzá nem illő, helytelen házasságot akar kötni, nagyon feltűnővé tette magát mogorvasága és hallgatagsága által. Szokás szerint, nagyban játszottak a dohányzó teremben s Pick honfitársai, letelepedve a zöld asztal mellé, tíz óra hosszat is elkártyázgattak; nagy összegekbe fogadtak, hogy huszonnégy óra alatt hány mértföldet hagy hátra a hajó; beszélgettek ügyleteikről s pénzműveletekről. Más körülmények közt Pick Jones igen kellemesen töltötte volna idejét, mert hát sem a kártyáktól nem irtózott, sem a poker nemzeti játékot nem vetette meg, mely Amerikában oly divatos. De rész kedélyben volt, betegnek érezte magát s a spleen nagyon erőt vett rajta. Elutazását nem merte előre tudatni a feleségével ; félt, hogy ez az otromba elhatározása valószínűleg sértette volna Lucyt. Már nyolc hónapja nem látta családját s mikor ama bérkocsiból kiszállt, mely őt a »Hotel du Louvre«-díj vitte, mosoly lebbent el az ajkán. Boldogan haladt föl a lépcsőkön. Szerencsétlenségére, Jonesné asszony ideges nő volt, — Vilné! — sikoltott föl, amint meglátta, — ön itt, Párisban!.. S még táviratilag sem értesített engem! Valóban, ön csudálatos ember!.. Az efféle meglepetések megölnek engem!.. Ezek a szavak oly szemrehányólag hangzottak, hogy Jones kötelességének hitte, magát hibásnak nyilvánítani. — Kétségkívül, — viszontá — kétségkívül előre értesítenem kellett volna önt, de nem jutott erre idő. Ami Lottát illeti, ő egykedvűleg ölelte meg apját.— Ügyletek végett jött ön ide, papa.. . vagy csupán azért, hogy minket meglátogasson ? — kérdezte a leány. Aztán, midőn az apa mit sem szólt, sóhajtva folytatta: — Természetesen valamely ügylet végett utazott ön át Európába, valamely szövetkezet érdekében, mely pénzkölcsönt akar kötni... Eközben észrevette, hogy apja szenved, hogy nagyon megvénült s közölte emez észrevételét anyjával is. — Atyád nem akarja magát kímélni, — szólt Lucy sóhajtva. — Soha sem hajt a jó tanácsra... Mindig csak az az átkozott pénz, mely megöli az embereket Amerikában! Pick Jones soha sem szokott feleségével feleselni ; szemlét tartott ama gyönyörű lakás fölött, melyben felesége a leányával lakott s mosolyogva bátorkodott megjegyezni, hogy az amerikai nőknek soha sincs annyi pénzök, hogy azt el ne költenék. — De, se baj! — teve utána — csakhogy pompás színben vannak önök; úgy látszik, az európai levegő hasznukra válik. Valóban úgy tetszett neki, hogy a felesége megifjodott, a leánya pedig nagyon megszépült. Akár azért, mert attól tartott, hogy megsérti őket, ha utazásának igazi okát bevallja, akár azért, mert sokkal okosabb és ravaszabb volt, semhogy gondolatait fölleplezze, Pick Jones óvakodott, Palmer Tamással való találkozása felől beszélni. Három héten át figyelte és tanulmányozta a helyzetet. Találkozott a vendéglőben egy hajdani barátjával, a Cincinnatiban lakó Davis Jánossal, ki épen a keletre utazott. — Magyarázza meg ön nekem, — mondta neki egyszer Pick Jones — miért ragaszkodnak az amerikai nők annyira Párishoz, mig mi férfiak. .. — Mert itt szeretik öltözeteiket csináltatni. —dörmögte Davis. — Esh, hiszen Chicagóban fele áron ép oly „A nagy Galeotto.“ (Dráma négy felvonásban. Irta José Echegaray, spanyolból fordította Patthy K. Első előadása a nemzeti színházban február 28-án.) (LB.) Spanyol világ volt tegnap a nemzeti színházban, nem köpenyes, spádis és barettes világ, hanem ugyanoly vad tűz lángolt a szemekben, ugyanaz a hideg vas csapott össze, ugyanazok a halálos sebek fakadtak fel. És az egész fölött az a sajátszerű köd vagy árny lebegett, vagy csak árnyéka a ködnek, melyről nem tudni a szenvedély gőze, vagy a spanyol becsület kísértete-e. A costume modern, de a foglalat a régi. Mintha nem is fordult volna nagyot a spanyol világ azóta, hogy Calderon, Moreto és Alarcon letűntek. Echegaray jelenleg a divatos spanyol drámairó, Németországban Lindau Pál a leghőbb apostola s egész sora a műfordítóknak siet darabjait átültetni. Hozzánk a németországi kerülőn jutott s a »Nagy Galeotto«-t is kicsibe múlt, hogy nem Lindau enyhébb átdolgozásában láttuk meg, csak utólag gondolták rá magukat a színháznál az eredeti lefordíttatására. Annyi bizonyos, hogy Echegaray erős és rokonszenves, bár nem egészen szánk ize szerint való drámaíró. Erkölcsi komolysága, mely a hallgatót foglyul ejti és jó színpadismerete oly naivsággal párosul, minőt csak a kisebb nemzetek drámairodalmában tapasztalhatunk, melyek nem tartanak lépést a drámai technika fejlődésével. De mielőtt a tegnapi