Fővárosi Lapok 1890. május (119-148. szám)
1890-05-01 / 119. szám
— Mert színésznő. Még ha igazán érez is, akkor is affektál. Ideig óráig gyönyörködteti ez az új viszony, azután ráun. Ha tudnám, hogy te is olyan könnyelmű fráter vagy, mint a többi, nem féltenélek, te is rá unnál, ott hagynád és vége lenne mindennek. De akit te egyszer megszeretsz, azt nem fogod elhagyni soha, tudom jól, hogy az apád természete van benned. — Az van anyám és akit egyszer megszerettem, arról nem mondok le, azt szeretni fogom mindig. Ezt mondtam meg neki, ezt írom ide, ezt irom a szívembe. Abban igazad van, kedves anyám, hogy becsületesebb vagyok, mintsem játszani tudnék vele. Nem is tudok, nem is akarok. Becsületesen, tiszta érzelemmel szeretek, nagyon, nagyon szeretek. VIEL El-elnézem magamat a tükörben. Savószínszemű, tömpe orrú, esetlen nagy homlokú, széles arc néz vissza rám. Hogy mondhatja erre valaki még csak azt is, hogy csinos , pedig hallottam, hogy mondják, édesanyám pláne nagyon sokszor hallja, persze akkor is, mikor senki sem mondja. Hát ez volnék én kívülről. Együgyű, kifejezettelen arc. Hát belülről? Mi nemes tulajdonságom van ? Semmi. Nagyon középszerű legény vagyok én, egy kis tudás, egy kis képesség, nagy adag önbizalom, becsvágy, néha pedig teljes bizalmatlanság önmagam iránt, amint változó szeszélyem hozza, ez vagyok én. Jó szívem talán van, de hátha az, amit gyöngédségnek nevezek, csak gyöngeség ? Hátha nem vagyok jobb a többi embereknél, csak gyöngébb ? Miért választott ki engemet ez az ünnepelt leány a többi közül, engemet, a szegény komédiást, mikor ott voltak az előkelő, gazdag, szép udvarlók ? — Mit szeret maga rajtam, édes ? — kérdezem tőle. — Mindent. Szelíd arcát, jó szivét, gyöngéd lelkét. És én tudtam azt, hogy maga meg fog engem szeretni, tudtam régóta, mióta láttam, hogy kerülni akar. Elmondtam neki, hogy miért kerültem. Mert ott láttam mindég körülötte Nyisnyait. Azt hittem, hogy őt szereti. — Hátha igazán őt szeretem ? — kérdé paj-jkosan mosolyogva. ■— Tudom, hogy nem szereti, ő maga panaszolta el. Szegényt egészen megsajnáltam. Azt hiszem, ez volt az első veresége a híres Szeladonnak. — Szegény ember! — mondta Mariska, — pedig tudom, hogy nagyon szeret. És olyan gyöngéd, olyan jó, úgy becézget, mint valami kis babát. De hiába, ha nem tudom szeretni. Mindenkiről el van végezve fönn az égben, hogy kit szeressen ide lenn. Rólam az volt, hogy téged szeresselek. Szeretlek is, szeretlek,... szeretlek ! Oh ezek a bűbájos szavak, hogy itt csengenek a fülemben! Nem is felejtem azokat el soha. Órám most veri a tizenkettőt. Mariska azóta már alszik. A puha fehér vánkoson nyugszik a fekete fürtöktől beárnyalt, márványszerű arc, lassanként rózsásra pirul, amint mélyebb és mélyebb lesz az álma, ajka félig nyitva. — Úgy szeretnék, oda rohanni, csókkal lecsukni a kis ajkat, azután hogy észre se vegyen, viszszaosonni. .. Aludj, aludj te drága, te édes! (Folyt, köv.) lengyel területen, ha a Paskievicsé nem lett volna elég. Margitay, mint a honvédtábornokok bírája, igen elfogult és teljességgel számba nem vehető biró. Adatok és tények ellenében, csupán rokon- és ellenszenvtől vezetve gondolkodik. Rosszul esett neki, hogy midőn ő annyit dolgozott és szenvedi Arad váráért, sáncokat, ágyutelepeket készített, két sötét éjjel átszelő csatornával is összekötötte a Maros két ágát, hogy a várba ne lehessen bejuttatni sem katonai erőt, sem élelmiszert, s midőn aztán a vár végre magyar kézre jutott s ő annak rongált falait kijavittatá, mind e sok fáradságnak és vívmánynak a vége mégis csak a vár átadása lett. Ez a hazafius keserűség tette őt a dolgok és emberek tárgyiatlan megitélőjévé. Nagyon dicséri, védi az ostrom első parancsnokát: Gaál Miklós ezredest, e tudományos képzettségű mérnök-katonát, ki azonban semmire sem tudott menni, emlékírónk szerint csak azért, mert nem kapott elég erőt és mert folyvást ármánykodtak ellene. Tény azonban, hogy az »aradi vésznapok« fődicsősége : az Asztalos Sándor vitézi győzelme is az ő tervén és tudtán kívül történt meg, s bár Gaál Miklós, ki mint tábornok állambörtönben halt el, teljes részvétünket érdemli meg, de bizony nem mondhatjuk el róla, hogy a honvéddicsőséghez valami sokkal járult volna. Ellenben az emlékíró mindig nagy ellenszenvvel beszél gr. Vécseyről, kinek parancsnoksága alatt került pedig magyar kézre az ellenséges Arad, s egész gyűlölettel van eltelve Györgei ellen, kinek nevéhez a szabadságharc legnagyobb diadalai fűződnek. A történetírók nem is fogják semmi hasznát venni a Margitay emberítéletének, ellenben meríthetnek eleget pontosan följegyzett adataiból, melyek közt sok értékes és jellemző van. Elevenen festi többi közt azt a nyomorúságot, melybe a foglyul esett honvédek jutottak. Az akkori aradiak részvétét, áldozatkészségét és hazafiságát pedig fényesen világítja meg egy adattal. A császáriak tömérdek szekéren szálliták Arad alá a muszkáktól átvett fogoly honvédtiszteket, kiket aztán beszólintgattak a városba kecsegtető ígéretekkel. A kik valaha a császári seregben tisztekként szolgáltak, azokat a várba vitték, hogy később elitéljék, a többi tisztet pedig besorozták közcserepárnak. Málháik künn maradtak a tábor szekerein, s azokra a császáriak árverelést tartottak a maguk hasznára. S ennek hírére kitódult a polgárság, főkép az asszonynép százával. Megvettek mindent, amit lehetett , kitudták, hogy kié volt a holmi s igyekeztek visszaszolgáltatni a volt gazdájának. így kapta meg emlékírónk is a maga holmiját Guttmann kocsmárostól és nejétől, nem fogadva el tőle az értte adott pénzt sem. A kik a málhát magát nem adhatták vissza, eladták azt pénzért, s addig jártak, kutattak volt gazdájának holléte után, mig a pénzt el nem küldhették neki. Ha nem sikerült, jótékony célra adták a pénzt. Olyan adat ez az akkori Aradról, melyre büszkék lehetnek a mai aradiak is. 876 Egy nő. (Szerelmi történet.) Irta M. Serao. (Vége.) Paola keblére csüggeszté fejét, mintha gondolatokba mélyen elmerült volna. Kocsi robogott végig a posillipói országúton s vidám kacagás hangzott feléjök. Paola fölemelte fejét. — Ne sírjon, Fulvio. — Nem sírok, — monda a férfi kétségbeesetten. — Legyen erős. — Nagyon erős vagyok. — Hallja, hallja, amit önnek barátnője mond. Meggyógyul majd könnyen. — Nem, soha. — Meggyógyul. Becsületes ön ? — Az vagyok. — Nos hát, akkor meggyógyul. A szenvedély becstelen dolog. Nekem férjem van, láthatja. Durva feleletnek fog ez önnek feltűnni, de azért tisztességes. Midőn leánykák vagyunk, azt szokta mondani anyánk: szeressetek azt a Len , akihez nőnl mentek. Ha nem tudjátok őt szeretni, tiszteljétek legalább, legyetek hozzátűk és szófogadók, tesztellésekkel áldozzatok neki, ha mindjárt meg is kellene halnotok a fájdalomtól. És ezeket a szavakat nem csupán anyánk mondja nekünk, hanem mindennap találunk rá példát. A becsületesség eme kötelessége, a hűség eme hagyománya, az erénynek emez öröklése vérünkbe száll anyáról leányra. Nincs ebben valami magasztosság, egyszerű kötelesség, melyet teljesítenünk kell. — És meg kell halnunk Paola. — Nem halunk meg. A vad szenvedély meggyalázza a férjet, aki odabenn alszik nyugodalmasan, bízik és nem gyanakszik. Ebben rejlik a nagy igazságtalanság. Mert végre is a nősülő férfi, ha mindjárt érdekből vagy hiúságból házasodik is, komolyan feláldozza magát. Ránk bízza a nevét, a szívét; kezünkbe teszi le a hitét, a szabadságát; feloldhatatlan kötelékkel fűződik hozzánk; érettünk és gyermekeinkért dolgozik, megalázkodva, dicsőségesen. Mi vagyunk neki minden vigasztalása, minden dicsősége; mi képviseljük előtte a legédesebb, a legbiztosabb örömeket; távol tőlünk, minden pillanatban utánunk vágyódik, alig várja a percet, hogy visszatérjen, viszontlásson ; legédesebb óráit otthonunkban, karjaink között tölti. Minő kincse apró és nagy áldozatoknak a férj szerelme! Ön ezeket nem ismeri. A szenvedély nem ismer semmit, még önmagát sem. — A férjek megcsalják neiteket, — mormold Fulvio, mintegy önkívületi állapotban. — Lehet, de szeretik őket. Semmi sem törheti meg e mély, benső, édes szavak és könyek, csókok és sóhajok szőtte köteléket, mely a szívből s az érzékekből fakad. De ime, közbeveti magát a szenvedély, diadalmaskodni akar a szent frigyen, szét akarja tépni a szent köteléket. Kicsoda ön ? Egy ifjú, egy férfi, bárminő teremtése avéghetetlen emberiségnek, de távol tőlem, idegen hozzám. Végig halad utamon s én talán az önén. És hirtelen belém szeret. Várjon mit tett értem ? Semmit. Mit tehet hát értem ? Semmit. Azaz, hogy sokat. Van nevem, meg akar tőle fosztani; van becsületem, s azt akarja, hogy eldobjam magamtól, mint valami rongyot; meg van az ismerősök tisztelete, meg kell azt vetnem; meg van férjem bizalma, meg kell azt csalnom; meg van lelkiismeretem nyugalma, el kell azt veszítenem örökre. És miért ? Mert ön engemet szeret. De az is,, aki odabenn alszik, oly nyugodtan, szeret engemet. — Nem igaz. — Hogyan tudja ön azt ? Csupán aminek tudjuk, hogy ki szeret bennünket. És ön jogokról beszél ? Oh szegény ember, ki ott benn alszol, menj, imádj egy nőt, tedd feleségeddé, áldozd fel érette életed legjavát, vesd beléje minden reményedet, légy neki testvére, atyja, férje, szeretője, barátja, tanácsadója, ápolója, szenvedj érette testtel s lélekkel! S ime, egyide i műkedvelő-fényképészeti kiállítás. (Az Andrássy-úti műcsarnokban.) (M. G.) Lelkes touristák buzgó táborának köszönhető, hogy Mária Terézia főhercegnő védnöksége alatt létrejött az első magyar amateur-fotográfiai tárlat, mely mától fogva látható a képzőművészeti társulat műcsarnokában. Még a közelmúltban kevés érdeklődés nyilvánult hazánkban a touristaság iránt, a műkedvelő-fényképészetnek pedig még jóval szükkebb körben akadt elvétve egy-egy művelője, barátja. De ma már nemcsak a touristaságnak, hanem az amateur-fotografiának is tekintélyes számú hívei van- nak s az elismerést érdemlő eredmények ezek közt a most megnyílt tárlat, biztatók a jövőre nézve. De érdem szerint kell méltányolnunk már mindazt, mit eddig felmutattak nálunk az amateur-fo- tografia terén. Hogy erről most meggyőződést szerezhetünk, ezt elsősorban a Kárpát-egyesület budapesti osztályának köszönhetjük, mely a tárlatot rendezi. Ugyanaz az egylet, mely a természet szépségeinek kultiválását hirdeti, mely a touristaság iránti érzék és kedv ébresztését tűzi ki célul, programmjába felvette azt is, hogy az amateur-fényképészetnek lelkeshíveket toborozzon. Jól tudta az egyesület, hogy hazánkban már elegen vannak, kik a napfény támogatása mellett papírra, üvegre, fémre rögtönzik a természet megkapó képeit és megörökítenek egy pillanat alatt egy érdekes mozzanatot, jelenséget, életképet, hogy mások is lelhessék benne gyönyörüket. A rendezőség felhívása nem hangzott el sikertelenül. Most derült ki először, hány hivatott művelője és buzgó barátja van hazánk minden tájékán az amateur-fotográfiának, csak nem nyílt alkalma e kis tábornak, hogy nyilvánosság elé lépjen. Tegnap délután, meghívott díszes közönség jelenlétében, történt meg a tárlat megnyitása. Ott voltak báró Eötvös Lóránt, gróf Teleki Géza, Zoltán Elek tábornok lovassági felügyelő, Münnich Aurél, Bohus László és Rakovszy Géza orsz. képviselők, dr. Markusovszky Lajos és báró Andreánszky Lajos min. tanácsosok, dr. Szabó József és Lóczy Lajos egyetemi tanárok, Marinovics pénzügyi közigazgatási bíró, Böck János a földtani intézet igazgatója, Barabás Miklós, Radisich Jenő, Nagy Miklós, Roskovits Ignác. Dr. Wartha Vince műegyetemi tanár, mint a rendezőbizottság elnöke, rövid beszédben számot adott a bizottság működéséről, örömmel emelve ki, hogy a kiállítás felsőbb körökben is támogatásra talált. Mária Terézia főhercegnő nemcsak a védnökséget vállalta el, hanem saját készítésű fényképeit is átengedte, úgyszintén Ferdinánd toszkánai nagyherceg is; a főhercegnő továbbá díszérmet alapított jeles amateur-művek jutalmazására. Kiemelte aztán a szóló, kiknek tartozik a bizottság különösen köszönettel a kiállítás körüli fáradozásért. Ezek főkép Szmrecsányi Miklós a képzőművészeti társulat titkára, Radisics Jenő az iparművészeti múzeum igazgatója, Kalecsinszky Sándor bizottsági titkár sen-