Fővárosi Lapok, 1890. szeptember (27. évfolyam, 241-269. szám)

1890-09-01 / 241. szám

Csakugyan Deville Teréz volt az, a­ki Helént fölkereste. Legegyszerűbb toiletteje kissé el volt ha­nyagolva, mi azt sejteté, hogy Teréz hirtelen hatá­rozta el magát erre a látogatásra, a­nélkül, hogy a tükörbe egy pillantást vetett volna, mint a­hogy a nők átalában szoktak, mielőtt a házat odahagyják. Kissé halvány volt az arca s szemének a be­tünknek. Aztán az áttörés tervére propagandát kellett csinálni és a nem csekély pénzszükségletet előteremteni. E téren Schlosser Albert támogatása mellett Siegmeth Károly ügyvivő alelnökünk elévülhetetlen érdemeket szerzett magának. Bízvást elmondható, hogy főleg az ő lelkesedésének, körültekintésének és szívósságá­nak köszönhetjük, hogy az ige testté vált. Nem aka­rom ez ünnepélyes pillanatban még csak vázolni sem, hogy mily keserves volt e műhöz a szükséges fillére­ket­ összekuporgatni; hányszor kopogott Siegmeth barátunk hiába a gazdagok ajtaján; hány kárörvendő megjegyzést kellett lenyelnie, mikor a munka nem oly gyorsan folyt, mint azt némelyek várni látszottak, mert tisztelt ünneplő közönség, az emberi szív is olyan, mint a Baradla, melynek van »paradicsom«-a, de van »pokol«-ja is, s van még számos felkutatlan része, melynek labyrinthusában hideg hüllők, (irigység és gyűlölség) lakoznak. Hogy Siegmethnek az áttörésre vonatkozó, a Kárpátegyesület elé terjesztett indítvá­nya részvétlenség miatt ki ne múljék, szükség volt a Münnich Kálmánnak lelkesedéssel párosult ritka szakképzettségére. Ennek köszönhető az egész bar­langnak bányamérnöki pontos fölmérése, melyhez 1885. december 15-dikén fogott. Most már az ezután fölfedezendő mellékágak fölmérése gyermekjáték lesz ; míg Münnich Kálmán, ki nem is az ursus speleus sorsára vágyódó agglegény, hanem nős férfi, ki ép oly szép, mint szeretetreméltó hitvesétől elbúcsúzván, 72 napot és 11 évet töltött orkus birodalmában, mind­végig megtartva lelkesedését és munkakedvét, míg munkásai sorra kidőltek mellőle. Ő határozta meg az áttörés irányát oly szabatossággal, hogy a munkát nemcsak a meghatározott napon lehetett bevégezni, hanem a két ellen vájat hajszálnyi pontossággal is találkozott. De szükség volt továbbá arra is, hogy gróf Andrássy Manó nemeslelkűleg, rendelkezésünkre bocsássa bányamérnökét, Benedicti Kálmánt, ki a munkálatokra felügyelt. »A Kárpát-egyesület ez évi augusztus 3-dikán Schlosser, Münnich és Benedicti urakat tiszteleti ta­gokul választotta meg. Mi azonban nem tagadhattuk meg magunktól azt az örömet, hogy diszokmányokat — Két nő. — Francia elbeszélés. — írta Adolphe Belot. (Folytatás.) — Ez a leány, — gondolta magában Helen, mikor Julia távozott, — kétségkivül hagy valakit hátra Párisban, a ki előtte kedves, kit látni szeret s nem örömest távozik el. Igaza van. Oh, csak jönne már a báró, — folytatá Helen, — szinte szégyenlem határozatlanságomat. Néha egy hang így szól ben­nem: »Te még fiatal vagy, szép vagy s szeretetre­méltó ; élvezd az életet s ne áldozd föl magadat sen­kiért!« Hé, egy másik sokkal kedvesebb és meggyőző hang meg ezt mondja: »Határozd el magadat; az áldozat nagy, de méltó hozzád!« Ez a határozatlanság borzasztó. Istenem, vezé­relj engem! Alig hogy így felsóhajtott a grófné, Julia ismét megjelent. — Nos, kiáltá Helén, — megjött a báró ? Bo­csássa be. — Nem a báró ez, — válaszolta Julia, — hanem egy asszonyság, ki bebocsáttatást kér a gróf­­nétól. — Senkit sem fogadok el; egyedül óhajtok maradni. — Annak az asszonyságnak oly sürgős beszélni­­valója van, hogy azt hittem... — Megnevezte magát? — Azt mondta, tudassam a grófnéval, hogy ő az, a­ki a jótékonycélú bálban együtt gyűjtött alamizsnát asszonyommal. Helén megrezzent s elsápadt. — Ő itt! — gondolta magában. — Mit kíván­hat tőlem ? Pillanatig gondolkozott s aztán igy szólt Jú­liához : —­ Kérje meg azt az asszonyságot, hogy lep­gyadtságából is következtetni lehetett, hogy az éj egy részét ébren töltötte s talán ép annyit szenvedett, mint Helén. A grófné kínálására leült­ Helén, hogy véget vessen ama felindulásnak, melyet mind a ketten éreztek, midőn most négyszem közt egyedül voltak igy szólt: — Kegyed, asszonyom, kétségkivül azért jött, — szólt nyugodtságot erőltető hangon — hogy be­széljen velem ama gyűjtésről, melynél szives volt en­gem társul választani ? — Nem, asszonyom, — szólt Teréz; — szó sem lesz ama gyűjtésről, mely már be van végezve s mely­nek nem remélt eredménye fölött a szegények már meg is osztoztak; jöttem, hogy fölkérjem kegyedet, legyen szives még egyszer segélyemre lenni egy jó dologban. — Jó dologban ! Előre is rendelkezhetik velem asszonyom. Legyen szíves velem azt közölni. Teréz hallgatott egy pillanatig , gondolkozott, mielőtt elmondta jövetele célját. Aztán kedves, nyájas hangján így szólt: — Egy nem rég férjhez ment fiatal asszonyról van szó. Külseje kellemes lehet talán, de még min­dig nevelőbeli leányra emlékeztet. Arca, azt mondják, csinos, de nincs meg rajta a nyugodtságnak ama ki­fejezése, melyet csak akkor szerzünk meg, ha kissé éltünk és szenvedtünk. Ő még tudatlan igen sok do­logban s lelkében hiányzanak azok az árnyalatok, finomságok, ezerféle apróságok, melyek bizonyos nő­ket ellenálhatatlanokká tesznek. Végre, ő szereti a férjét teljes lelkéből, de a saját modora szerint, egy még nagyon fiatal szív tapasztalatlanságával. — Én, eddig,­­—­ asszonyom — viszontá a grófné, — még nem szánakozhatom ama nő sorsa fölött, kit kegyed oly hiven ecsetelt. Tapasztalatlan­sága, szerintem, oly varázs, hogy nem ismerek férjet, a ki az iránt érzéketlen lehetne. — Annak a nőnek a férjét, a kire kegyednek az érdeklődését fölébreszteni megkisérlem, — foly­tatta Teréz, — talán megindítaná annyi vonzalom ; de a véletlen úgy akarta, hogy e férj, nőtlen korá­ban oly nővel ismerkedjék meg, ki vele szemben fö­lényben van. Ez, előkelő, szép, kedves, és fiatal, ha­bár eleget élt, hogy ismerje az életet; nagy jártas­sága van a világban, kinek ragyogó szelleme s oly jó szive van, hogy barátai mindannyian meghódoltak neki; szóval, az egy tökéletes nő, mig az én tapaszta­ne adjunk át nekik, legbensőbb köszönetünk kíséreté­ben, emlékére az 1889-dik évi májusban megkezdett és ez évi március 15-dikén bevégzett nagy műnek! Midőn a táviró meghozta ez esemény hírét, mindnyá­junk szivéről, kik e munkálatnál érdekelve voltunk, nehéz kő gördült le. De ezzel a munkával, mely di­cséri mestereit, csak az első lépés van téve, hogy t. i. a Baradla azzá váljék, a mivé tenni szeretnék. Gö­­mörmegye közönségétől függ, mint a melynek terüle­tén fekszik e barlang, első­sorban, hogy a mi inten­ciónkban hathatósan támogasson. Midőn ezt kérném, Gömör megye nagyérdemű alispánját egyletünk nevé­ben fölkérem arra is, hogy az új bejárat megnyitását kimondani szíveskedjék.« E nagy éljenzéssel fogadott beszéd után Bor­nemissza László alispán meleg beszédben köszönte meg a Keleti osztály eddigi működését és biztosí­totta e megye közönségének rokonszenvéről és támo­gatásáról. A közönség aztán Münnich Kálmán vezetése mellett, 330 lépcsőn le és egy 85 méter hosszú fo­lyosón elindult az új barlang megtekintésére, a csil­lagvizsgáló toronyig, mely hatalmas szalagmitához igen kényelmes út vezet. Tovább a »Pokol« felé nem haladtak, bár töb­ben a Münnich szobáját és a Rodiczky Jenő oszlo­pát szerették volna még megtekinteni. Valószínű, hogy a jövő nyárra a barlang e részét nők által is járható állapotba helyezik. Visszatérvén az új bejárathoz, a társaság egy része elhatározta, hogy az egész barlangon végig megy, mit négy óra alatt meg is tett. A másik rész kocsikon a régi bejárathoz indult és onnan a »Para­dicsom«­­hatolt. Délután két órakor társasebéd egyesité a társaságot, melynél more patria felköszön­tőkben nem volt hiány. Fábián János éltette az el­nököt, dr. Rodiczky Jenőt, ki Bornemissza alispánt s utóbb a nőket éltette. Lakoma után az ifjúság táncra perdült, úgy hogy a Keleti Kárpátok Osztá­lyának kiránduló társasága, mely a szoószi fürdő felé vette útját, csak nehezen bírt megválni a vendég­­szerető gömöriektől. latlan fiatal asszonyom kétségbe van esve, hogy ily versenytárssal kell küzdenie. —Vájjon versenytársa-e az? — kérdezte a grófné, ki látszólag nem akart a fiatal nőben Teréz arcképére ismerni. — ügy van, versenytársa, — válaszolta Te­réz, — mert lehetetlen őt nem szeretni, ha megis­merjük s örökre szeretni, ha egyszer megismertük. Az a nő is, a ki iránt én érdeklődöm, átlátta a veszélyt, mely őt fenyegeti; remeg ama gondolatra, hogy egészen megszűnik férjének iránta való von­zalma, nem kérve tanácsot, csak a saját szivétől s eljött bizalommal, hogy igy szóljon ahhoz, a­ki benne oly nagy félelmet idézett elő: »Asszonyom, a harc, melyet mi folytatunk, nem egyenlő; ön föl van fegy­verkezve s én nem vagyok. Adja át nekem ama fegy­vereket, melyekkel sikeresen küzdhetek ön ellen. Ak­kor meg tudom védeni boldogságomat s a szeretetre­­méltóság művészetével, melyre engem megtanít, meg­oltalmazhatom férjemet az ön ellenállhatatlan igéze­tével szemben.« így beszélve Teréz, egészen föllelkesülve, arca kigyult s szép szeme, mely a grófnén csüggött, igéző kifejezést nyert. Helén pillanatig bámulva nézte. Az elérzéke­­nyültség egy neme vett rajta erőt. Egyszerre élénken kiáltott föl: — Kegyednek sokat kellett szenvednie, ugy­e, asszonyom, hogy elhatározhatta magát e mai lé­pésre ? — Oh, nagyon sokat — válaszolta szomorúan Teréz. — Egy idő óta, váltig igyekszem nyájas arcot ölteni, mosolyogni, de a hozzám elható ezerféle zaj s a számos kegyetlen jel azt sejtette velem, hogy bol­dogságom elmúlik, hogy férjemnek a szive, ha eddig az enyém volt is, nem az többé... Egyébiránt a teg­nap történtek eléggé felvilágosítottak. Őt elárulta izgatottsága! Oh, asszonyom, ön boldog, ön büszke lehet: ő szereti önt. A grófné kiállta a Móric nejének a tekintetét s igy válaszolt: — Csalódik ön ; ő nem szeret engem! Teréznek kiderült az arca. Az örömnek a fé­nye villant meg a szemében. De csaknem ép oly ha­mar eltűnt az a fény s a fiatal asszony lecsüggesztett fővel kétkedve szólt : — Mért akar engem áltatni ? Én őszinte, ta­lán nagyon is őszinte vagyok. Mért nem tanúsít ke­gyed is hasonló őszinteséget irántam ?"­v Folyt. köv.) 1­770 — A Csanádi püspök fölszentelése. Kassán tegnap, a szemináriumi kápolnában, a szokásos egyházi pompával ment végbe Deselvffy Sán­dor Csanádi püspök fölszentelése. A szertartást Bu­­bics Zsigmond kassai püspök végezte s ott voltak Császka Gy. szepesi püspök, Vályi János eperjesi gör. kath. püspök, a Csanádi káptalan részéről: dr. Späth Károly kanonok, dr. Pallner Mátyás püspöki titkár, Kun László makói főesperes, Schaffer Antal nagybecskereki esperes-plébános és Ivánkovits János orsz. képviselő. A fölszentelést megelőző estén lakoma volt Bubics püspöknél. Ezalatt a kassai dalárda fáklyás menetben vonult a püspöki palota elé. Dallal, Lekly Gyula tanár pedig beszéddel üdvözölte Desewffy püs­pököt, ki meleg szavakban mondott köszönetet a kas­saiaknak, kikhez tartozónak büszkén vallotta magát eddig. Az új püspök széles műveltségű, kedves mo­dorú, derűst kedélyű, rokonszenves alak, ki férfikora legszebb éveit éli. Tiszta, nyílt arcán a jóság, szelíd­ség tükröződik; maga a megtestesült szerénység, így jellemzi őt egy volt­ képviselőtársa. Atyjától, ki Temes­­megyének alispánja, később orsz. képviselője volt, örökölte a munkakedvet, a férfias, nyílt jellemet; anyjától a vidám kedélyt és mindkettőjüktől egy­forma mély vallásosságot és önzetlen hazaszeretetek Előkelő nemesi család sarja, melynek egyik ága a múlt században emelkedett grófi rangra. Nemzeti újjáébredésünk korszakában a család kulturhősöket adott hazánknak, Desewffy Józsefben és Emilben, akadémiánk elnökeiben. A reformok órájában adott egy nagynevű publicistát Desewffy Aurélben , a nem­zeti jogok véres tusájában pedig a szabadsághősök és az aradi vértanuk számát szaporította Desewffy Arisztidben Az új püspök eddigi papi pályája is sikerekben gazdag. Mint sárospataki plébános oly népszerű volt, hogy a város egyhangúlag választotta díszpol­gárává. Mikor pedig apátnak kinevezték, fáklyás­zenével tisztelték meg s a katholikus plébános ak­

Next