Fővárosi Lapok, 1891. február (28. évfolyam, 32-58. szám)

1891-02-01 / 32. szám

rezzent, felugrott s álmos szemekkel fordult a be­lépő felé: — Mi tetszik ? — A vizsgáló biró urat keresem. — Melyiket ? — Azt, a ki a Kerencsei ügyet vezeti. — Éjjel nincsenek itt a biró urak. Úri­ember létére ezt tudhatná. — Igenis tudom. — Hát mit akar ? — Tessék felvenni egy kihallgatási jegyző­könyvet. A biztos csaknem kijött sodrából. — Beszéljen mit akar? Mi baja van? Hogy hivják ? Hogy kerül ide ? — Én vagyok a gyilkos! Én öltem meg a Ke­rencsei Géza feleségét. Hátrahőkölt a biztos ur s a tollat kiejtette ke­zéből. Szentül azt hitte, hogy őrült ember áll előtte s ijedt tekintettel már szinte keresni látszott az asz­talon heverő csengőt, hogy segítséget szólítson be. Kívül pitymallani kezdett és a raboknak hat órai sétájához meghúzták a kis harangot, melynek érces, lágy hangjai felhatoltak a rideg szobába, hol a szóban levő, valóban idegizgató jelenet lefolyt. Az ablakon behatoló szürke világosság összeszűrődött a lámpa élettelen halvány fényével és csaknem ijesz­tővé festette az idegen ábrázatát, melyet különben is kivetkőztetett formájából az izgatottság, a rend­kívüli vallomás, a helyzet szokatlan és rémületes volta, a beesett, nagy, fehér, ugrándozó szemgolyók, melyek alatt sötét sávok húzódtak el. — Ne nézzen úgy reám, — folytatta az ide­gen. — Nem vagyok őrült, mint biztos úr hiszi. Ré­szeg sem vagyok. Teljesen józan észszel, higgadt megfontolással mondom, a­mit mondok. Az őrült ember önkívületi állapotban cselekszik, de én józan vagyok. Tudom, hogy itt a törvényszéki palotában vagyok, tudom, hogy a biztos előtt állok, töredelmes vallomást tenni jöttem ide, tudom, hogy most haran­gozzák a reggeli hat órát s tudom azt, a­mit tud­nom, éreznem a legnagyobb gyönyör, hogy furdaló lelkiismeretem még ma megszabadul a legnagyobb kínoktól s megmentek egy ártatlan embert a gyil­kosság rettenetes vádjától. — De hát ki ön ? És az idegen megnevezte magát. Olvasóink bi­zonynyal elrémülnek e név olvasásakor, mert sok­szor előfordult az a tárgyalás folyamán, de vala­hányszor előfordult, az olvasó, vagy a tárgyalás me­netét figyelemmel kísérő hallgató mindig egy modern Don Juant, egy hódító gavallért, egy bon­vivant, ledér, könnyelmű ifjút látott maga előtt, nem pedig egy gyilkosságra képes vérengző embert. Az idegen, ki töredelmes vallomást tett, Szo­­morjay Géza, a­kivel a meggyilkolt szép asszony több éven át titkos és bűnös szerelmi viszonyt foly­tatott. (Folyt. köv.) kevéssé lehet szerencsés, mint a művészeti célok­nak semmi egyébbel nem törődő, pazarló szolgálata. A föladat: a művészeti és pénzügyek helyes egyen­súlya. Vetni kell a magot,­­a pénzt,) de úgy, hogy jó aratás legyen utána. Fizetni kell jól a művészt, de olyan legyen, a­ki vonzó erővel bír. Jó befektetés volt az, mikor valaha a »Próféta«, »Faust« vagy »Aida« kiállítására sokat költöttek, de hiába való pénzkidobás volt (az újabb takarékossági politika idejében,) holmi »Azrael«-okra költeni s egy csomó mit sem érő idegen énekesnőt szerepeltetni. Lehmann Lilli asszony ha visz is el pénzt magával, de hogy is a pénztárban, mig a Morgan- Olden asszonyok egy csomó pénzért csak kedvetlenséget hagynak hátra maguk után. Igen jellemző a legutóbbi korszakra, hogy mindazok a művek és vendégek, a­melyek és a­kik hatással és sikerrel bírtak, legnagyobb részben a régi, eltávolított műigazgató idején kerültek először az operaházhoz, míg a­mi teljesen új volt, az csak igen kis részben sikerült, s az évekre szerződtetett idegen műigazgató csupán néhány karmesteri ered­ményt mutatott be, műigazgatóit semmit. Inten­dánsa, a­ki mások ajánlására hosszú időre, drágán szerződtette, lovagias kötelességnek tartotta e sze­rencsétlenségét mindig bátran védeni a személyzet, a tárgyias sajtó, olykor a közönség ellenében is. Azt mondta róla búcsúnyilatkozatában is, hogy a táma­dások ellene csupán személyi természetűek, holott ép a német lapokban írott védelme volt mindig sze­mélyi természetű. Azt mondta az intendáns róla, hogy programmja: »munka, munka s lehetőleg hazai erők alkalmazása,« s nem vette észre, hogy a búcsú­nyilatkozatban elősorolt dalművek jegyzékében is mily sok bukás és félsiker képviseli az elhibázott, kárba veszett, tehát értéktelen munkát és hogy a nyilatkozat megjelenését követő estén is milyen vilá­gítást nyert »a hazai erők alkalmazásának« elve, midőn egy kudarcot vallott idegen énekesnő gyors elvitorlázása után juthatott csak egy fiatal »hazai erő« főszerephez, míg addig e hazai erőtől a sokkal kisebb szerepeket is elszedegették. Úgy becsüli e »munka« embere a hazai erőt, hogy midőn egy nagy magyar ballet bemutatása általános hatást és aztán esténkint jó pénztári bevételt idézett elő, nyomban­­elkezdte nyirbálni a kiállítás díszét. Egyébiránt azt a pengetett szép elvet a valóságban eléggé illusz­trálja az operaházi hazai erők elkedvetlenítése, me­lyet csak ma vált föl a biztató remény, hogy itt a jobb idő küszöbe! Nem volna helyén az új intendáns üdvözlése­kor a réginek célzatos szemrehányásokat tenni, sem a jövőre együtt­működők közt meghasonlást szítani. A volt­ intendáns pénzügyi tekintetben okvetlenül szerzett érdemet s ha az operát emelni nem volt képes, az bizonyára nem jó igyekezetén, hanem va­lami egyeben múlt. Rátanácsoltak olyan műigazga­tót, ki jeles zenész és karmester, de szerencsétlen adminisztráló­s­a mellett teljesen idegen lévén, sem a közönség ízlésével, sem a személyzet múltjával, sem az intézet speciális magyar feladataival tisztá­ban nem volt és ma sincs, mert nemcsak a nyelve, hanem a szelleme is idegen, természetéből pedig az önuralom és méltányosság teljesen hiányzanak. E fogyatékait kellett volna pótolni útbaigazítás, helyes tanács útján annak, a­ki fölötte állt. De az csak kar­dos védője tudott lenni akkor is, midőn tájékozó mentorként sok bajt elháríthatott volna a fejéről. Mű­vészek házába bevitte az ott sok bajt okozó bureau­­beli elvet, mely szerint a fölebbvalónak igazának kell lenni akkor is, midőn teljességgel nincs. Pedig hogy a művésznép kedvet és lelkesedést kapjon, ahhoz sajátos tapintat kell s bölcs megvonása annak a határvonalnak, melyen belől a rendet is, a kedvet is fenn lehet tartani. Bízunk az új intendánsban, ki nemcsak a művé­szeteket, hanem a művész természetet is jól ismeri, hogy nem merev elszigeteltséggel akar imponálni, hanem teljes igazságossággal áll a művészek élére s ügyszeretetével és tájékozottságával termékenyitőleg hat az egész személyzet együttműködésére. Tudja ő jól, hogy egy műintézet nem boldogulhat, ha pasa és rabszolgák társaságából áll, mert az csak kedvetlen­ségre és koronkénti fejetlenkedésre vezet. A jó össz­hang nagy családjának kell ott együtt élnie, hol az első személy is »primus inter pares« (első a hason­lók közt), ki rendet tart tekintélylyel s nem titkos összeesküvéseket provokál zsarnoksággal. Ebben a nagy családban jó helyet találhat (a maga helyén alkalmazva,­ még az olyan természet is, ki —­ vérsze­met kapva és elbizakodva — addig az előforduló bajokat csak élesebbekké tette s a szükséges kedvet apasztotta. Nem kell gondolni, hogy a művész­nép megférhetetlen, "követelő, elégületlen had. Olyanná teheti, a­ki nem tud velük bánni; de hogy milyen elé­gült családdá és törekvő társasággá olvadhat egybe, annak elég bizonysága sok esztendő óta a nemzeti színház. És olyan volt az operai személyzet is a báró Podmaniczky Frigyes idejében és olyanná válhat a gr. Zichy Géza vezetése alatt is, ki — mint maga mondá — igazsággal, bizalommal és lelkesedéssel lép át ma ez intézetek küszöbén s ezek szövetségében fogja keresni és remélhetőleg meg is találja a szerencsét. Kívánjuk neki, mert méltó rá, tiszta szívünkből. Ismeri a helyzet nehézségeit s tudja , mi a fel­adata. Attól sem féltjük, hogy nem lesz jó gazda, mivelhogy az ő a magánéletben is. Nem tudjuk, mivel köszönt be, de ahogy ismer­jük, bizonyára hangoztatni fogja az operaház speciá­lis nemzeti feladatait is, valamint a közlelkesedés szükségét. Mert ez az emelkedés szárnya egy műin­tézetnél. A nemzeti színház személyzetét pedig kétség­kívül az elismerés meleg hangjaival fogja buzdítani. A személyzet mind a két helyen sok reménynyel várja és szeretettel üdvözli. És ebben az érzületben osztozik a sajtó is, a közönség is, mely őt, mint nem­zeti műveltségi életünk egyik sok­oldalú bajnokát, eddig is, mindig szerette és nagyrabecsülte. Arra a kérdésre pedig, hogy lesz-e nehéz álláshoz elég erélye és kitartása­, biztatólag felel az ő testi hiánya — a fél keze. Igen fiatal korában vesztette el vadászaton az egyik karját, és a jobbikot, s családja mélyen elszo­morodott, hogy mit fog ezután csinálni az egy bal- 226 M i r r i n e. (Francia elbeszélés.) Irta Jules Gros. (Folytatás.) Egyik hajós közeledett hozzá s halkan kérdezte: — Látta-e ön azt ? S messze észak felé egy kis kékes foltra muta­tott, mely a szürke ködből kiválni látszott. — Láttain, öreg Ottóm, — szólt a kapitány, nyájasan válaszolva a matróznak. — Te ismered már azt a foltot, havat kapunk s résen kell állnunk. Eközben, a kapitány határozott parancsa nyo­mán, a matrózok a fedélzetre siettek. Minden vitor­lát összegöngyöltek s lehúzták még az ormánysudár­­vitorlát is. Az árbocok csakhamar ágaitól, lombjai­tól megfosztott erdőhöz hasonlítottak. A kék felhő, melyet a láthatáron észrevették, közeledett, folyvást terjeszkedett s nemsokára szennyes szürkévé változott, elborítva az eget. Kolikor is fölment a fedélzetre, unokaöcscse kíséretében s közeledett a kapitányhoz. — Ugy­e rossz idő közeledik? — kérdezte. — Bizonynyal, — válaszolta a vén tengerész; — ez a mi nyomorúságunk kezdete. De hát — tévé utána — az «Északi sark« szilárd szerkezetű s re­mélhetőleg még sok nagyobb bajjal is dacolni fog. — Ugy­e vihar fenyeget minket ? — Vihar, ciklon, hóförgeteg, mindenféle ször­nyűség. — Akkor hát lemegyek s értesítem az urakat. — Nem fog ártani. Főleg tanácsolja ön nekik, hogy maradjanak a kabinjaikban, mert mostantól kezdve vagy egy óra hosszat nem lesz üdvös itt a fedélzeten sétálni. — De én itt maradok! — szólt Alexis. Az öreg kapitány vállat vont s távozva, fogai közt mormogta: — Fiatal kamasz !.. Majd meglátjuk mind­járt, minő arcot vágsz, ha kitört a zivatar. Az ég egyre sötétebb lett s nem sokára oly szürkület állt be, mely az éjszaka sötétségével vetél­kedett. Az észak felől üvöltött szél egyszerre meg­állt s pillanatra oly csönd és nyugalom uralkodott a természetben, mely rémítőnek, fenyegetőnek tetszett. A tenger vize, mely eleinte fehér, habos hullá­mokat vetett, csakhamar olajos felületet nyert és szürkésfehér szint öltött, mely kivillámlott az éji sötétségből. Egyszerre a sötét égből hópelyhek szál­longtak s ugyanekkor erős szél támadt, mely az egész tengert fölkavarni látszott. Vörös rézszínű világosság vonta be a különös alakú sötét fellegeket, de semmi zaj nem követte ezt a vakító fényt s az egész idő alatt, míg a vihar tartott, a gyorsan egymást követő villámokat mennydörgés nem kisérte. Az egész északi oldal minden pillanatban tűzben látszott lenni s eme világításnál az összekavarodott hópelyhek fantasz­tikus pillangóknak vagy gömböknek látszottak. A szél fokozott dühvel sivított hol északról délnek, hol délről keletnek s keletről nyugatnak. A hullámok óriásiakká váltak s mint szalmaszálat emelték ma­gasba a nagy hajót, mely azonban bátran dacolt az elemekkel, noha annyira hányódott-vetődött, hogy a fedélzeten lehetetlen volt járni, még a tengerészek­nek is. Alexis, ki karjaival erősen átölelt egy árboc­fát, költői lelkesedéssel látszott bámulni, ezt a bor­zasztó látványt. Arcát a vihar hajtotta, ha korbá­csolta s a háborgó tenger csakhamar moszatokat dobott föl a fedélzetre, fehér habok kiséretében. A mi tárgy csak a fedélzeten volt, még a súlyosabb is, lesodorták azt a hatalmas habtoblatok, mint vala­mely fűszálat. Alexis, ki egészen átázott, még mindig ott ma­radt s bámult a zord éjszakába. Arca folyvást lelke­­sültségtől sugárzott. Torell kapitány, ki rendeletet adott ki a gőzgép működésének lassítására, mellette ment el s csudálkozott hidegvérűségén. — Bravo, fiatal ember! — szólt. — Örömmel veszem észre, hogy szeme semmi félelmet nem árul el, de, higgye meg nekem, jobb lesz, ha visszatér a kabinjába; kapaszkodjék tehát a karomba; ez még csak kezdete a viharnak s ha régi tapasztalataim nem csalnak, a fedélzeten való tartózkodás bárkire nézve lehetetlen lesz, ha erősen nincs árbochoz kötve. — Köszönöm, kapitány! — szólt a fiatal­em­ber mosolygva, — de ez a látvány sokkal szebb, semmint annak élvezését magamtól megtagadhat­nám ; különben, követni fogom a tanácsát.

Next