Fővárosi Lapok, 1891. február (28. évfolyam, 32-58. szám)
1891-02-01 / 32. szám
rezzent, felugrott s álmos szemekkel fordult a belépő felé: — Mi tetszik ? — A vizsgáló biró urat keresem. — Melyiket ? — Azt, a ki a Kerencsei ügyet vezeti. — Éjjel nincsenek itt a biró urak. Úriember létére ezt tudhatná. — Igenis tudom. — Hát mit akar ? — Tessék felvenni egy kihallgatási jegyzőkönyvet. A biztos csaknem kijött sodrából. — Beszéljen mit akar? Mi baja van? Hogy hivják ? Hogy kerül ide ? — Én vagyok a gyilkos! Én öltem meg a Kerencsei Géza feleségét. Hátrahőkölt a biztos ur s a tollat kiejtette kezéből. Szentül azt hitte, hogy őrült ember áll előtte s ijedt tekintettel már szinte keresni látszott az asztalon heverő csengőt, hogy segítséget szólítson be. Kívül pitymallani kezdett és a raboknak hat órai sétájához meghúzták a kis harangot, melynek érces, lágy hangjai felhatoltak a rideg szobába, hol a szóban levő, valóban idegizgató jelenet lefolyt. Az ablakon behatoló szürke világosság összeszűrődött a lámpa élettelen halvány fényével és csaknem ijesztővé festette az idegen ábrázatát, melyet különben is kivetkőztetett formájából az izgatottság, a rendkívüli vallomás, a helyzet szokatlan és rémületes volta, a beesett, nagy, fehér, ugrándozó szemgolyók, melyek alatt sötét sávok húzódtak el. — Ne nézzen úgy reám, — folytatta az idegen. — Nem vagyok őrült, mint biztos úr hiszi. Részeg sem vagyok. Teljesen józan észszel, higgadt megfontolással mondom, amit mondok. Az őrült ember önkívületi állapotban cselekszik, de én józan vagyok. Tudom, hogy itt a törvényszéki palotában vagyok, tudom, hogy a biztos előtt állok, töredelmes vallomást tenni jöttem ide, tudom, hogy most harangozzák a reggeli hat órát s tudom azt, amit tudnom, éreznem a legnagyobb gyönyör, hogy furdaló lelkiismeretem még ma megszabadul a legnagyobb kínoktól s megmentek egy ártatlan embert a gyilkosság rettenetes vádjától. — De hát ki ön ? És az idegen megnevezte magát. Olvasóink bizonynyal elrémülnek e név olvasásakor, mert sokszor előfordult az a tárgyalás folyamán, de valahányszor előfordult, az olvasó, vagy a tárgyalás menetét figyelemmel kísérő hallgató mindig egy modern Don Juant, egy hódító gavallért, egy bonvivant, ledér, könnyelmű ifjút látott maga előtt, nem pedig egy gyilkosságra képes vérengző embert. Az idegen, ki töredelmes vallomást tett, Szomorjay Géza, akivel a meggyilkolt szép asszony több éven át titkos és bűnös szerelmi viszonyt folytatott. (Folyt. köv.) kevéssé lehet szerencsés, mint a művészeti céloknak semmi egyébbel nem törődő, pazarló szolgálata. A föladat: a művészeti és pénzügyek helyes egyensúlya. Vetni kell a magot,a pénzt,) de úgy, hogy jó aratás legyen utána. Fizetni kell jól a művészt, de olyan legyen, aki vonzó erővel bír. Jó befektetés volt az, mikor valaha a »Próféta«, »Faust« vagy »Aida« kiállítására sokat költöttek, de hiába való pénzkidobás volt (az újabb takarékossági politika idejében,) holmi »Azrael«-okra költeni s egy csomó mit sem érő idegen énekesnőt szerepeltetni. Lehmann Lilli asszony ha visz is el pénzt magával, de hogy is a pénztárban, mig a Morgan- Olden asszonyok egy csomó pénzért csak kedvetlenséget hagynak hátra maguk után. Igen jellemző a legutóbbi korszakra, hogy mindazok a művek és vendégek, amelyek és akik hatással és sikerrel bírtak, legnagyobb részben a régi, eltávolított műigazgató idején kerültek először az operaházhoz, míg ami teljesen új volt, az csak igen kis részben sikerült, s az évekre szerződtetett idegen műigazgató csupán néhány karmesteri eredményt mutatott be, műigazgatóit semmit. Intendánsa, aki mások ajánlására hosszú időre, drágán szerződtette, lovagias kötelességnek tartotta e szerencsétlenségét mindig bátran védeni a személyzet, a tárgyias sajtó, olykor a közönség ellenében is. Azt mondta róla búcsúnyilatkozatában is, hogy a támadások ellene csupán személyi természetűek, holott ép a német lapokban írott védelme volt mindig személyi természetű. Azt mondta az intendáns róla, hogy programmja: »munka, munka s lehetőleg hazai erők alkalmazása,« s nem vette észre, hogy a búcsúnyilatkozatban elősorolt dalművek jegyzékében is mily sok bukás és félsiker képviseli az elhibázott, kárba veszett, tehát értéktelen munkát és hogy a nyilatkozat megjelenését követő estén is milyen világítást nyert »a hazai erők alkalmazásának« elve, midőn egy kudarcot vallott idegen énekesnő gyors elvitorlázása után juthatott csak egy fiatal »hazai erő« főszerephez, míg addig e hazai erőtől a sokkal kisebb szerepeket is elszedegették. Úgy becsüli e »munka« embere a hazai erőt, hogy midőn egy nagy magyar ballet bemutatása általános hatást és aztán esténkint jó pénztári bevételt idézett elő, nyombanelkezdte nyirbálni a kiállítás díszét. Egyébiránt azt a pengetett szép elvet a valóságban eléggé illusztrálja az operaházi hazai erők elkedvetlenítése, melyet csak ma vált föl a biztató remény, hogy itt a jobb idő küszöbe! Nem volna helyén az új intendáns üdvözlésekor a réginek célzatos szemrehányásokat tenni, sem a jövőre együttműködők közt meghasonlást szítani. A volt intendáns pénzügyi tekintetben okvetlenül szerzett érdemet s ha az operát emelni nem volt képes, az bizonyára nem jó igyekezetén, hanem valami egyeben múlt. Rátanácsoltak olyan műigazgatót, ki jeles zenész és karmester, de szerencsétlen adminisztrálósa mellett teljesen idegen lévén, sem a közönség ízlésével, sem a személyzet múltjával, sem az intézet speciális magyar feladataival tisztában nem volt és ma sincs, mert nemcsak a nyelve, hanem a szelleme is idegen, természetéből pedig az önuralom és méltányosság teljesen hiányzanak. E fogyatékait kellett volna pótolni útbaigazítás, helyes tanács útján annak, aki fölötte állt. De az csak kardos védője tudott lenni akkor is, midőn tájékozó mentorként sok bajt elháríthatott volna a fejéről. Művészek házába bevitte az ott sok bajt okozó bureaubeli elvet, mely szerint a fölebbvalónak igazának kell lenni akkor is, midőn teljességgel nincs. Pedig hogy a művésznép kedvet és lelkesedést kapjon, ahhoz sajátos tapintat kell s bölcs megvonása annak a határvonalnak, melyen belől a rendet is, a kedvet is fenn lehet tartani. Bízunk az új intendánsban, ki nemcsak a művészeteket, hanem a művész természetet is jól ismeri, hogy nem merev elszigeteltséggel akar imponálni, hanem teljes igazságossággal áll a művészek élére s ügyszeretetével és tájékozottságával termékenyitőleg hat az egész személyzet együttműködésére. Tudja ő jól, hogy egy műintézet nem boldogulhat, ha pasa és rabszolgák társaságából áll, mert az csak kedvetlenségre és koronkénti fejetlenkedésre vezet. A jó összhang nagy családjának kell ott együtt élnie, hol az első személy is »primus inter pares« (első a hasonlók közt), ki rendet tart tekintélylyel s nem titkos összeesküvéseket provokál zsarnoksággal. Ebben a nagy családban jó helyet találhat (a maga helyén alkalmazva, még az olyan természet is, ki — vérszemet kapva és elbizakodva — addig az előforduló bajokat csak élesebbekké tette s a szükséges kedvet apasztotta. Nem kell gondolni, hogy a művésznép megférhetetlen, "követelő, elégületlen had. Olyanná teheti, aki nem tud velük bánni; de hogy milyen elégült családdá és törekvő társasággá olvadhat egybe, annak elég bizonysága sok esztendő óta a nemzeti színház. És olyan volt az operai személyzet is a báró Podmaniczky Frigyes idejében és olyanná válhat a gr. Zichy Géza vezetése alatt is, ki — mint maga mondá — igazsággal, bizalommal és lelkesedéssel lép át ma ez intézetek küszöbén s ezek szövetségében fogja keresni és remélhetőleg meg is találja a szerencsét. Kívánjuk neki, mert méltó rá, tiszta szívünkből. Ismeri a helyzet nehézségeit s tudja , mi a feladata. Attól sem féltjük, hogy nem lesz jó gazda, mivelhogy az ő a magánéletben is. Nem tudjuk, mivel köszönt be, de ahogy ismerjük, bizonyára hangoztatni fogja az operaház speciális nemzeti feladatait is, valamint a közlelkesedés szükségét. Mert ez az emelkedés szárnya egy műintézetnél. A nemzeti színház személyzetét pedig kétségkívül az elismerés meleg hangjaival fogja buzdítani. A személyzet mind a két helyen sok reménynyel várja és szeretettel üdvözli. És ebben az érzületben osztozik a sajtó is, a közönség is, mely őt, mint nemzeti műveltségi életünk egyik sokoldalú bajnokát, eddig is, mindig szerette és nagyrabecsülte. Arra a kérdésre pedig, hogy lesz-e nehéz álláshoz elég erélye és kitartása, biztatólag felel az ő testi hiánya — a fél keze. Igen fiatal korában vesztette el vadászaton az egyik karját, és a jobbikot, s családja mélyen elszomorodott, hogy mit fog ezután csinálni az egy bal- 226 M i r r i n e. (Francia elbeszélés.) Irta Jules Gros. (Folytatás.) Egyik hajós közeledett hozzá s halkan kérdezte: — Látta-e ön azt ? S messze észak felé egy kis kékes foltra mutatott, mely a szürke ködből kiválni látszott. — Láttain, öreg Ottóm, — szólt a kapitány, nyájasan válaszolva a matróznak. — Te ismered már azt a foltot, havat kapunk s résen kell állnunk. Eközben, a kapitány határozott parancsa nyomán, a matrózok a fedélzetre siettek. Minden vitorlát összegöngyöltek s lehúzták még az ormánysudárvitorlát is. Az árbocok csakhamar ágaitól, lombjaitól megfosztott erdőhöz hasonlítottak. A kék felhő, melyet a láthatáron észrevették, közeledett, folyvást terjeszkedett s nemsokára szennyes szürkévé változott, elborítva az eget. Kolikor is fölment a fedélzetre, unokaöcscse kíséretében s közeledett a kapitányhoz. — Ugye rossz idő közeledik? — kérdezte. — Bizonynyal, — válaszolta a vén tengerész; — ez a mi nyomorúságunk kezdete. De hát — tévé utána — az «Északi sark« szilárd szerkezetű s remélhetőleg még sok nagyobb bajjal is dacolni fog. — Ugye vihar fenyeget minket ? — Vihar, ciklon, hóförgeteg, mindenféle szörnyűség. — Akkor hát lemegyek s értesítem az urakat. — Nem fog ártani. Főleg tanácsolja ön nekik, hogy maradjanak a kabinjaikban, mert mostantól kezdve vagy egy óra hosszat nem lesz üdvös itt a fedélzeten sétálni. — De én itt maradok! — szólt Alexis. Az öreg kapitány vállat vont s távozva, fogai közt mormogta: — Fiatal kamasz !.. Majd meglátjuk mindjárt, minő arcot vágsz, ha kitört a zivatar. Az ég egyre sötétebb lett s nem sokára oly szürkület állt be, mely az éjszaka sötétségével vetélkedett. Az észak felől üvöltött szél egyszerre megállt s pillanatra oly csönd és nyugalom uralkodott a természetben, mely rémítőnek, fenyegetőnek tetszett. A tenger vize, mely eleinte fehér, habos hullámokat vetett, csakhamar olajos felületet nyert és szürkésfehér szint öltött, mely kivillámlott az éji sötétségből. Egyszerre a sötét égből hópelyhek szállongtak s ugyanekkor erős szél támadt, mely az egész tengert fölkavarni látszott. Vörös rézszínű világosság vonta be a különös alakú sötét fellegeket, de semmi zaj nem követte ezt a vakító fényt s az egész idő alatt, míg a vihar tartott, a gyorsan egymást követő villámokat mennydörgés nem kisérte. Az egész északi oldal minden pillanatban tűzben látszott lenni s eme világításnál az összekavarodott hópelyhek fantasztikus pillangóknak vagy gömböknek látszottak. A szél fokozott dühvel sivított hol északról délnek, hol délről keletnek s keletről nyugatnak. A hullámok óriásiakká váltak s mint szalmaszálat emelték magasba a nagy hajót, mely azonban bátran dacolt az elemekkel, noha annyira hányódott-vetődött, hogy a fedélzeten lehetetlen volt járni, még a tengerészeknek is. Alexis, ki karjaival erősen átölelt egy árbocfát, költői lelkesedéssel látszott bámulni, ezt a borzasztó látványt. Arcát a vihar hajtotta, ha korbácsolta s a háborgó tenger csakhamar moszatokat dobott föl a fedélzetre, fehér habok kiséretében. A mi tárgy csak a fedélzeten volt, még a súlyosabb is, lesodorták azt a hatalmas habtoblatok, mint valamely fűszálat. Alexis, ki egészen átázott, még mindig ott maradt s bámult a zord éjszakába. Arca folyvást lelkesültségtől sugárzott. Torell kapitány, ki rendeletet adott ki a gőzgép működésének lassítására, mellette ment el s csudálkozott hidegvérűségén. — Bravo, fiatal ember! — szólt. — Örömmel veszem észre, hogy szeme semmi félelmet nem árul el, de, higgye meg nekem, jobb lesz, ha visszatér a kabinjába; kapaszkodjék tehát a karomba; ez még csak kezdete a viharnak s ha régi tapasztalataim nem csalnak, a fedélzeten való tartózkodás bárkire nézve lehetetlen lesz, ha erősen nincs árbochoz kötve. — Köszönöm, kapitány! — szólt a fiatalember mosolygva, — de ez a látvány sokkal szebb, semmint annak élvezését magamtól megtagadhatnám ; különben, követni fogom a tanácsát.