Fővárosi Lapok, 1891. május (28. évfolyam, 119-148. szám)

1891-05-01 / 119. szám

tíz perc múlva hirtelen fölkiáltott csodálkozó hangon , a többiekhez oda szólt: —­­ Ez különös! Majdnem lehetetlen! Andorról van, halljátok csak! Kíváncsian figyeltek, míg a báró izgatott han­gon olvasott föl egy cikket: »Amerikai örökség. A leghitelesebb forrásból kaptuk a következő érdekes hírt. Sokan fognak még arra emlékezni, hogy ezelőtt tizenöt évvel Badacsonyi István az új világrészbe utazott. Jól ismert egyén volt egykor, előkelő magyarországi birtokos. Később Bécsbe ment lakni, hol a lovaregylet tagja lett, és verseny-istállót is tartott. Járatos volt­ külföldi szalo­nokban, hol az előkelő születésű urat mindég szívesen látták. A fáma egyszer azt hirdette róla, hogy min­den vagyonát elvesztő s ő e hirt maga is igazolta, midőn kivándorolt Amerikába. Ott csakhamar egy nagy bányatársaság jól fizetett ügynöke lett, mert ama cégnek éppen hasznos volt a több nyelvet be­szélő és szeretetreméltó modorú ur működése. Pom­pásan élt kis palotájában New-Yorkban (5. Avenue) mígnem pár évvel ezelőtt betegeskedni kezdett s igy életmódját nem folytatta. Midőn közelebb váratlanul elhalálozott, csinos vagyont hagyott hátra, mintegy százezer dollár értékben. Az ottani hatóság most ná­lunk kutatta és fölfedezte az örököst, az elhunyt egyetlenegy fiában, a­ki badacsonyi Badacsonyi An­dor huszárfőhadnagy. E nagytehetségű, a szakiro­dalommal is jelesen foglalkozó ifjú tisztet, nagybátyja, Reh Albert báró nagybirtokos nevelte fel, még pedig a mint bebizonyult, kitűnő sikerrel. A csodálkozás mindenféle kifejezését hangoz­tatták a társaság tagjai s aztán mindenki sietett a maga megjegyzését elmondani. — Képzelem, hogy meg lesz lepetve ő maga is, — szólt Rehné, elgondolkozva. — De vájjon igaz-e? — kockáztatta meg e föltevést a társalkodónő, — mit gondol báróné asz­­szonyom ? — Ő nem sokat fog törődni e vagyonnal, — jegyzé meg halkan Henriette. — Neki egy láda kincs kevesebb, mint egy megérdemelt kitüntetés. — És búsan gondolt ismét Andorra. — Mit mond Etty ? Hogy nem örül a vagyon­nak? Hisz, az balgaság lenne! —szólt elszörnyű­­ködve a herceg, jó adag irigységet érezve e bolond sze­rencséért. Hamarjában tán abba is beleegyezett volna, hogy az ő atyja is váltót hamisított legyen, csakhogy ily váratlan lepné meg aztán ennyi pénzzel. A báró leült és gondolkozott, aztán ő kezdett beszélni: — Rögtön megírom a tanácsaimat Andornak. Leghelyesebb lenne azonnal Budapestre utaznia, s ott a családjának okmányait összeszednie. Hiszem, hogy a Badacsonyiak segíteni fogják s örvendenek szeren­cséjének. Aztán az egész dolgot bízza egy híres ügy­véd kezére, ki helyette mindent eligazít. Teendői őt úgy sem engednék több időre eltávozni. Kérni fogom, hogy visszajövet szálljon ki nálunk, hiszen beszél­nünk kell a fiúval, úgy-e Klára? — Hogyne. Tudnia kell, mennyire részt veszünk örömében, — s a báróné helyeslőleg bólintgatott fe­jével. — Nekem is dolgaim lesznek a napokban Bu­dapesten. Míg a báró beszélt, Ravierában hatalmasan­­ ébredt föl a vágy, hogy ő is Budapestre ránduljon, hol tavaly farsangon néhány feledhetlenül átdorbé­­zolt napot töltött. — Igen, — folytató, — egy barátommal van találkozásom s mellékesen két orosz ügető lovat is ajánlott megvételre. Ha megfelelnek, úgy nekik jut , majd a szerencse, hogy a legbájosabb Raviera her­cegnőt jövő tavaszszal a freidenaui versenyekre rö­pítsék. (Folyt, köv.) Nézzük miféle jelszavak azok? Az első egy olyan kívánat, melynek betöltése nagy szerepet játszott sok állam életében és meg­adása fölött nagy küzdelmek folytak már Európának majdnem valamennyi országában. Ez az általános szavazatjog. Nyilvánvaló, hogy ezzel a munkásosztály erkölcsi súlyát, politikai befolyását akarják biztosí­tani. Bizony szép és nagy szónak tűnik is az elő első tekintetre. Mert hát mi is ez a kívánat volta­­képen ? Az, hogy míg ma az állam dolgaira való befo­lyás csak aránylag keveseknek van biztosítva (s en­nek következtében a népképviselet szerintük meg van hamisítva,), addig a kívánt nagy reform mellett min­den felnőtt, rendelkezési képességgel bíró férfi bír a szavazás jogával. A cenzus, mely a vagyon vagy jö­vedelem bizonyos fokán alapul, szerintük: kiáltó igaz­ságtalanság a vagyontalannal szemben. Mindenki alá van vetve, mondjuk, az állam akaratának, rendelkező hatalmának; illő tehát, hogy az állam érdekének, akaratának meghatározásából senkit se zárjanak ki. Tehát ugyanaz a kívánat, melyet(természetesen a maga szűk érdekkörére vonatkoztatva) hazánk nemesi osz­tálya a rendi világban vallott: »nihil de nobis sine nobis« semmit rólunk, nélkülünk! De minden intézményhez az arra jogosultak érettsége kell, s kétszeresen áll ez a politikai intéz­ményekről, kivált olyan sokféle nemzetiségű állam­ban, mint a mienk. Ezért ha helyén lehet is ez a nagyszabású intézmény olyan államokban, hol a po­litikai fölvilágosodás már elég magas fokú, nem kö­vetkezés, hogy hatásaiban áldásos lenne ott is, hol a népet eszközként lehet fölhasználni, néha saját igazi érdeke ellen is. Látható az újabb történelemből is, mily ártó hatásai voltak például az általános szava­zatjognak Franciaországban. Napóleon kormánya hozta be azt 1848-ban s pár évvel később egyszerű eszközévé lett e család céljainak, mert a nép a legutolsó községig gyámság alá került. Csak arra volt jó, hogy a hatalmasak koronkint tetszésük szerint alakítsák meg a parlamentet és vigyék keresztül önző tervei­ket. A­helyett tehát, hogy a nagy néptömegek irá­nyozták volna az államot, ellenkezőleg­­ a népet ve­zette orránál fogva a hivatalnoksereg. És mikor már nem bíztak benne még így sem, oly rendszabályokhoz folyamodtak, melyek nagy részt illuzóriussá tették az intézményt. Mindez csak azt bizonyítja, hogy a leg­nagyszerűbb politikai intézmény mellett is lehetnek csupán képzelt jogok, a népnek képzelt hatalma és befolyása a közügyek vitelében. A politikai termé­szetes fejlődés különben erőszakolás nélkül is e be­hatásnak mind nagyobb körökre való kiterjesztése felé halad. Ma már nálunk is annyi ezer ember bír a közdolgokra való befolyás jogával, a­hány száz brit félszázaddal ez­előtt. Azok, kik azt hangoztatják, hogy civilizációnk az emberi jogok elrablása, a sze­gényebb s ezek közt különösen a munkáselem szín­vonalának sülyesztése felé halad, bizonyára tévesen gondolkoznak, s vagy nem képesek, vagy (a­mi való­színűbb) nem hajlandók belátni tanításaik tarthatat­lanságát. Mert ha igaza van a francia publicisták egyik jelesének, Laboulaye-nek, hogy »az egyén semmi a szabadság nélkül,« igaza van viszont a má­sik híres államfilozófnak, Jules Simon-nak is, ki azt mondja, hogy »az embernek elméletben joga van a lehető legnagyobb szabadságra, de tényleg csak annyival kell beérnie, a­mennyire képes. S ki tagad­hatja, hogy ma tényleg az általános szabadságnak oly foka van meg mindenütt, minő nem volt még soha ? Ki adhat igazat ama tanításnak, mely az ál­lamot az atyákhoz, a gyámokhoz hasonlítja, kiknek szemében mindig kiskorúságban tartandó gyermekek maradnak azok, kiket fölneveltek. A munkások általános meggyőződése továbbá, hogy bajukon a munkaidő leszállítása igen jelentéke­nyen segítene. Most a munka egyre olcsóbbá lesz, mert a folyton fejlődő technika mindenütt szűkebb körre szorítja a munkás kezeket, gépekkel helyettesítvén azokat. Ezen — úgy tartják — a munkaidő leszál­lítása segíthetne, mert akkor a gyárosok kénytelenek lennének több munkást foglalkoztatni és, nem marad­ván oly sok munkás kereset nélkül, föl kellene emelni a bért is, a­mint ez például Angliában már bekövet­kezett. Tényleg Angliában történtek az első intézke­dések a munkaidő leszállítására nézve, különböző gyári törvények útján. Tíz órában állapították meg a munkaidőt. De ez a munkásoknak még mindig sok, mert — amint panaszolják — túlságosan igénybe­veszi, kizsákmányolja erejöket, megrontja egéssége­­ket. Azért a jelszó: nyolc órai munkaidő! Pedig arra, hogy nem épp ellenkezője fog-e bekövetkezni az álta­luk remélt eredménynek, munkabér csökkentés az emelés helyett, semmi biztosítékuk sincsen. Kívona­­tuk az ipari termelés mai állapotában ki sem vihető. És bizony az a tíz órai munkaidő nem is rontja úgy meg a munkás szervezetét, nem satnyítja őket úgy el, mint a szeszes italok, melyekkel tudvalevőleg sok helyen igen nagy mértékben élnek, még­pedig az igazi életerőt adó, fentartó tápszerek rovására. A leghangosabban követelt reformok egyike: a jó munkástörvények hozatala. De azt a társadalmat újjá­gyúrni akarók leghevesebbikének is el kell is­mernie, hogy ezen a téren sok is történt Európának majdnem minden államában épp a legközelebbi idő­ben. Első­sorban Angliában, hol az állam a munká­sok anyagi helyzetének megjavítására sokat tett. Ilyen volt az, hogy megtiltották a munkásoknak árakban való kifizetését s a munkások közt a taka­rékosság növelésére s a munkások egésségügyének ápolására különféle intézkedéseket léptettek életbe. Franciaországban igen fontos a »caisse de retraite« behozott intézménye, mely által a munkások maguk­nak aggkorukra bizonyos életjáradékot biztosíthat­nak. A betegség és munkaképtelenség esetére való segélyezésről pedig ma már majdnem minden na­gyobb állam törvényhozása gondoskodott, így a mi hazánk is a legutóbb megalkotott törvénynyel, mert elismerték, hogy a munkásnak betegség esetére való segélyezése a társadalomnak nagy érdekében fekszik. Legközelebb nálunk is életbe lép továbbá a vasár­napi munkaszünet törvénye, mely szintén egy szemet képez a munkások helyzetének javítására irányuló intézkedések láncolatában. 876 A táncosnő, André Theuriet beszélje. (Folytatás.) • Egy alikánt palackot vett elő szekrényéből, szívélyes ajándékát az egyik ájtatos nővérnek, aztán két poharat és süteményt rakott az asztalra, melyet maga és a fiatal pap közé tett, teletöltvén a pohara­kat, az abbé fölemelte a magáét és meleg hangon, fa­natikus rajongással kiáltá: — Viva Carlos quinto! viva la religion! (Éljen ötödik Karlos és a vallásnak üdv.) Fanyar mosolylyal válaszolt reá senior Ramon Olavide; megizlette nyelve hegyével hazája borát és ismét letette poharát, nagyot sóhajtván. — Látom, — folytatá don Palomino, kezét honfitársa karjára téve, — látom, hogy te is az én véleményemet osztottad. Te is beláttad azt, hogy egy igaz és hű andalusiának be kell váltania kötelessé­gét, bármibe kerüljön is az. A papi öltöny nem szol­gálhat akadályul a szent ügy védelmében. — Fájdalom! — válaszolta a másik elpirulva, — a ruha nem az enyém... Csak azért vettem ma­­gamra, hogy kikerüljem az üldöztetést és biztosan átjuthassak a határon. .. Én nem vagyok pap senior Palacios... csak nyomorult bűnös.. . — A­ve Maria purissima! (szentséges szűz Mária) — kiáltá az abbé, kezeit összekulcsolva, — mi történt? ... Mikor utoljára elhagytalak, már diakónusnak akartak fölszentelni... Micsoda rossz szellem vezette tévútra tanítványomat, a szeminárium virágát, azt, a kit el santonak hívtak ?... Micsoda megvetésre méltó csák térítette le őt az isten útjáról ? — Nő volt, don Palomino, — felelte a fiatal ember, szemeit lesütve. — Caramba! — kiáltott föl az agg Guerillero, öklével nagyot ütve az asztalra, — hát mindig ugyan­azon történet?. .. Hát a közmondásnak mindig igaz­­zat kell adni: »El hombre es stopa, la muyer es fu­­ego; vienne el demonio y sopla.« (Az ember csepü­­ből, a nő tűzből áll; eljő az ördög, ki reáj­uk lehet.).. És hol találkoztál te azzal az ördögi teremtéssel, ki elveszített ? Meséld el történetedet, fiam, gyónj meg öreg barátodnak... Annyira meg voltak indulva, hogy nem lát­szottak észre venni egy harmadiknak jelenlétét, át­adták magukat mindketten a távoli szülőföld élénk emlékeinek ; én az ablakmélyedésbe elrejtőzve, a há­tamra hulló kreton függöny által teljesen eltakar­­tatva, könyvemet térdemre fektetve, némán füleltem és csendesen maradtam helyemen, nehogy észre ve­gyenek. Egyetlen egy szót sem szalasztottam el be­szélgetésükből. Jóllehet ma már nagy jártassággal bírok a spanyol nyelv terén, abban a korban, melyben akkor valók, nem igen értettem meg néha megjegyzéseiket, mégis ezek annyira bevésődtek emlékembe, hogy még most is, mikor már noricius vagyok, a két mene­kültnek beszélgetése élénken támad föl bennem drá­mai színezetével, a legcsekélyebb részleteivel. Még most is oda képzelem magam a négyszög­letes, friss levegővel telt árnyékos szobába; a két spanyolt a fekete áztal választotta­ el egymástól, me­lyen a félig megtöltött poharakban a nap vékony su­gárkévéje megtörve, ragyogóvá tette a spanyol bor topáz-szinét; don Palomino az asztalra könyökölve, állát bársonypuha kezeire nyugtatta, szemeit dán Ra­­monra szegezte ; ez meg poharát gépiesen tartogatta sovány ujjai között, mig nyúlánk termete a karosszék hátpárnájára dőlt; a vörös damaszkból készült bur­kolat kiemelte sápadt arcszinét, fekete, hosszú haj­

Next