Fővárosi Lapok, 1891. szeptember (28. évfolyam, 239-268. szám)

1891-09-01 / 239. szám

— És az az ember, a ki ott kullog utánnok ? Ki az? Ah megismertem, megismertem az álarcos sehonnait, ki az előkelő külső alatt is tolvajszivet visel- Megálljatok! fogjátok meg, elrabolja kincsünket, koldussá teszen. És visszaesve székébe, kétségbeesetten futkos körül a szobában tekintete, mintha’valakit hiába keresne, kit nem bir feltalálni. Azt a fájdalmas, halvány szép asszonyi arcot hiába is keresi Tibor gróf. Soha többé nem fog ő azokba a szemekbe, melyekbe mindig csak gyászt, könyeket hozott s melyekből mégis a szemrehányásnak árnya sem volt leolvasható soha egy élet eljátszott boldogságáért — még egyszer beletekinteni, hagyta el s most már nem vagyoni romlásba, hanem egyenesen a halálba üldözte őt, kétségbeesvén a felett, hogy kötelezettségeinek eleget nem képes tenni. Soha sem érzett ellenszenvet iránta, teljesen közönyös volt előtte, de azért mégis most sajnálatot érzett sorsa iránt, mert életében egyszerencsétlen felfogás végzetét látta teljesülni, ama szerencsétlen gondolkodás átkát, mely azt hiszi, hogy a kiváló név viselőjének, bármily mostohán bánt a sors erszényükkel, a komoly, tisztességes munka csak szégyen lehet s az ilyeneknek joguk van azt követelni a sorstól, hogy egy jó házasság révén nagyúri módba emelje őket megint. (Folyt. köv.) XX. Meghasonolva a világgal, melynek csak szenvedéseit ismerő, egy titkos, elfojtott vonzalom keserűségével bensejében, önként oda dobva magát e rideg, kietlen életnek, melyben új házassága óta osztályrésze volt. Taraczvölgyi Laura grófnő azzal az elhatározással készült belépni a prágai nemeshölgy-rend tagjai közé, hogy nem tér többé vissza a világba, hisz boldogságot az már úgy sem adhat neki. E szándékkal eltelve intézett el mindent, leányát is Anna grófnő gondjaira bízva s mint a kit heves fájdalmak kínoztak csak az imént, most minden vágya abban a csöndes, nyugalmas életben összpontosult, melynek nincs semmi öröme, boldogsága, de nincs gyötrelme sem, mely alig emlékezve, nem törődve a múlttal s nem várva semmit a jövőtől egyúttal fájdalom nélkül engedi tova tűnni napjait. Válópörével a legkitűnőbb ügyvédek egyikét bízta meg, ki pár hó alatt befejezni ígérte azt. Ezt várta most türelmetlenül, kínosan, nem sejtve, hogy a sors rideg viszonyát férjéhez mihamarább megszünteti. Már-már remélte, hogy visszaszáll szivébe a rég esdett nyugalom, midőn egy hír felzaklatta bécsi csöndes otthonában. Egy pisztoly dörrenés híve volt az, mely özvegygyé téve. Ha az első pillanatra majdnem hihetetlenül tűnt is eléje e hír, hogy egy oly léha teremtés, minőnek Jenőházyt mindig ismerte, golyót legyen képes röpíteni agyába, a későbbiek megmagyarázták ezt neki. Megtudta, hogy a báró csak alig pár hete, hogy eltávozott Taracvölgyről, a fővárosban véve magának állandó lakást s újra belemerülve régi szenvedélyébe, a kártyázásba. De régi szerencsétlensége most sem mert drága a lakás és étkezés, de az utóbbi aztán bármely fővárosi vendéglővel versenyezhet. Legjobb és legválasztékosabb konyhája van az idén ÓTátrafürednek, hová a szomszédból is sokan jöttek. Egyáltalán a három Füred közönsége közt sűrű az érintkezés s az ó-tátrafüredi játszóhely lawn tennisét, kuglizóját mind a három hely gyermekserege látogatta sűrűn. A felnőttek ritkán elegyedtek a játszók közé, a verekedő és megugrasztott börzsáner esete nagyon elkapatta a gyermeksereget, kinéztek minden felnőttet maguk közül. A legtöbb szép leányt pedig már csak az idény végén láttuk Ó-Tátrafüreden és különös, hogy a legszebbek mind Margitok voltak. Soha annyi szép Margitot és körültök annyi udvarlót felmargueritte ozott gomblyukkal, ami azt is bizonyíta, hogy mindnyájan jártak a hegyekben is, és szedték a virágot. Bizony a természet szépségei közepett hamarább is megdobbannak a szívek. Oh, azok a Kárpátok! Hogy most pár napja a leggyönyörűbb őszi verőfény süt rájuk és megaranyozza a csúcsokat, élesen kidomborítja minden szikla alakját, el tudom nézni órák hosszát. De nekem mégis jobben tetszettek, mikor felhők jártak rajtuk. Azok a kopár csúcsok szebbek, ha szürke fellegek nehezednek rájuk, ha éles szikláikat beleütik a ködbe, mely szintén ketté szakad az ütődéstől. Mit bántam, hogy csak úgy szakadt nyakamba az eső, mikor a lomnici csúcson aláhömpölyögni láttam a szürke felhőgomolyokat. Aztán fekete páratömegek nehezedtek rájuk s a hegy egyik fele mintha téntába lett volna mártva. Az eső mind sűrűbbé vált s a hegy már nem is látszott többé. Menekültünk a tarpataki szállóhoz , de alig értünk oda, ime egyszerre valami láthatatlan kéz hirtelen félretolja a sötét felhőket s a lomnici csúcs, mint valami kacér hölgyecske, finom fehér fátyolt csavart feje körül, s vékony fehér felhőcske alól nézett le ránk. S ahogy szemünk hirtelen körüljár, keresve az előbbi felhőcsoportot, a poprádi síkra esik tekintetünk, mely a legszebb napfényben mosolyog fel alulról. Együtt és gyors egymásutánban az a változás inkább illik a Kárpátok vadregényes tájához, mint az azúrkék égbolt, a leggyönyörűbb színvegyületeket feltüntető verőfénynyel. Fenyvesek közt, fel a csúcsig törekvő s a létért való küzdelmet folytató növényzet mellett haladva, egymást törő és felfogó kő és fa s közös sorsukat mutató törmelék láttára, jobban szól a hangulathoz a vésztjósló szürke égbolt, mint az olaszos kékség. A levegő oly üdítő párákkal teli, az esőt a televényföld gyorsan beszivja s a vízesések vadul habzanak. Azt a vihart, mely egyszer a tarpataki völgybe ért, villámaival, jégrázó dörgéseivel, nem felejtem el soha. A csorbás tavat teljes szélcsöndben láttam. Csönd volt a természetben, a tó vize a legkisebb fodrot sem mutatta. Ahogy a közepére, a legmélyebb pontra eveztünk, azt hihettük, valamely új panoráma gyönyörű központjában vagyunk, nem hatott hozzánk egy hang sem. Egyszerre megszólalt a table d’hôtehoz hívő harang, mire valahol egy vércse is felsivított. Hosszú idő után a hegyekben az első madárhang. Az ebéd válogatott volt, tüntető ebédnek készült, meghívott ínyencekkel. Egyik lapunkban t. i. éles kritika jelent meg a tátrai kiránduló helyek rossz hétköznapi ebédeiről, ami még most is időszerű. Erre a csorbás vendéglős aláírásokat kezdett gyűjteni, bebizonyítandó ebédeinek régi jó hirét. Hát a mi ebédünk kitűnő is volt és sokféle ételből is állt, csak a pisztráng és egyéb hal hiányzott; ez az elmúlt és a következő hét menüjéhez tartozott. A zergét is, melyet aznap ejtettek el s melynek behozatalát láttuk, szintén megígérték a következő napokra. Az egyik asztalnál láttuk az angol művésznőket is, kik el voltak ragadtatva a gyönyörű tájtól, ámbár a Kriván felhőkbe burkolódzott s az ég is szürke lett. De, a másik oldalról felséges kilátás nyílt a poprádi völgybe, melynek zöld és sárguló termése ragyogott a napfényben. A csorbas tó saisonja az idén csöndesebb, mint a tavalyi, mert a tavon, még a nyár elején is jég volt. A tó partján épült csinos házak azonban nem álltak üresen, s az ottlakók jól is mulattak együtt, de még sem voltak annyian, mint más években. Családoknak, melyek nem drágán üdülni, hanem embert látni is szeretnek, igen alkalmas hely a csorbás tó. Gyönyörű fekvésével, szép kiránduló de 1768 A gyógyíthatatlan seb. (Francia elbeszélés.'' Irta: Alexandre Pothey. (Folytatás.) Junius eleje volt s ebben az időben a nap virradat után csakhamar fölkel. A két ivó fülébe egyszerre dobpergés zaja hatolt s oda futottak az ablakhoz. Egy század katona jött a kadinki nagy síkság felől, hol minden évben nagyobb csapatok táboroznak s egyenesen a hires kastély kapuja felé tartott. A katonák közt három közlegény lesütött fővel haladt, de nem volt a kezükben vessző, mint a többi bajtársnak. Egy szőke, piros arcú, alig tizennyolc éves tisztecske, ki, mintegy húsz lépésnyire kivált a csoportból, vezényelni látszott, mert kardja ki volt vonva a tokjából s jobb vállához emelte azt. Mikor a csapat a kastély kapujához ért, Werstoff, Debryhez fordulva, kérdezte : — Nem látott még ön ilyen fenyítést? — Nem, — válaszolta Lucián, csudálkozva e kérdésen. — Jöjjön tehát, én részesítem önt eme látványban. S a művészt a nagy udvarra néző ablak felé vonta. A csapat két sorban volt fölállítva, szemközt, mintegy másfél méternyire egymástól, hogy köztök egy taliga elvonulhasson. Két katona előlépett most s a bünhödésre ítélt szerencsétlenek egyikét egy különös szerkezetű taligára fektetve, lekötözte, miután előbb ruháit levetette s csak egy lepedőt dobott a mesztelen testére. Mig ez az előkészülődés történt, a fiatal tiszt, kardjának a hegyével tisztogatta csizmáit a sártól, mely azokra útközben ragadt. Aztán egy őrmester közeledett hozzá, jelentve, hogy minden rendben van. A tiszt intett, a taliga megindult lassan a sorok közt s a vesszők suhogtak. A bünhödés kezdődött. Az első csapásokra Debry odahagyta az ablakot s a terem másik végébe vonulva dörmögte: — Mily iszonyú! mily embertelenség. Csakhamar a másik bűnös következett, ki valószínűleg nagyobb bűnt követhetett el mint az első, mert szörnyen jajgatott, isten anyját hiva segítségül. — Debry a felsőkabátjához futott s fölvette a kalapját. — Nem maradhatok itt tovább! — szólt hirtelen távozva. Werstoff, miközben követte, igy szólt hozzá: — Mily lágyszívűen, mily lágyszívű! Lucián, miközben a bérkocsihoz sietett, bedugta a fülét, barátja is felült mellé, miután a fiatal tisztet üdvözölte. Ez utóbbinak dicséretére legyen mondva, arca elpirult, mikor a két úriembert Wasilinek a ivószobájából távozni látta. — Ez a fiatal ember nagyon rösteli ezt a kegyetlenséget, — szólt a szobrász ; — ez a körülmény kiengesztel engem iránta s nagyon sajnálom őt eme szomorú küldetésében. No, én ugyan nem jövök többé ily kora reggel az ön basilijéhez, — folytatta Lucián; — már messze járunk a kastélytól s nekem úgy tetszik, mintha még mindig látnám annak a szerencsétlen bünhödőnek az arcát. — Nos, ha én akarnám, épp ily büntetésben részesíthetném a szép és büszke Alikát, — kiáltott föl egyszerre Werstoff. Lucián megborzadt. A másik folytatta: — ügy van , elitélnék őt, ha én bevádolnám s nemcsak vesszőre, de legalább is kétszáz kancsukára ítélnék. Gyönyörű teste szétrongyölnék az ütések alatt! — De ön őt soha sem fogja bevádolni! —szólt a művész, ki irtózott eme lehetőségnek a gondolatától is. — Soha sem lehet ezt tudni! — válaszolta nyugodtan az orosz. A két úriember mit sem beszélt többé, még a városba nem érkeztek.lyeivel hetekig sem lehet betelni. Nincs ugyan annyira a központban, mint a Tátrafüredek, de nem is olyan zajos. Egy kicsit rázós az útja, a vasúti állomástól is, a tátrafüredi tourista-útról, (»Klotildut,«) de aszfaltos járda sehol sincs hegyvidéken, s egy kis fáradság árán kell megvásárolni a festői helyek élvezetét. Az üdülők ama része, mely a kirándulásokat szereti, innen szokott indulni a Tengerszem csúcshoz (öt óra), ami már igazi touristáknak való. De hölgyek is szoktak reá vállalkozni, mert bár némely helyen négykézláb, másutt meg meredeken kell felmászni, a csúcsról élvezhető kilátás felér az átélt sanyarúsággal. Akárhányszor megesik, hogy fenn a csúcson magyarok és lengyelek találkoznak s ha szóval nem is, de borral, liqueurrel felköszöntik egymást és lelkesen összeölelkeznek. Tátrafürednek a gerlachfalvi csúcs (honnan az idén egy vezető holtan lebukott, a vele volt tourista pedig lábát törte,) a »zöld tó«, a merészebbeknek a »vörös« és »sárga« tó is (így nevezve a parti sziklák tükröződő színéről), a »tűzkő,« a tarpataki völgy a keresettebb tourista-pontjai. A hölgyek a vízesésekig, az »öt forrás«-ig (melyből csak négy látható,) a »toronyhegy«-ig szoktak járni, vagy a legutóbbi szokás szerint: lovagolni. Tourista-ház, vendéglő van mindenfelé, ott aztán megpihennek, míg a fárasztóbb útról megtérő férfitársaság ismét hozzájuk csatlakozik s megkezdődik a visszatérés. Nem ritkán rögtönzött tánc a vége az ilyen »fárasztó« hegyi útnak, mert a cigány mindenütt villamozólag húzza, ha nem kell a rendes fürdői zenét ellátnia, mely vontatottan, nagy pauzákkal szólal meg reggel, délben, este. A csorbas cigányzenekar cimbalmosa, a tátrafüredinek brácsása, a poprádinak prímása bravouros solisták és a »tányérozás« a távozó asztaltársak búcsúztatásánál ugyancsak jól szokott fizetni. Ezek a cigányok tulajdonkép kassai, miskolci, késmárki, lőcsei zenekarok, a régi magyar nótákat is kedvvel és szépen szokták játszani. Csorbán még az angol missek is mozogtak a székükön egy flageolettes frissre. A környékbeli kisebb telepek egymás után teremnek, de most közel esnek a főbb helyekhez és igazán olcsók, föl is virágoznak. Matlárháza, Tátraháza.