Fővárosi Lapok, 1891. október (28. évfolyam, 269-299. szám)

1891-10-01 / 269. szám

ből mindenkit. Hány derék férfi találkozott volna, a­ki boldog lett volna, ha őt nőül kaphatja! És most nyugodtan, megelégedetten, boldogan élhetne egy sze­rető férj karján. Szíve reszket az elkeseredéstől. Ki tudja, mily szerencsét szalasztott el ? Képzelete bűbájos képek­kel festi eléje az édes családi otthont, a jólét, a sze­retet meleg tűzhelyét. Vajh ! lesz-e, a­ki bevezeti őt oda? Pedig mint tudná szeretni, ha volna, a­ki őt szeretné ! Hogy áldaná! Hogy igyekeznék gondolatát is ellesni! Milyen hálás, milyen hű, gyöngéd felesége lenne! Tekintete végig siklik a termen, de egyet sem lát, a­ki komoly szándékkal akarna közeledni hozzá. Táncolni elviszik, de senki sem mutat kedvet átugorni a házasság küszöbén. Pedig oly nyájas, biztató mo­­solylyal fogad minden közeledőt, oly szívesen beszél azokkal, kiket hajdan egy pillantásra sem érdemesí­tett. Kincs benne egy szikrányi sem a régi büszke­ségből. De az emberek még most is félénken húzód­nak félre. Oh istenem! mit tegyen? Kiálljon a terem kö­zepére és kínálja magát: itt van a kevély Villányi Blanka, ki akarja? Oh, hiú, nagyravágyó álmok! Hát így kell megöregednie? Elhagyottan, egyedül, vén leányfejjel, szegényen, valami rokonnál kegyelem­kenyéren tengődve, gúny tárgya ő, a­kit mint valami királynét, oly hódolattal vettek körül! Oh, akkor egy intésére százan rohantak volna, hogy versenyezzenek kezéért. Ma már kinek kellene a szegény, vagyontalan és nagyralátó leány, a­ki vé­nülni kezd ? .Rekedt, borízű hang riasztja föl a leányt me­rengéséből : —■ Ejnye, ejnye, Blanka lelkem, miért néz oly haragosan, hogy az ember alig meri megszólatni ? . — Ah, Bálint bácsi ? A nyugalmazott vén kapitány áll ott, Faragó Bálint, a ki szegről-végről rokonságot tart hozzájok — Én vagyok, gyöngyvirágszálam. Valami nagy titkom volna, a mit megsúgnék magának. — Micsoda, Bálint bácsi ? A totyakos öreg vitéz kényesen pödörgeti ki­kent ősz bajuszát s összeüti bokáit, mialatt szemei közé kacsint a szép leánynak : — Csak annyit mondok, galambom, hogy va­laki bolondulásig szerelmes magába. Blanka megrázkódott. Egy pillanatig rémület­tel tölti be szívét az a gondolat, hogy talán az a vén iszákos akar neki szerelmet vallani. Hát odáig sü­­lyedt, hogy már csak ez a korhadt boros csutora jut neki kérőül ? Ez a rokkant korhely, a­kit már húsz évvel ezelőtt kikosaraztak mindenünnen ? De Faragó kapitány hamar fölvilágosította, mielőtt Blanka még felelhetett volna, hogy tulajdon­kép nem magáról, hanem egy fiatal unokaöcscséről beszél. — Egészen oda van, szegény fiú. Csak magát nézi egész este. Látja amott ? Most is ide tapadnak a szemei. Félénk szegényke, tanár az istenadta.Most nevezték ki ide. Könyörüljön meg rajta s táncoljon vele egy kicsit. Megengedi, hogy ide hívjam ? Blanka szórakozottan, mosolyogva bólintott a fejével, hogy ide hívhatja. (Folyt, köv.) téket eseményeknek tekintette, s pontosan tudatta Linával, ha valahol megjelent. Már 1855-ben írja: »Én is voltam már bálba az igaz, egynéhányszor. De sohase nyilvánosban, hanem csak háziban, vagy pedig a diákok adtak a múlt télen, ott voltak egészen nagy lányok s én nálam sokkal kisebbek is, mindenütt igen sokat táncoltam. Két éve a körösi fiatalság adott volt egy igen fényes bált s az egész városba sem volt oly szép s erre alkalmas szoba, csak az, a hol mi lak­tunk s anyámat kérték fel, hogy adja által három szobánkat s anyám oda adta s abba én is ott voltam s csak ebben az egy nyilvános bálban voltam még.« Lengyelnével is tudatja mindég, ha bálban volt, vagy estélyen, s egyik levelében megírja a bálokról szóló elméletét, mely abban csúcsosodik, hogy »nem­ szere­tem a nagyvilágot!« Nem volt azonban őszinte, mert szerette leiz ő a társas összejöveteleket, de csak az olyat, melyben szellemileg is élvezhetett, akár előkelő s művelt társalgás, akár művészi előadások útján. Nagykőrösön ezt nem találta fel. Megírja ezt őszintén Balogh Linának: »Kő­rösön nincsen semmi, a szó teljes értelmében semmi mulatság. Olyan üres és haszontalan társalgás folyik itt a társaságokban, hogy nincs benne semmi élvezet; a nők nem beszélnek egyébről, mint a tyúkról, a fő­zésről vagy a­mi még roszabb, szólnak szapulnak ir­­tóztató mértékben mindenkit. Próbáljon valaki írók­ról, irodalomról vagy egyéb ilyenféle tárgyról be­szélni, azt mire sem méltatják. A városba egyetlen egy lap (szépirodalmit ért,) nem jár; itten könyvet nem vesznek, kivéve a naptárt, még azt is kárhoztat­ják, a­ki olvas. »Mire való az ? jobb volna addig, ha foltozna,« ez ugyan szükséges is, igen, de a léleknek is meg kell adni a magáét, nem csak a testnek. Annyira hátra is vannak maradva a világba, édes Linám, hogy te azt nem is képzelheted, a napokba apám megkapta Vörösmarty szobrát, épp az­nap jött ide a legelső asszonyságok egyike, mi megmutattuk neki, és azt kérdezte, hogy ki az a Vörösmarty? Ez a kérdés annyira meglepett bennünket, hogy alig vol­tunk rá képesek felelni. Ezeket azért írtam ide, hogy legyen egy kis fogalmad a körösiekről.A Vörösmarty broncmellszobrát különben Eg­­ressy Sámuel egykori pestmegyei főügyész küldte meg Aranynak pár népdalért, melyet szövegül irt az ál­tala szerzett zenére. Íme Juliska szavai Kőrösről, s megérthetjük mi is elégedetlenségét s Aranynak ily körben termé­szetszerűleg kifejlődhető tompultságát. Minő egészen máskép érzi magát Juliska is Pesten, finom társaság­ban, művelt emberek között, s csoda-e ha felkiált: »A pesti kör becsesebb előttem, mint a világnak min­den bálja és mulatsága, e szónak közönséges értelme szerint.« A Nagy-Körös iránt érzett kedvetlenséget fokozhatta a pletyka is, mely Aranyékat sem kerülte el. Juliska 1858 márciusában ezt írja barátnőjének : »Engem nagyon meglepett az a kérdésed, hogy ven­dégeink közt itt volt-e Gyulai Pál ? Mond meg igaz lelkedre, miért kérdezted ezt ? Lásd kedvesem, Kő­rösön igen sokan vannak olyan ferde fogalmúak, akik azt hiszik, hogy Gyulai rám való nézve, vagy értem jár Kőrösre. Minthogy ő fiatal ember, tehát nem is jut eszekbe, hogy más cél is hozhatja hozzánk, mint ez. Nagyon nem szeretném, ha te is ezek közül volnál. Mert hidd meg, olyan testvéri, a szó teljes értelmé­ben testvéri viszony van köztünk, a­mi más mellék­gondolatokat nem is hozhatna elő.« Valószínűleg most tudja meg Gyulai Pál is, hogy mikép magya­rázták a jó körösiek egykor az ő gyakori vendégláto­gatását. Juliskának körösi éveibe esik az ő színészke­­dési hajlamainak fölébredése is. Az első pesti út után azzal állott elő a kis­lány: »anyám én színész aka­rok lenni.« S ez a hajlama megmaradt sokáig, apjá­nak komoly aggodalmakat okozva. Színdarabbá dol­gozta fel Jókainak: »Örmény és családja« című elbe­szélését s a szerző előtt egymaga eljátsza. Majd 1­856 nyarán műkedvelői előadásban is vesz részt a Kisfaludy Károly »Csalódások«-jában. Nem termé­szeti tulajdonságaival hat, hisz négy ujjnyi sarkú to­pánnal kell a kis leányt kipótolni, hanem alakításá­nak elevenségével. »Igaz biz­a, — írja Linának, — majd el is felejtettem a színdarabról írni, mert úgy hiszem, hogy olvastad valamelyik újságban, hogy N.­Kőrösön műkedvelői társulat alakult s már egy darabot elő is adtak, egy felállítandó kisdedóvó ja­vára. Én is játszottam. Kisfaludy­tól a »Csalódáso­kat« játszottuk, én voltam benne a vén Luca kisasz­­szony, reményünkön felül jól sikerült a darab, ne­kem volt a legjobb és legnehezebb szerepem, de többé nem engednek játszani szüleim.« A mi kicsiségét illeti, nagyon is bántotta az a hiúságát, hisz nem azért volt nő, hogy ne legyen hiú. »Istenem — írja 1857-ben édes naivan, — oly kicsi vagyok. Hogy jelenjek meg én igy a szalontaiak szeme előtt. Ezt okosabb leány fel sem veszi, mert utoljára is nem vagyok olyan nagyon kicsi, hogy kisebb nő nem is volna nálam a világon, de nekem ez igen rosszul esik, nem is igen irigylek én senkit, semmit, se gazdagságot, se szépséget, csak egyedül azt, ha magasabb nálam valaki. Kérlek édesem, ne ne­vess ki ezért, minden emberben van gyengeség.« Utolsó levelét 1862-ben írja Linának, mert a következő évben már Szalontán van, mint Széll Kálmán ref. lelkész neje. Otthon szerető rokonság fogadja, de boldogsága rövid ideig tart, 1865 decem­ber 28-dikán meghal. Halála mélyen megrendítette atyjának bús lelkét, melyet csak egy gondolat eny­hített : »A lélek él, találkozunk ! Mikor évek múlva hozzá kezd Arany János, hogy gyászos érzelmeit szavakban fejezze ki, mind­össze ennyit tud papírra tenni: »Mióta romba dűlt oltáridon, Hazám A honfi legszentebb könnyével áldozám, Mint egy Jeremiás nyögdelve bánatom, Oly megtörött szívvel, de nem oly szabadon. . .« — 1990 — U­t k­ö­z­b­e­n. (Orosz elbeszélés.) Irta A. C s e h 0 f f. A bérc-óriás széles kebelén Arany felhőcske nyugodott meg . . . Lermontov­. Abban a szobában, melyet a vendéglő tulajdo­nosa, a kozák Csistopluj Semjon »átutazó «-nak nevez, azaz olyan szobának, mely különösen átutazók szá­mára van fentartva, nagy, fehér, festetlen asztal mel­lett, magas termetű, széles vállú, mintegy negyven éves férfi ült. Pejét tenyerére hajtva, az asztalra kö­nyökölve aludt. Egy hajkenőcs-csuporba helyezett faggyúgyer­­tyavég világította meg eme férfi szőke szakálát, vas­tag, széles orrát, napbarnította arcát, sötét szemöldö­két, mely lezárt szemére hajlott.. . Az orr, az arc, a szemöldök, a vonások, mindannyi külön szemlélve, durvának, esetlennek látszott, mint a bútorok meg a kályha ebben a szobában; összeségü­kben azonban valami összhangzatost sőt szépet mutattak. Hiába, ilyen az orosz arc: mennél durvábbak a voná­sok, annál lágyabbnak, szelídebbnek látszik az. Eme férfinak az öltözete finom kabátból állt — mely kissé viseltes volt, de széles, uj szalaggal beszegve, — aztán bársony mellényből s bő, fekete nadrágból, mely nagy csizmában tűnt el. A fal mellett végig vonuló padok egyikén mint­egy nyolc éves leányka aludt, egy rókabőrrel bélelt bekecsen. A gyermek barna ruhácskát viselt s hosszú, fe­kete harisnyát. Arca sápadt, haja szőke, válla keskeny s egész teste sovány, vézna volt; az orra azonban, épp úgy mint a férfinál, ocsmány, vastag gumóként állt ki. Oly mélyen aludt, hogy nem érezte a félkerek fé­sűnek a nyomását, mely fejéről lecsúszva, nyakába szinte bevágódott. A szobának ünnepies külseje volt. A jég a föl­­sorolt padolat párázatával telt meg; a kötélen, mely rézsútosan átvonult az egész szobán, apró ruhák függ­tek ; a szögletben pedig, egy asztalon, kis lámpa égett, mely vörös fényt vetett a falon függő Szent­ György­­képre. A legszigorúbb és legóvatosabb sorrend figye­lemben tartásával, az égiestől a világiasig, vonult végig a szent képnek mind a két oldalán az egyszerű fa­metszetek egész sora. A gyertyavég bágyadt fényénél meg a vörös színben csillogó lámpa világánál úgy lát­szottak ezek a képek, mint fekete foltokkal borított széles szalag; mikor azonban a cserépkemence, mely a viharral versenyt akart énekelni, levegőt szívott ma­gába s a fahasábok, mintegy fölébredve élénk lángra lobbantak és haragosan mozogtak, akkor elkezdtek a deszkafalakon vörös színbe játszó foltok szökdé­cselni s észre lehetett venni, a­mint az alvó ember feje fölött majd az agg Serafim, majd Nasr-ed-din sah, majd pedig egy vastag, barna fiú merül föl, ki, meredt szemmel bámulva valamit súg egy fiatal leány fülébe, aki rendkívül fásult, közönyös arcával tűnik ki. Kint dühöngött a zivatar. Őrülten, ellenséges indulattal, a vadállat dühével tombolt az a vendéglő körül, iparkodva ebbe behatolni. Az ajtókat ki­s be­csapkodva, az ablakokat meg a fedélzetet megkopog­tatva, a falakat kaparva, fenyegetőzött, csengett, hogy aztán kissé megpihenve, vidám, álnok üvöltéssel, a ké­ményen át a kemencébe csapjon le : itt azonban a faha­sábok föllobbantak s a tűz, mint láncon őrzött eb, szállt szembe az ellenséggel — kezdődött a küzdelem, melyet sirás, nyöszörgés és bőszült vonitás követett s mind­ezekben hallani lehetett olyannak a haragját, bánatát, legyőzhetetlen gyűlöletét és tehetetlenség miatt való fájdalmát, ki egykor győzelemhez szokott. Úgy tetszett, mintha ez a szoba, eme vad ördö­­gies zene által, örökre ell lett volna bűvölve. Azonban, egyszerre, nyikorgott az ajtó s a vendéglő szolgája uj daróc-öltözetben lépett be, vontatott léptekkel, ál­mosság miatt hunyorgó szemmel közeledve a gyertyá­hoz, hogy annak hamvát ujjával lecsípve, aztán még néhány hasáb fát téve a tűzre, újra távozott. A vendéglőtől háromszáz lépésnyire levő rogacsi templom órájának ütései éjfélt jelentettek. A szél já­tékot űzött a haranggal épugy mint a hópelyhekkel, a mennyiben annak hangjait üldözőbe véve, a tágas térségen megforgatta, úgy hogy némely ütés kiemel­kedett vagy hosszan elnyúló hullámzatos hangban terjeszkedett ki, némelyik meg rögtön, teljesen el­enyészett.

Next