Fővárosi Lapok, 1891. október (28. évfolyam, 269-299. szám)
1891-10-01 / 269. szám
A harangnak egy ütését oly tisztán lehetett hallani a szobában, hogy úgy tetszett, mintha csak az ablak alatt harangoznának. A rókabőrrel bélelt bekecsen alvó kis leány összerezzent s fölemelte a fejét. Pillanatig minden gondolat nélkül pillantott a gyermek a sötét ablakra, majd Nasr-ed-din sahra, melyre most vörös fényt vetett a kemence tüze , aztán az alvó férfi felé fordította a szemét. — Papa! — szólalt meg a leány. A férfi azonban meg sem mozdult. A gyermek haragosan vonta össze a szemöldökét, visszafeküdt s összébb húzta a lábát. Az ajtó mögött, az ivószobában valaki hangosan, elnyújtva ásított. Csakhamar aztán ajtónyikorgást és határozatlan hangokat lehetett hallani. Valaki belépett s néhányszor a padolathoz verte nemezcsizmáját, a havat rázva le arról. — Micsoda? — kérdezte egy lomha női hang. — Slowajska kisasszony érkezett meg, — válaszolta egy mély, erős hang. Ismét nyikorgott az ajtó a sarkán. Hallani lehetett a betörő szél zúgását. Valaki, valószínűleg a cammogó szolga, az »átutazó« szoba ajtajához ment, s tiszteletet kifejezni akaró köhécselés közben megfogta az ajtó kilincsét. — Tessék ide belépni, édes kisasszony ! — szólt daloló hangon egy női lény. — Itt, nálunk nagy tisztaság uralkodik, szép kisasszonyom... Az ajtó megnyílt s a küszöbön szakálas paraszt jelent meg kocsisöltözetben, nagy úti bőrönddel a vállán, tetőtől talpig hóval belepve. Ezt egy nem igen nagy hölgyalak, majdnem felényi mint a kocsis, — követte a szobába, arcát és kezét beburkolva, úgyhogy csomaghoz hasonlított. Szintén hó lepte el. A kis leány észrevette, hogy a kocsisról, meg az őt követő csomagról nedvesség csepegett alá, mint valamely pince faláról s azt is, hogy a gyertya lángja lobogni kezdett. — Mily bohóság ! — szólalt meg a csomag boszosan. — Pompásan utazhattunk volna még tovább ! Hiszen már csak tizenkét versenyi út volt hátra, nagyobb részben az erdő mentén — s el sem tévedtünk volna... — Tévedésről szó sincs , de a lovak nem akarnak tovább menni, kisasszony! — válaszolta a kocsis. — Uram, legyen meg akaratod! úgy látszik mintha a kisasszony azt hinné, hogy kedvét akarom szegni! Abbahagyta, mert »nagyon fáj, nem megy.« Az ő fájdalma az évekkel csak növekedett. — Isten tudja, hová hoztál te engem. .. De, csitt! itt alusznak, amint veszem észre.. . Elmehetsz ! A kocsis letette a bőröndöt a padolatra, miközben hó hullt le a vállairól, aztán egyet prüszszentve, odahagyta a szobát. Aztán látta a kis leány, amint a csomag közepéből két kis kéz tűnt elő, mely a sálokból és nagykendőkből álló felső kérgeket lebontani iparkodott. Először is egy nagy sál esett a padolatra, aztán egy téli főkötő s fehér, kötött kendő. Miután az utazó hölgy a fejét fölszabadította, letette köpenyét s most egyszerre felényire vékonyodott meg. Most még csak egy hosszú szürke palotát volt rajta, melynek zsebei kiálltak. Az egyik zsebéből papírba takart csomagot vont elő,a másikból meg nagy nehéz kulcscsomót, melyet oly vigyázatlanul dobott le, hogy az alvó férfi összerezzent s fölnyitotta szemét. Néhány pillanatig közönyösen nézett szét, aztán mintha nem tudná, hol is van ő voltaképen; a fejét csóválva, egy sarok felé indult s ott leült... Az utazó hölgy levetette a palottját, miáltal ismét felényit vékonyodott, s nagy ügygyel-bajjal lehúzta felső, nemez csizmáit s leült ő is. Most már nem hasonlított többé csomaghoz az utazó hölgy. Kicsiny, vézna, mintegy húsz éves barna leány volt ez, vékony, akár egy kigyócska, hosszúkás sápadt arccal, fürtös hajjal. Orra hosszú és hegyes volt, álla szintén olyan, szempillái hosszuk, ajkszögletei hegyesek s mivelhogy minden hegyes volt nála, arckifejezésében volt valami szúró. Testhez simuló ruhájában, mely a nyakon és ujjakon sok csipkével volt díszítve s hosszú rózsás ujjaival, szögletes karjaival, a középkor angol úri hölgyeire emlékeztetett. S a komoly arckifejezés még inkább növelte ezt a hasonlatosságot. A barna hölgy szemügyre vette a szobát, átpillantott a férfihoz meg a lánykához s székét az ablaknál levővel cserélte föl. A nyirkos nyugati szél megrezegtette az ablakot. Nagy hópelyhek rakodtak le, fehéren csillogva az üvegtáblákra, melyekről azonban csakhamar lefújta azokat a szél. A vad zene egyre erősebb lett. Hosszas hallgatás után, a kis leány, miközben ide-oda himbálta magát, eléggé érthetőleg fölsóhajtott: — Istenem, istenem! Mily boldogtalan vagyok én! Boldogtalanabb mint bárki e világon ! A férfi fölkelt s a leánykához sietett, miközben léptei olyanoknak látszottak, mintha hibásnak érezte volna magát, mit magas termetével és nagy szakásával sehogy sem lehetett összeegyeztetni. — Nem alszol, édesem ? — kérdezte engesztelő hangon. — Mit kívánsz ? — Semmit sem kívánok! A hátam fáj! Te, papa, rossz ember vagy s isten megbüntet téged! Meglásd, hogy megbüntet! (Folyt. köv.) Dr. Lázár Béla: Kisfaludy Társaság. (Szeptemberi ülés, 30-dikán.) (H.) A nyári szünet után tegnap nyílt meg e társaság felolvasó üléseinek sorozata. Igen sok hölgy jelent meg, a társaság tagjai közül pedig tizen gyűltek össze a viszontlátásra. Gyulai Pál elnöki üdvözlete után Beöthy Zsolt titkár adta elő jelentéseit. Megemlékezett a társaságnak Grácban elhunyt levelező tagjáról, Pachter Fausztról, kit azért választott meg a társaság, mert ritka az olyan osztrák író, ki megtanulja nyelvünket s foglalkozik irodalmunkkal. Pachler főleg Vörösmartyval foglalkozott s »Cserhalom«-ját igen sikerülten fordította le németre. A szünet alatt pár külföldi író is megemlékezett a társaságról. Jones Henry, akadémiánk kültagja, Amerikából küldött levelet, azzal az értesítéssel, hogy magyar népmesékből egész gyűjteményt fordított angolra s abból megjelenése után példányt fog küldeni a társaságnak. Cassone olasz költő pedig a Petőfi »Felhők«-jét forditotta le s »Nuvole« címmel igen díszes füzetben adta ki. Fehér címlapján a vörös és zöld betűk egész nemzeti színt mutatnak. Egy példányt ajándékul küldött meg. A felolvasások sorát tegnap Baksay Sándor kezdte meg »A daru és a fecske« című eredeti tárgyú karcolattal. Ez a két madár egy öreg református pap ajtajára volt festve. Egy fiatal környékbeli lelkész, ki az öregnek tisztelgő látogatására ment, megkérdezte, hogy mit jelent ez a két madár ? Az öreg pap erre elbeszélte, hogy van egy »Daru-fecske-kör«, melynek ő az elnöke s tagjai az idő becsét vallják. Egy okos takácsmestertől tanulta meg az öreg pap, hogy meg kell becsülni az időt, nemcsak a magunkét, hanem a másokét is. Mivel egyszer ő e takács munkaórájának felét szükségtelen beszélgetéssel vette igénybe, számlát kapott tőle negyven krajcárról, mert a takácsnak annyit jövedelmezett, midőn dolgozhatott, egy félóra. Okult ezen az öreg pap, mert neki is sok idejét rabolták el a látogatók fölösleges beszélgetéssel. Ki irta tehát ajtajára: »Végezz röviden és távozz gyorsan«, de ezért csak megszólták. Jótékony gyüjtőivek aláírásával riasztgatta el aztán a hosszasan időző látogatókat s az idő kímélésére kört alapított, mely a két madarat azért választá jelvényéül, mert Jeremiás próféta szerint: »a daru és fecske tudják, mikor kell elmenni.« Az emberek igen sokszor nem tudják. De a látogató fiatal pap megtanulta öreg társától s mivel neki is becses az idő, szintén tagjává lett e körnek. A karcolatot, melyet élénk elbeszélő hang elevenít, a hallgatóság megtapsolta. Endrődi Sándor, ki közelebb a főváros lakosa lett, értékes műfordítást mutatott be: Coppée epikai költeményét, »A bíró«-t. Ennek hőse egy szász lovag, Gottlob gróf, a »vad«, ki 1403-ban, majdnem száz éves korában, miután aggkorban is gyötörte és zsarolta a népet, hirtelen meghalt. A nép ujjongott, örömtüzeket gyújtott, mig az agg gróf ravatalánál egy ájtatos szerzetes imádkozott. De a halott megmozdult, mert csak tetszhalott valam hölyfe, önkénye újra erősen kitört. A barát kérte, hogy szálljon magába, térjen istenhez. A vén lovag pedig bort kért. Drámai párbeszéd foly kettejök közt, s midőn Gottlob a »vad«, a falról kardot ránt le, hogy a künn örvendő népre rontson, a barát elszántan rohan rá és megfojtja, mondván: »A közjóért, nagy úr, ez egyszer hallj meg végkép!« Aztán tetemét letakarja, mint anya gyermekét, egy eldőlt viaszgyertyát meggyujt s térdre ereszkedve gyón a mindenható atyának. Vadregényes költői kép ez az ököljog világából, sok erővel írva és nagy műgonddal fordítva. Tetszett mindenkinek. 1991 Tudomány és irodalom. * Tudományos felolvasás a hosszú életről. A német orvosok és természetvizsgálók hallei gyűlésén Ebstein göttingai tanár felolvasást tartott »Az élet meghosszabbításának művészetéről.« Azon kezdte, hogy elmúltak már az idők, midőn azt képzelték, hogy az életet mesterséges után meg lehet hosszabbítani és aggastyánokat megifjítani. Az élet véghatára 70—75 év, mely megfelel a bibliai kornak is. Ezen túl csak veleszületett, öröklött testi tulajdonságok tehetik feltételesen lehetővé az életkor megnyújtását. A hosszú életet lehet folytonos edzéssel is elérni. De már a gyermekkorban, a gyermek észszerű táplálásánál és nevelésénél kellene kezdeni, csakhogy itt történik a legtöbb rontás. Nem kevésbbé fontos a befolyás, melyet az állam az iskolázás, tornázás és a katonáskodás által a kitartó nemzedék nevelésére gyakorol. A házi nevelésen és állami intézkedéseken kívül igen fontos élethosszító az ifjúra és aggra nézve egyaránt, a testi és szellemi önfegyelmezés. A fő az, hogy az ember testileg és szellemileg mennél ellentállóbb legyen az élet fáradalmaival, gondjaival és veszélyeivel szemben. Mennél hamarabb kezdik erre nevelni, annál jobb. Sokan azt vélik, hogy a hosszabb élet első feltétele a betegségek s a fertőzések megakadályozása. De ebben az emberi tudás határai szűken vannak kimérve , hanem e tekintetben is a legjobban jár az edzett és fegyelmezett ember. Az emberi életkor, minden fáradozás dacára, évezredek óta nem lett hosszabb. Hanem azért folytatni kell az élethosszító törekvéseket, különösen a gyermekek és aggok érdekében. Az ártalmas befolyások egyik legnagyobbika az alkohol, különösen a sör túlságos fogyasztása. Korunk idegessége és az ellene használt szerek, sem a mostani, sem a jövendő nemzedéknek nemígérnek hosszú életet. * A »Felvidéki Nemzetőr.« ez a derék, magyarosító lap, melyet Kosztenszky Géza áldozatokkal is igyekezett fentartani Nyitrán, a tegnapi számmal megszűnt. Az újév első napján a diadal reményében kezdte meg a küzdelmet a közöny, fonákságok, rosszakarat és hazafiatlanság ellen, és most, a hangadó köröktől nem támogatva, az anyagi terhek súlya alatt leroskadt. Pedig a lap három negyedévi fennállása alatt többet használt a felvidéki magyar kultúrának, mint az összes ottani egyletek, gyűléseikkel együtt. Jól képviselte a felvidék érdekeit és figyelme kiterjedt minden azt érdeklő dologra, a felvidék magyar társadalmában élénkebb érdeklődést tudott kelteni Tetszett az az eleven rajzú elbeszélés is, melyet szerzője, Vértesi Arnold olvasott föl, küzdve eleintén a homályos világítással, mely a teremben uralkodott. A mű címe: »Hiúság.« Egy asszony bukását festi érdekesen. Tartalmáról nem szükséges számot adnunk, mert közlése a »Főv. Lapok« mai számában kezdődik. Tegnap nagy figyelemmel hallgatták és élénken megtapsolták. A negyedik felolvasó Gyulai Pál volt, ki elnöki székét Tóth Lőrincnek átadva, az olvasó asztalhoz ült, a hallgatóság üdvözlő tapsai mellett. Még zajosb tapsban részesült a mélabús hangulatú lírai költemény, az »Enyhület«, melyet bemutatott, így kezdődik: »Régi leveleket olvasok, rendezek, Fakultak a betűk, elsárgult papirja ; Már rég porladoznak, kik írták, a kezek, Minden csomag egy-egy szerettemnek sírja. Mennyi sir közülem, mennyi seb keblemen, Megujúl emléked, barátság, szerelem !« S elégikusan foly a lágy zenéjű dal a tűnő időről, a késő öregség emlékezéseiről. A költő is megöregült, szivét most is dobogtatja a szerelem emléke; elhunyt barátai folyvást élnek benne; eszménye, küzdelme még mindig a régi. A költemény hazafias föllendülésben ér véget: »Bár csekély erőm volt, de oda áldozám, Hadd küzdjek siromig, érezted, óh hazám!« A hang igaz bensősége élénk visszhangot ébreszte a hallgatókban. Ezzel a felolvasások véget értek s zárt ülés következett, melyen a társaság némely belső ügyét tárgyalták.