Fővárosi Lapok, 1891. november (28. évfolyam, 300-329. szám)
1891-11-01 / 300. szám
gos penzionátus generális vett részt a gyűlésen, ki végül ezt ajánlá: »Hadd menjen Bécsbe, én meg majd megírom a tengerészeti miniszternek, hogy küldje haza a fiút s rendben lesz a dolog; félkézzel úgyis csak ő Felsége különös rendeletével vennék be tengerésznek, a császárhoz pedig úgy sem juthat az a gyerek.« Dictum factum, mindenki belenyugodott ebbe a végzésbe. Csakhogy apám tót komornyikja hallgatózva, megtudott mindent s néhány öreg forintokért elárulta nekem az egész titkos tervet. Érzékeny búcsú után Bécsnek indultam.Tervemmel tisztában voltam. Elmegyek a királyhoz. De mindenekelőtt időt kellett nyernem, hogy haza ne vihessenek. Azért Bécsben nem fogadóba szálltam, hanem idegen név alatt az elővárosban hónapos szobát béreltem, aztán hozzáláttam az audencia kieszközléséhez. Kimondhatatlan látás-futás után, végre sikerült. Ugyanaznap reggel elmentem Fautz altengernagyhoz. Pergamenbőrű, fókaarcú vén ember volt, ki igen kelletlenül fogadott. — Ön már több nap óta van itt ? — kérdé. Ahá! gondolom, ez sürgönyt kapott hazulról, hogy lakásomat kitudja. — Igenis, 6 nap óta — felelém. — Hol lakik? — A wiedeni főúton, 36 sz. alatt, második emeleten, harmadik ajtó jobbra — felelém, — pedig én a a város másik felén, az akkori Jägerzeilen laktam. — Adjutant — mondá — schreiben Sie die Adresse des jungen Herrn auf. Majd ismét felém fordulva tovább kérdezősködött : — No most mondja meg, mit akar tulajdonképen ? — Minek mondjam, Excellentiád, hisz' ezt önnek D. generalis úgyis megírta. Az öreg erre nekivörösödött s imigyen folytatá: Hallja Junger Herr, én magát még akkor sem venném a tengerészethez, ha három keze volna; menjen maga a diplomatához, oda való az olyan furfangos prókátor, mint ön. Most pedig csak annyit mondok, térjen vissza szüleihez, mert holnap lakásán fogom kerestetni, melyet szives volt nekem megmondani. — Ez utolsó szavaknál az öreg kárörvendően mosolygott. — Legyen szerencsém — felelém, s találkozásunk véget ért. Innen a »Burg«-ba siettem. Mindnyájan kíváncsian nézték a félkezű ifjút, a mint ott állott szürke magyar nadrágban, atillásan, aranyrojtos nyakkendővel, kezében a szürke kucsmával és a kérvénynyel. A magas, fehér aranyozott ajtó szárnyai egyszerre felnyíltak s én ott álltam közvetlen királyom előtt, kinek kezében volt sorsom, boldogságom. Elmondtam röviden, de lelkes szavakkal kérelmemet. A király hosszasan nézett reám jóságos szemeivel s igy szólt: — Ez igen szép öntől,hogy félkeze dacára szolgálni akar, de eltekintve testi fogyatkozásától, van-e elég erős szervzete ? — Felség sovány, de vas vagyok. A király mosolygott erre s alaposan kérdezősködött, hogy vesztettem el karomat, hol lakom stb. Gróf Pejacsevich esete is szóba került, a ki egy évvel később veszte el jobb karját Königrtznél. Büszkén mondom, hogy tanítványom, mert a mindennapi élet több apró fogásaira is oktattam őt. Végre a király kezébe véve kérvényemet, melynek egyik végét behajtá s azt mondá: — Menjen haza, fiatal ember; fölmentem önt a takelage szolgálat alól (az árbocokon) s megengedem, hogy Polában a vizsgálatot letehesse. Szerencsét uj pályájához. A mennyország nyílt meg szemeim előtt s elérzékenyülve rebegem: — Köszönöm, felséges uram ; egy életem, egy kezem Felségedé legyen! — Reményiem, nem lesz szükség reá — válaszolá a király — s meghajtva fejét, elbocsátott. A kihallgatás aránylag igen sokáig tartott s láttam, hogy kíváncsian suttogtak körülöttem, amint a termeken végig haladtam. Boldogabb ember nem volt nálamnál. Visszasiettem a tengerészeti minisztériumba, hol Fautz fiatal hadsegédét össze-vissza csókoltam és megláttam vacsorára. Csakhamar összeverődött egy vig tengerész kompánia, mely — mi tagadás benne —reggelig mulatott velem s aztán hangos »hurrá« kiáltásokkal búcsúzott el tőlem a vaspályán. Haza érkeztem. — Hol voltál ? — jön az első kérdés. — A királynál. Minden rendben van — felelém. Anyám elájult, apám haragudott, nevelőm megölelt, bátyám nevetett. Másnap atyám elutazott. Azt mondták, az Alföldre megy, de jaj volt nekem — Bécsbe ment kihallgatásra. Megköszönte a király kegyét, de egyszersmind visszakérte fiát: »másra termett, nem engedhetem ...« Néhány nap múlva megjött a végzetes irat, mely következőleg hangzott: »Auf ausdrücklichen Wunsch der Eltern nich genehmigt.« Azt hittem, meghalok. Végre beletörődtem s a zenében találtam vigaszt. Első kihallgatásomat nem feledtem el, de a legjobb király is emlékszik reá i s többször emlité előttem, hogy ime nem lettem tengerész s mégis mennyit utazom. »Magyar szellemi élet.« (Elbeszélések és rajzok magyar írók és művészek életéből. Szerkesztette Igmándi Mihály. Budapest: Hornyánszky Viktor könyvnyomdája. 212 lap. Ara 4 frt. diszkötésben 6 frt.) (A.) A karácsonyi könyvpiac első s meglehetősen korai előpostája. A példány, mely előttünk fekszik, finom fehér vászon-kötésben, aranyos betűkkel, címtábláján finom szinnyomatu bokrétával arany vágással s a benne levő, nagyobbára sikerült, arcképpel (szám szerint hatvannál többel, valóban alkalmas kiadás ünnepi ajándékul. Nagy oktáv-formája, elefántcsont színű papírja és ízléses tiszta nyomása is megfelelnek a kötés díszének. Hát a tartalma ? Ebben is van átalán véve bizonyos új vonás. A sokat fáradt szerkesztő ugyanis arra kérte föl az írókat és művészeket (mind a két nemből, hogy valamennyien a saját életükből írjanak valamit. Tehát egy-egy darab emlékiratkát, mely közvetlen társalgás hangján némi bensőséget idézzen elő az író és olvasó közt. Igen, de ez a kívánat egyszersmind az Ízlés próbakövére állította a szerzőket, mert a magunkról való beszélésnek sok nehézsége és géneje van. Mit tett valaki, mily sikert aratott, hogyan ünnepelték, azt mondja el más, de ne maga a kivel történt. Pole-ban állni ki a közönség elé, olyan mosolyt ébreszt, melyen nincs mit örülni. Magát megénekelni s apró dolgát úgy szellőztetni, mint valami nevezetes eseményt: nem is telhetik attól, a kinek jó ízlése van. Körülbelől hatvanan írtak a könybe s a legtöbbje jól kikerülte az örvényeket. Vagy őszintén és mulatságosan írtak valamely gyöngéjükről, fiatalkori naivságukról; vagy ha komoly történetüket adták elő, igyekeztek azzal a kort jellemezni; vagy pedig életrajzi apró adattal szolgáltak minden igény és követelés nélkül. De akódtak olyanok is, kikre ujjal lehet rámutatni, hogy nagyon meg vannak elégedve magukkal, mert apró történetkéikkel is úgy kacérkodnak, mintha azok valódi irodalomtörténeti események volnának. Mások meg zavarukban, hogy sokat ne mondjanak, olyan sekélyes valamit zártak ki, mely minden legkisebb veszteség nélkül maradhatott volna a tollban. Egészben véve azonban érdekes átlapozni a díszes könyvet, mely természetesen tarka-barka tartalmú. Kezdi a sort Beniczkyné Bajza Lenke. Nem csak azért, mert udvarias szabály, hogy »nőé az elsőség,» hanem mert a szerkesztő neki, mint »a magyar elbeszélő költészet »papnőjének.« (egyszerűbb szó többet mondhatott volna, ajánlotta »hódoló tisztelettel« az egész könyvet, sőt az írószobáját is képben állította ki közszemlére, könyvekkel, koszorúkkal, diadalmi szalagokkal és az Íróasztallal, e tulajdonképeni regénygyárral. Az írónő pedig ezúttal elbeszéli »Aradi emlékeit, elmondva, hogy neki majd minden vágya teljesült az életben, ő maga minden nagy célért lelkesült és szűk téren el se tudná mondani, hogy mennyi jutalomban részesült. Szóval megelégedett, s boldog asszony, ami már magában véve is nem mindennapi jelenség. Csak nem is olyan régen, miidőn Aradon járt a Kölcsey-egylet körében felolvasást tartani, a főispán sokakkal várta a pályaházban, kelemes estéje volt, másnap a főispánnál ebédelt, emlékül ezüst tintatartót és arany tollat kapott, látta a színházban a maga »Rhea grófné«-ját, lakomát rendeztek tiszteletére, sat. Elégülten és lelkiismeretesen referál el mindent, aminek örült. S hogy valami nagy lelkesedést ne áruljon el, száraz hangon referál. Jókai Mór röviden azt mondja el, hogy az idő milyen változásait érte meg gyermekkorától máig. Dóczi Lajos »Hogyan tanultam magyarul« című kis vázlatából megtudjuk, hogy egy antisemita szerzetes mint iskolai igazgató juttatta el a soproni gimnáziumtól, hogy az evangélikus iskolába menjen, ahol aztán megtanulta nyelvünket, mert addig németül beszélt. Feszti Árpád »Szegény Palmai« címen egy tehetséges vándor piktor képét rajzolja betűkben elénk. Hegyesi Mari elbeszéli, hogy 13 éves korában volt először színházban. »A falu rosszá«-t látta s akkor kelt benne a vágy, hogy színésznő legyen. Reményi Ede érdekesen írja le, hogy valaha mint hegedült — Aztán ? — kérdezősködött Soufflard. — Egy nagykereskedő családot látogattok, meg, melyet igen gazdagnak tartanak. A férjnek a templom utcában van a boltja s a házban van a raktár, melyet a feleség őriz. Ha a vevők nem kaphatják meg a boltban azt, amit kívánnak, a férj a raktárba, a feleségéhez utasítja őket, így aztán örökös járáskelés van ott a lépcsőkön, mit már megszoktak a házfelügyelők s figyelembe sem vesznek. — S egyedül van ott az az asszony ? — Nem mindig. Van egy tizenöt éves leánykájuk, ki hol az apjánál, hol az anyjánál van. Mint már mondtam nektek, a körülményektől függ, egy vagy két nőt kell-e elnémítanotok. — S az anya soha sem távozik hazulról ? — Soha. Valóságos igavonó állat ez. A leánya vezeti a háztartást. — De, vasárnap talán mégis csak kisétál a család nembe ? — kérdezte Lesage. — Igaz , csakhogy vasárnap nem járnak kelnek a lépcsőkön a vevők, az udvaron nincs az a sürgés-forgás s a felügyelők szemügyre veszik azokat, kik ilyenkor a kapun belépnek. Igazi két cerberus, kik tetőtől talpig végignéznek rajtad. — Pedig én jobban szeretnék vasárnap dolgozni , ez kevesebb veszélylyel járna. Míg a család kint sétálna, találnánk módot a felügyelők távoltartására s álkulcsok segélyével kényelmesen működhetnénk. Kabuli pasa konstantinápolyi háremében jellemző élmény »Koncert a háremben« címmel. »A két hegyes szakáll« címmel Zala György arról beszél, hogy őt és Hubay Jenőt gyakran összetévesztik, egyforma szakálluk miatt. Gróf Zichy Géza ifjúkori Tegetthoff kultuszát írja le élénken, »Egy kihallgatás története« címmel, melyet lapunkba mutatóul vettünk át. Pidszky Ferenc cikke : »Hogy lettem magyar íróvá« életrajzi értékkel bír; jól magyarul ő Miskolcon tanult meg, a hazai irodalom szolgálatára pedig Kölcsey buzditá, addig németül írogatott. Fálk Miksa a »Hogy kerültem fogságba« című rajzában a Bachkorszakot jellemzőleg beszéli el, hogy mint a bécsi magyarbarát »Wanderer« vezércikkíróját, hogyan ítélték el forradalmi szelleműnek tartott közleményeiért. Vadnay Károly »Buffon mint az én orvosom« című vázlatban elmondja, hogy valaki a Buffon egy elmés és goromba mondatának megküldésével mikép gyógyította ki irodalmi gyermekbetegségéből, abból, hogy kezdetben a Jókai utólérhetlen stíljét utánozgatta. Felekiné Munkácsy Flóra (»Első fölléptem a nemzeti színházban«) 1855 szept. 6-dikának estéjéről beszél, midőn a »Choisy kisasszony« címszerepében mutatta be magát. Gábányi Árpád azt mondja el, hogy 1878-ban vidéken első színművét, »Ysole«-t, mint a Kératzy Pál (francia politikus) darabját adatta elő, s akkor tetszett, mikor aztán megnevezte magát, nem tetszett. Bihary Sándor képíró »A modell«-ről mond mulatságos történetképet. Váradi Antal (»Emlékezések «akkori hangulatát írja le, midőn Pécsről a fővárosba került. Sárosi Ferenc »Első szerzeményem« című soraiból megtudjuk, hogy legelőször gyászindulót komponált kórházi temetésre. Újházi Ede »Az üldözött atillá«-ja a vidéki színészet köréből elbeszélt vidám história. Zichy Antal (»Naplómból«) a szabadelvű magyar politika hőseiről: Széchenyi, Kossuth és Deákról emlékezik, hozzájuk téve Eötvös Józsefet is. Fáy Szeréna »A dicsőség bajjal jár« című dolgozata egy gyermekkori műkedvelősködés keserűséges furcsaságát tünteti föl. Róna József »Az én bársony kabátom« címmel művésznövendéki 2234 A szép Alliette. — Francia elbeszélés. — Irta Eugéne Chavette. (Folytatás.)