Fővárosi Lapok, 1891. december (28. évfolyam, 330-359. szám)

1891-12-01 / 330. szám

b­­­ ban találnak éjjeli szállást, a­hová aztán lefekteti a leányt, maga pedig kifekszik a kunyhó ajtaja elé, s úgy érzi ott reggelig. Te Micu, még csak meg se csókolja! És mit is mond: Jobban szeretem, mint az életemet, de a becsületemet még jobban szeretem .. . Leértem a fűzfák alá. Kikerestem egy kedves kis tiszta homokos helyet, a viz kimosta a partot, szép gömbölyűre, azután a mosás közepét megint te­lehordta finom fehér homokkal — egész királynői trónust kapartam magamnak össze, szépen ráültem s éppen az utolsó darab ruhát vetettem le magamról (amint benéztem a vizbe, olyan formás kis jószágnak láttam magamat, hogy hazudik ez a víz, ugy­e ?A­mi­kor egyszerre csak két szemet látok villogni a bok­rok között. Nagyot sikoltottam, mert azt hittem, hogy va­laki. Pedig csak az a haszontalan Borosa volt. Tudod édes, valaki alatt ilyen helyzetben mégis csak férfit ért az ember, nem mintha mi csak valamik len­nénk. Rögtön fel kellett öltöznöm, s öltözés közben hallgatni a prédikációját. Hiába csitítottam, hogy hallgasson , kijelentette, hogy minden inkább távo­labb áll tőle, mint a hallgatási szándék, mert az Úr engemet ő rá bízott, s jaj lesz neki, ha egésségem­­mel hűtlenül sáfárkodik. Meg aztán ő is utánam ve­szítené magát, ha nekem valami bajom lenne. Mikor rá néztem, ráncos arcán mintha köny­­csepp perdült volna alá. Csak nem bánthattam tovább, hadd kerepeljen. Pedig bizony rá­szolgált volna. Az ő árulkodása miatt, piríthatom most magam két napig a konyhában, miután cselekményem bűn­­kisérletnek minősíttetvén, két napi főzéssel bün­­tettetett. — Legalább megpirosodsz egy kicsit, te kis üvegházi virág — szóról-szóra így mondta a bácsi. Pedig tudhatná a csúnya bácsi, hogy haragszom érte, mikor ilyenféle címekkel titulál. És pláne Borcsa előtt. Hiszen így képtelen az ember tekintélyt tartani alárendeltjei előtt. Meg máskülönben is miért lennék én üvegházi virág, kis fehérség, kis lidérc, meg más ilyen kedves holmi — mikor a fő vágyam, hogy olyan rakoncátlan kis falusi vadvirágnak tartsanak, a­ki mindenkit bánt, mindenkinek borsót tör az orra alá, tudod mint Ray­monde — a mi kedves regényünkben — míg el nem jön Yerdier úr, aki azután megjuhászítja a kis vadat. Yerdier, Yerdier — van e olyan férfi ezen a világon ? Olyan nemes, erős lelkű, egyenes szivü, s mégis gyöngéd, kedves ember. Dehogy van ? Különben, ha volna is, mit bánnám én ? Csak neked szeretnék egy olyant keríteni. És ezzel végzem levelemet — a­mint az inté­zetben szokta diktálni Auguszta kisasszony — anél­kül, hogy tulajdonképen arról írtam volna, a­miről akartam. Tudniillik a csontok­ szocietásról, a gavallé­rokról, a kisasszonyokról, a jó mamákról, meg a ma­gyar ruhás, nagy pipájú papákról. Aztán meg arról, hogy mennyire haragszom rád te csúnya, rossz Izmud­, hogy el nem jösz, a­mint elválásunkkor ígérted, holott ismerhetnéd azt a francia verset, az egyetlent, a­mit magán­szorgalom­ból lefordítottam, s azt is csak refrénjéért, mely úgy szól, hogy nincs annál nagyobb gyönyörűség, mintha két iskolából kinőtt, végzett diák az iskolától távol, nagyon távol találkozik egymással. Csókos ezerszer a te intézetből kinőtt, végzett Piroskád. (Folyt, köv.) esztendő óta senki sem vett nagyobb részt. Fordí­totta Platót és más klasszikusokat, bírált és irt tömérdek munkát, kiadta a »Reguly Antal hagyomá­nyait«, e nagy művében (melyért kétszáz arany nagy­jutalmat is nyert) vett meg a finn­ugor rokonság tanának alapját, a­mi fölött azóta is foly az eszme­harc. Szerkesztette sok éven át a »Magyar Nyelvé­szet«é­s aztán a »Nyelvtudományi közlemények«-et, irt munkákat a finnekről, a vogul földről és népéről, a kondai vogul és az északi osztrák nyelvek­ről , tanításaival és buzdításaival egész iskolát nevelt, az összehasonlító nyelvészet terén neveze­tes munkásságot fejtett ki, számos munkáját for­dították le német és más nyelvekre, sok külföldi tár­saság választotta meg tagjának, szóval nemcsak nagy ereje, hanem nagy dísze is volt a hazai tudományos­ságnak. Számos külföldi útjából is adott ki műveket, így már fiatal korában a »Drezdai levelek«-et, 1871- ben az »Utazás a Balt-tenger vidékén« című köny­vét, melyet németre is azonnal lefordítottak. A kül­föld számára ő indította meg a »Literarische Be­richte« című akadémiai folyóiratot. Mély kriti­kai elméjének nevezetes bizonysága 1876-ból a »Magyar ethnográfia«, mely fajunk eredetéről és beköltözéséről sok újat, a történelmi hagyományok­tól eltérőt mond. Folytonos igyekezete volt a valót kritikailag megtisztítani a meséktől. A széke­lyek és rumének eredetét is önálló kutatás alapján történelmi kritikával irta meg. A »Rumének történe­té «-n folyvást dolgozott s azt az akadémia könyvki­adó vállalata fogja a jövő évben kiadni. Két kötet­ből áll s az elsőt ,már régebben befejezte, a második is, melyben az Árpád kor történetével foglalkozik, nagyobbára kész, bár még az utolsó nap is javítga­tott rajta. Évtizedek óta az akadémia első osztályában, melynek 1883 óta szeretett és nagyrabecsült elnöke, továbbá az igazgató tanácsnak is tagja volt, a leg­buzgóbb felolvasók közé tartozott. Csak az idén pi­hent, aszthmatikus baja miatt. Utolsó felolvasása tavaly volt »az arany­széki-mohácsi nyelvemlékről.« De a bírálati s kiadási munkákban folyvást a leglel­kiismeretesebben vett részt nemcsak az akadémiában, hanem a Kisfaludy-Társaságban is, melyhez szintén igen mély rokonszenv kapcsolta. Mindig szerette a költészetet, kivált a népek költését, mondáit, re­géit, melyeket a tudomány számára is jól ki­aknázott. A szép iránti fogékonyság sohasem csap­pant meg nála, s nem csak görög klassziku­sait szerette olvasni, hanem szépirodalmunk új és jobb termékeit is, örvendve minden haladásnak. Átalában ez a tetőtől talpig komoly tudós egyszer­smind a kedély és társas érintkezés szeretetreméltó embere is volt. Éveken át a téli időszakban rendes estély volt házánál, hol theára gyűltek össze öreg és fiatal írók s igen élénk eszmecsere folyt mindig. Neje (Rock Karolina) és a házi ur szívessége feledhetet­lenné tették az estélyeket mindazok számára, a kik részt vettek azokban. Derültség jellemezte ez össze­jöveteleket, habár rendesen eszmék körül forgott a társalgás. Hunfalvy Pálnak nem lévén gyermeke, a tehetséges­ fiatal tudósokat szerette fiai gyanánt. Legerősb kapocs a nyelvtudományi működésben dr. Budenz Józsefhez kötötte. »Én is az ő fordítmá­­nya vagyok«, — mondhatja e kitűnő tanár — német­ből magyarra. S az a nagy tudós egyszersmind tudott jó gazda is lenni tiszaföldvári birtokán, hol azonban csak a nyári hónapokban időzhetett. Szeretett továbbá érintkezni s nagy utazásai közben, többi közt északi Európa városaiban, hamar megnyerte a tudósok rokonszenvét és nagyrabecsülé­sét. Pulszky Ferencen kívül senki sem állt nálunk európai tudósokkal oly sok személyes összeköt­tetésben, mint ő. S ezzel is sokat használt tudo­mányosságunk ügyeinek. Nem rég egy nyári szünidőt arra fordított, hogy Erdélyt ethnográfiai tanulmányok végett utazza be s útjának eredményeiről igen értékes dolgozatot adott ki. Sokat látott, mindent észrevett s kevésből is — 2464 — A szép Alns ette. — Francia elbeszélés. — Irta Eugéne Chavette. (Vége.) — Megtaláltam a pénzemet, — gondolta, mi­közben megtapogatta kabátjának a gallérját, melyet Soufflardtól visszaszerzett. E pillanatban, a választófalon háromszor iszo­nyú orditás hangzott keresztül. Micaud ajkán egy mosoly vonult el a fájdalom eme kifejezésének a hallatára. — Úgy van, — ismételte, — megvan a pénzem s tökéletesen boszút álltam. A vérpad nagyon enyhe büntetés lett volna Soufflardnak, nem szenvedett volna eleget, így kissé tovább tart a halálküzdelme. A haldokló kiáltásai mindig a fülébe zúgtak Micaudnak, ki folyvást mosolygott. — Veszsz el, mint az eb, te gonosz nőrabló! — mormogta. S kezeit elégülten dörzsölve, folytatta: — Úgy van, te nyomorultul pusztulsz el s mig öt lábnyi mélyen a föld alatt fekszel, a te barátod Micaud pompásan él visszanyert pénzéből valamelyik kis zugban. Az áruló iránt oly undort éreztek bűntársai, hogy vonakodtak vele együtt vacsorálni, mikor este az étket nekik beadták. Micaudnak a börtön túlsó végén kellett a va­csoráját külön edényből elkölteni. Leviel, bármily súlyos büntetést szabtak rá, megőrizte kedélyességét a vacsora alatt. — Húsz évi gályarabság, — mondta társainak, — nem tréfa dolog. No de, úgy cselekszem, mint a gazdag emberek, a teleimet délvidéken fogom töl­teni. — A touloni tartózkodás nem igen lesz üdvös az egésségemre, — jegyzi meg Lemeunier , — hamar elpusztulok én ott. — Bezzeg szerencsénk, hogy házat nem építet­tünk Párisban, mert nagyon nehezen tudnók behaj­tani a bérleteket, — szólt Levier. E pillanatban beszélgetésüket vad orditás sza­kította meg. Micaud fölugrott a szögletből s meredt szemmel, dúlt arccal rohant a vacsorálók felé. — A pénzemet! a pénzemet! — ordította. Egyik kezében a kabátját tartotta, melynek gallérja föl volt fejtve ; a másikban egy csomó durva papírt tartott, melyet a galérbán talált; egyedül lé­vén, az az ötlete támadt, hogy jó lesz kissé fölfejteni a rejteket, a­hol a pénzét tartogatta. — A pénzemet !... Ki vette el a pénzemet ? — kérdezte kétségbeesve. — Ejh, hát neked kincstárad is volt? Neked, ki mindig szegénynek színlelted magadat! — kiáltott föl Lemeunier. —■ Ki az, a­ki engem megrabolt ? — ordíto­zott tovább Micaud, a kezében morzsolgatva a papírt. — Ki írta ezt ide: »Ha Micaud oly gonoszlelkű volt, hogy bará­taival nem osztotta meg a pénzét, megérdemelte, hogy elvegyék azt tőle.« Mindnyájan kacagtak. Micaud pillanatig meredten nézett rájuk, aztán vad kacajba tört ki, mely meglepte a tár­sait. —­ Megőrült ez ? — kérdezték egymástól. Igazuk volt; Micaud megtébolyult. Miután hiába orvosolták a nyomorultat, átvit­ték a Bicêtrebe, hol hat év múlva halt meg, soha egyebet nem mondva, mint: »a pénzemet!« Lehetetlenség, a bandának minden egyes tagjá­ról megemlékeznünk. Annyit azonban mondhatunk, hogy Vollardné és Leviel meghaltak, mielőtt bün­tetésük idejét kitölthették volna. Azt, hogy Alfréd, a kis kamasz, a Micaud pén­zét hová tette s elkölthette-e, nem tudjuk. Mikor nagykorú lett, oda hagyta a Roquette-et s egy hónap múlva tolvajságért újra két esztendőre ítélték el. Alig töltött most öt napot a börtönben, midőn ki­sokat kibírt magyarázni. Esze mélyen járt a dolgok lényegében. A tudomány és az akadémia hű szolgá­lata mellett egyháza (az evangélikus hitfelekezet) vallási és iskolaügyeinek egyik vezérlő férfia volt év­tizedeken át tartott nagy buzgósággal, kitartó erővel. A közoktatási tanácsnak serény tagja s a magyar ethnográfiai társaságnak alapítója és elnöke volt. Sokra rá­ért és sokat megbirt. A természet megáldotta erős, izmos testalkat­tal s öreg korában is érdekes alak maradt, ko­moly, erős, szép fej, nyájasan néző szemmel és lel­ket tükröző mosolylyal. Mert benső heve nem apadt, tudott öregen is lelkesedni és haragudni egyaránt. Különösen kikelt a politikai kockázta­tások és a tudományos tévtanok vagy irányza­tok ellen. Néha fel is szólalt a lapokban s heves röp­­iratot irt a görög nyelv kötelező tanítása mellett, mi­dőn ennek megszüntetése került tárgyalásra. A po­litikai tevékenységtől már rég visszavonult, bár az alkotmány visszaszerzésének küzdelmei közepett még egyszer, mint képviselő, megjelent a parlamentben, mint Deák Ferenc szilárd hive , de aztán választási küzdelmekbe bele­ereszkedni többé nem kívánt. Csak a főrendiházban jelent meg újra, mint kinevezett tag s egy párszor beszédet is mondott. Utólszor a görög nyelv kötelező tanítása mellett tört pálcát. Attól félve, hogy a kötelező tanítás megszüntetése elszakítja a magyart a nyugati kultúrától, egész a kíméletlen­ségig harcolt e reform ellen szaktanácskozásban, röpiratban, főrendiházban s elkedvetlenült, midőn a reform törvénynyé vált. De egyébben nem veszté ked­vét, bár az aszthmatikus baj gyakran elővette. Ez ellen olykor eljárt Emsbe, az utolsó nyár néhány hetét azonban Tátrafüreden tölté, kedves szülőföldje közelében, honnan derülten, noha már nem a régi erőben tért vissza. De a munkát bírta folyvást. Homloka is fényt sugárzott még, midőn az akadémia üdvözlő iratát nem rég átnyújtották a fél­százados tagnak. Örömmel ment az ethnográfiai tár­saság ünneplő ülésére is, de már az »István főherceg«

Next