Fővárosi Lapok 1893. április (90-118. szám)

1893-04-22 / 110. szám

XXX. évfolyam 110. szám Szombat, 1893. ápril 22 Szerkesztői iroda: Budapest, Ferenc­ek­ tere 4. Előfizetési dij: A hóra.....................1 frt 40 kr. neigyedévre . . . 4 „ — ,­­Pa lévre .... 8 „ — , Egyes szám 5 kr. Megjelenik mindennap , hétfőn öt ünnep után való napon is.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP KÖZLEMÉNYEKKEL A DIVAT ÉS SPORT KÖRÉBŐL. Kiadóhivatal: Budapest, Ferenciek­ tere 3. Hirdetéseket és apró­hirdetéseket elfogad a kiadóhivatal és minden fővárosi hirde­tési iroda. Emlékezés Petőfi tanítójára. — Koren István szarvasi professzorról. — Hetvennégy éves volt, mikor én professzo­romut tiszteltem az a jó Koren István, kit a na­pokban temettek el a szarvasi sirkertben maga­ültette bánatos fűzfa alá, melyet szeretettel ápolt, s mely most szeretettel hullatja tavaszi barkáit a sírjára. Bizonyos diákbüszkeséggel néztünk az öreg­re, ki egy-egy odavetett szóval just formált a Pe­tőfi költői babéraihoz, azon a réven, mert a költőt az aszódi gymnasiumban tanította s mindég büsz­keséggel emlegette, hogy kitűnő tanítványa volt a Petrovits gyerek, csak nagyon benne »valának« a mészáros-hajlamok : barmoknak nézte a kis szin­■ takszistákat (az öreg sunyis mosolylyal jegyezte meg, hogy volt is erre némileg oka) s váltig le akarta őket taglózni. De a vadzseniket, a kik nem tanultak, azt vetve okul, hogy Petőfi is a szamár­­pad­ban ült, kegyetlenül összeszidta. — Ostobaság! A zseni se terem árokparton. Művelni kell arra is az elmét, hogy a zseni meg­nyilatkozzék. Petőfi jól tanult, csak nagyon paj­kos, nagyon akaratos volt. Büszke vagyok rá, hogy rólam is írt költeményt, noha az valóságos hyper­bola. Fiuk, olyan szegény voltam én Aszódon való ■ magistereskedésem alatt, hogy tőlem — munkát lopni teljesen lehetetlen volt. Az öreg urban megmaradt mind­halálig két kedvenc idea: a botanika és a tót nyelv iránt való mélységes, nagy szeretet. Ezt a két tárgyat tanította legtöbb odaadással. A botanikát muszáj­ból, a tót nyelvet önkényt — benevolus hallgatói­nak. A­ki a tanár úr kedvence akart lenni és nem volt valami erős a latin deklinacio és conjugaciók­­ban, az feltétlenül tót nyelvvel kellett, hogy sze­lídítse a szellemi fogyatkozásait. Magam is három ■évig tanultam az öregnél, hogy: »Jeden lasztovicski nyebugyeme­leto (Egy fecske nem csinál nyarat.) Tanultam pedig azon egyszerű okból, mert a szarva­si konviktus(ott alumneumnak hívják)kosztja szer­fölött vékony volt. Már­pedig, ha az öreg ur tót óráit hallgattuk, ami rendszerint a házánál történt, óra előtt vajas-kenyérrel traktált meg. Diákemészté­sünk vajmi sokszor keserűen rótta föl, hogy a ta­nár ur ön­kezével osztotta ki a szeleteket, olykor nagyon is »vékony«-ra kenve a vajat. Hogy az öreg úr tót kedvteléseire befogott minket, magyar fiukat, úgy hallom, megorrolták. Kár volt tenni. Kern létezett abban semmiféle pánszláv veszély. Hiszen olykor a tót órán tanultuk a »Hazádnak rendületlenült« ; az öreg — tanúságot teszek róla — jó magyar volt, csak egy rögeszme kinozta, hogy a tót nyelv szerfölött dallamos, leghálásabb talaja a lyrai költészetnek,— mondotta is. Bennem egyéb­ként, aki tót családnál laktam s odahaza megle­hetősen ragadt rám Szvatopluk­ nyelve, egy késői tót Neugebauer Lászlót látott. Váltig biztatott, hogy csak kitartás; Petőfi még nincs talentumosan tótra fordítva, feküdjek neki a gramatikának s tegyem a nevem ismertté. Mikor áprilisi poezisom­­nak legfűrfábbját bemutattam, mérgesen tépte szét: — Ne eredetiskedj ! Nekem csak egy igazi poeta-talentumom volt, azt sem ismertem ki. De té­ged kiismertelek, hogy nem érsz egy hajító­fát se ; tanulj csak tótul, ismertesd a tótoknak a magyar költészetet. Bájuk fár. Mi, akik az ő felhánytorgatott tatórá­ira (megvallom: a fent érintett mellékes célokért) jártunk, mi tehetünk legjobban tanúságot arról, hogy az öregtől a pánszláv­ törekvés távol volt. Hiszen a vajas-kenyérrel való közös uzsonnák familiáris viszonyt teremtettek, melyeknek kere­tében, mi, aki eszményünknek választottuk II-dik Rákóczy Ferencet, Kossuthot és Thaly Kálmánt eleget faggattuk az öreget, hogy mint érez a magyar haza iránt. Sohasem találtunk kivetőt benne. Kicsiny, alacsony ember volt, olyan mord szemöldökökkel,minőket jelenleg Bismarcknak fes­­tenek a Bucsánszky naptárai. Testi terjedelme majd­ majd Göndöcs Benedek-féle kaliberig nőtt. Egyébként mozgékony, testben és lélekben. Még most is lelkem előtt van, mennyire elérzékenye­­dett, mikor először hallotta magáról, hogy »öreg« A dolog így történt. Erősen pajkos játékot heve­nyésztünk az osztályban. Egyik társunk, nehogy játékban érjen a meglepetés, »vigyázóul« állt a folyosóra. Néhány perc múlva harsányan kiáltja be: — Fiuk, jön az öreg! Sohasem felejtem el az érzékeny scénát. Az öreg bánatos, bosszús arccal foglalt helyet a kathedrán. — Léhák vagytok, fiaim! Hát öreg vagyok én ? Csak így egyszerűen: öreg ? Ezt érdemlem tő­letek ? Bizony nem vártam volna ! Hetvennégy éves volt akkor, de nem tartotta magáról, hogy öreg. Vallásbeli toleranciájára vall az a kis eset, mely éppen velem történt. A szarvasi gimnázium tudvalevőleg ág. ev. felekezeti jellegű. A tanulók zöme az evangélikus vallásuakból kerül ki. Koren­­nak az volt a szokása, hogy óra előtt egygyel el­mondotta a miatyánkot. Mindég mással. A többiek állva hallgatták. Az öreg ur bizonyosan elvétette felszólítás közben, hogy én nem vagyok evan­gélikus. Felhívott előimádkozni. Addig elmondtam rendjén: »de megszaba­díts a gonosztól« — s akkor a kath. rítus szerint egy erős ament (a világért se áment) mondok. Az öreg beleszólt: — Hát a »mert tied az ország?« — Azt nem tudom. Az öreg urat elöntötte a vér, de csakhamar szelíden szólt felém: — Különben igazad van. Imádkozz úgy, a­hogy anyád tanított.­­ ... És azon a héten az urnák nem volt or­szága, hatalma és dicsősége, ellenben katholikus csonkaságában imádkoztak a protestáns iskolában a »Miatyánk«-ot. Werner László. A KIS BUKSI. (Ebeszélés.) Irta Bodon József. (Vége.) IV. Mikor elkerült a katonaságtól, kapott egy kis hivatalt, annak a rémségesen hosszú lajtorjá­nak úgy a legalsó fokán. Itt körmölgette szorgal­masan a végzéseket, ítéleteket, melyek nélkül nagy fogyatkozásokban szenvedne ez a mi földi­­ életünk. A hatodik hónap vége felé nem közönséges meglepetés várt Ferkóra. Egy napon, a­mint la­kása ajtaján benyitott egy csepp piros sapkát, meg egy kis trombitát pillantot meg az asztalán. Rá­bámult az apróságokra, azután kezébe vette. Mit kereshetnek ezek a gyerek dolgok ő nála?­­É­ppen ki akart szólni öreg házi­asszonyához, mikor ez, különös mosolygások közt belépett. Egy kis gyereket vezetett kezénél fogva. — Kell-e a vendég, Horti úr ? Gyere kis fiam, ne­ félj, a bácsika nem bánt téged. — Mi az, mi, Marosa néne ? Hol vette azt a­­ csepp fickót ? — Egy ember hozta, lelkem, ezzel a levélké­vel. Úgy tíz óra tájban jöhetett. — Miféle ember? — Nem ismerem, galambom. Csak azt kér­dezte: itt lakik-e Horti Ferenc úr? Mondok: itt szivem, itt, mi jóért keresi ? Azt mondja: levelet hoztam neki, meg itt hagynám ezt a kis jószágot is. Mondok: jól van, szívem, csak hagyja itt. Majd ha haza jön a hivatalából, átadom. Azzal elment. De én is megyek, lelkem, mert kifut az ételem. Feri olvasni kezdte a levelet, miközben fur­csán pislogott a gyerek felé. A fiúcska ott állt az ajtónál, a­hol Marosa néni hagyta, mikor kiment. Tiszta, kerek szemeit a félénkség minden jele nélkül hordozta körül a szobában és kenyér­két majszolgatott. Cipőjéből ki volt mind a két lábacskája, meztelen ujjai egyre mozogtak, mintha fáznának. Csepp kabátja is ször­nyen rongyoska volt. Ferkó ingerülten morzsolta össze a levelet s a szoba sarkába dobta. — Nem bírja tartani, hát én tartsam ? Hogyan ? Hol a jobb, hol a balkeze izgatott gyorsaság­gal merülgetett a bajába. Tudja, hogy elárulták előttem, de ez cudar rágalom. — Szeretné kikaparni a szemét annak a gyalázatos embernek, aki ezt tette. Nehéz, katonás léptei alatt nagyokat kop­­pant a szoba padlója. Olykor a kenyeret morzsol­­gató gyerekre egy-egy szúró pillantást vetett, ez pedig, szíve ártatlanságában nyílt tekintetével kisérgette a haragos ember lépteit. — Hogy ő a legszerencsétlenebb teremtése istennek; ő már régen elemésztette volna magát,­­ ha egyedül állana a világon. Mindenre kér, ne dobjam el magamtól azt a kedves, okos gyerme­ket, akitől ő a legnagyobb fájdalmak között vál­­lott meg. — A komédiás, a kígyó! Folytatva dühös sétáját, majd rálépett a házi­asszony fehér kis macskájára, amint az ágy alól játszi szökdécselések közt kiszaladt. — Nini, kis cica­! Gyere ide kis cica! — kiál­­ta a fiúcska vidáman. Ci cic, adok kenyérkét, ci cic. A cicácska oda ment és bizalmasan a lábá­hoz dörgölődzött. Ő pedig lekuporodott hozzá, kenyérkéjéből letört egy csipetkét s megkínálta a barátságos állatkát. — Tesszék cak nézni, eszik! De Ferkó nem nézett oda, az ablaknál állott, tépelődve önmagával. Mit tegyen ? Felvette az eldobott levelet s még egyszer átolvasta. Hátha csakugyan rágalom volna az egész ? Elmerte volna-e küldeni különben a gyermeket ? — Tesszék ma ide nézni! Tele van a levél elmosódott cseppekkel. Ama bizonyos színpadi könnyek nyomai alkalmasint. Egy pillanatra gúnyosan elfintorította az arcát.

Next