Fővárosi Lapok 1893. április (90-118. szám)
1893-04-22 / 110. szám
XXX. évfolyam 110. szám Szombat, 1893. ápril 22 Szerkesztői iroda: Budapest, Ferencek tere 4. Előfizetési dij: A hóra.....................1 frt 40 kr. neigyedévre . . . 4 „ — ,Pa lévre .... 8 „ — , Egyes szám 5 kr. Megjelenik mindennap , hétfőn öt ünnep után való napon is.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP KÖZLEMÉNYEKKEL A DIVAT ÉS SPORT KÖRÉBŐL. Kiadóhivatal: Budapest, Ferenciek tere 3. Hirdetéseket és apróhirdetéseket elfogad a kiadóhivatal és minden fővárosi hirdetési iroda. Emlékezés Petőfi tanítójára. — Koren István szarvasi professzorról. — Hetvennégy éves volt, mikor én professzoromut tiszteltem az a jó Koren István, kit a napokban temettek el a szarvasi sirkertben magaültette bánatos fűzfa alá, melyet szeretettel ápolt, s mely most szeretettel hullatja tavaszi barkáit a sírjára. Bizonyos diákbüszkeséggel néztünk az öregre, ki egy-egy odavetett szóval just formált a Petőfi költői babéraihoz, azon a réven, mert a költőt az aszódi gymnasiumban tanította s mindég büszkeséggel emlegette, hogy kitűnő tanítványa volt a Petrovits gyerek, csak nagyon benne »valának« a mészáros-hajlamok : barmoknak nézte a kis szin■ takszistákat (az öreg sunyis mosolylyal jegyezte meg, hogy volt is erre némileg oka) s váltig le akarta őket taglózni. De a vadzseniket, a kik nem tanultak, azt vetve okul, hogy Petőfi is a szamárpadban ült, kegyetlenül összeszidta. — Ostobaság! A zseni se terem árokparton. Művelni kell arra is az elmét, hogy a zseni megnyilatkozzék. Petőfi jól tanult, csak nagyon pajkos, nagyon akaratos volt. Büszke vagyok rá, hogy rólam is írt költeményt, noha az valóságos hyperbola. Fiuk, olyan szegény voltam én Aszódon való ■ magistereskedésem alatt, hogy tőlem — munkát lopni teljesen lehetetlen volt. Az öreg urban megmaradt mindhalálig két kedvenc idea: a botanika és a tót nyelv iránt való mélységes, nagy szeretet. Ezt a két tárgyat tanította legtöbb odaadással. A botanikát muszájból, a tót nyelvet önkényt — benevolus hallgatóinak. Aki a tanár úr kedvence akart lenni és nem volt valami erős a latin deklinacio és conjugaciókban, az feltétlenül tót nyelvvel kellett, hogy szelídítse a szellemi fogyatkozásait. Magam is három ■évig tanultam az öregnél, hogy: »Jeden lasztovicski nyebugyemeleto (Egy fecske nem csinál nyarat.) Tanultam pedig azon egyszerű okból, mert a szarvasi konviktus(ott alumneumnak hívják)kosztja szerfölött vékony volt. Márpedig, ha az öreg ur tót óráit hallgattuk, ami rendszerint a házánál történt, óra előtt vajas-kenyérrel traktált meg. Diákemésztésünk vajmi sokszor keserűen rótta föl, hogy a tanár ur önkezével osztotta ki a szeleteket, olykor nagyon is »vékony«-ra kenve a vajat. Hogy az öreg úr tót kedvteléseire befogott minket, magyar fiukat, úgy hallom, megorrolták. Kár volt tenni. Kern létezett abban semmiféle pánszláv veszély. Hiszen olykor a tót órán tanultuk a »Hazádnak rendületlenült« ; az öreg — tanúságot teszek róla — jó magyar volt, csak egy rögeszme kinozta, hogy a tót nyelv szerfölött dallamos, leghálásabb talaja a lyrai költészetnek,— mondotta is. Bennem egyébként, aki tót családnál laktam s odahaza meglehetősen ragadt rám Szvatopluk nyelve, egy késői tót Neugebauer Lászlót látott. Váltig biztatott, hogy csak kitartás; Petőfi még nincs talentumosan tótra fordítva, feküdjek neki a gramatikának s tegyem a nevem ismertté. Mikor áprilisi poezisomnak legfűrfábbját bemutattam, mérgesen tépte szét: — Ne eredetiskedj ! Nekem csak egy igazi poeta-talentumom volt, azt sem ismertem ki. De téged kiismertelek, hogy nem érsz egy hajítófát se ; tanulj csak tótul, ismertesd a tótoknak a magyar költészetet. Bájuk fár. Mi, akik az ő felhánytorgatott tatóráira (megvallom: a fent érintett mellékes célokért) jártunk, mi tehetünk legjobban tanúságot arról, hogy az öregtől a pánszláv törekvés távol volt. Hiszen a vajas-kenyérrel való közös uzsonnák familiáris viszonyt teremtettek, melyeknek keretében, mi, aki eszményünknek választottuk II-dik Rákóczy Ferencet, Kossuthot és Thaly Kálmánt eleget faggattuk az öreget, hogy mint érez a magyar haza iránt. Sohasem találtunk kivetőt benne. Kicsiny, alacsony ember volt, olyan mord szemöldökökkel,minőket jelenleg Bismarcknak festenek a Bucsánszky naptárai. Testi terjedelme majd majd Göndöcs Benedek-féle kaliberig nőtt. Egyébként mozgékony, testben és lélekben. Még most is lelkem előtt van, mennyire elérzékenyedett, mikor először hallotta magáról, hogy »öreg« A dolog így történt. Erősen pajkos játékot hevenyésztünk az osztályban. Egyik társunk, nehogy játékban érjen a meglepetés, »vigyázóul« állt a folyosóra. Néhány perc múlva harsányan kiáltja be: — Fiuk, jön az öreg! Sohasem felejtem el az érzékeny scénát. Az öreg bánatos, bosszús arccal foglalt helyet a kathedrán. — Léhák vagytok, fiaim! Hát öreg vagyok én ? Csak így egyszerűen: öreg ? Ezt érdemlem tőletek ? Bizony nem vártam volna ! Hetvennégy éves volt akkor, de nem tartotta magáról, hogy öreg. Vallásbeli toleranciájára vall az a kis eset, mely éppen velem történt. A szarvasi gimnázium tudvalevőleg ág. ev. felekezeti jellegű. A tanulók zöme az evangélikus vallásuakból kerül ki. Korennak az volt a szokása, hogy óra előtt egygyel elmondotta a miatyánkot. Mindég mással. A többiek állva hallgatták. Az öreg ur bizonyosan elvétette felszólítás közben, hogy én nem vagyok evangélikus. Felhívott előimádkozni. Addig elmondtam rendjén: »de megszabadíts a gonosztól« — s akkor a kath. rítus szerint egy erős ament (a világért se áment) mondok. Az öreg beleszólt: — Hát a »mert tied az ország?« — Azt nem tudom. Az öreg urat elöntötte a vér, de csakhamar szelíden szólt felém: — Különben igazad van. Imádkozz úgy, ahogy anyád tanított. ... És azon a héten az urnák nem volt országa, hatalma és dicsősége, ellenben katholikus csonkaságában imádkoztak a protestáns iskolában a »Miatyánk«-ot. Werner László. A KIS BUKSI. (Ebeszélés.) Irta Bodon József. (Vége.) IV. Mikor elkerült a katonaságtól, kapott egy kis hivatalt, annak a rémségesen hosszú lajtorjának úgy a legalsó fokán. Itt körmölgette szorgalmasan a végzéseket, ítéleteket, melyek nélkül nagy fogyatkozásokban szenvedne ez a mi földi életünk. A hatodik hónap vége felé nem közönséges meglepetés várt Ferkóra. Egy napon, amint lakása ajtaján benyitott egy csepp piros sapkát, meg egy kis trombitát pillantot meg az asztalán. Rábámult az apróságokra, azután kezébe vette. Mit kereshetnek ezek a gyerek dolgok ő nála?Éppen ki akart szólni öreg háziasszonyához, mikor ez, különös mosolygások közt belépett. Egy kis gyereket vezetett kezénél fogva. — Kell-e a vendég, Horti úr ? Gyere kis fiam, ne félj, a bácsika nem bánt téged. — Mi az, mi, Marosa néne ? Hol vette azt a csepp fickót ? — Egy ember hozta, lelkem, ezzel a levélkével. Úgy tíz óra tájban jöhetett. — Miféle ember? — Nem ismerem, galambom. Csak azt kérdezte: itt lakik-e Horti Ferenc úr? Mondok: itt szivem, itt, mi jóért keresi ? Azt mondja: levelet hoztam neki, meg itt hagynám ezt a kis jószágot is. Mondok: jól van, szívem, csak hagyja itt. Majd ha haza jön a hivatalából, átadom. Azzal elment. De én is megyek, lelkem, mert kifut az ételem. Feri olvasni kezdte a levelet, miközben furcsán pislogott a gyerek felé. A fiúcska ott állt az ajtónál, ahol Marosa néni hagyta, mikor kiment. Tiszta, kerek szemeit a félénkség minden jele nélkül hordozta körül a szobában és kenyérkét majszolgatott. Cipőjéből ki volt mind a két lábacskája, meztelen ujjai egyre mozogtak, mintha fáznának. Csepp kabátja is szörnyen rongyoska volt. Ferkó ingerülten morzsolta össze a levelet s a szoba sarkába dobta. — Nem bírja tartani, hát én tartsam ? Hogyan ? Hol a jobb, hol a balkeze izgatott gyorsasággal merülgetett a bajába. Tudja, hogy elárulták előttem, de ez cudar rágalom. — Szeretné kikaparni a szemét annak a gyalázatos embernek, aki ezt tette. Nehéz, katonás léptei alatt nagyokat koppant a szoba padlója. Olykor a kenyeret morzsolgató gyerekre egy-egy szúró pillantást vetett, ez pedig, szíve ártatlanságában nyílt tekintetével kisérgette a haragos ember lépteit. — Hogy ő a legszerencsétlenebb teremtése istennek; ő már régen elemésztette volna magát, ha egyedül állana a világon. Mindenre kér, ne dobjam el magamtól azt a kedves, okos gyermeket, akitől ő a legnagyobb fájdalmak között vállott meg. — A komédiás, a kígyó! Folytatva dühös sétáját, majd rálépett a háziasszony fehér kis macskájára, amint az ágy alól játszi szökdécselések közt kiszaladt. — Nini, kis cica! Gyere ide kis cica! — kiálta a fiúcska vidáman. Ci cic, adok kenyérkét, ci cic. A cicácska oda ment és bizalmasan a lábához dörgölődzött. Ő pedig lekuporodott hozzá, kenyérkéjéből letört egy csipetkét s megkínálta a barátságos állatkát. — Tesszék cak nézni, eszik! De Ferkó nem nézett oda, az ablaknál állott, tépelődve önmagával. Mit tegyen ? Felvette az eldobott levelet s még egyszer átolvasta. Hátha csakugyan rágalom volna az egész ? Elmerte volna-e küldeni különben a gyermeket ? — Tesszék ma ide nézni! Tele van a levél elmosódott cseppekkel. Ama bizonyos színpadi könnyek nyomai alkalmasint. Egy pillanatra gúnyosan elfintorította az arcát.