Fővárosi Lapok 1893. június (149-178. szám)

1893-06-01 / 149. szám

"válására pedig Jókainét kérte fel, kit maga kisért zongorán. A hatás természetesen nagy volt. Midőn másnap beléptem hozzá, örömteli arccal fogadott, jelentvén, hogy immár megtalálta a tárcáival való szellemi társulás módját, föltéve — jegyző megszokott udvariasságával, — hogy Jókainak nem lesz ellenére s beleegyezik az óhajtott szövetkezésbe. Föl akarom kérni Jókait — folytatá — hogy írjon számomra egy melodrámai zenére alkalmas költeményt, melynek tárgyát reá bíznám. Nem szeretnék kosarat kapni, azért kérem önt, legyen szíves vele előlegesen érintkezni, hogy ajánlatom elfogadása esetében, biztosra mehessek hozzá. Semmiről sem voltam biztosabb, mint hogy Jókaitól nem fogok kosarat vinni Lisztnek. Úgy is történt. Az örömhír megvitele után Liszt mindjárt másnap tisztelgett Jókainál s a szellemi szövetséget megkötötték. Jókai ismervén Liszt rajongását Petőfi költészete iránt, választása Petőfire magára esett s igy született meg Jókai egyik örökszép költeménye: A hósi költő szerelme címmel. Alig telt bele két hét s Jókai nemcsak elkészült a munkával, hanem közbejárt abban is, hogy Neugebauer, a kitűnő Petőfi-fordító, lefordítsa azt németre. Mindkét példányt aztán rendelkezésére bocsátotta Lisztnek, ki szintén nem sokáig váratott magára, hogy az őt rendkívül föllelkesített költemény oly megzenésítést nyerjen, mely méltó legyen a nagy költőhöz. Lelkének egész ideálját öntötte bele s a magyar zeneirodalom két hazai lángész ölelkezésével, monumentálisan meggazdagodott. Mindez 1881-ben történt. * Mielőtt Liszt a költemény megzenésítéséhez fogott volna: 1881. dec. 21-röl keltezve, a következő francia levélkét intézte hozzám: »Cher vaillant ami!« »La Ballade et lavisite de nőtre illustre ami Jókai, me sont extrémement agréables. Veuillez bien le lui dire, et je vous attendrai entre 5 et 6 heures le soir. Jókai me donnera de suite les indications et intonations necessaires ä la composition, dönt je suis charmé de faire trés humblement hommage á Madame Jókai. Tout á vous F. Liszt.« semmivé tegye fölháborodásával és jajveszékelésével azt a jó összhangot, mely a családban uralkodott. Mert hát nagyon szerette Leoniet meg az anyját, eme két nagyobb úrnőjét! S ezek oly figyelmesek és előzékenyek voltak iránta mindenha . így, mikor Nini az iskolában vagy sétálni volt, mily hévvel ugrott egyiknek-másiknak az ölébe, különösen a Leonicébe, ki nevetett, mikor apró lábait az ő kezére helyezte Minuflis, és akkor, midőn a tűbe cérnát akart fűzni, majd teljes kecsesei és szeretetreméltósággal elhelyezkedve, elkezdett fonni s ez a morgás nála nem az elégületlenséget fejezte ki, mint némelyik testvérénél, hanem a szív háláját. — Íme, Minuflis már megint fon ! — szólt Leonie. Ez pedig annyit jelentett: — Minuflis hálálkodik! Ez a nagyon kedvelt, nagyon kellemes cica csaknem fényűzés tárgya lett, minden közönséges származása mellett is; de nem hiába, mert jelleméhez két oly tulajdonság járult, mely jelentőségét nagyon emelte: a megfigyelő tehetség meg a munkaszeretet. Elgondolta ő azt — hiszen úrnői igen jól nevelték mind erkölcsi, mind társadalmi tekintetben — elgondolta, hogy ő, kinek oly jól folynak a dolgai, jó táplálkozásban részesül, a mellett okos és nem ügyetlen, valami egyéb hivatásának is kell lenni, mint vánkoson heverészni vagy lelki furdalás nélkül költeni el az ebédet, melynek az árát nem ő kereste meg. Neki valamely hivatást kellett betöltenie! De miféle hivatást ? Napokon át ez volt folytonos gondolkozásának a tárgya, a nélkül hogy fejtörésének sikere lett volna. Egyszer, egy éjjel, midőn a holdvilág- szál egyik ablakpárkányon ült, közvetlen közelében gyönge neszt hallott. Ez a gyönge nesz pedig hasonlított könnyed szökkenéshez vagy valamely titokzatos, alig hallható zümmögéshez . . . Lomhán fordította meg a fejét, de egyszerre kimeresztette a szemét... A csodálkozás vagy a meglepetés okozta-e ezt? Valamit vett észre . . . Ugyan mit ? Egérkék futkostak és oly kedvesen, mint meggondolatlanul, alig néhány lépésnyire tőle. Mimális, eme pillanatban valamely szokatlan fölindulást érzett. Nos, emez érzés hatása alatt kinyújtózkodott, meglapult, közeledett az egérke felé, aztán nagyot szökkenve elkapta ezt . . . s megropogtatta . . . Megtalálta hivatást. Fölfedezte az ösvényt, melyen haladnia kell. Különben, legcsekélyebb rokonszenvet sem érzett eme vakmerő népség iránt, mely egészen az ő lakhelyéig közeledni merészelt. Sőt még a gyomra sem áhítozott utána, mert mikor azt mondtuk: Mirflis az egeret megropogtatta, csak afféle szónoki kifejezéssel éltünk, mely alatt egészen ellenkezőt kell érteni. Mert hát ő voltaképen nem ropogtatta össze , csak sülve szerette a vad pecsenyét é s ott hagyta az egeret a kőlapon. Büszke megvetéssel nézett emez apró féregvilágra s azt képzelte, hogy ő ennek a pusztítására van teremtve. A végzetszereségben való ócska hit nagyon kényelmes, de nem megnyugtató! Egy bizonyos úriember igy gondolkozik magában: »Ez a jámbor ember engem untat, semmivé kell tennem !« Ugyan hol van itt a népek biztossága? Tartozunk azonban Minufussel szemben, az igazság kimondásával, hogy ő nem hitt a predestinációban. Hiszen, még oly fiatal volt! Minuflis vadászszá képezte magát; minden reggel véget vetett egy-két egérke életének s vadászati szenvedélyét annál nagyobb buzgalommal táplálta, mert gyakran hallotta úrnőitől, mennyi kárt tesznek az egerek s hogy szeretnék valamennyit kipusztítani. Nos, Mirflis megtalálta a követendő ösvényt ! S a talált ösvényen haladásrá nézve egyértelmű volt a kötelesség betöltésével! S e tekintetben elég alkalom kínálkozott. Most pedig ismerkedjünk meg Minilis körülményeivel, hogy tudomást nyerhessünk arról, miképen töltötte az időt. Nos, megtudjuk, hogy miután vadászati kirándulását végezte, visszatért, hogy elköltse reggelijét a család körében, mely neki, önként érthetőleg, a vadászatot nem róvtaföl hibájául. Mirflis nagyon illemtudó cica volt, csak a lábait tette föl az asztalra, de ajkával soha sem érintette a tálat. Várt türelmesen, mig kiszolgálják s ha a neki szánt adagot elfogyasztotta, bajuszát megtörülgetve, háláját dorombolással fejezte ki. Aztán Leonieval kezdett játszani, összevissza futkosott a szobában, fölugrott egyik bútorról a másikra, mint egy kis eszeveszett, keresztül-kasul a porcelán edények közt, a mamának nagy ijedelmére, ki már azt hitte, valamennyi porcelánja izzó-porrá törik; de Minuflis leugrott, a nélkül hogy valamit eltört volna, a kandallóra, onnan pedig Leonienak a vállára, az egész család nagy kacagása közben. Nyáron Minuflis kifeküdt a verőfényre s ■ édesdeden szundikált, télen meg a kandalló mel — 1178 — * Magyarul: »Kedves vitézlő barátom!« »A ballada és dicső barátunk Jókai látogatása végtelen örömmel tölt el. Legyen szives ezt vele tudatni ; elvárom ma este 5—6 óra közt. Jókai majdan megadandja nekem a szükséges tájékoztató útmutatásokat a megkomponálásra. Adja át egyszersmind hódoló mély tiszteletemet Jókainé úrnőnek, hive Liszt F. Majd két óráig tartott a két nagy szellem eszmecseréje és a tárgynak beható megbeszélése, melynél szerencsés valók, mint tanú, én is jelen lehetni. Jókai érdekesen világította meg költői inspirációjának s intenciójának minden motívumát, melyek a költemény megírásakor vezették, s melynél elégségesnek tartotta az olvasóval csak sejtetni — de biztosan sejtetni, — hogy a ballada tárgya alatt egyenes rámutatás nélkül is nem lehet mást, mint Petőfit s nejét érteni. — Liszt átértette a gyöngéd diskréciót, melynek azonban részéről, bár finom és poetikus, de biztosabb kifejezést adott akkor, mikor a ballada megzenésítésénél az egész művön keresztül vonuló főmotívumul ugyanazt a dallamfrázist használta fel, mely Petőfi szelleméhez címen kiadott szerzeményének alapgondolatát képezi. Amit tehát a szóköltő elhallgatott, arra a zeneköltő hangokkal mutatott rá, így világít két csillag a földön, ha egymással ölelkezik.* Mikor a ballada zenéje elkészült, a csak nem rég oly tragikus halállal kimúlt Táborszky Nándor, Lisztnek rajongásig buzgó magyarországi kiadója, sietett azt díszes kiállításban kettős , magyar és német szöveggel közre adni. A díszpéldányt maga Liszt nyújtotta át Jókainak, kit e célból személyesen fölkeresett, fölkérvén egyszersmind ez alkalommal Jókainét, hogy azt legközelebbi alkalommal az ő mesteri szavalatával mutassa be a magyar közönségnek. — S az alkalom nem sokáig váratott magára. Az akkoron virágzott »írók és Művészek társasága« javára, Liszt élete-zeneestélyt rendezett mindjárt az 1882. év elején a »Hungária«-szálló disztermében s ezt az alkalmat használta fel a ballada első bemutatására Jókainéval, saját zongorakisérete mellett. Az estélyen jelen volt a főváros színe-java s az irodalom, művészet teljes számban. A bemutatást többszörös együttes próba előzte meg, Jókaiék akkori stáció-utcai lakásán. Nekem is mindig jelen kellett lennem e próbákon, mint közvetítőnek a kettő között, hogy a zene és szavalat nyugpontjaira nézve kellően tájékozva legyenek. Nem kis nehézséggel járt e szerepem, mert Lisztnek nem sokat használt a német szöveg, Jókainénak pedig alkalmazkodnia kellett a mester megszokott előadási szeszélyeihez. Valami empirikus kisegítő módszert kellett kieszelni. Abban állapodtunk meg tehát, hogy az előadáskor én a zongora mellett foglalok helyet mint lapfordító. Mint ilyen Lisztet könnyű volt tájékoztatni a bekezdésekre nézve. Egy gyönge karnyomás, s a dolog rendén volt. Nehezebb feladat jutott Jókainénak, ki csak vagy velem szembe állva volt néma jellel tájékozható,, vagy pedig — mint az ily eseteknél rendesen a legbiztosabb expediens — csak a teljes zenei tudásra támaszkodhatott. El kellett tehát térni a szokásos melodrámai szavalat exigenciájától. Egy finom, láthatatlan selyemszál — a kezemben — játszta a szellemi telefon szerepét. Eseményszámba ment akkor a Holt költő szerelmének ez első bemutatása, melynél nem két, hanem három művészet: költészet, szavalat és zene egyesült tökéletes harmónia színvonalán a szellemvilág három oly kimagasló képviselője útján, mint Jókai, Jókainé és Liszt Ferenc. Ez keletkezési története a melodramatikus balladának, melyet Jókai és Liszt dicső nevével kapcsolatban ismer az egész művelt világ, s mely ahányszor csak megjelen a hangversenyek műsorán, arról tesz bizonyságot, hogy az két nagy szellem egybeolvadásának oly tökéletes kifejezése, mely örökké fog fényleni, mint az égboltozat soha el nem múló kettős ragyogó csillagai . . . Id. Ábrányi Kornél.