Fővárosi Lapok 1893. augusztus (210-240. szám)
1893-08-01 / 210. szám
fegyvert, a nők végeznek minden durva munkát, tehát náluk a nők, a férfi szolgálói. Egy Zsinat a középkorban azt a kérdést vette fel: vájjon van-e a nőnek lelke ? Bölcsészekre, költőkre térve, úgy találjuk, hogy az egyik fél angyalnak, a másik fél ördögnek tartja a nőt. Talán mind a két félnek igaza van, de ez még nem meghatározás. A XVIII. században Montesquieu »Törvények szelleme« című művében ezt írja : »A természet, mely a férfiakat erő és ész által különböztette meg, hatalmuk határául csak az ész és az erő határát jelölte ki. A nőknek kellemet adott és azt akarta, hogy ez legyen hatalmuk véghatára.« És e meghatározás komoly figyelmet érdemel, mert a nők életének háromnegyede úgy telik el, hogy vagy még nincsen, vagy már nincs többé kellemük; szerepük tehát e két szóban határozódik : várakozás és sajnálkozás. A spiritualista Rousseau még ennél is tovább megy. A nő kizárólagos rendeltetése, — mondja — hogy tessék a férfinak, kevésbé közvetlen szükség, hogy a férfi is tessék a nőnek: a férfi érdeme hatalmában áll, tetszik csak azért is, mert erős. Méltán kérdezhetnék tőle: hát akik nem erősek, azok sohasem fognak tetszeni? A francia forradalom alatt két kitűnő férfiú , Sieyes és Condorcet sürgetett méltóbb helyet a családban a nők számára, de egy rettenetes szónok , Robespiére teljes erővel küzdött ellenök. Az egyenlőség e nagy apostola szabadsági tervéből nem felejtett ki kevesebbet, mint az emberiség felét! A konzulság alatt maga az első konzul így nyilatkozott az államtanács gyűlésében, a polgári törvénykönyv készítésekor: »Egyetlenegy dolgot ismerek, mely ellenkezik a francia szellemmel és ez az, hogy a nő szabadon tehet mindent, ami neki tetszik.« Tegyünk még egy utolsó lépést. Mit mondott a restauráns korában a régi kormányforma bölcsésze, Ronald? »A férfi és a nő nem egyenlők és sohasem is lehetnek egyenlők! Úgy látszik, megtaláltuk a keresett meghatározást, legalább a múltra nézve. A nagy világűrben számtalan mellékbolygó vagy hold van, melyeknek az a rendeltetésük, hogy az álló csillagok vagy a nagyobb égitestek körül forogjanak és kíséretüket képezzék; ez a szerepe a holdnak földünk körül. Épen így, a múlt idők vélekedése szerint a nő a férfi holdja. Ismerünk csillagot, mint például Jupiter, melynek négy holdja van, ez képe a többnejűségnek. Foglaljuk össze az eddigieket. Minden letűnt század abban a nézetben volt, hogy a nő alárendelt, viszonlagos teremtés. A fiatal leány elsápadt a szája széléig. Megdermedve, ijedten nézett az idegen hölgyre, míg szive halálos félelem közt vergődött. Várjon mi jogon, mi oknál fogva követelte ez a férjes nő e tőle szerelmének ezt az áldozatát ? De mi. . . miért ? — kérdezte meg csukló, tompa hangon. — Mert Darvay Kornél az én szeretőm! — kiáltott az asszony szenvedélyesen, majdnem dicsekedve és közel hajolva a megdöbbent, halálra sápadt leányhoz, majdnem sziszegve vágta oda eléje: — és én nem engedem őt elrabolni tőlem! Nem engedem! — Érti? És ha bármi történik is, ő az enyém marad , csak az enyém. Kegyed le fog mondani róla! Le kell mondania! Feleljen! . . És mikor látta, hogy a fiatal leány szédülő fejét felelet nélkül temeti a tenyerébe, ingerülten kiáltott: — Eh! mit néz olyan mereven maga elé, feleljen, lemond-e róla ? A leány lassan felemelte fakó arcát és két nagy barna szemében kimondhatatlan szenvedés tükröződött. Megfogta az asszony gyűrűs, fehér kezeit és könyörgő hangon susogta : — Oh, asszonyom, mondja, hogy csak tréfált ! hogy csak kegyetlen játékot űz velem. Hisz az lehetetlen, hogy Kornél önt szeresse ! Ugye ? ugye . . . ! No, mondja hát, hogy rossz tréfa az egész! Hisz ez lehetetlen . . . lehetetlen . . . ! — Miért volna lehetetlen ? — kiáltott az, szinte sértődötten. — Hát nem vagyok-e én még elég fiatal és szép ? — De igen . . . igen .. . oh, igen! De, asszonyom, gondolja meg, önnek férje van ! Esdve, könyörögve nézett fel a büszke szép teremtésre, aki gúnyosan mosolygott, mintha azt akarná mondani: — Liba! hisz a férj nem akadály, inkább takaró. — Gondolja meg, kérem, gyermekei vannak ! — Igen, gyermekeim vannak! mondta önérzetes, hideg mosolylyal, és kegyetlenül hozzátette: jöjjön! nézze ezt a kis leányt, nem ismeri fel benne az apját ? Nem hasonlít ő hozzá ? A három éves, szőke kis gyermeket elnyomta az álom és ártatlan, kedves kis arcában mintha csakugyan lenne valami, hasonló ahhoz a férfias, szép archoz, amely egy félóra előtt is még — oh! — olyan drága volt előtte, s melyet most megvetett. A fiatal leány lelkében csodálatos változás ment hirtelenül végbe; megutálta ezt a szép, hadakozó asszonyt, vőlegényét, önönmagát és az egész világot, sőt még ezt a tehetetlen, ártatlan szunynyadó gyermeket is, aki hasonlít ahhoz az álnok emberhez. Undorodva fordult el és kitekintett az ablakon. A nap mindig magasabbra hágott, minden ragyogott, fénylett a meleg májusi verőfényben; pompás vadvirágok ingatták színes fejecskéiket az illatos szellőben; pillangók szálltak, madarak csicseregtek és békés tehéncsordák legelésztek boldog nyugalommal az iratos mezőkön. A fiatal leány mindebből semmit sem látott. Mintha szívének fájdalmas sebe színvakká tette volna testi szemeit is, olyan ólmos, nehéz szürkeség borult mindenre, ahová nézett. Még a könnyű illatos levegő is nyomta, mint a koporsó födél, és mintha e hosszú, kínos óra néhány szomorú keserű tapasztalatokkal megrakott esztendővel tette volna öregebbé, annyira elcsüggedt, stoikus, reményvesztett lett a lelke egyszerre. Hosszas hallgatás után a fiatal asszony oda ment és megérintette az érzéketlen leány karját, és mikor ez hidegen visszatekintett rá, figyelmeztetve mondta: — Még nem ígérte meg, hogy szakít Kornéllal. — Azt hiszem, fölösleges ez az ígéret! — felelt lassan, fagyosan a leány; — az olyan férfiúhoz semmi esetre sem megyek férjhez, akit nem becsülök. És hogy jobban megnyugodjék — tette hozzá véghetetlen keserűséggel — hát ime! — megsemmisítem a köteléket! — és lassan lehúzva ujjáról a vastag aranykarikát, majdnem undorodva hajította azt ki az ablakon. A gyűrű aranyos cikázással hullott bele egy mocsárba. Utána nézett száraz, fénytelen szemekkel. Eltűnt hát, mint szerelmi boldogsága. Belefult a sárba, a piszokba .. . A vonat egyhangú dübörgéssel folytatta útját, míg a leány lehunyta szemeit, hogy aludjék. Vagy talán csak nem akarta látni ezt a zord, kietlen világot. A szép asszony készülődni kezdett. Szeme oda-oda tévedt a sápadt leányarcra, a kékes karikákkal szegett szemekre és talán az ő üres, hiú lelkét is meghatotta az a lemondó végtelen fájdalom, ami a fiatal arc minden vonását elöntötte, mert egy kissé megindult hangon mondta: — Bocsásson meg, ha fájdalmat okoztam; de én szeretem Kornélt és nem akarom elveszteni; el voltam készülve a legvégsőkre is, hogy az esküvőn jelen leszek a templomba és valami botrányt csinálok, de most már erre nincs szükség. Éljen boldogul. Még boldog lesz mással. (Folyt. köv.)* 1701 Elfogadhatja-e a tizenkilencedik század e meghatározást ? Nem fogadhatja el. Kielégithet-e bennünket az eddigi haladás tényleges eredménye ? Nem elégíthet ki. Hangoztatnunk kell Ronalddal szemben, hogy a nő egyenlő a férfival, de ugyanakkor egyszersmind feltétlenül különböző is tőle. Hogy megillető helyére felemeljük, nem az a fődolog, hogy hasonlóvá tegyük a férfival vagyis kivetkőztessük természetéből és engedjük elcsenevészni, hanem az, hogy érvényre segítsük jutni kiválóan női sajátságaikat. Elvünk így fejezhető ki: egyenlőség a különbözőségben és ennek törvényszerűségét és alkalmazhatóságát kísértjük meg kimutatni, ismertetve a nőt: a leány, a hitestárs, az anya és a nő, mint társadalmi lény különböző helyzeteiben. A fiatal leány. Egy ágy van előttünk; kényelmetlen, durva ágy, szegényre, gazdagra, északi és déli népekre egyaránt... a nő vajúdó állapotban van. Mellette áll a nyugtalan férj, a hallgatag orvos, mindenki oda fordítja tekintetét. Hirtelen egy gyönge kiáltás hallatszik, az élet első kiáltása: a gyermek megszületett. Mi az ? Mi az ? — kérdik, »Leány«. E felelet majdnem minden században, majdnem minden népnél vigasztalhatatlan, mondhatnám szégyenteljes helyzetet idézett elő ! Kérdezzenek meg önök még ma bármely parasztot, hogy hány gyermeke van, azt a feleletet fogják nyerni, amit hasonló kérdésemre én kaptam a múltkor: »Oh uram, nekem, nincsenek gyermekeim, nekem sisak leányaim vannak ! És ez a gondolkozás nemcsak egy előítélet és a megvetés kifolyása. A hűbérrendszer és a nemesség családaiban egyedül a fiú tartotta fenn a név és a nemzetség fényét. Sőt még előttünk is, a társadalom egyéb osztályainak családjai előtt is majdnem egyedül a fiúgyermek elégíti ki az atyai szeretet minden kívánalmát. Mint iparosok, arról ábrándozunk, hogy fiaink megkezdett munkánk továbbfejlesztői lesznek. Mint kereskedők, már előre összekötve látjuk nevét a mienkkel, és kevélységgel tölt el az a gondolat, hogy közösen alapítunk egy házat, melyet még el nem ért fényes polcra emel az atya és fia közös igazgatása. Mint munkások,állásunkat hagyjuk rájuk, de rájuk hagyjuk mindnyájan, kivétel nélkül a nevünket, ami nagyon fontos tényező, mert nem szabad azt hinnünk, hogy a név csak a nemesség előtt ér valamit. A legnagyobb homályban élőknek is van nemzetségfájuk: ez a becsületesség nemzetségfája. Leánygyermek mellett mindezen örömökről szó sem lehet, sőt ellenkezőleg temérdek aggodalom születik vele a szülői szívekben. Minden ép érzékű atya újszülött leányát karjaiba véve, jogos aggodalommal kérdezheti: »Mi lesz belőle?« Az élet olyan durva és bizonytalan a leányra nézve! Ha szegény, mennyi nyomor várakozik rá! Mint gazdag, miképen kerülje ki az erkölcsi fájdalmakat. Ha munkájával kell magát fentartania, hogyan biztosítsunk számára kenyérkeresetet a mai társadalomban, melyben a nők az éhenhalástól csak alig menthetik meg magukat ? Hogyan adjuk férjhez, ha nincs hozománya, egy olyan társadalomban, melyben a nő, mint semleges teremtés, semmit sem képviselvén, kénytelen férjét megvásárolni ? Ha férjhez nem megy, hogyan óvjuk meg az elbukástól, a temérdek kísértés között ? És ha elbukott, hogyan emeljük fel olyan társadalmi gondolkozás mellett, mely minden hibát kíméletlenül számban tart ? Azt mondtam az előbb: ha férjhez nem megy . . . Gondolkodtak-e már azokról a sajátos szenvedésekről, melyek a férjhez nem ment leány helyzetéhez vannak kötve ? ! FŐVÁROSI LAPOK. 1893. augusztus hó 1-jével uj előfizetést nyitunk a Fővárosi Lapokra. Előfizetési ár: 1 hóra.........................................1.40 Negyedévre..........................4.— Félévre....................................8.— Az utalványok és pénzes levelek igy címezendők: »A Fővárosi Lapok kiadóhivatalának, Budapest.« fpig?- Nyáron az egész fürdő-idény alatt előfizetőink kívánságára a lapot bárhová utánuk küldjük, még akkor is, ha többször megváltoztatnák tartózkodási helyüket. Kérjük azokat a t. c. vidéki előfizetőket, kiknek előfizetése julius hó végével lejár, hogy az előfizetést mielőbb megújítani szíveskedjenek, nehogy a lap szétküldésében fennakadás történjék. ÚJDONSÁGOK. Budapest, 1893. julius 31. * Napirend, 1893. augusztus 1-én: A miniszterelnök, mint pénzügyminiszter, fogad délután 2 órakor. — A horvát miniszter fogad délelőtt 10—2-ig. — A szinész-egyesület igazgató-tanácsának ülése délután 3 órakor. — Nemzeti múzeum : régiségtár, nyitva d. e. 9—1-ig. Többi tárai megtekinthetők 50 kv belépti dij mellett. — Az 1848/49-dik szabadságharc ereklye-múzeuma, (Károly-körút 3. sz.), reggel 9—1-ig látható. * A főplébánia új oltára. A belvárosi főplébániatemplomban most folyik az uj főoltár fölépítése. Az oltár, melynek terveit Steidl Imre műegyetemi tanár csinálta, ritkítani fogja párját még a külföldön is. Az