Fővárosi Lapok 1894. január (1-31. szám)

1894-01-07 / 7. szám

mint hazánk, a négy folyó szerte, három hegy alatt terülő magyar birodalom, ez a valódi geológiai kert, melyet Szent István szent koronája beföd. Van hegyláncunk, melynek rövid volta mellett is tömérdek a kincse. Éjszaki végében ehető drágakő, sótelep nyújtózik; közép részében a nemes tüzű magyar opál az a bánya-tündér, kinek nyomát a vörös vágási bányász epedve és nem süker nélkül kutatja, hogy bolygó sötét csillagbölcsőnk eme fölül­­mulatlan ragyogványát megillető trónjára helyezze; déli sarkán pedig a borok fejedelmi nedűje, a tokaji forrásozik. Büszke is a Hegyaljára a lábainál lakó zempléni magyar, és csinált mithoszt, hogy vele a tokaji hegykúp születése titkát megfejtse. Diákos a zamata, mert úgy lehet a sárospataki iskola kert­jében termett, de elég csinos arra, hogy mint költői eszmehullám utolsó gyűrűje nyomhagyás nélkül el ne simuljon. E szerint a régi istenek, mikor a mesebeli óriásokkal torzsalkodtak, lekapták az egyik gigász hátáról a púpot és oda vágták a nagy ma­gyar róna szélébe, a­hol a Tisza meg a Bodrog ölelkeznek. És mivel olimposzi eredetű hegy ez, annak miatta terem a púpján olimposzi nektár, melynek csillogó arany csöppjeibe ambra-illatot a szellők szárnya a délibábos alföldi rónákról hoz. Kincses hegy a Magas-Tátra is, emelt völ­gyeiben a nép szájhagyománya szerint rubintok, smaragdok, tündöklő zafírok teremnek, egyszarvú ősállat lakja az örökzöld réteket. Még a XVII. évszázban is sárkányt győznek itt le, mely a Hoch­­waldban, a mai csorbai vasut­állomás környékén garázdálkodott. A Tengerszem tóban csodaszép tündérek törödnek, a rejtélyes piros bóbitások ba­rátságosan kalauzolják az oda tévedt vándort, etetik-itatják, de megcselekszik vele azt is, hogy soha többé haza nem jut. (A magyarországi Kár­pátegyesület évkönyve 1885. 183—184.) A bélai barlangokban a rege mondása szerint vörös opál­köveket lehet szedni, meg piros rubintot; a kar­­bunkulus hasadékba egész gyémánt barlang tor­kollik, melynek szemkápráztató a világossága. A Fehér tónál olyan lazúrkő van, a­melynek egyhar­­mada finom arany. A Békástó közepén a kincskereső, ha át mer csúszni a vízesés alatt és csákányával az előtte álló falat óvatosan kopogtatja annak a legmélyebb részén üregesen kongó hangot hall, s ha ott ma­gának nyílást tör, szeme a legritkább kincsekben gyönyörködhetik; drága köveket talál, azok anyját és 4 karbunkulust. E rege hitelét a Békást­ó keleti szélén bizarr alkotásu szikla támogatja, mely Barát nevet visel és a népmonda szerint elátkozott barát, kinek az a kötelessége, hogy Magyarország ott elsülyedt kincsét őrizze. A Zöldtó fölé kiszögellő sziklát a nép költé­szete karbunkulus toronynyá tette, a mely fényé­vel éjjelenkint az egész vidéket bevilágította. Tün­dérek őrizték, s midőn egykor Thököly fia le akarta onnan a helyéről kedvese számára hozni, a tóba dobták; utána rohant a merész lovag, de a habok­ban lelte halálát, nem jött többé fölszinre sem ő, sem a drágakő. Szepesházy és Thiele (Merkwür­digkeiten des Königreiches Ungern 1825. 1.­94.) azt tudják e karbunkulus felől, hogy sokáig a ho­­monnai Drugeth grófok birtokában volt és család­­juk kihalása után Bécsbe a császári kincstárba került. Nemzeti hőseink közül különösen az óriási erejéről hires Toldi Miklós az, ki rendezi, hányja veti a hegyeket. Ilyen munkája a Czoki hegy meg­­repesztése Nógrád megyében. A népmonda elbeszé­lése szerint Mátyás királyunk utazott egykor arra tündérszép nejével, de megálltak lovai a hegy előtt, épen vissza akart fordulni, mikor oda ugrott az öreg Toldi, és egyetlen fejszecsapással tört rajta keresztül ösvényt. Erre a királytól a legközelebbi két falut: Alsó- és Felső Toldot kapta ajándékul és azok ma is az ő nevét viselik. Ezt a mondát földolgozta Lisznyay Kálmán, a palóc hagyomány versét közli Ipolyi. A Vág folyó fellős részéből Turóc és Tren­­csén megyék határán kimerészkedő margitai szik­lákon sok tutaj leli vesztét A néprege azt tartja, hogy kővé meredt óriás fogai azok, melyek még ma is elrágják a tutajok gúzs kötelékeit, hajdan azonban még veszélyesebben ólálkodtak az emberre; de egy jámbor remete, ki arra­felé a Szent­földre sietett és közeledő tutajáról már jó előre látta, mint emelkedik ki a habokból az óriás feje, hogy lerántsa őt is s imájával kővé merevítette. Az óriás nem eleven ugyan többé, de ott maradt fogai ma is élesek és veszedelmesek. (Ipolyi Arnold: Magyar Mythologia 1854. 117.) Az Alduna medrében a kolumbácsi várral szemben van egy szikla; azt regéli felőle a nép, hogy dunai halász felesége volt az, ki bujában ölte magát a folyóba, mert férje eltaszította magától. Innen van annak Babakai (asszony keserve) neve. Griiselini, a temesi Bánság régi leirója regés ere­detűnek hallotta szintén, de mivel a babakai szót papagainak értette, benne óriási madár megköve­­sült alakját hitte fölismerni. Bővebben foglalkozik vele Pesty Frigyes. (Magyarország helynevei 1888. 27.) Biharban a sólyomkői vár bástyafoka előtt alig 10 lépésnyire magános sziklaszál meredezik, a Leányka-kő­ nevét föntartotta az emlékezet, de a róla szóló rege már feledésbe merült. A bihari visszhangos »Beszélő szikla« kővé változott tündér, kit az oncsászai barlang gonosz varázslója mere­vített meg, mert őt a tündér meghallgatni nem akarta, hanem inkább hajolt egy pásztor fiúhoz. A vers igy mondja: Légy beszélő sziklakő, Mig kedvesed visszajő. Hívjad őt, de hasztalan, A szója légy nyugtalan, Háromszor mond vissza azt, A mely beszéd fölriaszt. Válj kővé, parancsolom. És a föld népe ma is némán emelteti meg kalap­ját, midőn előtte elhalad, hogy fájdalmát jól ne ébressze. A regéci vár előtt álló »kő asszony«-ról azt zengi a népmonda, hogy kővé meredt pórleány az, kit a várur fia csábított el, de a ki karján tar­tott gyermekével együtt változott bánatában kővé, midőn meglátta, hogy a hitehagyott urfi más leány­nyal megy esküvőre. Nem messze van tőle a »vén­­banya-kő« hét testvérével, kik együtt azért kövül­tek meg, mert szőlejükben még úrnapján is dol­gozni mertek, — földjük nem is terem azóta egyebet tüsök és gaznál. Az osztrolukai Kmotra hegy iker­­szikláiról azt őrizte meg Bél Mátyás, hogy az ott férfi és nő kövült emléke, kik annak dacára is bűnösen szeretkeztek, hogy keresztkomaságban vol­tak egymással. A Vág folyó balpartján Biese átél­enében a hricsói várrom kapuja előtt »barátkő« áll; felőle a monda úgy szól, hogy a sasfészek egykor Lahar rabló lovagot uralta. Az utolsó Lahar özvegyét Thurzó Ferenc kérte feleségül, de mivel nem volt már fiatal az asszony, fiává fogadta őt, nem győzte azonban az uj várut fogadott ,anyja halálát várni és félreeső tömlöcbe vetette. Ősz barát jelent meg ekkor és szemére lobbantotta Thurzónak a rut hálátlanságot, mire toronyba záratta az a jóra intő szerzetest, ki másnap reggelre kővé vált és óriási alakot öltve a várkapu előtt foglalt helyet, hogy állandó szemrehányás legyen ott. (Késő Ensel Sán­dor: Helynevek magyarázója 1861. 181.) Más ver­­szió szerint meszes gödörbe vettette a vad Thurzó a barátot. Fogaras vidékén Vajda-Rézse határán van a Rábaköve. Úgy tartja a monda, hogy Brassótól nem messze a Királykőn tündérek laktak és egyi­kük nagyon szép leány volt; a Fekete halmon pe­dig, hol a sziklacsúcs ma is várszerü szögletekben végződik, lakott a fekete királyné, kinek fia bele­szeretett a tündérbe,­­ de mivel az nem viszonozta, elhalt bánatában a fiú. A bánatos anya boszorká­nyos tudományával kővé merevítette a hajadont, kinek magasan fölnyúló alakja Bába köve nevet visel ma is. Bánát és Erdély határán az almási hegység­ben álló kőcsoport egy bányát ábrázol, ki ártatlan menyét üldözte; ugyanott van kővé meredve szív­telen fia egész nyájával együtt. Szintén a bánáti és erdélyi határon áll egy másik kősziklacsoport, kővé vált királynak táncoló egész udvara; a lova­gokat mind a királyleány táncolta halálra, de ő rajta csak a sátán bírt kifogni, miért halálig tán­colva kővé változott a királykisasszony is. A lip­­niki forrás fölött egymásra boruló két kőszikla kővé merevült szeretőpárnak az alakja, — többet nem őrizett meg felölök a néptudat. hang! Százszorosan, ezerszeresen viszhangzik az a hang a Herrier Victor szívében! Az irtózatos csapás, az átküzdött, átszenvedett évek nyomora, a beteg anyáért való aggódás mind, mind elmo­sódnak a múlt felelevenedett bűbájos emlékei előtt e kedves hang hallattára. Hát nem álom, nem lázas vizió, hanem való­ság ? Ott áll előtte eltemetett boldogságának kisértő alakja? Steyer Melinda! . . . Victor agyához kapott s fölugrott a székről__ —­ El innen! Dúlt arcát nem látta meg senki, midőn felug­rott, hogy távozzék. Melinda már nem volt ott; a másik teremben nevetgélt egy testőrtiszt kar­ján, várva a megrendelt keringőt. Viktor visszaesett a székre . . . Valami úgy kacagott belől a szivében, olyan keserűn, olyan fájón......... — Ha, ha! Nem ismert rád! . . . Lázasan játszotta le az előtte kitárt hang­jegyeket . . . — Itt a keringő! Táncolj, mulass! . . . Meg sem ismert! a szőkefürtü, nefelejtsszemű angyal.. Valaha azt mondtad: szeretsz, nem feledsz el soha! Táncolj, mulass szép leány! Nem sejted, hogy a szegény tapeur, kinek most keringőt, négyest paran­csolgatsz, valaha ölelt és csókolt . . . Elvégezte a keringőt. — Szegény jó, beteg anyám! Ha tudnád, milyen fájdalmas munkával keresi fiad az orvos­ságra valót, attól az orvosságtól meghalnál. Fél kezét rajta feledte a zongorán, fájdalom­teli arcát elfordította a táncterem felől, hogy meg ne lássa valahogy azt a szőke fürtös, nefelejts­szemű angyalt, mert megrepedne a szíve. Ki keresne akkor a szegény, beteg öreg asszonynak orvosságra jára kötelezne, szegény jó anyám nagy beteg és én ... . — Sajnálom uram, hogy nem segíthetek önön. .. kis város, inkább fürdőhely, itt nem tanul zongorázni senki ... A hangjegy-füzeteim­ből is alig kél el egy-kettő egész éven át . . . Victor le volt sújtva, szemeit kénytelen volt összehunyorítani, mert érezte, hogy azok ké­nyekkel telnek meg. — Csendesen megfordult, meghajtván magát és már épen ki akart lépni, mikor a kereskedő visszahívta. — Várjon csak uram! . . Most jut eszembe, valami módon tudnék önön segíteni, ha elfogadja. Van itt egy gazdag idegen a családjával, valami báró Steyer, a­ki megbízott, hogy szerezzek szá­mára egy tapeurt, mert hetenkint kétszer estélye­ket ad a villájában. Ha ezt az állást nem tartja rangján alulinak, fogadja el; a báró 20 frankot fizet egy estére. — Rangomon alattinak ? . . A­kinek sem­mije sincs, de van egy szeretett betege, annak nincs rangja, uram! . . Nagyon, nagyon köszönöm a jóságát . . . Mikor kell oda mennem? — Holnap. — Holnap ? csak holnap . . . kérem uram, ne vegye szerénytelenségnek tőlem — elfogyott az orvosság — nem kölcsönözhetne ön nekem holna­pig két francot? — Szívesen uram . . . — Tehát holnap, nagyon köszönöm. Ki az az úr ? . . . —­ Báró Steyer . .. . — Steyer ? . . . És báró ? Biztosan tudja, hogy báró? — Igen . . . Herrier Victor boldogan sietett a gyógy­szertárba és onnan haza . . . Tehát a legnagyobb gondjától megszabadult. Eszébe sem jutott most, milyen kínos, fájdalmas érzés lesz holnap tánc alá zongorázni, mikor a szíve tele van fájdalmas aggodalommal, szomorú­sággal a beteg édes­anyja miatt. . Alig várta a másnapot . . . Remegve gon­dolt az eshetőségre, ha a báró az estélyt elhalasztaná. Eljött a másnap­­ . Victor fölvette egyetlen kopott fekete kabátját, s tudakozódott a báró villája után. — Könnyen rátalál, a legszebb villa a ten­gerparton . . . Becsengetett. Libériás inas szaladt elébe, an­nak elmondta, miért jött. — Már együtt van a társaság, várták önt uram, kissé megkésett. . . Ezzel fölvezette az emeletre s egy kis oldal tápét­ ajtón be egyenesen egy kis fülkébe, mely a nagy táncteremtől csak félig összevont függöny ál­tal volt elválasztva. Ott volt a zongora ... Lám, milyen finnyásak ezek a nagy urak! Még azt sem szeretik, ha mulatságuk eszköze egy terem levegőjét szívja velük­ . De hát végre is igazuk van ! Ők mulatnak, az a szegény zongorázó pedig dolgozik­­ a ke­nyérért. . . Hivrier Victor is örült ennek a berendezés­nek . . . Nem volt szokva ehhez a kenyérkereset­hez . . . Rosszul is esett volna neki a víg arcokat látni, mikor szíve úgy fáj, úgy aggódik az után az egyedül hagyott beteg öreg asszony után ... Jól van ez így elrendezve nagyon! Nem lát senkit s őt sem látja senki. . . A zongorán meg voltak gyújtva a gyertyák, a hangjegy-füzetek egymásra voltak rakva, úgy a mint egyiket a másik után kell játszania .... Egy keringő után félrehuzódik a márvány oszlophoz csatolt függöny s belebben rajta egy szőke fürtös, nefelejts-szemü lány, és oda fordul a tágranyilt szemekkel bámuló zenészhez: — Kérem, uram, játsza még egyszer . . . igen ? Oh ez a hang! Ez a kedves, feledhetetlen valót!* Ezt a jelenetet ábrázolja a Richir képe.

Next