Fővárosi Lapok 1894. január (1-31. szám)

1894-01-07 / 7. szám

— Érti az ördög! — Tudod, hogy Muzslán találtad azt s kér­dezvén, hogy kell-e valakinek, én azt felelem, hogy itt hever már évek óta, mert nagybátyám, akié volt, nem tartja Petőfi versének, mivel nincs bent a költeményei között. Ugyanezen okból hevertettem én is, azt mondom tehát — viheted! úgy de most, hogy Jókai constatálta a kézirat valódisá­gát és annál értékesebb, mert nincs a versei közt, most már a bátyám nagy súlyt helyez rá és tőlem visszaköveteli. — Hát add oda neki! — De ha te Jókainak adtad. — Az enyém volt. — De agyonüt a bátyám! — Ne menj ki hozzá Muzslára. — De akkor ő se jön be Esztergomba és akkor aztán nincs aki fizesse értem a kosztpénzt, mert ő taníttat. — Sajnállak, édesem, de én ugyan nem kérem vissza Jókaitól. Igazítsd el a dolgodat a bátyád­dal, s ha van esze, belátja, hogy Jókaival nem lehet mókázni. Egy ideig nyugtom volt tőlük. Egyszer azon­ban újra meglátogat Elek kollegám: — No te ugyan szépen felültetted Jókait! — mondá. — A bátyám azt mondja, hogy az soha sem volt a Petőfi írása, csak hasonló és most Jókai mistificátió áldozata! — Hát akkor mért követeli a bátyád a kéz­iratot, ha apokrif? — Hisz már nem kell neki. A plébános testvére minap világosította föl, hogy ő Francnói Vilmost, (a Széchenyi-könyvtár akkori őrét,) véle­ményadásra hívta föl és ő ügyes másolásnak mondta az egészet. Most majd Jókai jön zavarba, ha nyilvánossá lesz a dolog! Ez már szeget ütött a fejembe, annál inkább, mert Pesten tett közvetett kérdésemre Kraknói Vilmos tényleg azt felelte, hogy ő nem tartja azt valódinak. Azt még csak a lelkemre vettem volna, hogy Elek barátom bajba jön, de, hogy Jókai hagyassák csalódásban, azt már nem engedhettem. Diákos bölcsességgel levelet írtam tehát a nagy hazafinak és azt hozva föl okul, hogy akitől én vettem, nem volt jogosítva eladni, visszakértem a kéziratot. Vissza is kaptam. Nem volt mellette egy sor sem és a boríték írásán látszik, hogy hara­gudott, aki irta­ írva van ugyanis sietve, a szó vége elhúzva, röviden oda vetve, írva van alizarin tintával, Jókai ismert vonásaival. De hogy is ne haragudott volna, mikor a költemény kézirata bizony csak a Petőfié volt! Felismerte azt maga Várady Antal is (Petőfinek szállásadó barátja), kivel a »Hon« közleménye foly­tán levelezésben állottam s a kinek tulajdonából kallódott el éppen az a példány. Mondanom is fölösleges, hogy Elek pajtás túljárt az én 18 éves eszemen. A Fraknói-féle nyilatkozatot az ő bátyja már évek óta tudta, azért hevertette a kéziratot s most csak azért hozakodtak vele elő, hogy igy kapják vissza tőlem a nekik immár értékesnek látszó iratot. Nagy értéke van Jókai minden kis kézvoná­­sának, de nekem nagyon fáj mégis annak a rám címzett borítéknak minden vonása! Mikor olyan elsietettek, mikor olyan haragosaik! Eddig nem szóltam a dologról, de most már meghalt K. Elek,­­abban a betegségben, melyet a székely-pucs alatt szerzett,) és különben is divattá lett elmondani minden apróságot, mely a magyar írók királyára vonatkozik. Talán megbocsát most már nekem is a nemzeti szeretet nagy ünne­pén — ma! H. Aki Jókaira haragszik. Hát van ilyen is ? . . Van bizony, pedig a keresztneve nem is Pál, hanem Niki. A 9 év előtti követválasztás idejében tör­tént. Komárom megye egyik kerületében F. volt a kormánypárt jelöltje, de megválasztására éppen nem lehetett elmondani, hogy »több mint bizonyos« ! Erősen kétes volt lesz az, és így a párt minden maneuvre-hoz hozzá fogott, hogy híveket szedjen. F. rokona volt Jókainak, ez pedig, amellett hogy a haza és a párt nagy fia, még »közibénk való« is, mert megyénk szülötte. Óriási varázsa volt tehát a nevének s mert ilyenkor sok szabad, a pártvacsora előtt csak szélnek bocsátották azt a hírt, hogy Jókai is »haza« és közénk jön. — No már akkor ott leszünk! — Volt a felelet az egész járásban! A vezetők azonban talán maguk se hitték, hogy Jókai beálljon Bessenyei Ferencznek, és nem a város előkelőségei közül kértek föl szónokokat, hanem a casinó ifjú billiárdozóinak egyikét, — azt is csak úgy mókázva — szól­ta meg a pártelnök, hogy: — Niki öcsém! tedd le a dákót, tanulj valami okos beszédet, te leszel az ünnepi szónok. Niki szörnyen örült a megtiszteltetésnek, ro­hant haza, s csak egy percre szólt be útközben a fiskálisokhoz, hogy: — Akkor is úgy félvállról fog nézni Mici nassám, ha én köszöntöm föl Jókait? — Micsoda? . . Igazán? — Oda való embert szoktak arra felkérni! verte a mellét Miklóska, és eldőleg nézett a kis kegyetlenre. — No, ha ez igaz, akkor holnap — tudja. — — Kezét csókolom! Niki rohant, tanúit, szavalt, poroltatta a disz­­mentét, és másnap már két órával az érkezés előtt teljes díszben kocsizta össze a várost s minden ismerős házhoz beugrott jelenteni, hogy ő lesz es­tére a diszszónok! Jókai persze nem jött. Már ez is nagy csa­pás volt a díszszónokra, s hogy mindenki nevette, szörnyen boszantotta. De mi a bosszúság ahhoz az elemi csapáshoz képest, hogy amikor a fiskálisok Micijével a közeli mulatság egyik négyesére akart foglalkozni, ez aláhigyesztve felelt neki: — Majd akkor, ha Jókait felköszönti ! Rajta maradt ez a szegény finn, s azóta ha névnapra, torra, vagy lakodalomra hívták, mind azzal incselkedtek vele, hogy készüljön ám a szó­noklatra, mert ott lesz Jókai ! E miatt aztán annyira boszankodott már e név hallattára is, hogy messzire futott, ha azt bármily okból kiejtették. Még a nagyságos uradalmi inspektor urat is ösz­­szeszidta minap, hogy ez megkérdezte: hajlandó volna-e részt venni a város részéről Pestre uta­zandó Jókai-küldöttségben? Pedig ez most egész komolyan vette a dol­got és örült volna is, ha Nikit megfogja, mert hiszen ő azon kevesek egyike a mi városunkban, akinek van díszruhája. Tetszik tudni: a kilenc év előtti Jókai-város idejéből maradt meg neki! Futó Ferenc, látta el szíveiket egy percre sem a társaság, a nagy világgal való conventionális érintkezés. Csak néha mélázott el a fiú. Az elvesztett boldogság, a szőke fürtös, nefelejts­ szemű baba­fej, a feledhetlen kedves hang jutott az, eszébe... Ejh! Ki kell azt verni onnan! Ádámot is kiűzte az angyal a paradicsomból, pedig hát tulaj­donképen Éva volt a bűnös... Az apák bűneit hetedíziglen... Ő az első íz... bűnhődni kell! Néha esténkint föl-fölugrott, mintha valami jutott volna az eszébe, aztán megint csak leült, mosolyogva, hogy az anyja észre ne vegye, hogy hiányzik valami. De bizony csak észrevette... Azóta még lázasabban hímzett, varrogatott az öreg asszony, hogy kikeresse gyenge, a sírás­tól még jobban elromlott öreg okulár és szemeivel a mi a fiának hiányzott... Egy este, mikor Victor hazajött, különös mo­solygó képpel fogadta Herrienne asszony... Nem szólt egy szót sem, csak leste a hatást. — Vájjon észreveszi-e mindjárt ? ... A szobácska falánál, a két ágy közé volt állítva egy bérelt pianino. Azt a sok forró csókot, kézcsókot, azt az imádatttal teli tekintetet, a­mivel Victor ezt az örömet meghálálni törekedett, nem lehet leírni... Az első dal után, a­mi a kis szegényes szobában elhangzott, zokogva borultak egymás nyakába. A sors még ezt a csendes, szegényes boldog­ságot is megirigyelte. Egy hideg, téli estén nagyon átfázva jött haza a fiú... Kopottas, vékony volt a téli kabátja, s messze városnegyedből jött haza. Ágyba került. .. Szegény öreg­asszony éjjel virrasztott az ágya mellett, nappal dolgozott, hogy legyen a betegnek orvosságra való. Nagyon nagy beteg volt, napokig önkívületben, félrebeszélt és dalolt. Folyton szerelmes­ dalokat, hogy szegény öreg asszonynak majd meghasadt bele a szíve... Két hónapig tartott a betegsége. Ez alatt nem volt kereső csak egy, a szegény, megtört, ki­merült öreg asszony!... Szinte hihetetlen az az emberfölötti erő, amivel az a vézna, öreg test hitt... Oh dehogy a test! A lélek! A test ki volt merülve végkép, leaszva, összeesve, elfújta volna egy könnyű lehelet! De a lélek erős volt, mint az acél, a szenvedések, fájdalmak kohójában meg­­edzve. . . A lá­badozó beteg napról-napra erősbödött, de olyan volt, mint a repkény, mely gyökereit más élő fába ereszti s elszívja annak az élet nedveit... Mikor utoljára jött Victorhoz az orvos, félrehívta. — Barátom, hála Istennek, ön helyre van állítva, de tudja-e, hogy ez a megmentett élet a megmentője éltébe kerülhet... Hevrierné asszony nagy beteg, a kimerültségtől, a sok varrástól a tüdeje nagyon oda van... Most tavaszra nyílt az idő. Önöknek nem szabad itt maradniok, ebben a szűk, rossz levegőjű szobácskában... Alig két órányira van ide B. kis város a tenger partján, menjenek azonnal oda. Legyenek minél többet a szabadban. Az a levegő mindkettőjöknek igen jót fog tenni!­­— De, édes barátom, hogy menjünk, hiszen ez az én átkozott betegségem minden segélyforrás­tól megfosztott s önnek sem tudom a jóságát más­ként, csak egy forró kézszorítással meghálálni... A fiatal orvos melegen viszonozta a kézszorí­tást, sőt egy bankjegyet is ráerőszakolt Victorra kölcsön fejében. Herrierné csakugyan nagyon oda volt... So­vány, összeaszott melle csakúgy zihált, arca láz­ban égett, s képtelen volt a dologra. Most, hogy fiát megmentve látta, megtört a gyenge testben a lélek­erő... Victor még az­nap elvitte B.-be. A­mint oda értek, Herriernét azonnal ágyba kellett fektetni. Újra kezdődött a szenvedés... Victor épen olyan odaadással ápolta az anyját, mint az őt előbb. Ott ült egész nap, egész éjjel az ágya mellett, s biztatva vigasztalta : — Majd pár nap múlva kipihened magadat, édes jó anyám, aztán kimegyünk a tengerpartra, megerősödöl. Itt a tavasz, a szép verőfényes meleg tavasz, majd meghozza az egészségedet is. Herrierné mosolyogva hallgatta a kedves vi­gasztaló szavakat, felelni nem bírt, mert előfogta a kínos köhögési roham. Victor borzadva vette észre, hogy, az orvos barátja által adott pénz elfogyott. És ő nem képes keresni... Nem hagyhatja itt az anyját, hogy régi állását elfoglalja. Neki itt kell ülni a beteg ágya mellett, nem mehet el a másik, két órára fekvő városba kenyeret, dehogy: orvosságot keresni! Pedig az orvosság drága, fogytán is van, honnan veszi rá a pénzt, ha nem lesz. És csak az képes némileg csillapítani a szegény beteg fájdalmait!... Este­felé elszunyadt, s Victor kiszökött a vá­rosba . . Akárhogy, ha koldulva is, meg kell sze­reznie a beteg számára az orvosságra és levesre valót. Lázas fővel, az izgatottságtól remegő lábak­kal járta össze a kis város utcáit. — Egyszerre egy bolt előtt haladt el. — Valami megkapta a figyelmét: a kirakatban könyvek és hangjegy-füze­tek voltak . . . Zeneműkereskedés! Belépett az üzletbe. Szerényen, csendes, majdnem suttogó hangon szólította meg a pénztárnál ülő férfit: — Uram, én Herrier Victor zenetanár va­gyok a közeli Z.-ből . . Beteg édes­anyám miatt kellett ide jönnöm, — nem ismerek senkit............ minden pénz nélkül vagyok. A kereskedő benyúlt a kasszába valami pénz­darab után. — Köszönöm uram, — nagyobb dolgot ké­rek — ajánljon itt engem valahová, a­hol zongora­leckéket adhatnék . . Higgye el, kimondhatlan há- 63 JTépöltésünk a geológiában.*) 1. Aligha létezik a föld kerekén ország, mely akkora térkeretben a természeti kincsekből annyi értékest vagy legalább érdekest mutathatna föl. *) Ezt az érdekes cikket mutatóul közöljük a Föld­rajzi közleményeit legújabb füzetéből.

Next