Fővárosi Lapok 1894. március (60-89. szám)

1894-03-01 / 60. szám

polgári erény s nemzetiség védangyalai, mely nél­kületek, higyjétek, ki nem rejlik soha vagy nem­sokára elhervad, mert ti vontok minden körül bájt és életet. Ti emelitek egekbe a port s halhatatlan­ságra a halandót!« De nem szabad felednie, asszonyom, hogy maga a társadalom nem egyedül hibás abban, hogy a női ideál banque-routje előtt állunk. Hibás abban a család maga és legfőképen hibásak az anyák. Valami átkos inger szállta meg a mai anyá­kat, hogy leányaikból oly szörnyű igyekezettel akarnak mindenáron nevelni valamit. Ez a valami nem többé ama csendes, családi tűzhely, a­miről Fénelon így nyilatkozott: »a férfi háza egykor a világ, a nő világa a ház legyen.« A modern anyák mintha csak a szocialisták amaz elvére támaszkodnának, hogy minden isten­teremtésének joga van eszének és szivének leg­teljesebb kiképezésére: az örökkévalóság nevében világosságot követelnek a nőknek. Nos hát igen. A mi világunk maga is sürgeti a nők műveltségének fokozását, de nem azért, hogy egykor könyveket­ irjanak, hanem épen azért, hogy tudásukat anyai kötelességüknek, családjuk üdvének, háztartásuk érdekeinek szenteljék,­­ azért, hogy ha esetleg oly szomorú körülmé­nyek közé jutnak, hogy önmaguk fenntartására lesznek utalva, ismereteik alapján valami ke­resetforrást találhassanak. Ma már a gondos anyák minden erővel arra törekszenek, hogy leányaiknak ne csak műveltsé­get, de szakképzettséget is adjanak. Mintha bizony a boldogság abban rejlenék, hogy az így kicsikart keresetképesség legyen a leány útra valója élte pályájára. Mondok erről egy történetet. Ismertem egy úri családot, a­melynek két leánykája közelebb is forrott szívemhez, mert cse­csemő koruktól kezdve figyeltem fejlődésüket s gyakran játszottak vagy szunnyadoztak ölemben. Nagyon különböző természet lakott ezekben a szép, kicsiny gyermekekben. Az egyik — Or­­zsike, — eleven, pufók kis leányka volt, csupa élet, csupa kedély és pajzánság. A másik, az idő­sebbik : Elvira komoly, magába merülő, gondolkozó természet volt, ki órákig elült és hallgatta a mesé­ket, bájos arcát és kifejezésteljes szemeit az elbe­szélő felé fordítva. Elvira nem vett részt azokban a kalan­dokban, a­mikben Örzsike boldogságát találta: a körtefák megmászásában, madárfészkek leve­résében s a fiukkal folytatott nagy ütközetek­ben. Ezért szülei kiváltképen hozzá vonzódtak, míg Örzsikében egy fiú elvesztését sajnálták. Ennek a csintalan kis leánynak az egyéni­sége azonban általában kedveltebb volt, mint nővéréé. Ötletei, furcsa kedvtelései a szemlélőt nem hagyták érintetlenül, míg Elvira ábrándos, kék szemével, halvány arcával inkább részvétet keltett, mintha nem is erre a hideg, erre az érzé­ketlen világra született volna, mintha valami­kor bántaná. Imént a két kicsike még iskolás táskával állt előttem, majd mikor újból viszontláttam őket, már hosszú ruhát viseltek. Ez is olyan elütő mó­don állt rajtuk. A kisebb fejlettebbnek né­zett ki, míg Elvira megtartotta halványságát, arcvonásai még finomabbakká lettek. Anyja dicsekedve mondta, hogy most végzi a preparandiát, hogy kitűnően tanul, hogy jutal­makat nyer s hogy nagy jövőt jósolnak neki. Akkor különös mosolylyal néztem a jó asz­­szony reménykedését. »Nagy jövőt!« — és ugyan milyen lehet az egy magunkfajta leánynál? Én egyátalán csak egyféle jövőjét ismertem a leányoknak : hogy férj­hez mennek és boldogak lesznek. Ezt Orzsike hamarosan el is érte. Neki nem volt kedve a könyvekhez, akárhogyan is fordíroz­­ták szülei taníttatását. Jobb szeretett a házi dol­gok után nézni, csirkéket, galambokat etetni vagy zongorája mellett énekelni azokat a gyújtó, ma­gyar nótákat, a­miktől távol van minden szenti­­mentalizmus. — Mit ? hogy én parasztkölyköket tanítsak egész életemben ? Inkább szakácsnénak megyek, — mondta, mikor őt is a képezdébe akarták fogni. Nővére még be sem végezte tanulmányait, mikor Örzsike már fejkötő alá került. Egy ispán vette el a grófi uradalomból. Csinos, fiatal férfi volt, munkabíró és jellemes. Mikor meglátogattam őket odakinn a pusz­tán, a fáktól árnyalt zöld redőnyös ispáni lakban, az igazi boldogságot ismertem fel mind a kettő arcán. A férj maga szaladt a pincébe bor után, az asszonyka kézen fogva hurcolt meg a kamarában, kertben, majorságban, mialatt annyi elbeszélni valója akadt, hogy szinte magamat képzeltem a társalgás központjának. Pedig hát csak azután láttam, hogy ez a két fiatal gyerek egymásért el­hat s a­mi kivülök fekszik, az voltaképen előttük — semmi. Eszembe jutott Sand György ama mondása, hogy »a nő részére nem létezik más boldogság, mint a szerelem a házasságban.« Teljesen megnyugtatott Örzsike jövője. De hát Elvira, az édes, szelíd leányka, álmodozásáva, ábrándjaival ? — Szegény Elvira! — beszélte nővére. — Csakugyan tanítónő lett, állása is volt már, de nem bírta a nehéz munkát s most azon fárad, hogy magasabb képesítést nyerjen s olyan állást talál­jon, a melyen könnyebben boldogul. Egy év múlva édes­anyjával találkoztam. Dicsekedve említette, hogy leányának a család egyik barátja mily szép állást eszközölt ki s hogy jövője most már biztosítva van. Elvirát értette, mert mindig csak arról beszélt. És mikor megláttam újra a leánykát, önkény­­telenül feltolakodott bennem a kérdés, hogy e mel­lett a biztosított jövő mellett boldoggá is lett-e egyszersmind ? Szegény gyermek­ oda, a távíró­hivatal gé­peinek zakatoló lármájába, nem illenek ábrándok. Bármiként is tiltakozik ellene szívecskéje, a gyer­mekes kacaj, a mesét hallgató bábuk képe nem illik ide többé, ahol az emberek érdekeit kell szol­gálni. Egy van csak itt, az ártatlan gyermeki szív előtt: a magányos, titkos órákon elsírt könyek nyoma a hivatás sejtelmének édes érzelmei fölött, meg azok a könyek, a­miket a szép szemekbe a pálya iránti gyűlölet facsar. És ahányszor találkozom Elvira alakjával, ahányszor megjelenik előttem kedves arca, a­me­lyen fáradtság és szomorú levertség tükröződik, mindig előttem áll a kicsiny virág, a mely bűbájos illattal töltötte be a kicsi kert zugát s átültetve a rengetegbe, elenyészett a nagy fák árnyában, a sziklák között, hol vihar tépte leveleit, nem éltette napsugár s pillanata sem volt, hogy gyönyörre nyílt kelyhe boldogságra hangolta volna szívét. íme, asszonyom, e történet tanúsága megfejti az anyagias korunk erőszakában rejlő gyászos téve­déseket. Petőfi Pangó Pannijával de sok leány mondhatná el, a­kiket a nevelés túlhajtása, a szak­képzettség hajhászata igazi hivatásuktól eltérít: Jaj nekem ! de neked anyám, Te neked még inkább jaj ám ! Téged számoltat meg isten, Mert miattad lettem ilyen. Ne igyekezzék hát leányát a munka műhe­lyébe terelni, hiszen az életküzdelem lemondást jelent, lemondást a boldogságról, szerelemről, ve­zesse inkább oda, ahova vonzalma hozza: a lace­­demoni nők egyszerű otthonába, a szépnek, jónak, nemesnek szeretetébe, a vallásosság útjaira és vé­gül higyje el, hogy ő maga fogja legjobban meg­választani a férfit, arcán a szeretet és nemes erő kifejezésével, akit szeretni fog és aki viszont sze­reti őt. Ez a szeretet nyújtja biztosítékát a jövő erényének a kötelesség teljesítésében, legyen az könnyű vagy nehéz küzdelmek ára. És ha úgy neveli gyermekét, ha ily újra­szemébe csapta a havas esőt, hogy egy percre nem látott semmit, csak a szembejevő házak kivilágí­­tott ablakait. Körülnézett, a küszöbön valami fe­kete tömeget pillantott meg. Közelebb hajolt; egy nagy fekete kendőt látott mozogni. — Ki az, mi az? — kiáltott barátságtalan hangon, mire két gyermeklábacska bontakozott ki nagy nehezen; futásra készültek, de úgy belebo­­nyolultak a nagykendőbe, hogy megbotlottak, s a lábacskák tulajdonosa, egy pici kis leányka, végig esett a küszöbön. A mester nyakánál fogva fölemelte, mint egy kis macskakölyköt s beállitotta a szobába. A gyermek annyira meg volt ijedve, hogy sírni is elfelejtett. A nagykendő fejére volt téve, álla alatt egy görbe hajtűvel összeakasztva, és ke­reken lecsüngött róla, mint egy palást. Nem lát­szottak ki sem karjai, sem lábai. Olyan volt, mint egy kis manó. — Ki vagy te? — kérdé a mester. A gyermek nem felelt. Szájacskája sírásra vonult, de nem mert moccanni. — Na, — mozdult reá a mester, és betette az ajtót. — Hát ki vagy ? Mi kell ? Miért jöttél ? A leányka némán bámult reá nagy, kék szemeivel. — Ejnye, hát néma vagy ? Na felelj szépen, hogy hívnak ? — Simon Rózsika — felel végre halk, vé­kony hangon a gyermek. — Egy?! A mester fölegyenesedik, s hangja még érdesebb lesz. — Ki küldött ide ? — Édes anya — felel a gyermek kissé neki­bátorodva. — Tudtam, tudtam! — kiált dühösen fel a mester. — Koldus népség! Ide küldik a gyerme­ket, hogy lágyítsa meg a vén medve szivét. De hisz fiam-uram, nagyon rosszul számítottál! — Hát aztán mit mondott az anyád ? — Hogy édes­apa nagyon beteg, hogy nagy­anya meghalt, és nagyapa jöjjön hozzánk — re­­begi a gyermek félénken. — Nem megyek! — rivall rá a mester. — Hazugság, komédia az egész ! A gyermek a haragos arctól és kiáltozástól megrémülve hangos sírásra fakad. A mester köz­ben egyszerre megzavarodva áll meg. Ez a rég nem hallott, szokatlan hang teljesen kihozza a sodrából. — Ne bömbölj na! — mordul a gyermekre , de az csak még jobban kezd sírni. A mester megpróbálja türelmesen megvárni, míg elhallgat. Persze, hogy ő unja meg hamarább. — Ugyan szép dolog — dohog magában. — Még a saját unokámat is megríkatom ezzel az én mogorva pofámmal. De hát ne sírj te, hiszen nem eszlek meg! De Rózsikat nem lehet oly könnyen meg­nyugtatni. — Na nesze hát, tömd be a szád — kiált végre a mester türelmetlenül, s egy darab kenye­ret vág neki. A kenyérrel kezében valahogy csak elhallgat Rózsika. A könyek még ott csillognak szemeiben, még szepeg egyet-kettőt, mint egy megriasztott kis madár, de már jókedvűen mosolyog a kenyérre s beleharap apró, fehér fogaival. A mester hosszasan elnézi. A kendő alól kikandikáló szőke hajával, nagy kék szemeivel úgy hasonlít valakihez . . . valakihez, a­kit már régen, régen nem látott. Csakhogy ez az arcocska sápadt és sovány, a nélkülözés lesiz róla, s a ron­gyos kis cipőcskéből kilátszik a meztelen, fehér kis láb. Mintegy gépiesen veszi le Simon mester a gyermekről a kendőt, mely egészen át van ázva, s kiteríti száradni. Aztán csak felülteti egy székre a tűz mellé, hadd pihenjen és melegedjék kissé át. A leányka egészen megbarátkozva nézi szembe az öreget, megdermedt lábacskáit otthono­san nyújtogatja a tűz felé, s jóízűen rágcsálja a kenyeret. A mester csak nézi, nézi, megvárja, míg 506

Next