Fővárosi Lapok 1894. március (60-89. szám)
1894-03-01 / 60. szám
polgári erény s nemzetiség védangyalai, mely nélkületek, higyjétek, ki nem rejlik soha vagy nemsokára elhervad, mert ti vontok minden körül bájt és életet. Ti emelitek egekbe a port s halhatatlanságra a halandót!« De nem szabad felednie, asszonyom, hogy maga a társadalom nem egyedül hibás abban, hogy a női ideál banque-routje előtt állunk. Hibás abban a család maga és legfőképen hibásak az anyák. Valami átkos inger szállta meg a mai anyákat, hogy leányaikból oly szörnyű igyekezettel akarnak mindenáron nevelni valamit. Ez a valami nem többé ama csendes, családi tűzhely, amiről Fénelon így nyilatkozott: »a férfi háza egykor a világ, a nő világa a ház legyen.« A modern anyák mintha csak a szocialisták amaz elvére támaszkodnának, hogy minden istenteremtésének joga van eszének és szivének legteljesebb kiképezésére: az örökkévalóság nevében világosságot követelnek a nőknek. Nos hát igen. A mi világunk maga is sürgeti a nők műveltségének fokozását, de nem azért, hogy egykor könyveket irjanak, hanem épen azért, hogy tudásukat anyai kötelességüknek, családjuk üdvének, háztartásuk érdekeinek szenteljék, azért, hogy ha esetleg oly szomorú körülmények közé jutnak, hogy önmaguk fenntartására lesznek utalva, ismereteik alapján valami keresetforrást találhassanak. Ma már a gondos anyák minden erővel arra törekszenek, hogy leányaiknak ne csak műveltséget, de szakképzettséget is adjanak. Mintha bizony a boldogság abban rejlenék, hogy az így kicsikart keresetképesség legyen a leány útra valója élte pályájára. Mondok erről egy történetet. Ismertem egy úri családot, amelynek két leánykája közelebb is forrott szívemhez, mert csecsemő koruktól kezdve figyeltem fejlődésüket s gyakran játszottak vagy szunnyadoztak ölemben. Nagyon különböző természet lakott ezekben a szép, kicsiny gyermekekben. Az egyik — Orzsike, — eleven, pufók kis leányka volt, csupa élet, csupa kedély és pajzánság. A másik, az idősebbik : Elvira komoly, magába merülő, gondolkozó természet volt, ki órákig elült és hallgatta a meséket, bájos arcát és kifejezésteljes szemeit az elbeszélő felé fordítva. Elvira nem vett részt azokban a kalandokban, amikben Örzsike boldogságát találta: a körtefák megmászásában, madárfészkek leverésében s a fiukkal folytatott nagy ütközetekben. Ezért szülei kiváltképen hozzá vonzódtak, míg Örzsikében egy fiú elvesztését sajnálták. Ennek a csintalan kis leánynak az egyénisége azonban általában kedveltebb volt, mint nővéréé. Ötletei, furcsa kedvtelései a szemlélőt nem hagyták érintetlenül, míg Elvira ábrándos, kék szemével, halvány arcával inkább részvétet keltett, mintha nem is erre a hideg, erre az érzéketlen világra született volna, mintha valamikor bántaná. Imént a két kicsike még iskolás táskával állt előttem, majd mikor újból viszontláttam őket, már hosszú ruhát viseltek. Ez is olyan elütő módon állt rajtuk. A kisebb fejlettebbnek nézett ki, míg Elvira megtartotta halványságát, arcvonásai még finomabbakká lettek. Anyja dicsekedve mondta, hogy most végzi a preparandiát, hogy kitűnően tanul, hogy jutalmakat nyer s hogy nagy jövőt jósolnak neki. Akkor különös mosolylyal néztem a jó aszszony reménykedését. »Nagy jövőt!« — és ugyan milyen lehet az egy magunkfajta leánynál? Én egyátalán csak egyféle jövőjét ismertem a leányoknak : hogy férjhez mennek és boldogak lesznek. Ezt Orzsike hamarosan el is érte. Neki nem volt kedve a könyvekhez, akárhogyan is fordírozták szülei taníttatását. Jobb szeretett a házi dolgok után nézni, csirkéket, galambokat etetni vagy zongorája mellett énekelni azokat a gyújtó, magyar nótákat, amiktől távol van minden szentimentalizmus. — Mit ? hogy én parasztkölyköket tanítsak egész életemben ? Inkább szakácsnénak megyek, — mondta, mikor őt is a képezdébe akarták fogni. Nővére még be sem végezte tanulmányait, mikor Örzsike már fejkötő alá került. Egy ispán vette el a grófi uradalomból. Csinos, fiatal férfi volt, munkabíró és jellemes. Mikor meglátogattam őket odakinn a pusztán, a fáktól árnyalt zöld redőnyös ispáni lakban, az igazi boldogságot ismertem fel mind a kettő arcán. A férj maga szaladt a pincébe bor után, az asszonyka kézen fogva hurcolt meg a kamarában, kertben, majorságban, mialatt annyi elbeszélni valója akadt, hogy szinte magamat képzeltem a társalgás központjának. Pedig hát csak azután láttam, hogy ez a két fiatal gyerek egymásért elhat s ami kivülök fekszik, az voltaképen előttük — semmi. Eszembe jutott Sand György ama mondása, hogy »a nő részére nem létezik más boldogság, mint a szerelem a házasságban.« Teljesen megnyugtatott Örzsike jövője. De hát Elvira, az édes, szelíd leányka, álmodozásáva, ábrándjaival ? — Szegény Elvira! — beszélte nővére. — Csakugyan tanítónő lett, állása is volt már, de nem bírta a nehéz munkát s most azon fárad, hogy magasabb képesítést nyerjen s olyan állást találjon, a melyen könnyebben boldogul. Egy év múlva édesanyjával találkoztam. Dicsekedve említette, hogy leányának a család egyik barátja mily szép állást eszközölt ki s hogy jövője most már biztosítva van. Elvirát értette, mert mindig csak arról beszélt. És mikor megláttam újra a leánykát, önkénytelenül feltolakodott bennem a kérdés, hogy e mellett a biztosított jövő mellett boldoggá is lett-e egyszersmind ? Szegény gyermek oda, a távíróhivatal gépeinek zakatoló lármájába, nem illenek ábrándok. Bármiként is tiltakozik ellene szívecskéje, a gyermekes kacaj, a mesét hallgató bábuk képe nem illik ide többé, ahol az emberek érdekeit kell szolgálni. Egy van csak itt, az ártatlan gyermeki szív előtt: a magányos, titkos órákon elsírt könyek nyoma a hivatás sejtelmének édes érzelmei fölött, meg azok a könyek, amiket a szép szemekbe a pálya iránti gyűlölet facsar. És ahányszor találkozom Elvira alakjával, ahányszor megjelenik előttem kedves arca, amelyen fáradtság és szomorú levertség tükröződik, mindig előttem áll a kicsiny virág, a mely bűbájos illattal töltötte be a kicsi kert zugát s átültetve a rengetegbe, elenyészett a nagy fák árnyában, a sziklák között, hol vihar tépte leveleit, nem éltette napsugár s pillanata sem volt, hogy gyönyörre nyílt kelyhe boldogságra hangolta volna szívét. íme, asszonyom, e történet tanúsága megfejti az anyagias korunk erőszakában rejlő gyászos tévedéseket. Petőfi Pangó Pannijával de sok leány mondhatná el, akiket a nevelés túlhajtása, a szakképzettség hajhászata igazi hivatásuktól eltérít: Jaj nekem ! de neked anyám, Te neked még inkább jaj ám ! Téged számoltat meg isten, Mert miattad lettem ilyen. Ne igyekezzék hát leányát a munka műhelyébe terelni, hiszen az életküzdelem lemondást jelent, lemondást a boldogságról, szerelemről, vezesse inkább oda, ahova vonzalma hozza: a lacedemoni nők egyszerű otthonába, a szépnek, jónak, nemesnek szeretetébe, a vallásosság útjaira és végül higyje el, hogy ő maga fogja legjobban megválasztani a férfit, arcán a szeretet és nemes erő kifejezésével, akit szeretni fog és aki viszont szereti őt. Ez a szeretet nyújtja biztosítékát a jövő erényének a kötelesség teljesítésében, legyen az könnyű vagy nehéz küzdelmek ára. És ha úgy neveli gyermekét, ha ily újraszemébe csapta a havas esőt, hogy egy percre nem látott semmit, csak a szembejevő házak kivilágított ablakait. Körülnézett, a küszöbön valami fekete tömeget pillantott meg. Közelebb hajolt; egy nagy fekete kendőt látott mozogni. — Ki az, mi az? — kiáltott barátságtalan hangon, mire két gyermeklábacska bontakozott ki nagy nehezen; futásra készültek, de úgy belebonyolultak a nagykendőbe, hogy megbotlottak, s a lábacskák tulajdonosa, egy pici kis leányka, végig esett a küszöbön. A mester nyakánál fogva fölemelte, mint egy kis macskakölyköt s beállitotta a szobába. A gyermek annyira meg volt ijedve, hogy sírni is elfelejtett. A nagykendő fejére volt téve, álla alatt egy görbe hajtűvel összeakasztva, és kereken lecsüngött róla, mint egy palást. Nem látszottak ki sem karjai, sem lábai. Olyan volt, mint egy kis manó. — Ki vagy te? — kérdé a mester. A gyermek nem felelt. Szájacskája sírásra vonult, de nem mert moccanni. — Na, — mozdult reá a mester, és betette az ajtót. — Hát ki vagy ? Mi kell ? Miért jöttél ? A leányka némán bámult reá nagy, kék szemeivel. — Ejnye, hát néma vagy ? Na felelj szépen, hogy hívnak ? — Simon Rózsika — felel végre halk, vékony hangon a gyermek. — Egy?! A mester fölegyenesedik, s hangja még érdesebb lesz. — Ki küldött ide ? — Édes anya — felel a gyermek kissé nekibátorodva. — Tudtam, tudtam! — kiált dühösen fel a mester. — Koldus népség! Ide küldik a gyermeket, hogy lágyítsa meg a vén medve szivét. De hisz fiam-uram, nagyon rosszul számítottál! — Hát aztán mit mondott az anyád ? — Hogy édesapa nagyon beteg, hogy nagyanya meghalt, és nagyapa jöjjön hozzánk — rebegi a gyermek félénken. — Nem megyek! — rivall rá a mester. — Hazugság, komédia az egész ! A gyermek a haragos arctól és kiáltozástól megrémülve hangos sírásra fakad. A mester közben egyszerre megzavarodva áll meg. Ez a rég nem hallott, szokatlan hang teljesen kihozza a sodrából. — Ne bömbölj na! — mordul a gyermekre , de az csak még jobban kezd sírni. A mester megpróbálja türelmesen megvárni, míg elhallgat. Persze, hogy ő unja meg hamarább. — Ugyan szép dolog — dohog magában. — Még a saját unokámat is megríkatom ezzel az én mogorva pofámmal. De hát ne sírj te, hiszen nem eszlek meg! De Rózsikat nem lehet oly könnyen megnyugtatni. — Na nesze hát, tömd be a szád — kiált végre a mester türelmetlenül, s egy darab kenyeret vág neki. A kenyérrel kezében valahogy csak elhallgat Rózsika. A könyek még ott csillognak szemeiben, még szepeg egyet-kettőt, mint egy megriasztott kis madár, de már jókedvűen mosolyog a kenyérre s beleharap apró, fehér fogaival. A mester hosszasan elnézi. A kendő alól kikandikáló szőke hajával, nagy kék szemeivel úgy hasonlít valakihez . . . valakihez, akit már régen, régen nem látott. Csakhogy ez az arcocska sápadt és sovány, a nélkülözés lesiz róla, s a rongyos kis cipőcskéből kilátszik a meztelen, fehér kis láb. Mintegy gépiesen veszi le Simon mester a gyermekről a kendőt, mely egészen át van ázva, s kiteríti száradni. Aztán csak felülteti egy székre a tűz mellé, hadd pihenjen és melegedjék kissé át. A leányka egészen megbarátkozva nézi szembe az öreget, megdermedt lábacskáit otthonosan nyújtogatja a tűz felé, s jóízűen rágcsálja a kenyeret. A mester csak nézi, nézi, megvárja, míg 506