Fővárosi Lapok 1894. augusztus (211-240. szám)

1894-08-01 / 211. szám

kapok, Rózát kifizetem nyolc napra s beírom a köny­vébe, hogy: »hú, szorgalmas s különösen nagy úri házhoz szakácsnénak igen ajánlhatom.« Mért ne se­gítsem elő egy különben becsületes, de buta leánynak a szerencséjét ? Hátha nagy úri házaknál úgy szere­tik a pörköltet, hogy elébb a krumpli s utána a hús ? Hétre jár az óra, midőn e sorokat irom, édes Júliám. Mindjárt itt lesznek a gyerekek, a vacsora készül, megvacsorázom én is velek, s a­mint lefeküd­tek, megyek, a­mint fentebb jelzem, az Orfeumba. A hordár ép most hozta meg a jegyet. Az új szürke ruhám kikészítve. Te akartad Julia, jól van, hát me­gyek. Csak abban nem vagyok bizonyos, hogy vájjon a szívednek mégis nem fáj-e, ha engedelmeddel élek ? Hisz magam sem tagadom, a gyermekekkel való ve­­sződés után rám fér egy kevés szórakozás, de viszont meggondolom: te több, mint tíz éve kínlódol a gyere­kekkel, Julia, s még sohasem voltál az Orfeumban?! / r Am te mondod erre, az más. Én nő vagyok, te férfi vagy, Bercikém. Ez igaz, Júliám. Én hát megyek. Mulass jól, Júliám, én is mulatok. Ezerszer csókol a sirig hű Bercik­éd.* NB. Abból a­mit fentebb irék, semmi sem lesz, Julia. Bikkfalviné ismét hazaszállította a gyerekeket a ligetből s kérdezte, hogy nem megyek- e ma este a kioszkba. Ott adott találkát a férjével. de kitelik Pistától, hogy nem jő el. Természetesen, azt mond­tam, hogy én is épen a kioszkba készültem. Ugy­e nem tehettem másként? Ezerszer csókol Berci. A mama kis leánya. Irta: Wessely Manó. A lankasztó kánikulai levegő lomhán feküdte meg a délutáni csöndben pihenő utcákat. A jámbor családapák kigombolt mellénynyel támo­lyogtak a sarki kávéházba, hogy egy forró feketével, egy kis kaláberrel lehűtsék magukat a pipafüstös, fülledt helyiségben. A kerek törzsasztalnál, mely a körülre nyüzsgő kibic­­rajjal óriási méhkaptárhoz hasonlít, egyszerre nagy zenebena támad. Rainer Áron, a gazdag kelmekereskedő, megsokallván a rossz kártyajárást, az elveszített kontrákat, kibicek kotyo­gását, a parthi közepén lecsapta kártyáit, fogta pénzét, pipáját s káromkodást mormogva kifelé tolakodott. — Hohó, brátye! Micsoda eljárás ez ? — kiáltja utána a kövér állatorvos. Rainer Áron visszafordítja halvány, epés arcát, melyen végiggyöngyözik a csillogó verejték és rekedten visszakiált: — Akarjátok tudni ? . . . Kszindlik vagytok ! . . . Az üvegajtó csörömpölve csapódott be utána. Az inas ijedten ejtette ki kezéből az öntöző tölcsért, a segédek, kik fejük alá tett puha kelmékkel édes ebéd utáni álmukat aludták, ész nélkül perdültek le a pultról, mikor forgószélként, lármásan berohant a rettegett főnök. — Ahá, így vagyunk ?! Szégyen, gyalázat! Úgy éljek, nem rosszul adják, pfuj! Elzsebelik a kövér fizetést, megeszik a drága kosztot és alusznak mint a baron Rot­schild ! Pfuj, kszindlik ! . . . A kopasz Löwinger, ki már 14 éve segédeskedik nála, dühös szikrákat szór főnöke felé bozontos szemöldei alól, összeszorítja sovány ökleit, aztán . . . mit tehet egyebet, nagyot nyújtózkodik és ásít egy még nagyobbat. Rainer Áron akkor már az üzlet mellett benyíló szo­bában van. Szúrós, szürke szemeivel dühösen méregeti az ablak mellett kötögető beteges asszonyt, ki fél felemelni rája, lesütött kék szemeit. — Úgy éljek, jó, hogy még legalább te nem alszol, mormogja a férj s csibukját a sarokba dobva, odalép az ablakhoz s felhúzza a függönyt. A félhomályos, hűvös szobába bántan hatol be az éles, forró délutáni napsugár. Az elült légysereg zümmögve két szárnyra, a porszemek szemkápráztató csillogással lebegnek a tikkasztó fény­áradatban. — Ereszd le, Áron, kérlek, sokkal kellemesebb amúgy, — mondá félénken az asszony. — Kellemes, hehe, kellemes! Mondom neked asszony, úgy éljek, te sem tudtál mást egész életedben, mint kelleme­sen lustálkodni, -—- mormogta megvetőleg Rainer Áron, mi­alatt a függöny zsinórját a szegre csavarta. Az asszony nem felelt. Zsebkendőjével megtorló halvány, beesett halántékát, izzadó nyakát s csoszogó léptekkel a bolt felé indult. — Maradj — förmedt rá férje — lábatlankodni akarsz ? Nem­ látod, hogy a gyerek söpör, de ? Persze, te sem tudsz mást, mint beverni és lábatlankodni. — Nem tudtam, hogy söpör, — suttogta az asszony. Finom orrcimpái remegtek, halvány, keskeny ajkait össze­­szok­ta, hogy visszatartsa sírását. — Bár, . . . adná a jó Isten, . . . hogy . . . hogy ne kellene heverni, ... és . . . — Hallgass! Úgy éljek, nem rossz, már megint pityereg. Adná a jó Isten ? —• Nem rossz ! Hát mondja a jó Isten, hogy egy kis fejfájás, egy kis gyomorfájás miatt mindjárt ágyba kell feküdni ? Mindjárt doktort kell hivatni ? Mindjárt patikára kell költeni ? Mindjárt nyögni, mindjárt jajgatni kell ? He ? Nem rossz, so soll, ich leben, nem rossz ! Mondom neked asszony — kiabálta mind rikácsolóbb hangon — mondom neked, te egy kényes teremtés vagy, egy rossz házi­asszony, egy lus­tálkodó, egy pityergő semmi, egy nulla, vagy még annál is kevesebb . . . Az egyre szélesbedő fényár betöltötte immár az egész kis szobát s forróvá tette a levegőt. Szegény halvány asszony érezte, mint hatolnak a rikácsoló hangok izzó tőr­ként agy­velejébe, érezte, hogy egy tüzes, nehéz kéz iszonyúan megforgatja a tőröket, érze, hogy egy másik hideg kéz végig­­simitja hátgerincét és keményen megszorítja dobogó szivét, leejtette kötését, s hang nélkül omlott végig a padlón. Rainer Áron felemelte az eldőlt széket s kinyitván az ablakot, bekiáltotta a kútnál sürgő öreg Zsuzsi cselédet. — Hé Zsuzsi, elájult az asszony! — Jesszus Máriám ! Szentséges atyám ne hagyj el! Már megint agyonkínozta, — sikoltotta Zsuzsi egy vizes vödörrel végigfutván az egész lakáson. A kopasz Löwinger halványan rohant be a kis be­nyílóba s letérdepelvén az ájult asszony mellé, elkezdte mosdatni. — Jesszusom, Máriám, ne hagyj el bennünket! — mormogá a pityergő Zsuzsi — milyen ember, milyen ember! Szegény, áldott, jó ... — Kitakarodik innen maga ! Nem rossz ! Itt bőg, mint a barom ! — förmedt rá a gazda. Az ájult asszony kinyitotta a szemeit. — Köszönöm, Löwinger ! — suttogta vértelen ajakkal. — Köszöni? Hm, nem rossz. Löwinger, mit ácsorog maga itt ? Nem látja, hogy a ténsasszonynak már nincs semmi baja ? Nem látja, hogy az adótiszt úr felesége van a boltban ? Nem látja ... A három kőlépcsőt átugorva, fekete hajú, csillogó szemű leányka perdült a boltba. Kis kosarát letéve, óvatosan odasompolygott az alkuvó Löwinger háta mögé, kövér ka­csáival befogta szemét s nyafogóra változtatott hangon kérdezte : — Kóbica, Bóbica, ki vagyok ? Löwinger átfogta a ruganyos kis termetet és a bolt egyik félreeső zugába vitte. — Ne rugdalózzál, ne nevess, Jolánka — szólt hozzá szomorúan — a mamád beteg, beteg ... Hé, megállj, ne fuss még, ne sírj, ide hallgass! A papád, a te rossz papád, igen rosszul bánik vele. Érted ? A szegény jó mamá­dat kínozza ! Érted ? — Jaj, ereszszen, ereszszen ! — s égő szemekkel ro­hant a benyilóba. A szegény asszony ismét magánkívül feküdt, halvány ajkán piros vércsöpp csillogott. A kis leány rávetette magát és sírva csókolgatta, ébresztgette. — Mamuci, kedves, jó mamuci! Mamucikum, itt va­gyok, nézd, én vagyok itt, a Jolánka . . . — Ne bántsd, aluszik! Hadd aluggyék, jót tesz neki. Gyere ide, te kis ördög, úgy éljek, hehehe, kis ördög vagy.. A fekete kis leány ráemelte izzó szemeit. — Te vagy ördög, papa ! — kiáltotta siró, haragos bangón — te vagy ördög, rossz, rossz, gonosz ördög ! Kino­­zod az angyalt, az én aranyos mamámat . . . Hangja meg-megcsuklott, kicsi öklével megfenyegette apját s ismét ráborult anyjára. — Úgy éljek, — hebegte bajuszát rágva Rainer Áron — nem rossz ! Én kinozom ? Ki kinozza ? Én nem kí­nozom, szegényt. Te kis leány, Jolánkám —- tóditotta pár órára a­mi a templomozásig van. Megszokta, hogy az egyházfi verje ki a fogadóból. Most is már másodszor jön az egyházfi, hogy kötelességére intse. Mindig akad kifogása. Még csak egyet, még csak kettőt harangoztak, még van idő elég. A jegyzőtől, az ő kedves barátjától, kivel most is együtt isznak, nem igen könnyű a megválás. Úgy látszik nagy soruk van elintézni való. — Te Márton — mondja a jegyző hebegő nyelvvel — ha hazudsz, ha engem felültetsz, isten úgyse lelőlek mint a kutyát! — Mondom, hogy neked szántam! — He mit szól hozzá a leány ? — Mit ? .. . Hát semmit. Leány, leány ! Egy­forma az mind, ne félj! Örvend, ha fökötő alá juthat s nem igen ügyeli, hogy ki teszi azt a fejére. — Csak abban lennék biztos, hogy nincs már választottja! — Tud is az arról! Ki se megy az utcára, s mindig olyan szomorú mintha gyászolna. Én mondom, hogy nincs és nincs. — Hát honnan tudod olyan biztosan ? — Honnan ?... te bolond! Tán az apja volnék Juditnak vagy mi? — No, tudod, szó köztünk maradjon, az apa­ságoddal ne nagyon dicsekedj! . . . Tőled bízvást el is rabolhatnák, annyira nem nézel utána! — Azt a tolvajt szeretném látni! — Ha, ha, ha! — nevetett a jegyző — Hét számra itt dőzsölsz a fogadóban! — Hát h­isten! ... te, te .. . pernahajder, ne vesd ezt a szememre, hiszen te se vagy különb! — Én csak éretted jövök ide. — Én is, — felelt a kántor. — Ha nem a Judit apja volnál, feléd se néznék! — Úgy ? . . . Csak érette ? . . . Hát ez a barát­ság ? ... Ne várj, adok én neked leányt! — Na, nő, nem kell mindjárt félre verni a harangot! Mi tűrés tagadás, veszettül tetszik a leányod, öreg! Szívesen tenném jegyzőné asszonynyá, csak azt tudnám, hogy ő is szeretne ebbe a tisztes­ségbe bele­jutni. — Persze, hogy szeretne, hogy ne szeretne! — Beszéltél már vele ? — Minek ? — Minek, minek! Már mégis amondó vagyok Márton, hogy nem jó úton haladsz­! A fehérnép az eféle dologban rettenetes makacs. — Az én leányom olyan, mint a bárány. — Lári­fári! Nem hiszek én neki, gazdag tapasztalataim vannak e téren! Tudod, jobb lenne egyszer okosan beszélni vele. Lásd, ha én neked volnék elmondanám, hogy: ime, ilyen, meg ilyen sze­rencse ért édes leányom, — (itt eléje sorolnám még azokat a jó tulajdonságaimat is, melyek soha sem díszítettek) — s jónak látnám, hogy két kézzel ragadd meg az alkalmat, hogy haszontalan, korhely apádtól megmenekedjél! — Zsiga, azt mondom! .. . — No, no, apósom uram, nem kell olyan meg­­botránkozott arcot csinálni az igazmondáshoz! Négyszem­közt vagyunk s ilyenkor beszélhetünk szivünk szerint! Szeretnék már túl lenni az egészen. A jegyzői lakról lehull a vakolat, elmállott minden, kutyául néz ki az egész, de nem bánom. Addig rendbe nem szedetem, a­míg nem lesz bizonyos e dolog, én úgy se venném hasznát semminek. Csak tudnám, hogy állunk ? — Megtudod nem­sokára. — Mikor ? — Az őszön. Ilyenkor úgy se lakodalmaz senki. Majd uj borra. Akkor aztán hamarosan össze­ütjük a dolgot. Egy szombaton este beállitsz Igmándi urammal. — A bíróval ? — Azzal. — Inkább a poklok ördögével! — Tán az eszed futamoda meg? Külömb embert nem kapsz a faluban. Valóságos násznagyi talentuma van, az nem igen hagyja a boros pohár fenekén az eszét! Ez ellen nem is szólanák én Márton, csak egyéb baj ne volna! Láttam én a­mit láttam, nem vagyok én sült szamár, mint sok apa! . . . — Zsiga, te forgatsz valamit az eszedben. — Persze, hogy forgatok! Úgy forog benne mint a malomkerék bő víz idején. Az a kölyök, a biró uram Miklós fiacskája, aki alig tudja kipödörni a bajuszkáját untalan ott ólálkodik a kerítés mellett. A kántyam ijedve ugrott fel helyéből. — Tán megbolondultál! — Nem, igazat beszélek! — Hazudsz, mint egy kutya ! — Márton! Ha most nem volnál apja Judit­nak, bizony isten nem sajnálnék tőled egy pofont! — Tartsd meg, edd meg, bolond vagy! — Jó, jó ! A­helyett, hogy így pattogsz, jobb lesz, ha többet ülsz otthon és kinyitod a szemed egy kicsit. — De azt nem láttad, hogy odajárna? — Azt nem, csak azt, hogy ott ólálkodik a ház körül . — Úgy? hát akkor még nincsen semmi baj, kerítés van közöttük. Igaz, hogy szemrevaló legény, de paraszt és Juditnak esze van! Minden 1810

Next