Fővárosi Lapok 1895. november (300-329. szám)

1895-11-01 / 300. szám

2778 Magyarország felé, hogy megtanuljon ezután büszke lenni magyar voltára. Csakhogy nem minden szülő képes az ily gyors segélyű radikális kúrára. Hogy a zászlómerénylet elhatározott dolog volt, azt is tudom, a véletlen úgy akarta, hogy az a zsidó kereskedő épen tőlem kérdezze meg tiszta magyar nyelven, melyik az igazi magyar zöld szin­t­elém tartott két darab szövetet. Egyik sem, fele­lém, a sötétebb megközelíti, de nem az. Kérdésemre, hogy mit akar vele, azt felelé: »Rendelve van a városból!« — Magamban csodál­koztam , de nem akartam sokat kérdezősködni s utólag bánom, hogy nem figyeltem meg jobban, mit motyogott a fiatalságról. Ez a félrevezetett, rosszul nevelt fiatalság, meggyőződésből helyesen vélt cselekedni és most a rá szabott büntetést martiriumnak tekinti s dicsőségének tartja. Ők Jellasics-szobra előtt, mint a dynasztia legnagyobb hívének emléke előtt égették el azon rebellis nemzet zászlóját, mely 48-ban a dynasztia ellen feltámadott s a mely mellett akkor Jellasics küzdött. — »Ők a dinasztia hívei, éljen a dinasztia!« — A szobor előtt tartott beszédnek értelme, lé­nyege ez volt. Ezeknek az eszméknek az alapját még 48 előtt ültette el az a titkos bécsi kéz, a­mely el­hitette velük, hogy a császár előtt kedves az, a­ki magyarellenes. És — ki tudja — ha valaki nagyon utána kutatna, nem kereshetne-e fel bizonyos, finom, vé­kony, de erős szálat ma is, mely rá­vezetne erre a titkos összeköttetésre. Jól tudják ott, mennyire gyöngíti a benső háborgás a kifelé fordítandó erőt. Szabadságvágyat, nemzetiséget emlegetnek a szájhősök itt; ha pedig a dolgok mélyére tekint valaki, láthatja, hogy az alap az egyik részen, a koncz hiánya, a másikon a vak szolgalelkűség, a melylyel hiszik, hogy a császárnak tetszik az ő viseletük. A nagy szavakkal csak felénk dobálóz­nak, tőlünk tanultak és majmolnak vele; a tények­kel most is Bécsnek vélnek hízeleghetni. Vak tudatlanságukat pedig legjobban illusz­trálja az, hogy kócsagos kalpaggal, díszmagyar­­ban kevélykedve szentül hiszik: ez az ő saját nemzeti díszruhájuk — és — ebbe öltözve égetik el a magyar zászlót. Zágráb minden egyes polgára, fent és lent egyaránt, a legszegényebb egyesek is, — reszket a gondolatra, hogy a M. A. V. üzlet vezetőségét innen áthelyezhetnék. Nagyon jól tudják, mit ér ez itt nekik. Hisz csak azóta fejlett, épült s ékesedett a város legszebb fele, s terjedt el itt lent, a­mióta magyar vasút és üzletvezetőség van itt. Ez volna rajtuk a legérzékenyebb érvágás. Ha Magyarország bármely vidéki városába, egy ily intézmény, mely annyi pénzt áraszt a la­kosság közé, áthelyeztetnék, 20 év alatt az is minta várossá nőhetné ki magát, s a mi hazánkat emelné, díszítené, s a mi népünk jólléte volna általa elő­mozdítva. Nekünk magyaroknak nincs egyetlen egy ily díszes, szép kis vidéki városunk, mint a minő Zágráb. A vasútiak általában a lehető legcsendeseb­ben viselkedtek s visszavonultak mindentől. Egyet­len egyszer volt alkalmuk egy hatalmasan dörgő éljent kiáltani, a midőn ő felsége a bán kíséreté­ben körül kocsizta a tért, a hol ők épen nagy cso­portban állottak. Erre ő felsége, mint a villamos érintésre, felállt kocsijában, visszanézett és moso­lyogva köszönt. Bizony a mikor a »horvát ki­rályt« éltették, úgy tett, mintha nem is hallaná s nem fogadta a köszöntést. Hogy a vasúti munkások elverték azokat a henczegő fiukat, a­kik négy hölgyet éjnek idején fiakerbe ültettek azért, hogy csöndes szemtanúként ott legyenek, a mikor ők az állomásról a magyar czimert és czimeket leszedik, jól tették, ha elver­ték. Hogy ezek a munkások szervezkedtek s maguk között megállapított két jelszavuk volt, a­melylyel meg tudták értetni egymás közt: mikor, mit tegye­nek, ez igaz. Jelszóra ismerték fel egymást, jel­szóra cselekedtek egyértelműleg; de hogy volt-e e szervezett őrségnek hivatalnok értelmi szerzője és ha volt, ki volt? ezt megállapítani nem lehet. Tény, hogy a verekedésnél hivatalnok jelen nem volt. A munkások őrködtek, mert többször hire járt, hogy a díszleteket fel akarják gyújtani a horvátok. Hogy a négy hölgy azután mit látott, azt, úgy hiszem, ők el nem mondják, de azt sem, hogy ott voltak. Ennek a nagy vasúti testületnek a kebelében igen­is számos, jelentékeny eszű, tehetséges és szak­képzett férfiú van, a­kiket épen azért helyeztek ide, mert olyanok, — és mert nagyon is kellenek, — és épen itt kellenek! Sőt ép a legjobb magyar családi neveket találhatjuk közöttük még eléggé kedvező magán­vagyoni helyzet mellett is. Termé­szetes, hogy mint mindenütt, itt is vannak olyanok is, a­kik csak­is fizetésükre szorítkozhatnak, azért még mindig igen derék és kifogástalan emberek lehetnek.­Sok a gyermektelen család, de legalább ezek meg vannak kímérve attól a fájdalmas tapasz­talattól, hogy saját gyermekük szégyenelje ne agyar voltát. Végül pedig azt gondolom, nem kellene a zágrábi dolgokból nagyobb zajt csinálni, mintha az épen otthon, valamely tót, pánszláv faluban történt volna, mert hisz így magunk neveljük őket nagyra önmaguk előtt, a mi kárunkra. ____________FŐVÁROSI LAPOK___________ 1895. november 1. Péntek.­­ ___________________ ták volna, úgy tolult arra a nép. Az udvari csend­őrök nem győzték hátrább szoritgatni őket; ez a rendcsinálás sehogy sem tetszett a bánffy-hunyadi rátartós népnek és csak morogva hátrált egy egy lépést, hogy aztán nyomban kettőt nyomuljon előre. Egyszer érkezett a király — (Ni, ni! Hát nincs a csóvába ?) észrevette, hogy mily buzgósággal zak­latják a népet és intett hogy­ hagyják szabadjára. Erre egy jómódú gazda odakiált a csendőrre: — Látja, hogy van magánál nagyobb ur is. A hegyekről sűrű füstgomolyok szállnak a fényes boltozat felé és szakadatlan tompa bömbölés ve­gyül az éles puskaropogás közé. Egy falut már el­foglalt az ellenség, a tájat harczszaj tölti be. Lent a völgyben futárok száguldoznak, néhány ágyút vágtatva visznek keresztül a tarlókon; frissen hányt sánczokból puskacsövek villognak és távo­labb a zöldbársonyos pázsithoz lapulva leskődnek a katonák. A tüzelés egyre sűrűbb — már sűrűbb nem is lehet — rohanó (vagy futó ?) csapatok után a betegszállító vereskeresztes kocsik vágtatnak, telve nem igazi sebesültekkel és a nép nagyon sajnálja őket! Egyszerre csak egy baka hanyatvágódik s minden tagja megmerevülve terül el a tarlón. A katonaorvos nyomban mellette terem, egy pár tiszt is föléje hajol, aztán a pompásan felszerelt tábori gyógyszertárból előszednek minden kigondolható­t és buzgón ápolják az elesett bakát. De úgy lát­szik már késő, négyen felkapják és eltűnnek vele. És a baka az­nap est­e felé így n­esél az érdeklődő háziaknak : — Hej! ha úgy ápoltak volna, mikor igazán beteg voltam, s kértem, mint a jó istent, hogy adjanak valami orvosságot . . . igaz, akkor nem parancsolatból volt a bajom s igy el sem is hitték azt; de most — legyen hála a jó istennek — még meg is dicsértek, azt mondták, hogy elég jól csináltam. Tízszer megcsinálnám én ezt akár min­den órában, ha a végén olyan jó féle pálinkát töltenének a számba ... bizony isten attól még akkor is meggyógyultam volna, mikor igazán beteg voltam! III. És mikor künn a csatatéren ápolták az egész­séges katonát, benn a kis városban halállal vívódott egy fiatal hadnagy. Az utósó gyakorlatra nem me­hetett ki, azt már a legnagyobb Hadúr előtt végzi! A­z utczán esett össze, bevitték egy uricsaládhoz, a­hol gyöngéden ápolták; s mikor kínjai pár perczre csilapodtak, mintegy mentegetőzve mondta, hogy félre jött; nem volt már jól az induláskor sem; de hát nem hisznek az embernek, ez már így van a katonáknál. — Én sem hittem egyszer egy szegény baká­nak ... de hogy is lehettem olyan szívtelen! Sze­gény, mennyit szenvedhetett! . . . Oh, ha nem kel­lene meghalnom, rendre járnék minden tisztet és összetett kezekkel rimánkodnám, hogy bánjanak embermódra, emberi érzéssel a szegény bakával. Megmondanám, hogy inkább csalja meg őket tíz, vagy száz szimuláns, mintsem kínozzanak egy iga­zán szenvedőt! Borzasztó, borzasztó az! De én már nem tehetek senkiért semmit... nekem is: lefújnak mindjárt! — Dehogy, dehogy! Hiszen jobban lesz, már­is jobban van — vigasztalták. — Vájjon, vájjon jobban vagyok? Nem, nem gyógyulok én meg soha! — De azért az élet vágya felcsillámlott üvegesedő tekintetében és sza­kadozottan tovább beszélt: — Most lettem volna boldog, nagyon bol­dog . . . eddig ellenezték az egybekelésünket . . . most már beleegyeztek ... de mennyit küzdöttem, szenvedtem idáig! .. . Czifra nymorúság a vagyon nélkül való katona élete .. . magunk is szenve­dünk, azért szenvedtetjük a szegény bakát is . . . nemesebbnek kellene lenni ... os én már tudom — de későn tudom . .. nem lehet jóvá tenni semmit... pedig mint nyugodt, boldog ember­be más életet élnék! Igen, most nagy boldogság várna rám . . . imádom a kedves kis menyasszonyomat ... a had­gyakorlatok után lett volna a menyegzőnk ... de már vége . . . vége . .. És vége felé járt a csata is; az erős gyors tüzeléstől rezegtek az ablakok; köröskörül a kék zománczó hegyek úgy füstölögtek a lőportól, mint éppen ma az őszi ködtől. Egyszer csak megszűnt az ágyúzás: erős trombita hang töltötte be a tá­jat. — Lefújtak. És éppen akkor fújtak le a sze­gény fiatal hadnagynak is. Menyasszonya nevét kiáltotta s szerelmes szive utolsót dobbant: meg­vívta a legnagyobb csatát. BELFÖLD. Agliardi nunczius menesztése? Megy-e­ Agliardi nunczius bíborosnak, azaz megy-e.­­Bécsből: ez a kérdés nem kis izgalommal foglal­koztatja a politikai köröket. Úgy látszik, hogy a külügyminisztérium nem a legszívesebben látja a bécsi nuncziatura jelenlegi fejét, viszont a vatikán nem nagy hajlandóságot mutat arra, hogy őt on­nan elszólítsa. Erről a vitás ügyről most a »P. N.«-­­nak következőket jelentik: Azokat az újsághíreket, a­melyek szerint gróf Goluchowski külügyminiszter a diplomácziai viszonyok megszakításával fenyegette a Vatikánt, mint jó helyről tudjuk, maga a bécsi nuncziatura közölte a lapokkal. Ennek a diplomácziai furfangnak, a­melyet már ismertettünk, egyenesen az volt a czélja, hogy Agliardi a külügyi hivataltól hivatalos vagy félhivatalos­­ dementit csikarhasson ki. Ez a lesett hivatalos vagy félhivatalos czáfolat azonban elmaradt, a­mi bizonyára igen jellemző Agliardinak a külügyi hivatallal szemben való helyzetére. Agliardi nagyon jól tudta, hogy kiröpí­­tett hírével túloz, de hiszen túlozni akart is, hogy ép­pen ezzel a túlzással erőszakolja ki a dementit. Ezt a czáfolatot azután Rómában bemutatva, pozíc­ióját meg­szilárdíthatta volna és helyén maradhatott volna. Arra pedig, hogy minden körülmény közt itt maradjon, az­ ide való klerikális és feudális arisztokrata körök biztat­ják. A külügyminiszter azonban megmarad régi­­álláspontján, s noha nem notifikálta a Vatikán­nak, hogy Revertera addig nem tér vissza római állására, a­míg Agliardi Bécsben van, faktum, hogy addig gróf Reverterát nem küldi vissza Rómába. Igaz továbbá az is, hogy a külügyi hivatal, a­hol csak lehet, ignorálja és negligálja a nuncziust, szóval érez­teti vele, hogy nem kíván vele semmi érintkezésben lenni. A Vatikán. hir szerint arra gondol, hogy helyébe a lisszaboni nuncziust küldje Bécsbe, a­kinek sikerült Portugált a Kvi­inállal összeveszíteni, de ezt az utódot a külügyi hivatal semmi szín alatt sem fogja el­fogadni. A »N. A.« egy munkatársa különben meginter­­viewálta Agliardit, és megkérdezte tőle, hogy iga­

Next