Fővárosi Lapok 1895. november (300-329. szám)
1895-11-01 / 300. szám
2778 Magyarország felé, hogy megtanuljon ezután büszke lenni magyar voltára. Csakhogy nem minden szülő képes az ily gyors segélyű radikális kúrára. Hogy a zászlómerénylet elhatározott dolog volt, azt is tudom, a véletlen úgy akarta, hogy az a zsidó kereskedő épen tőlem kérdezze meg tiszta magyar nyelven, melyik az igazi magyar zöld szintelém tartott két darab szövetet. Egyik sem, felelém, a sötétebb megközelíti, de nem az. Kérdésemre, hogy mit akar vele, azt felelé: »Rendelve van a városból!« — Magamban csodálkoztam , de nem akartam sokat kérdezősködni s utólag bánom, hogy nem figyeltem meg jobban, mit motyogott a fiatalságról. Ez a félrevezetett, rosszul nevelt fiatalság, meggyőződésből helyesen vélt cselekedni és most a rá szabott büntetést martiriumnak tekinti s dicsőségének tartja. Ők Jellasics-szobra előtt, mint a dynasztia legnagyobb hívének emléke előtt égették el azon rebellis nemzet zászlóját, mely 48-ban a dynasztia ellen feltámadott s a mely mellett akkor Jellasics küzdött. — »Ők a dinasztia hívei, éljen a dinasztia!« — A szobor előtt tartott beszédnek értelme, lényege ez volt. Ezeknek az eszméknek az alapját még 48 előtt ültette el az a titkos bécsi kéz, amely elhitette velük, hogy a császár előtt kedves az, aki magyarellenes. És — ki tudja — ha valaki nagyon utána kutatna, nem kereshetne-e fel bizonyos, finom, vékony, de erős szálat ma is, mely rávezetne erre a titkos összeköttetésre. Jól tudják ott, mennyire gyöngíti a benső háborgás a kifelé fordítandó erőt. Szabadságvágyat, nemzetiséget emlegetnek a szájhősök itt; ha pedig a dolgok mélyére tekint valaki, láthatja, hogy az alap az egyik részen, a koncz hiánya, a másikon a vak szolgalelkűség, a melylyel hiszik, hogy a császárnak tetszik az ő viseletük. A nagy szavakkal csak felénk dobálóznak, tőlünk tanultak és majmolnak vele; a tényekkel most is Bécsnek vélnek hízeleghetni. Vak tudatlanságukat pedig legjobban illusztrálja az, hogy kócsagos kalpaggal, díszmagyarban kevélykedve szentül hiszik: ez az ő saját nemzeti díszruhájuk — és — ebbe öltözve égetik el a magyar zászlót. Zágráb minden egyes polgára, fent és lent egyaránt, a legszegényebb egyesek is, — reszket a gondolatra, hogy a M. A. V. üzlet vezetőségét innen áthelyezhetnék. Nagyon jól tudják, mit ér ez itt nekik. Hisz csak azóta fejlett, épült s ékesedett a város legszebb fele, s terjedt el itt lent, amióta magyar vasút és üzletvezetőség van itt. Ez volna rajtuk a legérzékenyebb érvágás. Ha Magyarország bármely vidéki városába, egy ily intézmény, mely annyi pénzt áraszt a lakosság közé, áthelyeztetnék, 20 év alatt az is minta várossá nőhetné ki magát, s a mi hazánkat emelné, díszítené, s a mi népünk jólléte volna általa előmozdítva. Nekünk magyaroknak nincs egyetlen egy ily díszes, szép kis vidéki városunk, mint a minő Zágráb. A vasútiak általában a lehető legcsendesebben viselkedtek s visszavonultak mindentől. Egyetlen egyszer volt alkalmuk egy hatalmasan dörgő éljent kiáltani, a midőn ő felsége a bán kíséretében körül kocsizta a tért, a hol ők épen nagy csoportban állottak. Erre ő felsége, mint a villamos érintésre, felállt kocsijában, visszanézett és mosolyogva köszönt. Bizony a mikor a »horvát királyt« éltették, úgy tett, mintha nem is hallaná s nem fogadta a köszöntést. Hogy a vasúti munkások elverték azokat a henczegő fiukat, akik négy hölgyet éjnek idején fiakerbe ültettek azért, hogy csöndes szemtanúként ott legyenek, a mikor ők az állomásról a magyar czimert és czimeket leszedik, jól tették, ha elverték. Hogy ezek a munkások szervezkedtek s maguk között megállapított két jelszavuk volt, amelylyel meg tudták értetni egymás közt: mikor, mit tegyenek, ez igaz. Jelszóra ismerték fel egymást, jelszóra cselekedtek egyértelműleg; de hogy volt-e e szervezett őrségnek hivatalnok értelmi szerzője és ha volt, ki volt? ezt megállapítani nem lehet. Tény, hogy a verekedésnél hivatalnok jelen nem volt. A munkások őrködtek, mert többször hire járt, hogy a díszleteket fel akarják gyújtani a horvátok. Hogy a négy hölgy azután mit látott, azt, úgy hiszem, ők el nem mondják, de azt sem, hogy ott voltak. Ennek a nagy vasúti testületnek a kebelében igenis számos, jelentékeny eszű, tehetséges és szakképzett férfiú van, akiket épen azért helyeztek ide, mert olyanok, — és mert nagyon is kellenek, — és épen itt kellenek! Sőt ép a legjobb magyar családi neveket találhatjuk közöttük még eléggé kedvező magánvagyoni helyzet mellett is. Természetes, hogy mint mindenütt, itt is vannak olyanok is, akik csakis fizetésükre szorítkozhatnak, azért még mindig igen derék és kifogástalan emberek lehetnek.Sok a gyermektelen család, de legalább ezek meg vannak kímérve attól a fájdalmas tapasztalattól, hogy saját gyermekük szégyenelje ne agyar voltát. Végül pedig azt gondolom, nem kellene a zágrábi dolgokból nagyobb zajt csinálni, mintha az épen otthon, valamely tót, pánszláv faluban történt volna, mert hisz így magunk neveljük őket nagyra önmaguk előtt, a mi kárunkra. ____________FŐVÁROSI LAPOK___________ 1895. november 1. Péntek. ___________________ ták volna, úgy tolult arra a nép. Az udvari csendőrök nem győzték hátrább szoritgatni őket; ez a rendcsinálás sehogy sem tetszett a bánffy-hunyadi rátartós népnek és csak morogva hátrált egy egy lépést, hogy aztán nyomban kettőt nyomuljon előre. Egyszer érkezett a király — (Ni, ni! Hát nincs a csóvába ?) észrevette, hogy mily buzgósággal zaklatják a népet és intett hogy hagyják szabadjára. Erre egy jómódú gazda odakiált a csendőrre: — Látja, hogy van magánál nagyobb ur is. A hegyekről sűrű füstgomolyok szállnak a fényes boltozat felé és szakadatlan tompa bömbölés vegyül az éles puskaropogás közé. Egy falut már elfoglalt az ellenség, a tájat harczszaj tölti be. Lent a völgyben futárok száguldoznak, néhány ágyút vágtatva visznek keresztül a tarlókon; frissen hányt sánczokból puskacsövek villognak és távolabb a zöldbársonyos pázsithoz lapulva leskődnek a katonák. A tüzelés egyre sűrűbb — már sűrűbb nem is lehet — rohanó (vagy futó ?) csapatok után a betegszállító vereskeresztes kocsik vágtatnak, telve nem igazi sebesültekkel és a nép nagyon sajnálja őket! Egyszerre csak egy baka hanyatvágódik s minden tagja megmerevülve terül el a tarlón. A katonaorvos nyomban mellette terem, egy pár tiszt is föléje hajol, aztán a pompásan felszerelt tábori gyógyszertárból előszednek minden kigondolhatót és buzgón ápolják az elesett bakát. De úgy látszik már késő, négyen felkapják és eltűnnek vele. És a baka aznap este felé így nesél az érdeklődő háziaknak : — Hej! ha úgy ápoltak volna, mikor igazán beteg voltam, s kértem, mint a jó istent, hogy adjanak valami orvosságot . . . igaz, akkor nem parancsolatból volt a bajom s igy el sem is hitték azt; de most — legyen hála a jó istennek — még meg is dicsértek, azt mondták, hogy elég jól csináltam. Tízszer megcsinálnám én ezt akár minden órában, ha a végén olyan jó féle pálinkát töltenének a számba ... bizony isten attól még akkor is meggyógyultam volna, mikor igazán beteg voltam! III. És mikor künn a csatatéren ápolták az egészséges katonát, benn a kis városban halállal vívódott egy fiatal hadnagy. Az utósó gyakorlatra nem mehetett ki, azt már a legnagyobb Hadúr előtt végzi! Az utczán esett össze, bevitték egy uricsaládhoz, ahol gyöngéden ápolták; s mikor kínjai pár perczre csilapodtak, mintegy mentegetőzve mondta, hogy félre jött; nem volt már jól az induláskor sem; de hát nem hisznek az embernek, ez már így van a katonáknál. — Én sem hittem egyszer egy szegény bakának ... de hogy is lehettem olyan szívtelen! Szegény, mennyit szenvedhetett! . . . Oh, ha nem kellene meghalnom, rendre járnék minden tisztet és összetett kezekkel rimánkodnám, hogy bánjanak embermódra, emberi érzéssel a szegény bakával. Megmondanám, hogy inkább csalja meg őket tíz, vagy száz szimuláns, mintsem kínozzanak egy igazán szenvedőt! Borzasztó, borzasztó az! De én már nem tehetek senkiért semmit... nekem is: lefújnak mindjárt! — Dehogy, dehogy! Hiszen jobban lesz, máris jobban van — vigasztalták. — Vájjon, vájjon jobban vagyok? Nem, nem gyógyulok én meg soha! — De azért az élet vágya felcsillámlott üvegesedő tekintetében és szakadozottan tovább beszélt: — Most lettem volna boldog, nagyon boldog . . . eddig ellenezték az egybekelésünket . . . most már beleegyeztek ... de mennyit küzdöttem, szenvedtem idáig! .. . Czifra nymorúság a vagyon nélkül való katona élete .. . magunk is szenvedünk, azért szenvedtetjük a szegény bakát is . . . nemesebbnek kellene lenni ... os én már tudom — de későn tudom . .. nem lehet jóvá tenni semmit... pedig mint nyugodt, boldog emberbe más életet élnék! Igen, most nagy boldogság várna rám . . . imádom a kedves kis menyasszonyomat ... a hadgyakorlatok után lett volna a menyegzőnk ... de már vége . . . vége . .. És vége felé járt a csata is; az erős gyors tüzeléstől rezegtek az ablakok; köröskörül a kék zománczó hegyek úgy füstölögtek a lőportól, mint éppen ma az őszi ködtől. Egyszer csak megszűnt az ágyúzás: erős trombita hang töltötte be a tájat. — Lefújtak. És éppen akkor fújtak le a szegény fiatal hadnagynak is. Menyasszonya nevét kiáltotta s szerelmes szive utolsót dobbant: megvívta a legnagyobb csatát. BELFÖLD. Agliardi nunczius menesztése? Megy-e Agliardi nunczius bíborosnak, azaz megy-e.Bécsből: ez a kérdés nem kis izgalommal foglalkoztatja a politikai köröket. Úgy látszik, hogy a külügyminisztérium nem a legszívesebben látja a bécsi nuncziatura jelenlegi fejét, viszont a vatikán nem nagy hajlandóságot mutat arra, hogy őt onnan elszólítsa. Erről a vitás ügyről most a »P. N.«-nak következőket jelentik: Azokat az újsághíreket, amelyek szerint gróf Goluchowski külügyminiszter a diplomácziai viszonyok megszakításával fenyegette a Vatikánt, mint jó helyről tudjuk, maga a bécsi nuncziatura közölte a lapokkal. Ennek a diplomácziai furfangnak, amelyet már ismertettünk, egyenesen az volt a czélja, hogy Agliardi a külügyi hivataltól hivatalos vagy félhivatalos dementit csikarhasson ki. Ez a lesett hivatalos vagy félhivatalos czáfolat azonban elmaradt, ami bizonyára igen jellemző Agliardinak a külügyi hivatallal szemben való helyzetére. Agliardi nagyon jól tudta, hogy kiröpített hírével túloz, de hiszen túlozni akart is, hogy éppen ezzel a túlzással erőszakolja ki a dementit. Ezt a czáfolatot azután Rómában bemutatva, pozícióját megszilárdíthatta volna és helyén maradhatott volna. Arra pedig, hogy minden körülmény közt itt maradjon, az ide való klerikális és feudális arisztokrata körök biztatják. A külügyminiszter azonban megmarad régiálláspontján, s noha nem notifikálta a Vatikánnak, hogy Revertera addig nem tér vissza római állására, amíg Agliardi Bécsben van, faktum, hogy addig gróf Reverterát nem küldi vissza Rómába. Igaz továbbá az is, hogy a külügyi hivatal, ahol csak lehet, ignorálja és negligálja a nuncziust, szóval érezteti vele, hogy nem kíván vele semmi érintkezésben lenni. A Vatikán. hir szerint arra gondol, hogy helyébe a lisszaboni nuncziust küldje Bécsbe, akinek sikerült Portugált a Kviinállal összeveszíteni, de ezt az utódot a külügyi hivatal semmi szín alatt sem fogja elfogadni. A »N. A.« egy munkatársa különben meginterviewálta Agliardit, és megkérdezte tőle, hogy iga