Fővárosi Lapok, 1897. február (34. évfolyam, 32-59. szám)

1897-02-01 / 32. szám

32. szám. XXXIV. évfolyam. 1897. Hétfő, február 1. Egész évre 14 fit,félévre 7 írt,ez évre 3 fit 50 kr.,sgy hóra 1 írt 20. Megjelenik mindennap, n­étfőn és ünnep után is, í­gyek szám­ára, melyben 4 kr., vidéken 5 kr. Felelős szerkesztő és laptulajdonos . PORZSOLT K­Á­L­M­­.­N. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL. Ferencziek-tere 4. szám. Előfizetések és hirdetések fölvétetnek a kiadóhivatalban. A magyar liturgia kér­déséhez. Budapest, jan. 31. A magyar liturgia tegnap került először szóba a képviselőházban s a kultuszminisz­teri tárcza költségvetésénél talán ismét akad valaki a képviselők között, a­ki a magyar­­görög-katholikusok kívánságait a kormány figyelmébe fogja ajánlani. Nehogy a magy­ar görög-katholikusok­­nak a magyar rítusra törekvését valaki akár a parlamentben, akár a nagy­közön­ség körében félre­értse, mint a­ki a dol­gokat meglehetős alapossággal ismerem, kimondhatom, hogy Magyarországon nin­csen egyetlen görög-katholikus, a­ki a ma­gyar liturgia behozatalának eszméjét a skizmával csak gondolatban is kapcsolatba hozná. Ha emlékezetem nem csal, 1870-ben tör­tént, hogy az akkori munkácsi püspök, Pankovics, egy nagy gyülekezet előtt ki­mondta, hogy a görög egyesültek »nem görög­ katholikusok, hanem görög szertar­­tású római katholikusok.« így jelezte a dogmák és az egyházi kormányzat egységét. Sokan rossz néven vették ezt akkor, a­mi­kor még élénk emlékezetben voltak az istenben boldogult Bach-Schmerling-Pálffy­­féle reminiscenciák. Elmúltak ezek, és a magyar nemzeti eszmére új napffény lett, de ez a napfényes idő csak úgy lesz állandó, ha a minden oldalról felénk törekvő ború­látókat sikeresen tudjuk magunktól távol tartani. Az ezen czélhoz vezető magyar nemzeti kultúrpolitika sikert csak akkor érhet el, ha az egyház is magyarrá lesz ott, a­hol csak lehet és olyan mértékbe®,ha mi­nőben azzá lehet. Magyarországon újabb kulturharczot fel­idézni józan észszel senki sem aka­rhat és így a magyar liturgia kérdését sem szabad vallási szempontból felfogni, mer a­ki csak görög katholikus akar lenni, az az ó-szláv templomi nyelv mellett éppen olyan jól megmaradhat annak, mint Havi­aldnak a fent említett levélben idézett szavai sze­rint: «a magyar ajkú katholikus hivők el­lehetnek a latin rítussal». De a­ki, mint görög katholikus, egyúttal a magyar nem­zeti eszmét is szeme előtt tartja, az az ó-szláv liturgiával nem barátkozhat tovább. Nézzük csak a dolgot nemzeti szempont­ból. A többször említett levél írója , többi közt azt mondja: «A csehek s morvák hiába folyamodtak az ó-szláv rítus behoza­taláért, a szentszék mindig kereken vissza­utasította őket­, a lengyel papságot meg akkor utasította vissza, a­mikor az a görög egyesült egyházban a gácsországi rut­­ének­­nél a skizmát a latin rítus behoza­­lával akarta meggátolni és a szentszék szigorúan megtiltotta az áttérést «gör. ruthén» helye­sebben görög ó-szláv­ szertartásból latin rítusra.» Ez a lehető legkorrektebb eljárás volt, mert eltekintve attól, hogy a csehek és mor­vák századok óta latin szertartásúak és így az ó-szláv liturgia behozatalával rést ütöt­tek volna a római egyház egységének egyik discziplináris alapelvén és e mellett kíván­ságukat semmi nemzeti érdek nem indokol­­h­atta, a­mennyiben a cseh és morva köz­nép az egyházi ó-szláv nyelvet igen kevés­sel érti meg jobban, mint, mondjuk, a hajdu-­­ dorogi magyar. Ezt a szláv nyelvek teljes­­ ismerete nélkül is könnyű elhinni, tudva, hogy az 1849-iki prágai szláv kongresszuson németül kellett tanácskozniok, nem értvén meg egymást a szlávok. Ott az ó-szláv litur­giának csak pánszláv háttere lehetett. Nálunk egészen másként áll a dolog. Mintegy 160,000 magyar görög-katholikusnak magyar anyanyelve még csak nem is rokon az ó-szlávval. A görög-katholikus papok közt is szép számmal vannak, a­kik csak annyit tudnak az ó-szlávból, hogy, a szöve­get nem értve, elolvassák vagy elmondják a misét s a többi szertartásokat. A holt ó-szláv nyelv megértéséhez egész külön tanulmány kell, ahol nem elég tudni valamelyik élő szláv dialektust. Különös istentisztelet az, a­hol se pap, se nép nem tudja, nem érti, miért imádkozik. A görög rítusról a rómaira és viszont az áttérésnek helye most sincsen , mert annak a dogmák teljes azonossága mellett értelme sincsen. A görög katholikusok, a hol hit- A „FŐVÁROSI LAPOK“ TÁRCZÁJA. Az erény a színpadon. — jan. 31. Egy párisi bulevárd-lap kissé kényes kérdést intézett a legkiválóbb franczia írók­hoz, költökhöz és színészekhez: »Szüksé­­ges-e, hogy a színésznők, különösen a kezdő színésznők erényesek legyenek? A feleletek pedig csudálatos módon megegyeztek. Egye­sek, mint Maurice Donnay, a »Szerelmesek» szerzője, és Barrés, ironikus mosolylyal vá­laszoltak. Csudálkoztak, hogy egyáltalán, hogyan is lehet valakinek kétsége az ilyen tiszta dologban. Az erény a polgári osz­tályhoz tartozó leányra vagy asszonyra nézve mindenesetre erkölcsi jellemének el­maradhatatlan kelléke. De — erényes szí­nésznő? Nevetséges! Mi köze az erénynek a művészethez ? — Mások megint, mint Coquelin, sokkal óvatosabbak nyilatkoza­taikban. Megengedik, hogy olykor-olykor létezhetnek erényes színésznők is. De a nő­nek művészi pályája szinte egyenes ellentét­ben áll a szigorú erkölcs szabályaival, így aztán ők is arra a következésre jutnak, hogy a fiatal leány, ha színpadra lép, életét tetszése szerint úgy rendezheti be, a­mint azt a művészetre nézve legjobbnak tartja. Az ilyen leány tehát szabadon viselkedhetik és nem kell félnie semmiféle szemrehányás­tól. Mert ez a szemrehányás őt nem érintheti. Néhány német moralista foglalkozott a francziáknak ezzel a nézetével. Mód nélkül megbotránkoztak, hogy a franczia szellem legelőkelőbb képviselői is híjában vannak az erkölcsi érzés finomságának. De tényleg úgy van-e? Nem hiszszük. A franczia irók, a­kik itt oly nyíltan adnak kifejezés véle­ményüknek, nem élvezet­hajhászok nem úgynevezett világfiak, csak éppen meg van a bátorságuk, hogy kimondják nézetüket. A kérdés különben nem is olyan frivol, mint a­milyennek látszik. Hiszen Suder­mann is ugyancsak ezt tárgyalja az »Otthon «-ban drámai tehetségének minden erejével. A da­rab problémája úgyszólván abban csúcsoso­dik ki, vájjon túlteheti-e magát a sziné­snő a köznapias erkölcsiség fogalmain. Magda, az »Otthon» hősnője, minden habozás nélkül igénybe veszi ezt a jogot, a­mely művészi individualitásától szintén elvitázhatatl­an. És e szinmű megrendítő tragikuma éppen ab­ból az engesztelhetetlen ellentétből fakad, a­mely Magdának ez életfelfogása és apja szigorú, merev erkölcsi meggyőződése közt rejtik.­ A mai életben ez a probléma csak ritka kivételes esetekben bír tragikus jelen­őség­gel. Rég elmúlt már az idő, a­mikor a szü­lők kétségbe estek, ha leányuk a sz­­észi pályára lépett. Ez a pálya ma már a pol­gári körökben is teljes elismerésre utált. Sőt nagy városokban, a­hol a színpad csá­bos vonzó hatalma sokkal közvetlenebb, már-már intézkedések váltak szükségessé, hogy itt e pályán is elejét vegyék a túl­zsúfoltságnak. Azért mégis meg­van még az az éles határ, a­mely a polgárságot elválasztja a szabadabb erkölcsi színészi hivatástól. Bi­zony nem egy anya szívét szállja meg bo­rús sejtelem, a­mikor leánya színésznővé lesz. És nem egyedül a színészi pálya bi­zonytalansága az, a­mi aggasztja, hanem főképp az a szomorú tudat, hogy a ku­lisszák közt olyan felfogások uralkodnak, a­melyek nem igen egyeztethetők össze a köznapi erkölcsi felfogásokkal. Persze ezzel szemben sokan azzal hozakodnak elő, hogy épenséggel nincs kitéve olyan nagy vesze­delemnek a színpadon az asszonyok erénye, a­mint gondolják. Utalnak számos példára, nagy művésznőkre, a­kik, míg hivatásuk­nak éltek, ellentállottak minden csábításnak, a­kik hű feleségek, jó anyák, a­kik ottho­nukat olyan jól gondozzák, hogy bármelyik polgári asszony tanulhatna tőlük. Ez mind tagadhatatlan tény. Egyszersmind azonban csak ritka tény, csak dicséretes kivétel, a­mely legkevésbbé sem dönti meg azt a ta­pasztalati tényt, hogy a színpad művész­nőinek önállósága, pályájuknak különleges volta életmódjukat is befolyásolja. És ez nagyon természetes is. A fiatal leány, a­mikor színpadra lép, előbbi korlá­toltságából egy szabad körbe jut. Uj világ nyílik meg előtte, uj világ, a­hol az életet a könnyebb oldaláról fogják fel, a­melyben a kötelességek szigorúságát valami vidám kényelműség enyhíti, uj világ, a­hol sok olyanról hall, a­melyről azelőtt sohasem hallott, a­hol természete, kíváncsisága foly­tonos izgalomnak van kitéve. És aztán még mindehhez maga a művészet! A színész épen úgy, mint a költő, csak saját lelkéből meríthet. Vizsga szemmel kell néznie az Lapunk mai száma 8 oldal.

Next