Fővárosi Lapok, 1897. február (34. évfolyam, 32-59. szám)
1897-02-01 / 32. szám
32. szám. XXXIV. évfolyam. 1897. Hétfő, február 1. Egész évre 14 fit,félévre 7 írt,ez évre 3 fit 50 kr.,sgy hóra 1 írt 20. Megjelenik mindennap, nétfőn és ünnep után is, ígyek számára, melyben 4 kr., vidéken 5 kr. Felelős szerkesztő és laptulajdonos . PORZSOLT KÁLM.N. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL. Ferencziek-tere 4. szám. Előfizetések és hirdetések fölvétetnek a kiadóhivatalban. A magyar liturgia kérdéséhez. Budapest, jan. 31. A magyar liturgia tegnap került először szóba a képviselőházban s a kultuszminiszteri tárcza költségvetésénél talán ismét akad valaki a képviselők között, aki a magyargörög-katholikusok kívánságait a kormány figyelmébe fogja ajánlani. Nehogy a magyar görög-katholikusoknak a magyar rítusra törekvését valaki akár a parlamentben, akár a nagyközönség körében félreértse, mint aki a dolgokat meglehetős alapossággal ismerem, kimondhatom, hogy Magyarországon nincsen egyetlen görög-katholikus, aki a magyar liturgia behozatalának eszméjét a skizmával csak gondolatban is kapcsolatba hozná. Ha emlékezetem nem csal, 1870-ben történt, hogy az akkori munkácsi püspök, Pankovics, egy nagy gyülekezet előtt kimondta, hogy a görög egyesültek »nem görög katholikusok, hanem görög szertartású római katholikusok.« így jelezte a dogmák és az egyházi kormányzat egységét. Sokan rossz néven vették ezt akkor, amikor még élénk emlékezetben voltak az istenben boldogult Bach-Schmerling-Pálffyféle reminiscenciák. Elmúltak ezek, és a magyar nemzeti eszmére új napffény lett, de ez a napfényes idő csak úgy lesz állandó, ha a minden oldalról felénk törekvő borúlátókat sikeresen tudjuk magunktól távol tartani. Az ezen czélhoz vezető magyar nemzeti kultúrpolitika sikert csak akkor érhet el, ha az egyház is magyarrá lesz ott, ahol csak lehet és olyan mértékbe®,ha minőben azzá lehet. Magyarországon újabb kulturharczot felidézni józan észszel senki sem akarhat és így a magyar liturgia kérdését sem szabad vallási szempontból felfogni, mer aki csak görög katholikus akar lenni, az az ó-szláv templomi nyelv mellett éppen olyan jól megmaradhat annak, mint Havialdnak a fent említett levélben idézett szavai szerint: «a magyar ajkú katholikus hivők ellehetnek a latin rítussal». De aki, mint görög katholikus, egyúttal a magyar nemzeti eszmét is szeme előtt tartja, az az ó-szláv liturgiával nem barátkozhat tovább. Nézzük csak a dolgot nemzeti szempontból. A többször említett levél írója , többi közt azt mondja: «A csehek s morvák hiába folyamodtak az ó-szláv rítus behozataláért, a szentszék mindig kereken visszautasította őket, a lengyel papságot meg akkor utasította vissza, amikor az a görög egyesült egyházban a gácsországi ruténeknél a skizmát a latin rítus behozalával akarta meggátolni és a szentszék szigorúan megtiltotta az áttérést «gör. ruthén» helyesebben görög ó-szláv szertartásból latin rítusra.» Ez a lehető legkorrektebb eljárás volt, mert eltekintve attól, hogy a csehek és morvák századok óta latin szertartásúak és így az ó-szláv liturgia behozatalával rést ütöttek volna a római egyház egységének egyik discziplináris alapelvén és e mellett kívánságukat semmi nemzeti érdek nem indokolhatta, amennyiben a cseh és morva köznép az egyházi ó-szláv nyelvet igen kevéssel érti meg jobban, mint, mondjuk, a hajdu- dorogi magyar. Ezt a szláv nyelvek teljes ismerete nélkül is könnyű elhinni, tudva, hogy az 1849-iki prágai szláv kongresszuson németül kellett tanácskozniok, nem értvén meg egymást a szlávok. Ott az ó-szláv liturgiának csak pánszláv háttere lehetett. Nálunk egészen másként áll a dolog. Mintegy 160,000 magyar görög-katholikusnak magyar anyanyelve még csak nem is rokon az ó-szlávval. A görög-katholikus papok közt is szép számmal vannak, akik csak annyit tudnak az ó-szlávból, hogy, a szöveget nem értve, elolvassák vagy elmondják a misét s a többi szertartásokat. A holt ó-szláv nyelv megértéséhez egész külön tanulmány kell, ahol nem elég tudni valamelyik élő szláv dialektust. Különös istentisztelet az, ahol se pap, se nép nem tudja, nem érti, miért imádkozik. A görög rítusról a rómaira és viszont az áttérésnek helye most sincsen , mert annak a dogmák teljes azonossága mellett értelme sincsen. A görög katholikusok, a hol hit- A „FŐVÁROSI LAPOK“ TÁRCZÁJA. Az erény a színpadon. — jan. 31. Egy párisi bulevárd-lap kissé kényes kérdést intézett a legkiválóbb franczia írókhoz, költökhöz és színészekhez: »Szükséges-e, hogy a színésznők, különösen a kezdő színésznők erényesek legyenek? A feleletek pedig csudálatos módon megegyeztek. Egyesek, mint Maurice Donnay, a »Szerelmesek» szerzője, és Barrés, ironikus mosolylyal válaszoltak. Csudálkoztak, hogy egyáltalán, hogyan is lehet valakinek kétsége az ilyen tiszta dologban. Az erény a polgári osztályhoz tartozó leányra vagy asszonyra nézve mindenesetre erkölcsi jellemének elmaradhatatlan kelléke. De — erényes színésznő? Nevetséges! Mi köze az erénynek a művészethez ? — Mások megint, mint Coquelin, sokkal óvatosabbak nyilatkozataikban. Megengedik, hogy olykor-olykor létezhetnek erényes színésznők is. De a nőnek művészi pályája szinte egyenes ellentétben áll a szigorú erkölcs szabályaival, így aztán ők is arra a következésre jutnak, hogy a fiatal leány, ha színpadra lép, életét tetszése szerint úgy rendezheti be, amint azt a művészetre nézve legjobbnak tartja. Az ilyen leány tehát szabadon viselkedhetik és nem kell félnie semmiféle szemrehányástól. Mert ez a szemrehányás őt nem érintheti. Néhány német moralista foglalkozott a francziáknak ezzel a nézetével. Mód nélkül megbotránkoztak, hogy a franczia szellem legelőkelőbb képviselői is híjában vannak az erkölcsi érzés finomságának. De tényleg úgy van-e? Nem hiszszük. A franczia irók, akik itt oly nyíltan adnak kifejezés véleményüknek, nem élvezethajhászok nem úgynevezett világfiak, csak éppen meg van a bátorságuk, hogy kimondják nézetüket. A kérdés különben nem is olyan frivol, mint amilyennek látszik. Hiszen Sudermann is ugyancsak ezt tárgyalja az »Otthon «-ban drámai tehetségének minden erejével. A darab problémája úgyszólván abban csúcsosodik ki, vájjon túlteheti-e magát a szinésnő a köznapias erkölcsiség fogalmain. Magda, az »Otthon» hősnője, minden habozás nélkül igénybe veszi ezt a jogot, amely művészi individualitásától szintén elvitázhatatlan. És e szinmű megrendítő tragikuma éppen abból az engesztelhetetlen ellentétből fakad, amely Magdának ez életfelfogása és apja szigorú, merev erkölcsi meggyőződése közt rejtik. A mai életben ez a probléma csak ritka kivételes esetekben bír tragikus jelenőséggel. Rég elmúlt már az idő, amikor a szülők kétségbe estek, ha leányuk a szészi pályára lépett. Ez a pálya ma már a polgári körökben is teljes elismerésre utált. Sőt nagy városokban, ahol a színpad csábos vonzó hatalma sokkal közvetlenebb, már-már intézkedések váltak szükségessé, hogy itt e pályán is elejét vegyék a túlzsúfoltságnak. Azért mégis megvan még az az éles határ, amely a polgárságot elválasztja a szabadabb erkölcsi színészi hivatástól. Bizony nem egy anya szívét szállja meg borús sejtelem, amikor leánya színésznővé lesz. És nem egyedül a színészi pálya bizonytalansága az, ami aggasztja, hanem főképp az a szomorú tudat, hogy a kulisszák közt olyan felfogások uralkodnak, amelyek nem igen egyeztethetők össze a köznapi erkölcsi felfogásokkal. Persze ezzel szemben sokan azzal hozakodnak elő, hogy épenséggel nincs kitéve olyan nagy veszedelemnek a színpadon az asszonyok erénye, amint gondolják. Utalnak számos példára, nagy művésznőkre, akik, míg hivatásuknak éltek, ellentállottak minden csábításnak, akik hű feleségek, jó anyák, akik otthonukat olyan jól gondozzák, hogy bármelyik polgári asszony tanulhatna tőlük. Ez mind tagadhatatlan tény. Egyszersmind azonban csak ritka tény, csak dicséretes kivétel, amely legkevésbbé sem dönti meg azt a tapasztalati tényt, hogy a színpad művésznőinek önállósága, pályájuknak különleges volta életmódjukat is befolyásolja. És ez nagyon természetes is. A fiatal leány, amikor színpadra lép, előbbi korlátoltságából egy szabad körbe jut. Uj világ nyílik meg előtte, uj világ, ahol az életet a könnyebb oldaláról fogják fel, amelyben a kötelességek szigorúságát valami vidám kényelműség enyhíti, uj világ, ahol sok olyanról hall, amelyről azelőtt sohasem hallott, ahol természete, kíváncsisága folytonos izgalomnak van kitéve. És aztán még mindehhez maga a művészet! A színész épen úgy, mint a költő, csak saját lelkéből meríthet. Vizsga szemmel kell néznie az Lapunk mai száma 8 oldal.